Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelkialkata

„Milyen lehet négy deci?” - tette fel a borbarát irodalmárok körében azóta félig-meddig szállóigévé lett kérdést Márai a Szindbád hazamegyben, s hozzátette: „Szindbád négy szóval kimondott valamit, aminek meglepő és elképesztő értelme azonnal áthatotta a szakma eszméletét. A kérdés [...] élni fog, amíg a magyar poharat emel ajkaihoz; tehát örökké [...]. Kimondott a hajós valamit, amit csak az egészen beavatottak értettek, azok, akik tudják, hogy az emberi dolgok igazi értelme nemcsak a valóság, hanem az ábránd is, mely a valóság lehetőségeiből összeáll.” Jellemző, hogy Márai a bor ügyében a „szakma eszméletét” a pesti és az óbudai kocsmák vizezett lőréinek perspektívájából szólította meg, s rögtön a magyarság élő és maradandó kérdésévé tette. Ami nem feltétlenül jelent jót, hiszen tudjuk: Márai inkább volt patetikus ilyen kérdésekben, mint az irónia mestere.

Szekfű Gyula 1922-ben megjelent miniatűrje, A magyar bortermelő lelkialkata azonban az ábrándot az elmulasztott lehetőségek múltbeli valóságával szembesítve tárta olvasói elé. A két világháború közötti magyar történetírás vezető egyénisége az elbeszélés mesteri művelője, gyakorló borfogyasztó is volt. Kortársáról, Babitsról meg is jegyezte: „nagy hibája, hogy nem iszik”. Szekfű iróniával átszőtt narratívája azonban borkészítői becsületünkre nézve igen lesújtó következménnyel jár. Ahogy írja, hiába töltött be a bor mindig kitüntetett szerepet Magyarország gazdaságában, hiába a kitűnő természeti adottságok, amelyek lehetővé tették a borból való jövedelemszerzést nemcsak hazai, hanem külföldi értékesítés révén is, ez csak a középkorig működött. A bécsi borpolitika hatására a 18. század végén már 500 ezer akó bort hoztak be a kitűnő borok hazájába, Magyarországra. S a magyar bornak nem sikerült kijutnia a nyugati államok piacaira, a nagy és minőségi borimportáló Angliába és Hollandiába. Bár történtek próbálkozások, ezek sorra meghiúsultak, így a közhiedelemmel ellentétben a magyar bor „külföldi becsületéből csak annyi volt a tényleges, hogy Nyugaton ismerték a tokaji aszút, mint a borok királyát, melyet ehhez a méltóságához képest csak ritka ünnepélyes alkalmakkor, fejedelmi és nagyúri asztalokon és csak igen kis kvantumokban élveztek”, a többi magyar bor pedig teljesen ismeretlen volt a külföld előtt. De a magyar bortermelő sem kihívásként fogta föl hátrányos helyzetét, hanem fátumszerűen, ami felmentette a minőségileg jobb bortermelés és a kereskedelmi gondolkodás követelménye alól. Többet termelt, mint korábban, de a fölösleget is maga itta meg, ami ráadásul silányabb is volt, rosszul készített, rosszul kezelt. A borpalackozás például sokáig fölösleges luxusnak látszott.

Jellemző az adat, amely Wesselényi Balítéletekről című művében szerepel, hogy „az egész országban egy jó dugó nem akad”, s a szabadságharc miniszterelnöke, a száműzetésben üzletemberré lett Szemere Bertalan sem boldogult Angliában a magyar bor eladásával, mert hazai szállítói nem fordítottak gondot a bor palackozására, s így az romlottan vagy felforrva érkezett meg az átvevőhöz.

Szekfű következtetése szerint a magyar bortermelő lelkialkatát két tényező határozza meg. A borban nem kereskedelmi cikket lát, amiből profitot remélne; hanem termékével bizonyos személyes viszonyban van: ahelyett hogy szükségét érezné a bor eladásának, megtartja magának saját fogyasztásra. Emögött a magyar emberre általánosan jellemző „gazdasági indifferentizmus” áll, mely megakadályozza a célszerű gazdasági termelést. „Ha a Duna-Tisza áldott bortermelő vidékén egy a magyarnál sokkal inkább gazdasági természetű nép, minő akár a német, akár az olasz lakott volna évszázadokon át, ez mindenesetre másképp használta volna ki a kedvező természeti tényezőt és másként reagált volna a társadalmi politikai tényezőnek akadályozó hatására” - zárja pesszimista képét Szekfű Gyula. Talán nem is véletlen, hogy Szekfű józan prózája nyolcvan évet várt az újrakiadásra. A magyar közönség a borivást a wirtschaftlich mentalitás helyett továbbra is a filozófiával párosítja. Szekfűénél jóval ismertebb munka a Hamvas Béla opusa, az 1945 nyarán - az éhező ember különös mámorában - fogant A bor filozófiája, amely a magyar bor apoteózisát adja, odáig menvén állításaiban, hogy a fokhagymás lángossal együtt fogyasztott arácsi bor után mindig kész a „legmagasabb szellemi élményekre”. Hamvas szigorú elfogulatlanságát a dohányzás és irodalom ügyeiben inkább megőrizte: baráti ebédek után a középerős magyar dohányt csak az egyiptomi, angol és szerb cigaretták után ajánlotta, s Száz könyve közé egy magyar regényt sem sorolt be. De az is lehet, hogy valamilyen karcos csiger miatt mindhárom dologban tévedett. 
 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.