Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Várkonyi Nándor: A magyar Dunántúl

Várkonyi Nándor a 20. századi magyar gondolkodástörténet egyik nagy talánya. Életművében egyenlő arányban keverednek egymással a népiek, a francia neokatolicizmus és a mítoszoknak valóságalapot tulajdonító mágikus realizmus törekvései.

Várkonyi az I. világháború frontján szerzett betegsége következtében süketült meg 1921-ben, és egy év múlva tért vissza Budáról szülővárosába, Pécsre, ahol 1975-ben bekövetkezett haláláig élt. Kitartó, állhatatos, grafomán. 1924 és 1956 között a baranyai megyeszékhely Egyetemi Könyvtárában dolgozik, s amint Hamvas a fővárosi közkönyvtárban, ő is kihasználja az időt. Előbbi krizeológiával foglalatoskodik, 1940-ben fejezi be két év múlva megjelentetett Sziriat oszlopai című művét, amely az emberiség őstörténet előtti korszakáról szól. A később tetralógiává bővített régészeti sci-fi írása közben azonban még van ideje Petőfit kutatni, magyar irodalomtörténetet írni, de arra is jut, hogy - amint megvallja - „kedvenc rögeszmémet haladéktalanul végrehajtsam: felhajtani minden sajtóterméket, mely választott pátriámra, a Dunántúlra vonatkozik”.

Várkonyi Nándor a szorgos olvasás mellett 1921-től (egészen 1966-ig) számtalan túrát tett a Dunántúlon, s valójában e barangolásai emlékeiből, tapasztalataiból lett az a könyv, amely a két világháború között - nem csak rá, hanem másokra is (Babits Mihály, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Sőtér István, Weöres Sándor) - jellemző Dunántúl-mánia betetőzése, egyszersmind utolsó dokumentációja is volt. Szobájában egyébként egy kép függött: Kőrösi Csoma Sándoré. Dunántúl-könyve egyszerre szubjektív vallomás és tájtörténeti kézikönyv, amelyet a megírást hitelesítő vándorlások fűznek össze. 1940-ben a Nyugatba és a Vasi Szemlébe írt két, dunántúli költészetről szóló munkája után fogott hozzá a tájegység morfológiájának és történetének alaposabb kutatásába, ám a kiadást a fokozódó veszélyérzet siettette. Ő maga nyilatkozott úgy, hogy a náci megszállás alatt befejezett, s 1944. május végén megjelentetett Magyar Dunántúl tulajdonképpen „tiltakozás a német hódítás ellen”. Mivel „a németek be akarták kebelezni a Dunántúlt - mondta -, erre volt ez a könyv a válasz”. (A halála évében megjelent második kiadás címe már csak Dunántúl volt.)

A tudományos forrásbázison alapuló szakszerű leírások mindenütt esszéisztikus megfogalmazással és belefeledkezésre alkalmas kultúrés tájtörténeti meséléssel vegyülnek, miközben lassacskán kibontakozik a Dunántúl lényege, sajátos karaktere, rá jellemző „táji alkata”. Ez nem más, mint a táj és a nép egymást kölcsönösen formáló, kiegyenlített viszonya, ahol a természet a maga zord megszelídíthetetlenségével nem űzi el az embert, amely cserébe nem formálja azt szélsőséges módon saját képére. Az a szerves egység, amelyet az ezer éven keresztül lakott pannon vidék növényszerű viszonyba lépő tája és népe kialakított, minden szempontból szélsőségektől mentes. Amint a végletektől tartózkodó dunántúli táj lágy lankái és hullámzó dombhátai földrajzi értelemben hordozzák a „változatos harmóniát”, úgy bontakozik ki itt az „egyensúlyozott szellemi termékenység”. A Dunántúlon belüli kistájak, szubrégiók, apró vidékek mozaikja pedig visszatükröződik a mérsékletben, a szelídségben és a mellérendelő gondolkodásban. „Összehangoló, idillikus szépségű, benső bájú vidék, a mély kedély hazája és kifejezője” - olvassuk.

Várkonyi a római kori latin telepeseknél jobban értékelte az előttük itt élő keltákat és illíreket, valamint a germánoknál és szlávoknál az őket követő avarokat. A táj azonban másnak volt rendelve: „A rómaiak tartománnyá tették, a húnok, avarok, frankok megszállták, a szlávok lakták; a magyarok hazájukká tették. Ez a föld, mint ország, a magyarok műve. A többiek lakók, emberek voltak a tájon, a magyarság lett nép.” A türkugor magyarság itt telepedik le először, majd államot szervez a Kelet és a Nyugat határán. Így a Dunántúl lesz „az új hajlék legbelsőbb szobája, az országépítés nagy színpada, Pannonia: ez a legtisztább magyarság európai fészke”. 1514-ig vagy 1526-ig így is marad ez, majd következik a romlás korszaka. A magyar egység szellemét tovább hordozó királyi Magyarország a Dunántúlra szűkül le. Az akkoriban is aktuális „két pogány közt” dilemmájára Zrínyi kérdését - „bízol-é németben”? - idézve emlékeztet Várkonyi. A török kiverése utáni „német hódítás” évszázada során a cél az volt, hogy a Dunántúl „germanizáltassék”. A 18. század végén azonban eljött a „magyar hódítás” ideje. A franciás-németes, kálvinista Kazinczy-féle felfogással szemben a Dunántúl deákos-magyaros, katolikus mentalitását emli ki Várkonyi, amely Kisfaludy, Vörösmarty és Széchenyi révén érvényesült a magyarság életében.

Pannonia provincia a rómaiak alatt azt kapta feladatául, hogy „a barbaricum folyton rohamozó erői ellen” limesként védje a birodalmat. Ezt fenntartva, az utolsó oldalakon Várkonyi úgy fogalmazza át a Dunántúl korában érvényes hivatását, hogy - illeszkedve alkatához - „a hagyományok és a reformok kiválogatásával” fejezze be a reformkor nagy művét, és a dunántúli táj, valamint a magyar nép organikusan nőtt egységét bontakoztassa ki. Méghozzá az egész ország javára.
 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.