Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Kísértet járja be a történelemtudományt

 A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941–1947. Szerkesztette Krausz Tamás – Varga Éva Mária, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013, 630 oldal, 3900 Ft

Bármennyire is sokat használt jelző, a nemrégiben megjelent könyvre igazán áll: ellentmondásos. Az iratanyag főként Varga Éva Mária kutatásain alapul, a kötet szerkesztői magyar részről rajta kívül még Sípos Péter és Krausz Tamás; utóbbi mint főszerkesztő is szerepel és az előszót is jegyzi. Orosz részről Andrej Ny. Artyizov, Szergej I. Filonyenko és Vaszilij Sz. Hrisztoforov szerepel a szerkesztőbizottságban. Az orosz nevek ugyan a magyar olvasónak nem mondanak sokat, utóbbiról mégis meg kell jegyezni, hogy a KGB-utódszervezet Szövetségi Biztonsági Szolgálat tábornoka.

A kötet nem egyszerűen dokumentumkiadvány, több okból sem. Rendkívül nagy munkát fektetett a kiadó és a szerkesztőbizottság abba, hogy kifejezetten olvasmányos, a nagyközönség számára is érdekes könyv szülessen. A könyv borítóbelsőin színes térképek mutatják a magyar csapatok megszállási zónáit, és a kötet végén rengeteg színes illusztráció található. A fotók között vannak halottakat, exhumálásokat ábrázoló felvételek, levéltári dokumentumok (itt a színes kép a megsárgult lapokat mutatja, nyilván a hitelesség kedvéért). A könyv végén életrajzi mutató segíti a tájékozódást a kötetben szereplő nevek között. Ráadásul a könyv témája hátborzongató. Ahogyan az előszó címe is mutatja: „az elhallgatott népirtás” részleteiről szólnak a dokumentumok. De miféle népirtásról és miféle dokumentumokról van szó?

Mielőtt ezekre a kérdésekre csak megközelítő választ lehetne adni, egy fontosabb kérdés merül fel: miféle előszót olvashatunk a dokumentumok előtt? A Magyar Nemzet kritikája szerint az előszó „egy sorával sem kell vitába szállni, mert elég kiragadni a »népirtás« szót, amely abban a vonatkozásban, ahogy Krausz professzor említi, egész egyszerűen nem történt meg”.1 Bár a kritikát jegyző Illésfalvi Péternek teljesen igaza van, az előszóval mégis foglalkozni kell. Ebben ugyanis a történetírás kísértetiesen keveredik a kommunista időszak, illetve a szovjet háborús irodalom – legyen az történeti vagy fikciós – szóhasználatával. Ilyen kifejezés például a hitleristák és csatlósaik rablóháborúja, ami természetesen akár igaz is lehetne, ha nem kellene a történésznek óvakodnia a kapásból minősítő jelzők használatától, illetve ha nem éppen a dokumentumokban használt kifejezések alkotnák a jelzős szerkezet alapját (1, 14). A horthysta magyar állam kifejezés (38) is bízvást elférne bármelyik ’50–60-as évekbeli magyar összefoglalóban. Nemcsak egyes kifejezések, hanem egyes pontokon a szerző gondolatmenete is lényegében a szovjet logikára, gondolatmenetre emlékeztet. Ilyen például a bírósági eljárások és az azok alapját képező iratok tényszerűségének hangsúlyozása (8–9, 31). A kommunista országok bíróságai, a marxizmus-leninizmus elméletének megfelelően mindig az objektív valóságot rekonstruálták, hiszen e szerint a felfogás szerint a marxizmus-leninizmus maga volt az objektív valóság.2 A könyv figyelmes olvasójában óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy a kötet szerkesztői nem tudtak elszakadni ettől a gondolati sémától. Erre utal Krausz Tamásnak az a megjegyzése is, amelyben visszautasítja némely orosz történészeknek a közölt dokumentumok egy részének forrására, a Rendkívüli Állami Bizottságra (RÁB) vonatkozó kritikáját. Azt, hogy ez a szerv a sztálini propaganda része lett volna, azzal intézi el: „nem volt a Szovjetunióban olyan állami szervezet, amely valamilyen módon ne kapcsolódott volna össze a párt hatalmi struktúráival. Ám a RÁB dokumentumainak hitelességét ez a körülmény nem érinti” (20). Ugyanitt, a közölt dokumentumok belső inkoherenciáját is feloldja: „Mert lehet azt állítani, hogy a dokumentumok jelentős része nem alkalmas egy modern bírósági eljárás lefolytatására, hiszen a tanúk sok esetben még azt sem tudták meghatározni, hogy mely katonai egység katonái gyilkolták meg családtagjaikat vagy fosztották ki a települést, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a családtagjaikat a nácik és a bűntársaik mégiscsak megölték vagy marháikat elhajtották.” A kötet szerkesztői több alkalommal is hangsúlyozták, hogy a dokumentumok hitelesek és eredetiek, sőt egy formális logika szerinti kapcsolattal: hitelesek, mert eredetiek.3 Nos, ez a dokumentumkötet tartalmának kulcsa: az eredetiség kérdése ugyanis nem szükségszerűen kapcsolódik össze a hitelességgel. Ennyi erővel a Mindszenty-per anyaga is hiteles, hiszen eredeti. Sőt még eredetibb, hiszen a „cselekmények” egy része éppen a letartóztatás előtt „történt”. Egy másik, szintén a hitelesítést erősítő érv a kötet szerkesztői szerint a rendelkezésre álló dokumentumok sokasága. Hrisztoforov a könyv magyarországi bemutatóján elmondta: a rendelkezésre álló mintegy 54 ezer jelentést azok nagy száma miatt nem lehetett meghamisítani. A „hiteles, mert sok” naiv ravaszsága megmosolyogtató is lehetne, ha nem lenne mögötte a szovjet uralmi szisztéma megannyi rettenetes példája, ami ezt a logikát vörösre festi át. A Nagy Terror két évében, 1937 és 1938 folyamán 1 345 000 embert ítéltek el, és ebből 681 692-t ki is végeztek.4 A fenti logika alapján ezek az ítéletek hitelesnek számítanak, mert ennyit igazán nem lehetett volna meghamisítani. Hiteles, mert sok… Végül a kötet szerkesztői a hitelesség mellett érvelnek azzal, hogy úgymond a hadifoglyok vallomását összevetették a dokumentumokkal. Erre igazán nincs mit mondani: ha a dokumentumok kétségesek, akkor a hadifoglyok vallomásai még jobban azok. Ennyi erővel a GULAG-ra hurcolt magyarok vallomásai is hitelesnek tekinthetőek, pedig ott sok esetben még csak nem is tudták, hogy miféle vallomást írnak alá.5

De talán a hamisítás nem is teljesen illeszkedik erre a jelenségre. Sokkal inkább a kommunista totalitás értelmében – amely igényt tartott a valóság meghatározására is – egyfajta mű-valóság kreálása volt a cél.

A hitelesség kérdésénél vissza kell még térnünk a Rendkívüli Állami Bizottságra is; ennek működését oldalakon keresztül taglalja Krausz (16–19). Csupán annyit felejt el megemlíteni, hogy ez volt az az intézmény, amely a katyn´i mészárlás körülményeinek meghamisításában is oroszlánszerepet vállalt, vagy amely kiadta az ordító hazugságokkal teli Finnország álarc nélkül című propagandamunkát. Arról a tényről nem is beszélve, hogy az említett totalitás-szemlélet értelmében a szovjet valóságban minden propaganda volt. Ezek a dokumentumok több célt is szolgáltak: az egyik a bevezető tanulmányban is említett kártérítés kérdése. Azaz: a későbbi igényekhez kellett megfelelő iratanyagot összeállítani – ezt a célt maga Krausz is nyíltan leírja (19), pedig a jóvátételi igényeket több orosz történész is túlzásnak tartja. Éppen ezért kérdésesek a kötetben közölt áttekintő táblázatok a Magyarországra hurcolt vagy megsemmisített javakról – nagyon nem lenne meglepő, ha például a csernyigovi területen soha nem létezett volna a dokumentumokban kárként feltüntetett 197 tehergépjármű vagy az 56 492 sertés (292–293). Lehet, hogy volt ennyi tehergépjármű és sertés, lehet, hogy kevesebb volt, bármi lehet: a szovjet statisztika nem a megbízhatóságáról ismert. A gyilkosságokra vonatkozóan pedig érdemes megnézni egy jelentést, amely a partizánháború körülményeit és narratíváját mutatja. Az 1943. szeptember 18-án felvett jelentés szerint nagyjából egy évvel korábban az adatközlő férjét „a fasiszta-német megszállók […] agyonlőtték”. Az adatközlő egyik gyermeke talált egy gránátot, amit a másik gyermek véletlenül felrobbantott. Erre a magyar katonák az adatközlő férjét mint partizánt elvezették és kivégezték (439). Attól eltekintve, hogy a dokumentum elején még németek vannak, utána meg magyarok, az eset hihetőnek tűnik. Csak éppen az a kérdés: nem volt-e tényleg partizán a kivégzett? Tényleg kintről vitték be a gránátot? Ezek olyan lényeges kérdések, amelyek világosan jelzik, hogy milyen problémák merülnek fel a Szovjetunió megszállt területeinek történetét illetően 1941 és 1944 között. Ezek a problémák a következők: Ki harcolt ki ellen? Ki szabadított fel kit? Ki „kezdte”? Ki volt partizán? Ki ölt meg kit? A válaszok ezekre a kérdésekre egyáltalán nem olyan egyértelműek, mint ahogyan azt Krausz Tamás a bevezető tanulmányában, illetve ahogyan szerkesztőtársaival az egész kötetben láttatni szeretné. Eltekintve attól, hogy az ukránok, a baltiak és sokan mások is felszabadítóként fogadták a németeket és szövetségeseiket, a partizánháború körülményeire is vetni kell egy pillantást. Ugyanis mi történt a keleti fronton és a megszállt területeken ebben az időszakban? A bevezető tanulmány egyik része a Kontextusok címet viseli. A kötet magyar szerkesztőinek elegendő lett volna a megfelelő kontextus megragadására a többször is hivatkozott Ungváry Krisztián-féle monográfia felütése, amelyben a következőket olvashatjuk a helyzetről: „A Pripjaty mocsaraiban több százezer négyzetkilométeres területen nem létezett német-magyar ellenőrzés. Ezeken a területeken a kommunista és az antikommunista partizánok, illetve a lengyel és az ukrán felkelők vívták magánháborújukat [egymás ellen].”6 A lengyel és az ukrán gerillák közül az utóbbiak valóságos etnikai tisztogató hadjáratot vezettek a lengyel civil lakosság ellen, csak 1943 júliusában 17 ezer (!) lengyelt öltek meg az UPA partizánjai. „Nem maradtak el a lengyel partizánok megtorló akciói sem. Mindez részben a magyarok által megszállt területen […] szinte a magyar csapatok szeme láttára történt”, pedig a magyarok megkísérelték a lengyel lakosságot megvédeni.7 Vagy például Harkov esetében, amelyet a német csapatok 1943 áprilisában rövid időre visszafoglaltak. Itt a lakosság egy része felszabadítóként fogadta a németeket, mivel korábban „az NKVD alakulatai 4000 lakost kollaboránsként agyonlőttek, köztük minden olyan nőt, aki német katonától lett terhes, illetve azokat, akikre három tanú bizonyította, hogy német katonával barátkozott”.8 Márpedig a hasonló esetekben a halottakkal el kellett számolni. Nem volt-e könnyebb mindezt a „németek” és a magyarok számlájára írni? Különösen úgy, hogy számos esetben a mészárlásokat egy-egy oroszokból vagy ukránokból felállított Ostbataillon követte el, vagy olyan különleges egységek, mint Oskar Dirlewanger kalmükökből álló csoportja. Itt kell megjegyeznünk, hogy egyes esetekben maguk a vörös partizánok gyilkolták meg a kollaborálással gyanúsítottakat vagy a velük együtt nem működő falvak lakosait. Ráadásul kifejezetten antiszemita akciókat is elkövettek, ebben sem tértek el a különböző egyéb fegyveres csoportoktól.

Nyilvánvaló, hogy a partizánháború mind a két, egymással élethalál-küzdelemben szembenálló hatalmi központ – Berlin és Moszkva – számára kiváló lehetőséget teremtett, hogy az érintett térség lakosságát vagy-vagy álláspontra kényszerítve bevonják ebbe a harcba. Illésfalvi Péter idézi a vonatkozó szovjet direktívát: „Az elfoglalt területeken elviselhetetlen körülményeket kell teremteni az ellenség és minden cinkosa számára, üldözni kell, meg kell semmisíteni őket.”9 A német fél álláspontja ennek a tükörképe volt, faji alapú érveléssel kiegészítve. Ez pontosan elég volt ahhoz, hogy a Szovjetunióban olyan állapotok alakuljanak ki, amelyek milliók számára a biztos halált jelentették. Pedig az adott területek lakossága legszívesebben kimaradt volna a történetből, nem egyszerűen a háború miatt, hanem azért, mert az nem az ő háborújuk volt.

Tehát nem kizárólag arról a gyakran emlegetett érvről van szó, mely szerint a partizánháború körülményei között óhatatlanul előfordulnak a civil lakossággal szembeni megtorlások. Hanem arról, hogy az európai polgárháború legvéresebb fejezetének számító Szovjetunió-beli harcok során a lakosság különböző csoportjai egymás ellen is követtek el háborús bűncselekményeket. Ezzel azt állítom: könnyen előfordulhat, amenynyiben a kötetben közölt dokumentumok mögött valódi halottak fedezhetők fel, hogy azokat számos esetben a szovjet propaganda, a Rendkívüli Állami Bizottság vezette át a megszálló erők számlájára. De még ha ez feltételezés a közölt dokumentumok esetében nem is állja meg a helyét – és ezt csak rendkívül aprólékos, helytörténeti kutatásokkal lehetne megállapítani –, akkor is fontos, hogy a polgárháborús kontextusban lássuk a magyar erők által bizonyíthatóan elkövetett megtorló akciókat, amelyek közül számos kétségtelenül a háborús bűnök kategóriájába esik. Mert hogy bőven akadt ilyen is, az nem vitatható. De semmiképpen sem a „népirtás” minőségében és mennyiségében, ahogyan a kötet szerkesztői láttatni szeretnék.

Összefoglalva: a dokumentumok hitelességét semmi sem erősíti meg, sőt éppenséggel gyengíti számos körülmény és a környezet is. KGB-s levéltárból előkerülő dokumentumokkal szemben minimális szakmai követelmény a nagyon erős forráskritika. Különösen a legsötétebb sztálini időkben működő bizottság anyagaival szemben, amely testületben helyet foglalt Zsdanov és Liszenko is. Az ő neveik sem növelik a bizottság munkájának megbízhatóságát, és ezáltal a dokumentumok hitelességét sem.

A dokumentumokat azonban nem csak a jóvátétel miatt állította össze a RÁB, a másik cél a szovjet antifasiszta mítosz megerősítése volt. A Szovjetunió ugyanis vérrel vásárolta meg az új nemzeti címkét: az antifasizmust, amellyel legalizálni tudott mindent, még a Molotov–Ribbentrop-paktumot is. „Antifasizmus: a kommunizmus háború utáni tekintélye ezzel az egy szóval megmagyarázható.”10 A szovjet vezetés „elszántan törekszik rá, hogy Hitler számlájára írja a háború összes bűnét, beleértve azokat is, amelyeket maga követett el”.11

Ez a könyv ezt a szovjet narratívát próbálja meg erősíteni. Azt az olvasatot, miszerint a „szovjet emberek” vállt vállnak vetve harcoltak a békés szovjet hazára törő nácik és csatlósaik ellen. Azzal az állítással meg végképp nem lehet mit kezdeni, hogy a Szovjetunió egyfajta hallgatólagos megállapodás keretében támogatta volna a háború után a helyi nacionalizmusokat. Egyes esetekben talán valamiféle torz módon így volt, más esetekben pedig nem – a magyar vonatkozásban biztosan nem. Nemcsak a könyv megjelentetése meglepő olyan tekintélyes, bár ideológiailag elkötelezett történész részéről, mint Krausz Tamás. Hanem az a lelkendező öröm, ahogyan a nyomtatott és az elektronikus sajtó bizonyos szereplői fogadták ezt. Miféle önképünk van magunkról?! Hova köthető az a jelenség, amit a „magyar” brand állandó gúnyolása jellemez?12 Ez a könyv, bár látszólag a Horthy-korszak hadseregének „leleplezéséről” szól, valójában egy átfogó támadás nemcsak a magyar nemzeti identitás ellen, hanem általában nézve a rendszerváltozás utáni mainstream történelemtudomány ellen is. A szakmai alapokat megkérdőjelező munka éppenséggel azt a történeti tisztánlátást teszi lehetetlenné, amit a kötet szerkesztői elvárnának, vagy amire törekedni akarnak. Így a könyv tudományos értelemben a pszeudo-történetírás részének, politikai hatását tekintve szélsőségesnek tekinthető. Sajnos régóta tudjuk, hogy a szélsőségek – szélsőbal és szélsőjobb – egymást erősítik. Ha ez volt a céljuk a szerzőknek, akkor jó úton indultak el.

 1 ILLÉSFALVI Péter: Policáj, Magyar Nemzet 2013. március 23., 24

2  A kérdésről bővebben lásd SCHMIDT Mária: Politikai igazságszolgáltatás a háború utáni Európában = UŐ., Diktatúrák ördögszekerén, Magvető, Budapest, 1998, 11–53.

3  A könyvbemutatón (2013. március 5.) is felbukkant a „hiteles, mert eredeti” logikája, lásd például az Index.hu tudósítását: „a rendkívüli Állami Bizottságot már 1942-ben felállították”, http://index.hu/ belfold/2013/03/05/buneink_jegyzeke/.

4  A kommunizmus fekete könyve, szerk. Stéphane Courtois és mások, Nagyvilág, Budapest, 2000, 199.

5  Az egyik legeklatánsabb példa Hartmanné Nagy Klára Róza esete, akit 14 évesen kémkedésért ítéltek el és hurcoltak el a szovjet hatóságok. Lásd a vele felvett interjút a Terror Háza Múzeum videóarchivumában. További adatok: RÓZSÁS János: GULAG lexikon (Püski, több kiadásban is).

6  UNGVÁRY Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban, Osiris, Budapest, 2004, 222.

7  Uo., 216.

8  Uo., 218.

9  ILLÉSFALVI: I. m.,

10  François FURET: Egy illúzió múltja – esszé a 20. század kommunista ideológiájáról, Európa, Budapest, 2000, 605.

11  Uo., 608.

12  Erről a kérdésről legutóbb Schmidt Mária írt Máshol bezzeg? című esszéjében a Mandiner.hu-n: http:// mandiner.hu/cikk/20130415_schmidt_maria_mashol_bezzeg.


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.