Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Szekfű Gyula és a nemzedék toposza

 A 19. és 20. század fordulóját követő évtizedekben új erővel tematizálódó nemzedéki összefüggést Magyarországon eddig még nem sokan tárgyalták. A kortársak azonban tisztában voltak a jelentőségével. Ady így jellemezte saját fellépését, rávilágítva egyben arra is, hogy a generációs feszültség mindig magában hordozza az erőszak mozzanatát: „Én is azokhoz tartozom, a kik a harag borának poharát ráköszöntötték egy hitvány generációra.”1 A Nyugat kritikusa, Schöpflin Aladár a nemzedéki feszültség egyedülálló és elidegenítő jellegét hangsúlyozta, amikor 1914-ben összefoglalta az irodalmi modernség másfél évtizedes előzményeit: „Talán még soha annyira el nem vált lelkileg két nemzedék Magyarországon, mint a mi napjainkban, s kettejük közt minél hevesebb lett az összeütközés, annál nehezebb a kölcsönös megértés.”2 Szabó Dezsőt ez nem érdekelte, az ösztönök hatalmát, nagyszerű várakozások között új heroizmus eljövetelét prognosztizálta: „Denevér-kor fájdalmaiban rángunk. Két monumentális kor közötti alaktalan idő betegei vagyunk. […] A jövő embere hős, mert a heroizmus az élet lényege. Bátran rohan a pályán elő, melyre ösztönei dobják.”3 A szabadelvű establishment konzervatív képviselői mindezzel szemben relativizálni igyekeztek a nemzedéki várakozások újdonságát. Herczeg Ferenc nem látott mást a Nyugat újdonságában, mint a vieux jeu folytatását: „A soron levő modernek mindig úgy viselkednek, mintha egy nagy szomorú és megváltó titok birtokában volnának. Igazuk is van: titkuk az ifjúság. […] megvetik a közönséget és a jövőtől várják az elégtételt. Ebben azonban már nincs igazuk. Én legalább nem tudom megérteni, hogy miért volna a holnapi nyárspolgár ítélete komolyabban veendő, mint a mai nyárspolgáré.”4 A kolozsvári professzor Apáthy István is a generációs ressentiment örök természetére, a változó jelszavak alól kibukkanó frusztráció jelentőségére mutatott rá: „A »Modernség«, »Szabad gondolat«, »Új Magyarország«, »Holnap« és más jelszók alatt egyesülők korántsem mind az új nemzedékhez tartoznak. Közös jellemző vonásuk nem az ifjúság, hanem az érvényesülésnek eddig még ki nem elégített vágya. […] Szükséges a fejlődéshez a fiatalok türelmetlensége; de a fejlődés folytonosságát – és mivel nincs fejlődés folytonosság nélkül – magát a fejlődést csak az idősebbek ragaszkodása a már elfoglalt helyekhez biztosíthatja.”5 Apáthyhoz hasonló volt Prohászka Ottokár véleménye: „Elismerem, hogy a hagyományban sok a szellemi restség s a formák sokféle hatalmi érdeket szolgálnak, […] annál inkább sürgetem, hogy fogadjuk és használjuk minden téren a pozitív kutatás s kritika metódusát.” Prohászka azonban a századfordulós nemzedéki életérzéseket végsősoron meddőnek ítélte: „Nyugtalan világot nevel mindig, akár mint történelmi materializmus, akár mint az akció modern filozófiája; tartalma a fejlődő élet, a fejlődő embertípus, de nem lényegében, melyről semmit sem tud, hanem esedékes elváltozásokban, a változások hullámaiban, egymásutánjában; e forgandóságban s elváltozásban, a folyam ez iramlásában sehol állandó, maradandó érték, mely megnyugtatna s kilátást nyitna az erkölcsi rend fölségére, a célra, a boldogságra. […] Ez örök levéstől s eltűnéstől s annak fárasztó szemléletétől beteg s elégedetlen lélek lesz a lélek s ez az elégedetlenség a modern világ nagy, szellemi járványa.”6 Az újkonzervatív teológus Prohászka és a szabadkőműves természettudós Apáthy egyaránt a nemzedéki meghaladás pedagogikus és progresszív eszményét képviselték, de a századforduló szellemi életében egyre inkább elhatalmasodó várakozáshoz a progresszió vallásának fokozatos eróziója társult. Annak ellenére, hogy a nemzedékek közötti elidegenedés érzése lényegében – éppen úgy, mint a meghaladás harmonisztikus filozófiája – annak kívánatosságát fejezte ki, hogy a jövő határozottan különbözzék a jelentől.

Az 1883-ban született Szekfű Gyula életművében is fontos szerep jutott a nemzedéki életérzésnek, amely nála sem optimista pedagógiát, hanem nyugatos kortársaihoz hasonló elidegenedést hordozott. Ha végigtekintünk Szekfű pályáján, láthatjuk, hogy hősei igazából antihősök, pesszimista történelemlátásának tragikus példái. Róluk: Rákócziról, Bethlenről s Kossuthról írt teljes értékű monográfiákat, míg a pozitív ellenpélda, a Károlyi Sándorról írt életrajz félbemaradt. A hősök amellett, hogy antihősök – öregemberek, legalábbis így ábrázolja a pálya elején a fiatal történész A száműzött Rákóczit, s írja meg négy évtizeddel később történetírói hattyúdalaként Az öreg Kossuthot. Bár a nemzedéki téma végigkísérte pályáján, a terjedelmi korlátok adta lehetőségek között csupán a két legismertebb korai művet és nemzedéki vonatkozásait tárgyaljuk.

1. A száműzött Rákóczi

Szekfű A száműzött Rákóczival lett ismert, híres, sőt hírhedt történetíró. A Rákóczi-kultuszt támadó, de valóságban Kossuth-kritikaként is értelmezhető munka nyilvánvaló aktualitása, politikai potenciálja szolgáltatta az alapot a mű körül keletkezett híres-hírhedt sajtókampányhoz. Sokan vélik ma is úgy, hogy valójában Szekfű pályájának „kulcsélménye” ez a botrány, mely végül is egy, az „illúziók váltógazdaságába” menekülő konzervatív pályafordulóba torkollott. A művet azonban már akkor is számosan értelmezték nemzedéki alapon. Marczali Henrik, Szekfű egykori professzora a témaválasztásban a dekadencia kultuszát nehezményezte, s azzal a reménnyel ajánlotta a Bécsben élő fiatal tudóst a budapesti egyetemi magántanárságra, hogy hazatérve „háttérbe szorulnak azok a vonások, melyek őt egy hanyatló, nem egy alkotó kor megírására késztették”.7 Szekfű atyai jóbarátja, egyben jóindulatú kritikusa, Angyal Dávid szerint viszont a mű fogyatkozása az volt, hogy a szerző „az öreg Rákócziban az utolsó csalódások nagy fájdalmát már fiatalsága miatt sem érezhette át elég mélyen”.8 Látszólag ellentétes elvárások, mégis egyaránt a konzervatív szabadelvűség racionális nemzedékének megnyilvánulásai: az első az optimista, alkotóerők megismerésére buzdít, míg a második rezignált tapasztalataival a megértő belátásra hív fel. A könyvért lelkesedő Schöpflin viszont az életkori belátást nem Szekfűtől várta: „Ezek a derék és jóhiszemű emberek idősebb urak, félreértették Szekfűt. […] A mai idős magyar nemzedék optimista világnézetű. Beleélte magát abba az illúzióba, hogy minden úgy van legjobban, ahogy Magyarországon van, s ehhez az illúzióhoz csinált magának történelmet, irodalomtörténetet s csinált volna, ha tudott volna, filozófiát is. A mai fiatal magyar nemzedék kritikai szellemű, elégedetlenségre hajló, illúziómentes, tiszta látásra törekvő. Ezzel zavarja az öregek illúzióit és senki se szereti, ha az illúzióit zavarják. Ez az oka, hogy Szekfű Rákóczi-felfogásába máskülönben okos és jóhiszemű magyar öregurak sem tudnak belenyugodni.”9

A Rákóczi-könyvben számos alapvető ítélet épül a nemzedéki metafora köré. Az öregség egyrészt az elnyomást jeleníti meg, az alkotóerők visszafojtását: „A király [XIV. Lajos] halála most annál kevésbé okozott sajnálkozást, mivel az ő szinte évszázados hatalmas alakja régidő óta a feltörekvő sok fiatal élet elnyomásában gyakorolta fejedelmi tekintélyét.”10 Ezenkívül az idős kor és emberei a múltat, a sikertelenséget, a jövőtlen szomorúságot jelképezik: „A múltnak e szomorú alakjai legnagyobbrészt idős emberek voltak, kiket életük minden sikerének emléke a múlthoz, XIV. Lajos korához kötött, s kik a jövőhöz kevés reményt fűztek […] A régi udvar nevei nem választhatóak el Rákóczi nevétől.” 11 De a nemzedéki metafora az öregkor nevetségességét is kifejezi, és gyilkos iróniával szolgálja a mű igazi célját: bebizonyítani a merev, realitásoktól végleg elszakadt fejedelem törekvéseinek hiábavalóságát. „Az öregesedő fejedelem udvarlásai […] Utolsó lobbanások a kialvás előtt. […] 1715-ben, amikortól kezdve útjára elkísérjük, [Rákóczi] már öreg ember volt. Történetünk egy öreg ember története.” 12 Az „öregesedő” Rákóczi ekkor még csak 38 éves. A látszólagos paradoxont Domanovszky Sándornak szóló levelében Szekfű meg is indokolja: „a szerkesztés, a conceptio egysége szempontjából nem szóltam 1715 előtti dolgokról – s talán sikerült is ez által az érdeklődést intenzívebben Rákóczi öregségére irányítani. Egy bevezető fejezet a felkelésről vagy az »actív« Rákócziról csak zavarta volna a képet, amit nyújtani akartam. Egyedül az érzékiség utolsó mozdulatait kellett szóbahozni, mint az öregség bevezetőjéről.” 13 A nemzedéki konfliktus tehát konstruált, Szekfű a teremtő, alakító dinamizmust tagadja meg főhősétől, ezért kellett Rákóczit öregnek festeni. „A folyton megújuló, jövőt jelenné idéző és múlttá javító világban Rákóczi mereven állott, belső szükségletből megrögzített mozdulatlanságban. Egy darab megkövült múlt…14 S a munka befejezése világossá teszi, hogy miért volt a generációs ellentét expozíciójára szükség: a száműzetés, az öregség és a hanyatlás képei visszamenőleg is megrajzolják a Rákóczi-szabadságharc vezérlő eszményeinek illuzórikus mivoltát, anélkül, hogy a szerző a magyar szabadságküzdelmek kultikus tiszteletét frontálisan támadná meg: „Minden száműzött élete a köznek haszontalan, hisz a száműzetésnek megokolása éppen abban rejlik, hogy az otthoni új rend a régi rend embereinek nem tudja többé hasznát venni, és eltávolításukkal kénytelen könnyíteni magán. […] A nemzet egységének helyreállításával, a régi sebek behegesztésével a hatalmas nemzeti fejlődés büszkén nyomult új feladatai felé, melyeket korábbi századok gyermekei még álmukban sem sejdíthettek. Rákóczi száműzetésének szenvedései következés nélkül maradtak, és nem vált belőlük elevenül ható, kezdeményező történeti erő. Kora és végzete a történelmi eljelentéktelenedés, a történeti szereptévesztés meddő tragikumát szánta neki. Pályafutása a hullámé, mely kicsapván, tétlen tespedéssel feneklik meg a parton, míg társai elemi közönnyel sietnek tovább dolgukra a soha ki nem apadó, örök mederben.”15

2. Három nemzedék

Az elemi közönyt és a múlttól való elidegenedést az I. világháború, a zavaros forradalmi átmenet és a történeti ország szétszakíttatása felerősítette. A nemzedéki szakadék érzése és a generációs konfliktus folytonos tematizálódása a két háború közötti időszakban e véres fordulat gyümölcse. A történelem liberális teleológiáját felváltotta a történeti létnek a tapasztalat bizonyosságával átélt és nemzedékenként újraaktualizált értelme.16 A későbbi református püspök, Ravasz László már 1917-ben konstatálta, hogy az I. világháború a történeti megismerés új modalitását termelte ki: „Akit érdekel, hogy mit hoz a történelem, most megfigyelheti. […] ma a vulkanikus világképződés korszakát éljük; az események, amelyekből lesz a jövendő, oly megrázó, eget-földet betöltő nyilvánvalósággal bonyolódnak ki, mint egy tűzhányó kitörése, a messzinai földrengés, vagy szigeteknek, országoknak elsüllyedése és új világoknak felbukkanása- […] abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy a történelem lélektanilag nem egyéb, mint az emlékezetté vált tapasztalat és a tapasztalattá vált emlékezet.”17 Míg a századelő generációs várakozásai valami gyökeresen új eljövetelének változatos, habár sokszor homályos várakozásában éltek, a nagy világégés egész Európában keserű váddá formálta át a nemzedéki narratívát.

Ez Szekfűt is megérintette. Az 1920-ban, a trianoni katasztrófa hatása alatt írt Három nemzedék a magyar történetírás egyik legismertebb és legtöbbet vitatott darabja lett. Eltérve az értelmezési hagyomány hagyományos és megszokott kérdéseitől és kontextualizálásától (reakciós programadás, a kiegyezéshez való viszony, a konzervativizmus jellegzetességei), minket elsősorban a mű címében szereplő „nemzedék” fogalmának mibenléte érdekel. A mű Széchenyi és a reformkor óta nemzedékről nemzedékre fokozódó hanyatlásban találja fel a trianoni katasztrófa okait. Vannak, akik szerint a generáció fogalmának rendezőelvként való alkalmazása nem több „puszta retorikánál”, mivel Szekfű csak a kipróbált mintát követte, amikor ebben a szekvenciális keretbe helyezte el a hanyatlás történetének elbeszélését.18 Lehet. De nem csak hanyatlásról van szó. A nemzedéki szembenállás retorikus pátosza is fontos szerephez jut Szekfű mondanivalójában. „A mi vaskorszakunk nehezebbeket követel meg tőlünk, mint az előttünk járt nemzedéktől, kiknek sem vérrel nem kellett megpecsételniök honuk iránt táplált érzelmeiket, sem az önismeret keserű kenyerére nem kellett fanyalodniok. […] Napvilágukra sötétes estve következett és gyászos éj, melynek első feltetszése bizonyossá tette nékünk, hogy az ifjúság elrepült és saját magunkra támaszkodva kell szembenéznünk a véres valósággal.” De a mű első kiadásának idézett előszavában nemcsak a dekadencia, hanem a regeneráció programját is a nemzedéki metafora jelöli ki: „Meg kell oldanunk oly problémákat, minőkre két előző nemzedék még rossz álmaiban sem gondolt, melyeket lehetetlen lehetőségeknek tartott. […] Gondunk tehát nagy, a férfikor gondja, összehasonlítva atyáink és nagyatyáink ártatlan gyermeteg gondjaival. De nem kevésbé nagy lesz a megelégedés, melyet kötelességünk teljesítése fog nyujtani, ha az elődeinktől ránk hagyományozott gyászos éjszakát a mi munkánk árán fogják ismét világosság sugarai keresztül járni. Ezért ne irigyeljük a múltat, hanem vegyük fel a keresztet és menjünk az önismeret útján, mely tévedéseink temérdek pusztáján át vezet a megigazulás, a nemzeti feléledés, a nemzeti reneszánsz felé.”19 Szekfű éppen ezért fogalmazott a mű második kiadásának előszavában úgy, hogy „a harmadik generáció és a mi nemzedékünk közé a világháború átlábolhat[at]lan mélységű cezúrát vont: amit mi, a tönkretett fiatalságúak mondunk, kutatunk és találunk, azt ők, a végső öregkorukig irigylésreméltóan boldogok és gondtalanok, meg sem értik és viszont.”20 Ha végigtekintünk a három nemzedék szekfűi jellemzésén, azt is látnunk kell, hogy a historikus ítélete nem csupán a Széchenyi eszméihez való hűtlenség, de a feladatok túlságos nagysága és az elmaradt nemzedéki konfliktusok miatt is sújtotta az epigonokat. Az első nemzedék, Kossuth, Deák, Eötvös stb. még egyfajta goethei egyetemességben magasodik az eljövendő többi fölé, de már ők is olyan „vándorok”, akik Magyarország megújításában képességeiken és erejükön felül vállaltak feladatot: „A nemzedék, mely a tizenkilencedik század húszas éveiben lépett színre, természetesen nem ismerhette fel a maga egész kiterjedésében a hatalmas problémát, mint a vándor sem az égbenyúló sziklafalat, melynek egyszerre a tövéhez érkezett.”21 A második nemzedék mintegy az első 1848-ban bekövetkezett bukásának tragikumából nőtt fel, az alkotás szűkösségében és az eszmék kicsinységében: „Mikor aztán az emigránsok hatvanhétben visszatértek, itt készen találták az új nemzedéknek az ő közreműködésük nélkül létrejött nézeteit, melyekhez nekik akarva nem akarva alkalmazkodniuk kellett. Aki pedig itthon maradván, kikerülte az abszolutizmus bosszúját, új nemzedéket látott maga körül, mely e szomorú húsz év alatt csöndben, eseménytelen viszonyok közt nőtt fel és tolta, öregíté a régieket, mint ifjú lomb a tavalyit.”22 A harmadik nemzedék történelmi vétségét pedig az elmaradt nemzedéki számonkérés adja: „A századforduló tragikus nemzedéke, melynek uralma egybeesik a katasztrófa előkészítésével és kitörésével, nem tartozott az új utakat keresőknek lázas tömegébe: törekvéseit és vágyait, anyagi és szellemi segédeszközeit, egész lelki és testi fiziognómiáját készen vette, örökölte elődjétől, a második nemzedéktől. Az új generáció híven kitartott elődjének lejtős útján és egyebet nem tett, mint hogy a reászármaztatott viszonyokat hagyományos szellemben, a lejtő zuhanásának irányában építi ki.”23 A jelenben tehát nincs választás, a jövendő egy új, a történelem terhétől nem bántott nemzedék sajátja lehet csupán, a többiekre a krónikás szemlélődő szerepe jut: „az érintetlen tisztaság és bűntelenség csak a ma kisdedeinek, a jövendő nemzedéknek a sajátja, azoké, kik a végleges lejtő és katasztrófa korát a tudás fájának ismerete nélkül, gyermeki ártatlanságban élték át”.24

Epilógus

Szekfű később a modern kereszténydemokrácia programjában ismerte fel a negyedik nemzedék lehetőségét: „Ez a humanizmus, és politikai formája, a demokrácia, melyet én kereszténynek szeretnék nevezni, ma már minden európai, nyugati programban kötelező, s ez adja meg a mai ifjúság társadalomszemléletének a magyarság mellett igazi alapszínét, bár így kívülről nézve mozgalmukat, feltűnő, milyen kevesen követik, s talán kevéssé is ismerik a külföldnek antimarxista, keresztény és nemzeti alapon kiképzett szociális szervezését és gyakorlati munkásszervezkedéseit […] Szeretném hinni, hogy ez a modern demokratikus mozgalom előbb-utóbb mégis ki fog alakulni történeti képződménnyé, szeretném hinni, hogy ha mi valamikor meg tudjuk közelíteni a Nyugatnak százados társadalmi evolúcióban kiegyensúlyozott viszonyait, ezen az úton a mai fiatalság fog bennünket magával ragadni.”25

Ezek a remények nem teljesedtek be. A világháború előtti generációs mozgalmak hangadói általában csalódtak, s idős korukban a vereség és a kudarc érzésével zárult a pályájuk.26 Szekfűvel is ez történt. A 1945-ös katasztrófában a nyugatos program, s a hozzákapcsolt keresztény regeneráció programja is elbukott. A beteg Szekfű számára nem maradt más, mint az öregkor félelemtől üldözött „kis jövője”. Menteni a menthetőt. Talán ezért is fogadta el a moszkvai nagykövetséget; 1948-ban azonban visszahívták. Ahogy az öreg Kossuth, ő is „Hatvanöt éves volt, amikor életének második nagy csalódása érte […] s […] úgy állott ott egyedül, mint ősszel a megszedett fa, melynek gyümölcsével együtt leveleit is szétzilálták, ágait letördelték, otthagyva a közeledő télnek”.27 Szabó Zoltán nekrológjában „görög sorstragédiába való ellentmondás áldozataként” emlékezett meg egykori professzora utolsó évtizedéről, akinek már „az sem állt módjában, hogy életének morális alapjait követhesse és kifejezhesse mindhalálig”.28 A nemzedéki elidegenedés és a hajdani generációs reményekben való csalódás nem is lehetett teljesebb.

1  ADY Endre: Magyar lelkek forradalma, Magyar Újságírók Egyesületének Almanachja 1909, 101.

2  SCHÖPFLIN Aladár: Új nemzedék. Felolvasás a Nyugat [1914] március 4-iki estélyén, Nyugat 1914/6., 398-400.

3  SZABÓ Dezső: A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei, Nyugat 1913/1., 20.

4  HERCZEG Ferenc Nyilatkozata, Magyar Újságírók Egyesületének Almanachja 1909, 218.

5  APÁTHY István: Múlt, köd, jövendő, Magyar Újságírók Egyesületének Almanachja 1909, 299–300.

6  PROHÁSZKA Ottokár: A modern kulturszellem s igényeink, Magyar Újságírók Egyesületének Almanachja 1909, 321–324.

7  Idézi DÉNES Iván Zoltán: Szekfű Gyula magántanári képesítésének ügye 1914–1916, ELTE, Budapest, 1976, 46

8  Idézi Dénes Iván Zoltán: Uo., 54–55.

9  SCHÖPFLIN Aladár: Aforizmák a Szekfű-ügy körül, Nyugat 1916/9., 503–508.

10  SZEKFŰ Gyula: A száműzött Rákóczi [1913], Holnap, Budapest, 1993, 11.

11  Uo., 15.

12  Uo., 32.

13  Szekfű Gyula levele Domanovszky Sándornak, 1914. március 7., MTA Kézirattára, Ms 4527/267.

14  SZEKFŰ: A száműzött Rákóczi, 291.

15  Uo., 292–293.

16  Vö. TENGELYI László: Történelmi tapasztalat és történelemkutatás Ricoeur felfogásában, Literatúra 2009/1., 11.

17  RAVASZ László: Az emlékezet = UŐ., Látások könyve, Az Út, Kolozsvár, 1917, 118.

18  Lásd például GYÁNI Gábor: Generációk a történelemben = Generációk a történelemben, szerk. Gyáni Gábor – Láczay Magdolna, Hajnal István Társadalomtörténeti Egyesület, Nyíregyháza, 2008, 11.

19  SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Élet, Budapest, 1920, 15–16.

20  SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Élet, Budapest, 19222, 14.

21  SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1934, 57.

22  Uo., 163.

23  Uo., 265.

24  Uo., 362.

25  SZEKFŰ Gyula: Az ifjúság társadalomszemlélete, Magyar Szemle 1930/8., 214.

26  Lásd Robert WOHL: The Generation of 1914, Weidenfeld and Nicholson, London, 1980,

27  SZEKFŰ Gyula: Az öreg Kossuth = Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára, II., szerk. I. Tóth Zoltán, Akadémiai, Budapest, 1952, 341.

28  SZABÓ Zoltán: A historikus halálhírére. Szekfű Gyula halálára [Látóhatár 1956/1.] = Uő.: Ősök és társak, szerk. Czigány Lóránt, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern 1984, 125.


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.