Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

A szürke francia árnyalata

François Hollande bukása, tündöklés nélkül

2013 novemberében jelent meg Philip Short brit történész François Mitterrand néhai  francia elnökről szóló, közel 600 oldalas könyve. A magnum opus az országát 1981-től  tizennégy éven át vezető baloldali államfő „párhuzamos” magánéletével átszőtt államférfiúi  teljesítményének összegzése, benne az emberi kisszerűségtől a hatalmi-politikai  manipuláció magasiskolájáig minden epizóddal, amelyek együtt „a 20. század tükrévé”  (Jacques Chirac) tették az 1996-ban elhunyt elnököt.1

Szűk egy évvel később, 2014-ben újabb könyv jelent meg, igaz, ezúttal egészen más  céltól vezérelve. A szerző Valérie Trierweiler, a 2012 óta hivatalban lévő, Mitterrand  1995-ös távozása óta az Élysée-palotát a baloldalnak visszahódító François Hollande  köztársasági elnök egykori élettársa. Trierweiler botránykönyve az elnökkel való élettársi  viszonyának állít emléket olyan dicstelen epizódokkal, mint hogy a megcsalásáról a  sajtóból értesülő nőt – állítása szerint – az államfő nyugtatók túladagolásával igyekezett  távol tartani a még nagyobb közéleti botrány okozásától. Az elmúlt két évtizedben választott  elnökeik szerelmi viharaihoz egyre jobban hozzáedződött francia közvéleménynek  az Hollande–Trierweiler „affér” legfeljebb egy volt az indokok között, amiért ez  év szeptember elejére korábban sosem látott mélységbe, 13 százalékos negatív csúcsra  „küldték” az elnök népszerűségét.

A kontraszt az ötödik francia köztársaság két baloldali államfője között aligha lehetne  nagyobb. Ha igaz is, hogy Mitterrand államférfiúi emlékének magasztossá válásához az  idő és az utolsókig titkolt betegség tragikus vége nagymértékben hozzájárult, az elnöki  ciklusa félidejénél tartó Hollande esetében egyelőre elképzelhetetlen erőknek kellene  átrendezniük a francia közéletet, hogy ne minden idők legelutasítottabb államfőjeként  zárja karrierjét a 2017-es választásokon – legrosszabb esetben már az első fordulóból  sem továbbjutva.

Mi vezetett ehhez a drámai bukási spirálhoz? A jobboldali elődje hektikusságával  és a nagy reformígéretekhez képest csekély kormányzati teljesítményével szembeni elégedetlenséget  kihasználó Hollande 2012 nyara és 2014 ősze közt elveszítette a politika  feletti irányítást. Úgy tűnik, hogy az európai kontinens marxista-antikapitalista szellemi  gyökereit a mai napig meghaladni és megtagadni képtelen baloldali pártját a rá jellemző  aprólékos munkával győzelemre vivő elnök számára a kormányzás feladata megoldhatatlanul nagynak bizonyult. Két év leforgása alatt Hollande választási programja éppúgy  megbukott, mint ahogyan elpárolgott az elnök és az elnöki intézmény tekintélye. Az államfő  a távlatos, stratégiai kormányzati politikák megfogalmazásával és konkrét gyakorlatba  való átültetésével éppúgy kudarcot vallott, mint a számára adott hatalomtechnikai  eszköztár napi szintű menedzselésével.

A Sarkozy elnök elnökségébe belefásult választói akaratra 2012-ben még jól rezonáló  „normális” államfői imázs ma legjobb esetben szürkének hat.

Az eltűnt legitimáció nyomában: a tétlenség ára

A nyugat-európai alkotmányos berendezkedések közül a Charles de Gaulle által konstruált  „félelnöki” kormányforma a mindenkori francia államfőt kvázi uralkodói pozícióba  emeli. Azoktól a ritka esetektől eltekintve, amikor nem a közvetlenül választott  elnök pártja birtokolja a parlamenti többséget, a mindenkori elnök egymaga testesíti  meg a végrehajtó hatalmat. Ő Franciaország a külvilág felé, ő szabja meg a kormányzati  politikák irányát, a sikerek őt igazolják, míg az aprólékos munkát, valamint az esetleges  kudarcokért való felelősséget rendszeresen miniszterelnökére háríthatja, akit – az  utóbbi „kérésére” – hivatalából fel is menthet. Ez az erős monarchikus felhangokkal  és külsőségekkel felruházott alkotmányos hatalom egyszerre több lábon áll – a közjogi  berendezkedésen túlmenően a végrehajtó hatalom további politikai támasza lehet az  erős törvényhozói többség (a két kamara közül egyértelműen a nemzetgyűlés szerepe a  hangsúlyosabb), valamint az elnököt támogató párt patronázsigényeit kielégítő önkormányzati- regionális szintek sokasága.

Hollande elnök 2012-es győzelme pillanatában már négy éve a Szocialista Párt (Parti  Socialiste, PS) volt az önkormányzatok és régiók legerősebb pártja; a közvetett úton  választott szenátusban is – történelmi – baloldali többség alakult ki. Az Élysée-palota  bevételét követően pedig a PS és szövetségesei könnyen győzték le a vereségből éppen  felocsúdó, Sarkozy (átmeneti) távozását követően a belső hatalmi harcoktól lebénult  jobbközép UMP-t. 2012 nyarára a Franciaország kormányzásához szükséges politikai  támogatottság hiánytalanul „összeállt” az államfő mögött. A páratlan felhatalmazás birtokában  és a jobboldal szklerotikus állapotát látva Hollande történelmi lehetőség előtt  állt. Bebizonyíthatta volna, hogy a francia baloldal meghaladta a már Mitterrand elnökségekor  is idejétmúlt, dogmatikusan tőke- és piacellenes etatizmusát, és képes a meglévő  széles hatalmi bázisát kihasználva érdemi kormányzati teljesítményt nyújtani.

„C’est Cuba sans le soleil”, vagyis: „ez Kuba napsütés nélkül” – így reagált az államfő  egykori tanácsadója, ma kormánya gazdasági minisztere, Emmanuel Macron, amikor  megtudta: egyik első intézkedéseként Hollande 75 százalékos adóterhet vet ki a legmagasabb  jövedelmekre. A nagyívű reformokra számító közvélemény számára hamar nyilvánvalóvá  vált, hogy a PS utolsó kormányzati évei (1997–2001) óta a politikai gazdaságtan  terén érdemben nem frissítette nézeteit. Ebben a felfogásban ha a kormány a költségvetés  rendbetételére szorul, akkor reflexszerűen adót emel, és a versenyképtelenséget előidéző szabályozói környezet reformja helyett kizárólag a bevételi oldal gyarapításában  gondolkodik, miközben a hiányt újratermelő elosztó rendszerek, Franciaország esetében  maga az állam karcsúsítását minél inkább elodázza.2 A krónikus kormányzati tétlenség  francia hagyománya 2014-re a GDP 95 százaléka fölé emelte az ország államadósságát,  abszolút értékben átlépve a szimbolikus kétezermilliárd eurós értéket.

Miközben állam- és kormányfők, kormánypártok és miniszterek rendszerint azért  válnak elutasítottá, mert megpróbálnak a rájuk bízott hatalomnál fogva érdemi, rövid  távon akár érdeksérelemmel járó változásokat elérni, François Hollande úgy nézte végig  legitimációja elvesztését, hogy 2014 őszéig egyetlen, cselekvőképességre utaló közpolitikai  intézkedést sem hozott. Passzívan szemlélte, ahogy kormánya és a számára a törvényhozásban  többséget biztosító PS kapitalizmusellenes véleményvezérei sorra hárítanak el  minden változtatásra irányuló kezdeményezést, miközben valós alternatívák hiányában  a választók egyre nagyobb része a baloldalból való kiábrándultságában a radikális jobboldali  Nemzeti Front (Front National, FN) mögé sorakozik fel. Az FN számára a PS  kormányzóképtelensége és az UMP vezetői válsága tálcán kínálta a lehetőséget, hogy a  korábban tőle még idegenkedő választói rétegeket megszólítva végleg a politikai verseny  „domesztikált” szereplőjévé váljon. Az apja le sem tagadott szélsőjobboldali nézeteivel  is szembehelyezkedő Marine Le Pen stratégiájának első látványos sikerei már a 2014  márciusában megtartott önkormányzati választásokon mutatkoztak. Azonban a politikai  sokk akkor vált általánossá, amikor három hónappal később az FN a szavazatok 24,8  százalékát megszerezve elsőként végzett az európai parlamenti választásokon, 10 százalékponttal  megelőzve az UMP (20,8%) mögött harmadik helyen végző kormánypártot.3

Két ilyen súlyú politikai vereség egyértelműen kikezdte a politikai napirendet maga  alakító francia köztársasági elnök közjogi és politikai hagyományát megtestesítő államfő  pouvoirját. Hollande nem egészen elnöksége közepétől már nem irányítója, sokkal inkább  elszenvedője a politikai cselekmények sorozatának. Mindezt jól szemléltette a – francia  közéletben a nyári (politikai) szünet végét hagyományosan jelző, és ennélfogva a mindenkori  kormányzó erők számára a szimbolikus újrakezdés lendületének lehetőségét is  magában hordó – „la rentrée politique” 2014-ben. Ahelyett ugyanis, hogy Hollande az  önkormányzati vereség másnapján kinevezett Manuel Valls miniszterelnökkel közösen  kidolgozott versenyképesség- és gazdaságélénkítő kormányzati intézkedések bejelentésére  összpontosíthatott volna, a mindössze ötödik hónapja hivatalban lévő kormánya  szétesését volt kénytelen menedzselni. 
Az újabb válság a belső erőviszonyok átrendezését megkísérlő, elszánását kevés megmaradt  politikai tőkéje kockáztatása árán is érvényesíteni akaró köztársasági elnök és saját  pártja radikális baloldali erőcsoportja közti konfliktus miatt robbant. A szocialisták globalizációellenes  frakcióját tudatosan maga mögé gyűjtő Arnaud Montebourg pozíciója  akkor vált végképp tarthatatlanná, amikor az éppen piacbarát reformprogrammal előálló  kormány gazdasági minisztereként nyíltan szembehelyezkedett a felettesei által választott  irányvonallal, felszólítva a Valls-kabinetet, hogy álljon ellen a szerinte a német jobboldal  által „rájuk kényszerített” megszorító politikájának.4 A politikai válságot előidéző,  végül a renitens radikális baloldali kormánytagok kilépésével-kizárásával záruló epizód  mint cseppben a tenger világított rá Hollande elnök politikai sodródására. A költségvetési  deficit 3 százalék alá szorítására krónikusan képtelen francia kormányzat a piacok – és a baloldallal szemben 2012 óta egyre nyíltabban kritikus német kormány – bizalmának  visszaszerzése érdekében bejelentett intézkedéscsomagját az irányváltás pillanatában  megtorpedózó gazdasági miniszter valójában az államfő tekintélyvesztését világította meg  az utolsó kétkedők számára is.
A hitelesség helyreállítása érdekében Valls 2014 őszén új kormányt alakított, a miniszterelnök  pedig a francia politikában, főleg annak baloldalán korábban szentségtörésnek  minősülő piacbarát kommunikációval kívánja hitelesíteni a szocialisták reformelköteleződést.  „J’aime l’entreprise”, vagyis: szeretem a vállalatokat, mondta a munkaadók  szövetsége, a Medef rendezvényén a részt vevő cégvezetők őszinte megrökönyödésére és  megkönnyebbülésére (amit felállván tapsolva fejeztek ki). Az új kormány gazdasági minisztere  az egykor napsütés nélküli Kubát emlegető Emanuel Macron korábbi befektetési  bankár, aki az utolsó egyensúlyi költségvetés évében (1974) még meg sem született.5  A baloldal innovatív erőtartalékait azonban jól mutatja, hogy a kulcspozíciókba beemelt  piacbarát szocialisták egytől egyig Michel Rocard egykori miniszterelnök tanítványai – ő  pedig 1988 és 1991 közt volt kormányon…6

Hollande elnök ciklusa félidején érezte elérkezettnek az időt, hogy egykori mentora,  Mitterrand példájából okulva teljes politikai és gazdasági fordulatot hirdessen meg. Két  év leforgása alatt azonban önkezűleg már odáig szűkítette mozgásterét, hogy az eleve  nem korszakos stratégaként ismert politikus sikerének esélyei legfeljebb kétesnek minősíthetők.  Kormányzati tétlensége a radikális jobboldal számára ideális lehetőséget teremtett,  miközben az Európai Uniót meghatározó Párizs–Berlin tengelyt is egyre több  kérdőjel övezi a francia kormány perspektívátlansága miatt.

Hollande utolsó reménye?

Paradox módon az államfő egyedül abban bízhat, hogy a 2017-es elnökválasztás az öt  évvel korábbi forgatókönyve mentén alakul. Vagyis a franciák közte és az egykori pártja,  az UMP élére visszatért Nicolas Sarkozy között választhatnak ismét. Ez a felállás azonban  ahhoz túlságosan sok feltételezésen alapul, hogy Hollande erre építse államfői ciklusa  fennmaradó részét.

Kétségtelen tény, hogy a 2012-es vereséget követően az egykor kormányzó UMP  minden lehetőséget felkínált a baloldalnak, hogy az tartósan marginalizálja jobbközép  riválisát. A jobboldal valójában sosem tudott mit kezdeni Sarkozy „hagyatékával”. A volt  elnök visszatérését saját leglelkesebb híveinek szűk rajongói klubján kívül az UMP-n  belül senki nem kívánta, azt megakadályozni azonban nem tudták, a vezetői tisztségért  folyó kilátástalan rivalizálás pedig a pártszakadás veszélyéig fokozódott. Mindeközben az  egykori kormányzó erő a kifizetetlen kampányszámlák és a kétes finanszírozás gyanújába  keveredve 2014 nyarára elvesztette nemcsak elnökét, hanem a baloldali kormány  kizárólagos ellenzéke szerepét is. Ezt a – javarészt önkéntes távozása és az újraválasztási  kampánya körüli pénzügyi anomáliák által okozott – helyzetet használta ki Sarkozy arra,  hogy bejelentse a visszatérést, majd november végén a párttagok 65 százalékának szavazatával  meg is szerezze az UMP elnökségét. Ez a lépés egyben a 2017-es elnökválasztáson  való újbóli megmérettetéssel egyenértékű döntés.

Hollande elnök számára Sarkozy lépése azért adhat okot némi optimizmusra, mert  az államfő, túl azon, hogy jól ismeri egykori riválisát, egyaránt bízhat a jobboldal töredezettségében  és hivatali elődje megosztó természetében. Egy fragmentált jobboldalon,  ahol a szavazatok eleve több párt között oszlanak meg, Sarkozy személye könnyen a bizonytalanok  távoltartását eredményezheti a választáson. Márpedig az abszolút többségi  elvű elnökválasztási rendszer első fordulójából az ő részleges támogatásuk nélkül szinte  képtelenség továbbjutni. Hollande számára az UMP vezetői válsága és az FN ettől  nem teljesen független felemelkedése akár még azt a helyzetet is eredményezheti, hogy a  jobboldal megosztottságának köszönhetően megmenekül az első fordulóban való kiesés  2002-es szégyenétől.7

A 2014. év végére tehát egyelőre annyi látszik bizonyosan, hogy az ötödik köztársaság  mindezidáig legelutasítottabb elnöke számára a jobboldal belső fragmentáltsága jelenti  a reményt arra, hogy nem kieső helyen zárja a következő elnökválasztás első fordulóját.  Ehhez is azonban minimum az szükséges, hogy államfői ciklusa fennmaradó részében  képes legyen valamennyit visszaszerezni egykori támogatottságából. Ennek hiányában az  sem kizárt, hogy saját miniszterelnöke kilép a végrehajtó hatalomban számára közjogilag  kijelölt hagyományos alárendelt szerepből, és Hollande népszerűtlenségét kihasználva  méretteti meg magát.


1 Philip SHORT: A Taste for Intrigue. The Multiple Lives of François Mitterrand, Henry Holt and Company, New York,  2013. Chirac hasonlata aligha lehetne találóbb: Mitterrand a II. világháború nácikkal kollaboráns Vichy- rezsimjétől jutott el az államkapitalista baloldali nézetein át az elnöki hivatalig; ha kellett, a radikális  jobboldal számára kedvező arányos választási rendszert vezetett be csak azért, hogy gyengítse a gaulle-ista  konzervatívokat, akikkel 14 év elnökségéből négyet mégis politikai társbérletben együtt kormányzott.
2 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a közterhek emelése Franciaországban korántsem kizárólag a baloldal  gazdaságpolitikai eszköztárára jellemző. A 2007 és 2012 között hivatalban lévő konzervatív Nicolas Sarkozy  kormányai – főleg a 2008-as gazdasági válságot követő időszakban – az addig is visszafogottan alkalmazott  jobboldali fiskális politikát rövid úton etatista-adóemelő intézkedések sorozatával írták felül. La  préférence française pour les hausses d’impôt, Le Monde 2011. december 23. (www.lemonde.fr/election-presidentielle- 2012/article/2011/12/23/la-preference-francaise-pour-les-hausses-d-impot_1622186_1471069.  html).
3 A 2014. márciusi önkormányzati választások szám szerinti győztese az ellenzéki UMP volt, a jobboldali  párt a hat évvel korábban, Sarkozy elnöksége idején elszenvedett vereség óta készült a helyhatóságok  visszahódítására, ami a baloldal mellett továbbra is kitartó Párizs kivételével összességében sikerült is.  Miközben azonban az UMP évszázados szocialista fellegvárakat is bevett, az FN emelkedését mutatta,  hogy a helyhatóságokért folytatott küzdelemből tíz helyen is győztesen került ki, köztük a Franciaország  második legnagyobb városának számító Marseille egy 150 ezres kerületében is. Elemzők már ekkor figyelmeztettek  a párhuzamra: 1995-ben is helyi szinten indult az akkor még Jean-Marie Le Pen vezette FN  erősödése, amely végül a 2002-es elnökválasztás első fordulójában kulminálódott. Devastating losses for the  Socialists, The Economist 2014. március 31. (www.economist.com/blogs/charlemagne/2014/03/franceslocal- elections-0).
4 Montebourg először a Le Monde baloldali napilapnak adott 2014. augusztus 23-ai interjújában, majd  egy másnapi vidéki szocialista fórumon bírálta saját kormányát, amiért az szerinte kizárólag a költségvetési  hiánycsökkentést tartja szem előtt ahelyett, hogy a növekedést ösztönözné (vélhetően újabb állami  kiadásokkal). Montebourg: la France „ne peut plus se laisser faire” face a l’Allemagne, www.france24.com/fr/20140823france- arnaud-montebourg-allemagne-austerite-europe-bce-hollande-merkel/.
5 Macron 1977 decemberében született: France’s new economy minister wasn’t alive the last time the country ran a surplus,  Quartz 2014. augusztus 27., http://qz.com/256478/frances-new-economy-minister-wasnt-alive-thelast- time-the-country-ran-a-surplus/.
6 Manuel Valls miniszterelnök Rocard parlamenti titkáraként kezdte politikai pályafutását. Hollande elnök  kabinetfőnöke az egykori miniszterelnök stábjában tűnt fel, ahogyan Bernard Cazeneuve jelenlegi belügyminiszter  is. Emmanuel Macron gazdasági miniszter Rocard személyes barátja, az ő egyik fia pedig a  miniszterelnöki kabinetben jutott pozícióhoz.
7 Mindez persze sovány vigasz: az őszi közvélemény-kutatások szerint ugyanis a szóba jöhető jelöltek kö zül Hollande az egyetlen, aki egy hipotetikus második fordulóban alulmaradna a radikális jobboldal  jelöltjével szemben, míg minden más esetben a jobbközép jelölt győzne. Egy „most vasárnapi” első fordulóban győztesnek mért Marine Le Pen erősödésében bízni tehát minimum kockázatos az államfő  számára. Présidentielle 2017: Marine Le Pen en tete au premier tour dans tous les cas de figure, Le Figaro 2014. szeptember  5. (www.lefigaro.fr/politique/2014/09/05/01002-20140905ARTFIG00167-sondagemarine- le-pen-en-tete-de-la-presidentielle-dans-tous-les-cas-de-figure.php).

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.