Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

„Ahol a gyerekek ejtőernyővel ugrálnak ki az ablakon”

Magyary Zoltán 1935-ös tanulmányútja a Szovjetunióban

Babus Antal: Egy konzervatív úr a baloldali zarándokok között. Magyary Zoltán szovjetunióbeli útja. Argumentum –  Balassi Intézet – Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2014, 244 oldal

A húszas évek végén a Szovjetuniót évente még alig ezer külföldi kereste fel, de a nagy  gazdasági világválság után, a harmincas évek közepére ez a szám egyszerre megtízszereződött.  Miközben Ukrajnában milliók haltak éhen, miközben a Nagy Terror felvezetéseként  már zajlottak a tisztogatások a pártban s a kivégzések a Lubjanka pincéiben, a Szovjetunió  egyszerre divatba jött a gazdasági válságtól sújtott Európában és Amerikában.  Bár az európai hatalmak már a húszas évek közepére felvették a diplomáciai kapcsolatot  Szovjet-Oroszországgal, igazi áttörést jelentett, hogy 1933-ban az Egyesült Államok is  követet küldött Moszkvába, és a Föld egyhatodát elfoglaló vörös birodalmat 1934-ben  a Nemzetek Szövetségébe is felvették. Az ország villamosítása, a nagyszabású iparosítás,  a Sztálin által meghirdetett kolhozosítás s a kiszámíthatatlan konjukturális válságokat  elkerülő tervgazdálkodás egyfajta pozitív mítoszt teremtett a kommunista kísérlet körült.  Sztálinban egyre többen már nem a „bolsevista fenevadat”, hanem az államépítés  sajátos, dinamikus vezetőjét látták, s naiv, de erős meggyőződéssel szegezték szembe a  szovjetrendszer hatékonyságát a hanyatló Nyugat korrupt parlamentarizmusával. Nemcsak  a politika és a forradalmi megoldásokat kereső baloldali értelmiség érdeklődött,  hanem az átlagpolgár és a munkáját veszélyben érző munkás is: amikor a szovjet kereskedelmi  ügynökség hatezer szakmunkásállást hirdetett meg, százezer amerikai jelentkezett  rá. De a mértékadó értelmiségiekre – ahogy manapság mondják: a véleményvezérekre – különös gondot fordított a sztálini vezetés. A kulturális propagandáért felelős szervezet,  az 1925-ben alapított a Kulturális Közkapcsolatok Összszövetségi Társasága (orosz  rövidítése után a VOKSZ) nem a világ proletárjait, hanem kezdettől fogva a nyugati  közvélemény befolyásos alakítóit célozta meg. Az évtizedes munka éppen a harmincas  évekre érett be, és elindult a francia, angol, német, dán írók, újságírók hada Moszkvába,  „a jövő városába”. Néhányukat maga a pártfőtitkár fogadta, mint például a Nobel-díjas  francia regényírót, Romain Rollandot. De az egyébként hallgatag diktátor az ír-angol  drámaíróra, a szintén Nobel-díjas George Bernard Show-ra is három egész órát szánt.  Nem is eredménytelenül. Amikor hazatértekor az ukrajnai éhínségről kérdezték, Shaw  nem jött zavarba, szarkasztikus humorral csak annyit válaszolt: „Könyörgöm, amikor  megérkeztem a Szovjetunióba, életem legbőségesebb ebédjét fogyasztottam el.”  Ez a jóllakott cinizmus semmiképpen sem volt jellemző Magyary Zoltánra, a közigazgatási  jog maga idejében nemzetközi ismertségű professzorára, aki Babus Antal terjedelmes bevezető tanulmánnyal ellátott, érdekfeszítő forráskiadványának hőse. Egyik  moszkvai vendéglátója így jellemezte Magyaryt: „száraz csinovnyik benyomását kelti,  aki valahogy sematikusan látja az élet kérdéseit, és nagyra értékeli a hagyományokat”  (125). Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Babus Antal nagyjelentőségű könyvének legérdekesebb  hozadéka az, hogy ez zárkózott, megjelenésében és viselkedésében talpig  konzervatív úriember a bátor hívők és próféták újításra nyitott kasztjához tartozott. „A  közigazgatás feladata a cselekvés” – Magyary ebben a mondatban foglalta össze filozófiáját  1923-ban a magyar állam költségvetési jogát tárgyaló művében. A 1889-ben született  Magyary Zoltán a magyar közigazgatás-történet egyik legsokoldalúbb egyénisége volt.  Míg fiatal kartársai a békebeli kávéházakban pihenték ki a hivatali robotot, ő számviteli  képesítést szerzett jogászdiplomája mellé. Az I. világháború és a forradalmak után mintaszerű  karriert futott be, s gyorsan haladt a ranglétrán a németül, franciául és angolul  is kitűnően beszélő ambiciózus hivatalnok. A húszas évek elejétől Klebelsberg Kuno  egyik legfontosabb munkatársaként a Trianon utáni szellemi-kulturális konszolidáció  nagybefolyású szervezője lett. Alig akad olyan alkotása a klebelsbergi korszaknak, amely  ne viselné Magyary keze nyomát is. Részt vett a szegedi, a pécsi tudományegyetem megalapításában,  a debreceni egyetemi építkezésekben, a népiskolai programban, ő dolgozta  ki az első átfogó diákjóléti koncepciót is. Döntő szerepe volt a Collegium Hungaricumok  létrehozásában, a magyar kulturális diplomácia alapjainak lerakásában. A külföldi  magyar intézetekről szóló 1927. évi törvény megszövegezése és a magas műveltséget szolgáló  ösztöndíjakról Klebelsberggel közös alkotása. Magyary szenvedélyes hivatalnok volt,  s ez az oximoron nála valósággá vált: „a politika annyit ér, amennyit belőle a közigazgatás  megvalósít” – vallotta. Ezért az általa vezetett ügyosztályon nem létezett délutáni szieszta,  és ő nemigen fejezte be a munkát este kilenc előtt. Magyary kíváncsi és innovatív alkat  volt, élénken figyelte a világban zajló folyamatokat, a vállalatigazgatás és a tudományos  üzemszervezés forradalmi léptékű újításait, melyeket ő az államigazgatásba is igyekezett  átplántálni. Az „állam nagyüzem”, így kell működetni, ha eredményeket akarunk tőle  várni. Erről szólt rövid életű „racionalizálási” kormánybiztossága is, 1931–1932-ben  a Bethlen- és a Gömbös-korszak határán, amely így politikai vákuumba kerülve sikertelennek  bizonyult. Az időközben egyetemi tanárrá kinevezett Magyary reformelképzeléseiben  magára hagyva a tudományos munkába vetette magát, s létrehozta a Magyar  Közigazgatási Intézetet – amerikai pénzből, s szakítva a konzervatív és belterjes magyar  egyetemi hagyományokkal intenzív gyakorlati munkát honosított meg ott. Közben  meggyőződésévé lett a modern gazdaság és társadalom problémáit megoldani képtelen  európai parlamentarizmus csődje, amelyből egyre erősödő meggyőződése szerint csak  az „erős executíva”, a fölösleges jogi béklyóitól megszabadított növekvő állami szerepvállalás  lehet a kiút. Tájékozódását is ezek szerint alakította. Széleskörű kapcsolatrendszere  révén bejárta Európát, majd Amerikában volt a Rockefeller Alapítvány meghívására  vendégprofesszor. Tengerentúli tanulmányútja befejeztével Brüsszelben felkereste  a Nemzetközi Közigazgatás-tudományi Intézet központját is. Javaslatára az intézet az  1936. évi varsói nemzetközi közigazgatási kongresszus témájául a „közigazgatási vezérkar”  kérdését tűzte ki, a főelőadónak pedig Magyaryt kérte fel. A kongresszusi referátum előkészítésére Magyary tanulmányútra indult. Ahogy tragikus halála előtt készített emlékirataiban  írja: „Az olasz és német forradalmak tanulmányozása során jutottam arra  a meggyőződésre, hogy főelőadói jelentésem nem juthat elvi megállapításokig, és nem  érhet el teljes horizontot, ha nem terjesztem ki helyszíni tanulmányaimat a Szovjet- Unióra is. 1935. szeptember és október hónapokat töltöttem Oroszországban, ebből öt  hetet Moszkvában. Mint egy tekintélyes nemzetközi kongresszus főelőadója, kedvező tanulmányi  lehetőségeket találtam és így abba a helyzetbe jutottam, hogy 1936 júliusában a  varsói kongresszus elé olyan jelentést terjeszthettem, amely az irodalmi forrásokon kívül  helyszíni tanulmányok és részben hivatalos adatok alapján elsőnek foglalta szintézisbe  a XX. század államának legfőbb problémáját.” A szóhasználat magáért beszél, jellemző  tanúja annak a kornak, ahol a német és olasz fasizmus „forradalomként” jelenik meg,  párhuzamosan a sztálini kommunizmus építésével.

Babus Antal értékes forrásgyűjteménye ennek a tanulmányút-sorozatnak a legkülönlegesebb  állomását, az 1935 őszén tett moszkvai és leningrádi tartózkodást írja le.  Magyary útja idején már létrejött a diplomáciai kapcsolat a Szovjetunió és Magyarország  között, de a kommunista birodalom terra incognitának számított a magyar középosztály  számára, ahonnan például 1935-ben egyetlen turista sem érkezett Magyarországra. Magyary  vállalkozásának úttörő voltát Babus kitűnően szemlélteti a filozófus Kornis Gyulától,  Magyary hajdani államtitkárától és riválisától vett idézettel. Kornis 1934-ben nemes  egyszerűséggel úgy aposztrofálta a Szovjetunió felvételét a Népszövetségbe: „Hogyan  süllyedt idáig az emberiség?” (17).

A kötet izgalmas részletességgel dokumentálja az utazás hosszas és körülményes előkészületeit.  A szovjetek persze tudták, miért érdemes Magyary látogatását engedélyezni.  Bekzadjan budapesti követ minden köntörfalazás nélkül megmondta moszkvai feletteseinek:  „jóindulatú előadása a Szovjetunió központi irányítási rendszeréről nem  elhanyagolható fontosságú propagandisztikus szerepet játszhat” (92). Számunkra, kései  olvasók számára azonban talán még fontosabb, hogy mit keresett, illetve mit talált  Magyary útja során maga és Magyarország számára hasznosíthatót. Rengeteg találkozója  volt, megnézhette a frissen felavatott moszkvai metrót, amit előtte már Illyés Gyula  is megcsodált, feleségével együtt a gyakorlatban láthatták a makarenkói elveket egy, a  VOKSZ által fenntartott Patyomkin-iskolában, ahol minden szép és jó volt. Felesége  lelkesedésével szemben a kissé gyanakvó Magyary nem kis iróniával jegyezte meg a  jelentést író iskolaigazgatónak: „Itt Önöknél mindegyik gyerek egészséges, jól táplált,  vidám – különös öröm ezt látnom; a város utcáin valami oknál fogva nem ezt tapasztaltam”  (126). De eljutott a Moszkva melletti mintakolhozba is, ahol azzal bosszantotta  fel jelentésíró kísérőjét, hogy „szenvtelen arcán elégedett mosoly suhant át”, amikor a  kolhozelnök minden óvintézkedés ellenére egy olyan házba vezette be a vendéglátói mi- nősítése szerint „konzervatív-fasiszta” (150) vendéget, ahol ikonok voltak. Járt továbbá  a Molotovról elnevezett tervakadémián, az Állami Bankban, egy esztergaüzemben, az  Anya- és Kisdedóvó Múzeum és Kiállításon, a Népbiztosok Tanácsának jogi osztályán, a  Szovjetépítés Intézetében, a moszkvai Cigány Színházban, amely „Nyugaton fülsiketítő  sikert arathatna”, a varázslatos nevű Gyógyító Munkás Női Profilaktóriumban (vajon mi  lehetett ez?). S persze ellátogatott a Tolsztoj Múzeumba, ahonnan hiányolta a magyar  Tolsztoj-fordításokat, sőt leutazott Harkovba, a Dnyeperen megtekintette a világ egyik  legnagyobb villamos erőművét, október elején a Krímben még a tengerben is fürdött.  Kezdettől fogva ambicionálta, hogy a lehető legmagasabb szinten fogadják. Vendéglátóit  gyakran emlékeztette: hasonló útjain alkalma volt Hitlerrel és Mussolinivel, az USAban  pedig Cordell Hull külügyminiszterrel tárgyalni. A kommunista bürokrácia mégsem  tartotta fontosnak, hogy találkozzon nemhogy Sztálinnal, de még a szovjet rendszer  akkori második emberének számító Kaganoviccsal sem – akit pedig a Magyary tolmácsa  „korunk legnagyobb szervező zsenijének” nevezett (117). (Babus ironikusan megjegyzi,  hogy a négy osztályt végzett s a betűvetéssel meglehetősen hadilábon álló Kaganovics  elvtársat Sztálin egyszer maga figyelmeztette az írásjelek használatára leveleiben.) A legfontosabb  találkozó, amelyről maga Magyary is lelkesen nyilatkozott, a Szovjet Ellenőrző  Bizottságban történt. Ennek főtitkára, Nazaretjan az első valóban magas rangú tárgyalópartner  több mint három órát töltött magyar látogatójával, s a találkozóról készült  jelentés szerint nem is eredménytelenül. „Magyary el volt ragadtatva, […] meggyőződött  róla, hogy az összes kapitalista ország legérzékenyebb kérdését, az ellenőrzést – nemcsak  a pénzügyi és a jogit – lényegében csak a proletárállamban lehet megoldani, amelyik  nem hogy nem fél az ellenőrzéstől, de elképzelhetetlen anélkül” (139). A jelentésírónak  igaza lett, Magyary valóban elégedetten nyilatkozott a varsói közigazgatási kongresszus  egész Európából és a tengerentúlról is összesereglett hallgatói előtt a szovjet szisztémáról,  arról, hogy a Szovjetunióban az ellenőrzésnek következménye van. Babus Antal  idézi is a francia, angol, lengyel és magyar kiadásban megjelent főelőadói jelentés vonatkozó  részét, ahol Magyary Sztálinra hivatkozva állítja: „a párt tagjai közt időszakonkint,  két-három évenként tisztogatás van. A párt nem tűr frakciókat, erősödik azzal, ha  opportunista elemektől megszabadul” (52). Valóban. Másfél évvel Magyary látogatása  után vendéglátói közül már csak egy vagy két ember volt életben, a többiek odavesztek a  tisztogatások során hétszázezer más szovjet állampolgárral egyetemben. Erről Magyary  valószínűleg nem tudott, naivitása ezért még hátborzongatóbb. Hazatérése után lelkesedése  nem lankadt, több előadásban számolt be a budapesti közönségnek útjáról, az  egyikre még a külügyminiszter, Kánya Kálmán is elment. „Összes utam közül a leggondolatébresztőbb  és legmélyebb hatású volt” – írta visszaemlékezéseiben Magyary. A 8  Órai Újságnak adott interjújában is lelkesen nyilatkozott a „szovjetkontroll” hatékonyságáról,  s saját „kitágult látóhatáráról”. A körúti bulvár olvasói azonban nemcsak ezeket  a szakembereknek szóló részleteket tudhatták meg tőle, hanem azt is, hogy „Oroszországban  az ejtőernyőzés nemzeti sport, gyerekek ejtőernyőkkel játszanak és ugrálnak ki  a nyílt házak ablakaiból” (72). Az újság olvasóinak fantáziáját valószínűleg megmozgatta  az interjú zárómondata, de a konzervatív establishment nem volt meggyőzve a technokrata  naivitásával előadott következtetéseitől. Bethlen István például többet nem volt hajlandó  szóba állni vele, s sokan mások is bolsevistának nevezték. A sors fintora, hogy Magyary,  aki folytatta saját útját a tatai mintajárás és a komáromi szociális vármegye megszervezésével,  a szélsőjobboldali Egyedül Vagyunkban publikálta következtetéseit Államéletünk  válsága címmel. Szálasi hívását azonban 1944 októberében, hogy együtt építse vele a hungarista államot, nem fogadta el. Inkább a Gerecsébe, Héregre húzódott vissza egy erdei  házba feleségével, Teichert Margit filozófusnővel, remélve, hogy itt nagyobb biztonságban  vészelhetik át a háborút végét. „A régi világ összeomlott. […] Nagyon mély változás  lép a helyébe, amelyet megértettünk és feleségemmel együtt készültünk a nagy feladatra,  hogy szerencsétlen országunk az új világba annak helyes felismerésével illeszkedjék bele”  (74). Ezeket a sorokat, azonban nem az újjáépítésben szerepet vállaló, hanem egy végsőkig  kétségbeesett ember írta búcsúlevelében. A háború ugyanis – Magyary számításaival  ellentétben – kegyetlenül bánt a Dunántúllal: a megszálló szovjet csapatok katonáinak  megalázó erőszakoskodásai elől Magyary Zoltán feleségével együtt a halálba menekült.  Az strong executive elvét kidolgozó szakember a közigazgatás eredményességének biztosítását  a végrehajtó hatalmi funkció megerősítésével, parlamenti ellenőrzésének megszüntetésével  látta kivitelezhetőnek, s ezt látta a Szovjetunióban megvalósulni. „Az emberek  zöme nem jogász, ezért a közigazgatást nem jogszerűsége, hanem eredményei szerint  ítéli meg” (50). A szakbürokrata Magyary számára ezért volt mellékes a demokrácia vagy  autokrácia dilemmája. A közjó számára azonban ez a nézet beláthatatlan veszélyekkel  jár, ahogy arra Bibó István máig érvényes kritikájában rámutatott. Ő ugyanis egészében  kritizálta az eredményes közigazgatás Magyary által megfogalmazott programját: „A társadalom  egészét mind anyagi, mind szellemi síkon megragadni és irányítani képes eredményes  közigazgatás […] a maga instrumentális tökéletességével az eldologiasodásnak,  az elembertelenedésnek oly veszélyét rejti magában, melynek során az eredményesség  merő absztrakt bálvánnyá válhat, elszakadhat a társadalom eleven szükségleteitől és értékvilágától  és megmerevedett, öncélú kimérákká deformálódott sikerképzetek uralma  alá kerülhet. […] Az eredményesség addig érték, amíg maga is társadalmi értékszempontok  uralma alatt áll.”1

Babus Antal példaszerűen jegyzetelt, hasznos névmutatóval, alapos és érdekes bevezető  tanulmánnyal ellátott forráskötete tanulságos olvasmány lehet a társadalomtudományok  művelőin túl mindenkinek, aki hajlandó belátni: milyen nehéz és óvatosságot  igénylő feladat a jövő tervezése és berendezése, ahol saját bátorságunk és újítókedvünk  néha katasztrofális tévedésekhez vezethet.

1 BIBÓ István: Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom, Társadalomtudomány 1944/1–3., 54.

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.