Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Az antikommunizmus történeti valósága

„A történelem soha nem fogja feltárni a kommunista bűnök teljes mélységét.” 
(Zbigniew Brzezinski) 
 
Mike Károly a Kommentár 2014. évfolyamának harmadik számában nagyon izgalmas  kérdést vetett fel.1 Nevezetesen azt, hogy az, amit ő a Fidesz antikommunizmusának  nevez, egy pusztán ellenségképre épülő, a pozitív tartalmat mélységében nélkülöző vagy  éppen inkább pragmatikusan váltogató „ideológia”, és ez az ideológia megérett arra,  hogy túllépjünk rajta. 
 
Mike írása tulajdonképpen politológiai – vagy ha úgy tetszik: igazából politikai –  elemzés, a történeti szál lényegében csak a Fidesz indulási körülményeinek rövid említésénél  kerül elő. Azonban véleményem szerint ez a dolog nem ilyen egyszerű. 
 
1989-ben valamivel szemben próbálta meg önmagát újradefiniálni az ország – ez  a valami pedig a kommunista diktatúra volt, a gazdasági csőddel és a szovjet megszállással  együtt. Az, ami előtte hivatalos értéknek minősült – a proletár nemzetköziség, a  szocialista hazafiság, a szocialista törvényesség, a szocialista erkölcs, a békeharc, a tudszoc- szemináriumok, a marxista-leninista esti iskolák, a „nacionalizmus elleni harc”,  a „vallásos világnézet elleni harc” – 1989 után gúny és nevetség tárgya lett. Illetve kellett  volna hogy legyen. Sajnos nem véletlen, hogy meddő és terméketlen viták folytak arról,  „rendszerváltásról”, „rendszerváltozásról” vagy „rendszerváltoztatásról” van-e szó.  Mindez elfedte a lényeget: azt, hogy egyikről sem, hanem egyszerűen a kommunista  diktatúra bukásáról. 
 
De miért kerülhetett sor ezekre a meddő vitákra? Nos, azért, mert a kommunista  korszak elitje tudatosan készült arra, hogy befolyását, pozícióit és hálózatát átmentse és  továbbörökítse. Cégeket lehet privatizálni, és a hatalomból ki lehet szavazni korábbi politikusokat:  azonban a kapcsolati tőkét és a közös múltat nem lehet „eltörölni”. Különösen  nem a kulturális, illetve a tudományos területen, ahol végképp nem lehet egyik napról  a másikra változást végrehajtani. Ilyesmit a magyar történelemben 1945-öt követően  egyedül a kommunista párt tudott végrehajtani, a jól bevált „adminisztratív” eszközökkel,  vagyis terrorral. 1989-ben ilyen természetesen szó sem volt, hiszen egy szabad ország és  a jogállamiság megteremtése volt a cél. Azonban a kérdés nyitva maradt: hogyan lehet  a szabad országot létrehozni, ha az jogfolytonos a diktatúrával? Mindennek történeti  legitimációs szála is volt. „Kádári modernizációról”, „polgárosodásról” beszéltek – és  esik szó ma is. Arról, hogy a diktatúra tulajdonképpen a ’80-as években már nem is volt  diktatúra, sőt hogy a rendszer már lényegében 1963-tól egyre liberálisabb lett. A Nagy  Imre-féle „reformkísérlet” csak az előképe volt kommunista diktatúra emberarcúvá való  maszkírozási kísérleteinek, amelyet a szakértők 1968-ban különösen is jól kidolgoztak,  és 1989-ben végre sikerre is vittek. Ráadásul ma is sokan paradox módon úgy tartják,  hogy bár „puha diktatúra” volt, vagy legfeljebb valamiféle enyhe „represszió”, de szabadon  lehetett utazni, lehetett gyarapodni és lehetett alkotni. Mégis, eközben unos-untalan  elhangzik a vád: ugyan nem volt igazi diktatúra, de ami volt, ahhoz a magyar nép mégiscsak  szekundált. Úgymond, a magyar társadalom a kollaboráció tényével „nem nézett  szembe”. Mindenki szem volt a láncban, kivéve a gyevi bírót. 
 
Nos, mindezek az állítások legalábbis vitathatóak. Megítélésem szerint a kommunista  berendezkedés önlegitimációs leírása számos kutatás, a megjelent kötetek, dokumentumfilmek  nagy száma és az alkalmazott történelemtudomány – beleértve a Terror Háza  Múzeumot is – számos eredménye ellenére még mindig élő. Talán a történeti időtáv  mellett a fókuszpont is hiányzott eddig. 
 
Ahhoz, hogy a sajátunknak tekinthessük a múltunkat, ahhoz, hogy a Mike által némileg  kárhoztatott Carl Schmitt-féle dichotómiában kijelölhessük a határvonalakat, és  ahhoz, hogy Kolnai Aurél kérdésére, amelyet Mike írásában pozitív példaként idézett  (hogyan strukturáljuk a közösségi életet?), választ kaphassunk, történeti értelemben  is válaszolni kell. Ez azt jelenti, hogy az eddigi kutatási eredményekből kiindulva mélyebben  és átfogóbban kell megpróbálnunk feltárni a kommunista rendszer majd’ fél  évszázadának eseményeit, mintegy rendszerbe foglalva. Sokan, talán egyszerűen csak  kényelmességből, mintha elsiklanának a fölött a tény fölött, hogy 1944 őszétől egy politikai  bűnszervezet vette kezébe az ország irányítását, amely rövid három-négy év alatt  az idegen megszállók segítésével totális diktatúrát épített ki. Ez a politikai bűnszervezet  már a kezdetektől fogva mutatott jeleket arra, hogy benne rejlik a lehetőség a gazdasági  bűnszervezetté való átalakulásra (lásd a Gazdasági Rendészeti Osztály, illetve a Szűcs  testvérek ügyét, vagy a kitelepítéseket, amikor egy teljes réteg ingó- és ingatlanvagyonát  osztották szét egymás között), a diktatúra utolsó szakaszában pedig egyértelműen hangsúlyossá  vált ez a szál. A közelmúltban megjelent tanulmányokból tudjuk, hogy milyen  mutyik folytak az állambiztonság tevékeny részvételével, s ezek kifejezetten a bűnszövetségben  elkövetett vesztegetésre, sikkasztásra, üzérkedésre, orgazdaságra és hasonló  bűncselekményekre utalnak.2 Valahogy még kényelmetlenebb beleütközni abba a ténybe,  hogy ez a tevékenység átívelte a „rendszerváltást”.3 Ez nem is csoda, hiszen a kommunista  bűnszervezet aktívan készült hatalmának átmentésére, s ebben a törekvésében  nem is kellett csalódnia. Mindebben a politikai szereplőkön kívül egy láthatatlan hálózat  is segítette őket.4 Sok esetben még azt sem tudjuk, kikkel állunk szemben: az SZT tisztek vagy egy egészen elfeledett kategória, a „megbízottak” esetében.5 De ugyanilyen  hálózatot alkottak a diktatúra kevésbé látványos háttérszervezetei, vagy éppen a kirakatintézmények,  mint például a Nemzetközi Újságírószövetség. Talán nem paranoia feltételezni,  hogy ezeknek az embereknek egy része egészen a közelmúltig többé-kevésbé  összehangoltan (vagy inkább azonos paradigma szerint, de legalábbis „összekacsintva”)  tevékenykedett az őket fedező politikai front mögött. 
 
Lehet, hogy Zbigniew Brzezinskinek igaza van, és mindazt a bűncselekményt, melyeket  a kommunista párt égisze alatt elkövettek, lehetetlen feltárni, de ez nem jelenti azt,  hogy ne kellene megpróbálnunk. Annál inkább meg kell próbálnunk, mivel a pártállam  mindent megtett, hogy egy erősen torzító szemüvegen keresztül lássuk önmagunkat, a  saját múltunkat.6 Vajon visszájára tudjuk-e fordítani ezt a folyamatot, vagyis narratívát  tudunk-e váltani? Nos, a korábbi monopolhelyzet kétségtelenül megtört. Egyes kulcstoposzok  azonban a mai napig érvényben maradtak. Ennek az okai között a tehetetlenségi  nyomaték mellett akár a toposzok (ha úgy tetszik: mémek) szellemi örökségként  való fenntartását is meg kell jelölnünk. Nem is feltétlenül arra kell gondolnunk, hogy a  közvéleményt is formálni képes erő, a kommunista párt meghosszabbított karja, vagyis  az állambiztonság sikeresen helyezte el a megfelelő kádereket a megfelelő posztokon,  vagy őrizte meg ezeket a saját emberek számára.7 Sokszor egész egyszerűen a dolgok tehetetlenségi  nyomatékáról, a továbbgördülés jelenségéről van szó. 
 
Egy nemrég napvilágot látott kutatás szerint a magyar kulturális életet meghatározó  elit körében nagyon erős a generációk közötti folytonosság. A kutatásból az is kiderült,  hogy a kulturális elit 30 százaléka még mindig az MSZMP egykori tagjai közül kerül ki,  és tagjai közül hasonló arányban voltak 1988-ban is vezető posztokon.8 Arról azonban  nincsenek adatok, hogy mennyire beágyazott és mennyire befolyásos ennek az elitnek ez  a régi alapokra építkező része. Vajon az ő befolyási körükben meg tudják-e emészteni,  „hogy más értelmezési, megértési kísérletek is épp olyan legitimek lehetnek egy szabad  társadalomban, mint az övék, és hogy amit ők képviselnek immár nem az a privilegizált,  a hatalom által a társadalomra kényszerített narratíva többé, ami egykor: az ő uralmuk  időszakában volt”?9 Egyes megnyilvánulásokból nehéz másra gondolni, mint arra, hogy  bármi, ami formailag avíttas kifejezéssel élve „kiviszi a pártból a kérdéseket a tömegek  közé” vagy akár csak más narratívában kívánja vizsgálni a történelmet, az a hozzá-nemértés  bélyege mellett más vádakat is kaphat.10 Mindeközben az sem okoz gondot, hogy  aktuálpolitikai célok érdekében még a legalapvetőbb szakmai szempontokat hajlandóak  félredobni, ha ezzel a régi narratívát támogathatják. Úgy tűnik, hogy ennek a nyelvezetnek  és ennek a narratívának az újabb generációkra is bizonyos hatása van.11 Sajnálatos,  de nem meglepő, hogy az ilyen jellegű vádakat olyanok is magukévá tették, akiknek semmi  közük nincs a kommunista múlthoz, viszont a reformértelmiség mítoszaihoz (köztük  a ’89-es „Köztársaság” államistenségéhez) egyfajta gravitációs erő húzza őket. A vádak  között persze a régi, bevált módszer szerint a szakmaiatlanság is szerepel.12  
 
Itt az ideje, hogy a kommunista diktatúra hamis és közösségromboló mítoszai és az  onnan továbbörökölt közhelyek helyett éppen a kommunista közösségrombolás gyakorlatát  írjuk le. Hogy újra felfedezzük hőseinket, vagy egyszerűen csak bemutassuk az  „ahogy lehet” néha drámai, néha abszurd eseményeit. Ezzel párhuzamosan néven kell  nevezni a hatalombirtoklás módszereit és intézményeit. Egy ilyen terjedelmű és ilyen  károkat okozó történelmi korszakon nem lehet csak úgy továbblépni. Mindez azt jelentené,  hogy az elkövetett bűnöket, az áldozatok nagyságát és az okozott károkat kisebbítenénk.  Ebből a szempontból a sokat emlegetett információs kárpótlásnak egy szélesebb  értelmezést kell adni. Ha nem is látjuk át a kommunizmus irdatlan mélységeit, attól  még szükséges belepillantanunk, sőt huzamosabban is fürkésznünk kell ezeket a múltbeli  távlatokat, hogy megérthessük: mi történt velünk, mi tettek velünk, mi történt a  múltunkkal, illetve hogy mit tettünk magunkkal, mit tettünk a múltunkkal. 
 
Ha pedig 25 évvel ezelőtt megbukott a kommunista diktatúra, akkor – természetesen  a tudományos módszertan adta kereteken belül – ezt nagyon máshogy, mint a kommunizmushoz  egy „anti-” előtagot illesztve, nem tehetjük. Ennyiben tehát az antikommunizmus,  egyfajta antitotalitárius program részenként, ma is élő történeti valóság. 
 
1 MIKE Károly: Az antikommunizmuson túl, Kommentár 2014/3., 3–13. 
2 Lásd BANK Barbara: Egyharmad és a III/I. Hírszerzés és gazdasági manipuláció az 1980-as évek végén, Hamvas Intézet, Budapest, 2014; BORVENDÉG Zsuzsanna: Hírszerzés ’89 avagy félbemaradt(?) akciók a rendszerváltozás küszöbén; ORBÁN-SCHWARZKOPF Balázs: Fedőneve „Bayern München”, Betekintő, 2008/2.; MONG Attila: Kádár hitele. A magyar államadósság története, 1956–1990, Libri, Budapest, 2012. 
3 Lásd a Magyar Nemzet riportját az olajügyekről: 2014. szeptember 28. 
4 Lásd például KRAHULCSÁN Zsolt: Hatalom/át/mentés. Az MSZMP és az állambiztonság a rendszerváltás éveiben, Hamvas Intézet, Budapest, 2014; HANKISS Ágnes: Továbbélő hálózatok, Hamvas Intézet, Budapest, 2013; Kísértő múlt. A kommunizmus utóélete Közép-Kelet-Európában, Hamvas Intézet, 2004.
5 KÓNYÁNÉ KUTRUCZ Katalin: A megbízottak, avagy a láthatatlan légió; ORGOVÁNYI István: A Belügyminisztérium III. főcsoportfőnökségének szigorúan titkos állománya = Titkos történetek. Válogatás a Betekintő folyóirat első öt évfolyamából, szerk. Cseh Gergő Bendegúz – Krahulcsán Zsolt – MÜLLER Rolf – Takács Tibor, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan, Budapest, 2013. 
6 TABAJDI Gábor: Állambiztonság – propaganda – történetírás = Titkos történetek; ŐZE Sándor: Humán értelmiség és rendszerváltás, Hamvas Intézet, Budapest, 2012; ŐZE Sándor: Történészek az állambiztonság célkeresztjében, Hamvas Intézet, Budapest, 2014. 
7 Csak egy példa: „Közös pontként említhető, hogy a belső elhárítás minden megyei szervezetben (és a helyi ellenzéki kerekasztalokban is) jó hálózati pozícióval rendelkezett, ezáltal megfelelő információszerzési és befolyásolási lehetősége volt.”. MÜLLER Rolf: A megyei állambiztonsági szervek 1989-ben = Állambiztonság és rendszerváltás, szerk. Okváth Imre, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan, Budapest, 2010, 118. 
8 KRISTÓF Luca: De mi történt azután? Megszakítottság és folytonosság a magyar elitben 1988 és 2009 között, Politikatudományi  Szemle 2014/1. A szerző ugyan megjegyzi, hogy a kulturális elit elveszítette posztszocialista jellegét,  de előbb még leszögezi: „A kulturális elitben a nagy generáció dominanciája még a vizsgált periódus második  felében is érzékelhető volt” (Uo., 16). Ugyanígy a kulturális elit vonatkozásában még hozzáteszi: „A  rendszerváltás kevésbé hatott rá, mint a politikai elitre”, és a gazdasági elit változásához mért állandóságot  „valószínűleg a »nagy generáció« tartós jelenlétének tulajdoníthatjuk” (Uo., 20). 
9 SCHMIDT Mária: A múlt fogságában, Heti Válasz 2014. június 26. 
10 Az egyik ilyen támadás például a jelen sorok íróját alig burkoltan hamis látszat keltésével vádolta meg: http://www.168ora.hu/itthon/nemzeti-emlekezet-bizottsag-taszfoldvaryne-kiss-reka-123612.html. 
11 12 év után újra felbukkantak a Terror Háza Múzeum körüli, akkor kiélezett hangvételű viták vádjai: „A  kétségkívül látványos és fontos küldetésű kiállítás még mindig aránytalan, pontatlan, tendenciózus és  sematizáló. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy míg szerencsésebb helyeken értelmes dolgok is ki szoktak  sülni efféle vitákból (például múzeumpedagógiai szempontok és a történeti hitelesség vonatkozásában)  mi csak reménykedhetünk, hogy végre sikerül az ügyet depolitizálni, a koncepcióról szakmai vitákat folytatni,  illetve a nyilvánvaló hiányosságokat pótolni.” (BARTHA Ákos: Tettesek nyomában [Ungváry Krisztián  könyvéről], Kommentár 2014/3., 115.) 
12 Lásd például: „Several research institutions have been founded for no-name scholars with dubious  backgrounds in order to spread nationalist propaganda.” Tamás Dezső ZIEGLER: When European moral vacuum  meets Hungary’s autcratic regime, Open Democracy 2014. szeptember 24., www.opendemocracy.net/caneurope- make-it/tamas-dezso-ziegler/when-european-moral-vacuum-meets-hungary%E2%80%99sautocratic- regime. 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.