Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Protofasisztákból posztmodern előképek?

Nyirkos Tamás: Az ötfejű sas. Teológia és politika a francia ellenforradalomban. Attraktor, Máriabesnyő, 2014,  176 oldal

Hiánypótló mű – ha az elcsépelt kifejezés illik könyvre, akkor Nyirkos Tamás munkájára  mindenképpen. A francia ellenforradalmárok, avagy a kontinentális konzervativizmus  teoretikus megalapítói (nem csak) itthon fekete báránynak számítanak. Leginkább Ludassy  Mária, az ELTE professzora munkásságának nyomán él – a magyar értelmiségnek  azon részében, akik egyáltalán tudják, miről, kikről van szó – az a nézet, hogy „Burke   – jó, de Maistre – rossz; Burke – európai értelemben vett konzervatívok, de Maistre – fasiszták”.  Mindezt persze jól szolgálta az is, hogy Isaiah Berlinnek megvolt a maga elavult,  bár nagy hatást keltő véleménye a francia ellenforradalmárokról, főleg de Maistre-ről:  szerinte beszűkült, merev, militarista, vérhez vonzódó, tekintélyelvű, veszélyes abszolutistáról  van szó. De Maistre például – amint arra Nyirkos Tamás felhívja erre a figyelmet  – állandó szereplője a francia szélsőjobboldal előzményeit taglaló műveknek.  Nyirkos egyszerű szerkezetben tárgyalja az öt francia ellenforradalmárt, Joseph de  Maistre-t, Louis de Bonald-t, René Chateaubriand-t, Pierre-Simon Ballanche-t (itthon  talán ő a legkevésbé ismert) és Felicité de Lamennais-t. Röviden felvázolja életrajzukat  és ismerteti műveiket, majd gondolkodásukat, eszméiket igyekszik rekonstruálni.  Ami már csak azért is nagy szolgálat, mert elenyésző az ezen szerzőktől magyarul is olvasható  szöveg(töredék)ek száma. S mint kiderül, gyakran ezek a fordítások is sok kívánnivalót  hagynak maguk után (Kontler László méltán nagyra becsült konzervativizmus-szöveggyűjteménye  például de Bonald-tól származó szövegében nem jelöli a kihagyásokat,  és egybefüggő textusnak tünteti azt fel). Némileg megnyugtató lehet a tudat, hogy ez  ügyben nem vagyunk lemaradva a világtól: a francián kívül talán angolul is olvashatóak a  szerzők főbb művei, de sok alkotásuk még így sem.

Nyirkos, mint bevezetőjében írja, két fő kérdést vet fel könyvében: „tágabb értelemben  a vallás és konzervativizmus, szűkebb értelemben a keresztény teológia és a francia  ellenforradalom viszonyának kérdését”. Az elsőre csak közvetett, a másodikra konkrét  választ ígér a szerző. Témaválasztását már csak az is indokolja, hogy hiába az angolszász  konzervativizmus számít a „cukibbnak”, szalonképesnek ma Nyugaton, és hiába Edmund  Burke-öt tekintik a konzervativizmus alapító atyjának, mégis történelmi tény, hogy „a  conservation szót politikai filozófiai terminusként először Bonald használta, politikai  orgánum megnevezésére pedig Chateaubriand lapja, a Conservateur, jóval azelőtt, hogy  a konzervatív jelző Angliában egy politikai párt önmeghatározásában megjelent volna”.

Mint már utaltunk rá, „a leggyakoribb és a kézikönyvekből szinte kiirthatatlan magyarázat  szerint az ellenforradalom kudarcának oka, hogy valamiféle menthetetlenül idejétmúlt, anakronisztikus, »középkori« szemléletet kívánt újraéleszteni a modernitás  által egyszer s mindenkorra megváltoztatott viszonyok közepette”. Az ellenforradalmárok  a sztereotípiák szerint premodernek, merevek, középkoriak és skolasztikusok voltak.  Nyirkos Tamás viszont tulajdonképpen azt mutatja ki: ezek közül a „vádak” közül éppenséggel  egyik sem igaz. S hogy miért éppen ezt az öt személyiséget tárgyalja a szerző?  Azért, mert „a névsor minden jel szerint általánosan elfogadott”.

Érdekes, hogy az öt gondolkodó közül azok, akik megélték a francia forradalmat,  általában joviális, szabadelvű, kellemes társasági emberként számon tartott személyiségek  voltak. Gondolkodásukban pedig a forradalom valamely epizódja okozott gyökeres  változást, azaz egyikük sem volt született ellenforradalmár. Maistre-t a forradalmi sereg  1792-es inváziója, Bonald-t a papság polgári alkotmánya, az épp Amerikában tartózkodó  Chateaubriand-t a király szökése és elfogatása „téríti észhez”, az ellenforradalmárok  második nemzedékéhez tartozó Ballanche számára, akinek családja igencsak megsínylette  a forradalmat, a legyőzött Lyonba való visszatérés a fő élmény tizennyolc éves korában.  Az 1782-ben született Lamennais az egyetlen „született” ellenforradalmár, nála  ellenkező előjelű pálfordulását az 1830-as forradalom okozza, ekkor válik a júliusi monarchia  ellenzőjévé.

A legismertebb és legsúlyosabb alak az öt közül minden bizonnyal Joseph de Maistre,  akiről általában a hóhér iránti rajongása jut eszünkbe; vér iránti – kereszténységgel bajosan  összeegyeztethető – vonzódását Isaiah Berlin egyenest pszichológiai defektusnak  tudta be. Nos, alighanem érzékcsalódásnak vagyunk tanúi: mint Nyirkos rámutat, a hétezer  oldalas életműben összesen negyven oldal szól ilyesmikről. Az aránytévesztés tehát – állapítja meg a filozófus – inkább a Berlinre támaszkodó Maistre-irodalom sajátja,  nem pedig Maistre-é. Ráadásul ha a mélyére nézünk annak, miért is érdekelte mindez  a savoyai grófot, kiderül: az őt leginkább foglalkoztató téma a teodícea problémája, az  isteni szeretet ellenére a világban jelen lévő rossz kérdése. Emellett a szuverenitás, a  politikai metafizika és a gondviselés érdekelte: „ambíciója az volt, hogy az isteni gondviselésnek  az emberi történelemben megnyilvánuló működését az emberi akarattól független,  kiszámítható és előre jelezhető szabályszerűségként írja le”. Maistre alig hagy teret  a szabad akaratnak, még a forradalmat, a terrort és a köztársaság háborúit is el tudja  helyezni az általa megalkotott „providenciális keretben”. A vallást a gróf pszichológiai,  társadalmi és kulturális okok miatt tartja hasznosnak, mintsem dogmatikailag igazolja,  az egyház és a pápaság apológiája pedig semmivel sem alacsonyabb színvonalú, mint azok  az erőfeszítések, amelyekkel szembeszáll. A savoyai gróf életművének fontos része a világ  elvarázstalanításának leírása, ismeretelméletének alapja pedig a titkos ösztönre és belső  ismeretre való innatista hivatkozás (ami rokonítja a posztmodernnel).  Louis de Bonald tulajdonképpen a szociológia (még inkább Durkheim) előfutára,  amikor nem a szakrálisból vezeti le a társadalmat, hanem a társadalomból a szakrálisat.  Bonald, aki a nyelvről való 20. századi filozofálások valamiféle előfutárának is tekinthető  volna a nyelvet közvetítő közegként elemző gondolatai alapján, úgy gondolta, a vallás  alapvető igazságai a közösség által közvetített hagyományokban adottak. Ezt a fajta tradicionalizmust  azonban a 19. század folyamán elítélte a katolikus egyház, amelynek hivatalos filozófiájává a tomizmus vált. Ugyanakkor Bonald mindezt nem látja ellentétesnek az  értelemmel, amit készséggel elfogad kiindulópontnak. Emberünk amúgy is inkább elméleti  szerző volt, mintsem gyakorlati politikus, bár hozzá kötődik a válás közvélemény  helyeslésével egyező betiltása (Du divorce címmel művet is írt a témában), és rövid ideig a  cenzúrabizottság vezetője volt. Nyirkos szerint téves Isaiah Berlin azon értékelése, mely  szerint Bonald gondolkodása beszűkült lett volna.

Chateaubriand-t a történelem kiszámítható, előre jelezhető törvényszerűségeinek  feltételezése rokonítja Maistre-rel és Bonald-lal. Az irodalmi romantika egyik megalapozója  egy Bonapartéról és a Bourbonokról írt művében a királyság nyugalmát a  „középkori barbársággal” állítja szembe, emellett – annak ellenére, hogy ma reakciós  hírében áll – vallotta a természetes fejlődés tanát. A forradalmak bűne nála az, hogy a  természetes fejlődés isteni tervét zavarják meg okoskodásukkal. Az eleinte nem vallásos  Chateaubriand fő tétele szerint két választásunk van: kereszténység vagy szolgaság. Nagy  műve, A kereszténység szelleme után utolsó művei utópikus jellegűek, amelyekben azt fejtegeti,  hogy egyszer az egyház helyettesíteni fogja az államot. Ám „addig még hátra van Európa  elnyomorodása, szétesése, egy új barbárság elszabadulása”. (A hanyatláselméletek  hívei bizonyára profetikusnak fogják találni eme gondolatokat.)

Ballanche úgyszintén a történelmi haladás isteni tervének álláspontján van. Mint  ezen a ponton Nyirkos megjegyzi: „az, hogy valaki »haladó ellenforradalmár«, nem  paradoxon, hanem az ellenforradalom összes eddigi képviselőjének közös vonása: a  különbség közöttük inkább abban van, hogy miként mérték fel a haladás perspektíváit”.  Ballanche írásai „egy nagyívű üdvtörténeti koncepcióba helyezkednek”, bár hatalmas  vállalkozásnak bizonyuló fő művét sosem fejezte be. A vallási és politikai hatalmat  ideálisan egységben képzelte el, mindkettőt Istentől valónak és az emberek akaratától  függetlennek feltüntetve. Mint Nyirkos fogalmaz: „már csak az a kérdés van hátra,  hogy ezt az ekkléziológiájában cezaropapista (a teokrácia túl fontos ahhoz, hogy papokra  bízzuk), morálfilozófiájában perfekcionista, politikai filozófiájában az emberi  autonómiát, a politikai részvételt, a társadalmi szerződést tagadó, kizárólag a passzív  beleegyezésre apelláló gondolatrendszert miért szokás olykor liberális katolicizmusnak  nevezni?”

Az öt ellenforradalmár közül talán Lamennais, az „iskoláit” autodidakta módon  végző, szemináriumba sosem járt pap került a legtöbbször problémás helyzetbe. Hiába  becsülte nagyra őt személy szerint XVII. Gergely pápa, mégis elítélte a tanait. Később  Lamennais szakított az intézményes egyházzal, pedig ő írta meg az ultramontanizmus és  a 19. századi katolikus tradicionalizmus (amely nem azonos a mai katolikus tradicionalizmussal)  alapművét a vallási közömbösségről. Nyirkos Tamás szerint „Lamennais sajátos  hagyományfelfogása, amely végső soron a fejlődő emberiségben lokalizálja az istenit,  valószínűleg akkor is eljutott volna az intézményes egyházzal való szakításig, ha nincs a  Mirari vos” (a tanait elítélő pápai enciklika). Fontos leszögezni, hogy míg a monarchia  a gallikán egyház híve volt (ahogy Bonald is), addig a pápa világi hatalmát hirdető ultramontanizmus  szemben állt a nemzeti egyház autonómiáját hirdető, Franciaországban  mindig is erős irányzattal.

Nyirkos Tamás nem győzi hangsúlyozni, hogy az ellenforradalmároknak saját elképzelésükkel  meg a közhiedelemmel ellentétben nem sok köze volt a hatalom és politika  középkori felfogásához. Mint kimutatja, iskoláikban, képzésük során sem igen találkoztak  középkori szerzőkkel – Szent Tamással csak Maistre foglalkozott egy keveset –, és  saját hivatkozásaikból is hiányoznak az egységes egésznek amúgy sem felfogható középkor  nagy koponyái: az ókori elmék után rögtön az újkor gondolkodói kerülnek náluk terítékre.  Szuverenitásfelfogásuk sem épp középkori: „az ellenforradalomra nézve nem csak  az a kínos, hogy a pápai hatalom a leglelkesebb hívei szerint sem volt korlátlan, hanem  az, hogy a középkor utolsó szakaszában még az egyházon belül is a konciliarizmus volt  az uralkodó felfogás”. (Azaz a zsinati eszme, miszerint a zsinat felette áll a pápának – a  katolikus egyház elvetette az elképzelést.)

Emellett „az állami szuverenitásnak akár a hatalommegosztással, akár az absztrakt  emberi jogokkal való szembeállítása a középkori politikai filozófiának sem a tamási, sem  az ockhami változatából – nem is beszélve az egyéb verziókról – nem vezethető le. Az  uralkodói szuverenitás gondolata 1300 körül tűnik fel újra Nyugaton. De még ha létezne  is kontinuus hagyomány – mint ahogy nem létezik –, akkor is hiábavaló igyekezet  volna visszamenni a királyság Európában ismert legarchaikusabb formájáig. A szokásjog  által szentesített monarchia nem azonos a korlátlan szuverenitással.” A szuverenitás kérdésében  nincs „egy, meghatározó hagyomány”. A történelemhez való középkori viszony  is történelmietlen, „térben és időben univerzalisztikus”, így „az ellenforradalmárokat  valószínűleg kellemetlenül érintette volna, ha megtudják, hogy a történelem iránti tisztelet  milyen könnyen fordul eretnekségbe”. 1700 és 1850 között senki nem foglalkozott  a középkorral, ezt az időszakot „a középkori teológia és filozófia teljes hiánya” jellemzi,  így az ellenforradalom alapjának hitt „szilárd talapzat” egyszerűen nem létezik – mutat  rá Nyirkos Tamás. A vesztfáliai béke, amelytől a szuverenitás újkori felfogását számítjuk,  s amelynek örökösei az ellenforradalmárok, a „szuverenitás forradalma” volt, és elválaszthatatlanul  kapcsolódik a történelmi fejlődés modern gondolatához.

Nyirkos Tamás felvázolja a francia ellenforradalmárok és a posztmodern modernitáskritika  kapcsolódási pontjait, megjegyezve, hogy Maistre-t már Isaiah Berlin is  „ultramodernnek” nevezte, majd felteszi a kérdést: „mivel magyarázható az a harcos  elutasítás, amely épp a modernség nevében kívánta-kívánja őket kiszorítani a politikai  diskurzusból”, hiszen láthatóan mégsem középkori gondolkodókról van szó, hanem  egy alternatív modernitásértelmezésről. A szerző szerint az elutasítás és perifériára való  száműzés oka az, hogy az ellenforradalmárok máshogy közelítenek a vallás kérdéséhez,  nem akarják száműzni a magánéletbe, hanem közéleti szerepet szánnak neki. Holott a  „transzcendens, de a társadalom életében is jelenlévő Isten eszméje” a leghatásosabban  áll szemben a totalitárius eszmékkel. A francia ellenforradalmárok a legújabb irodalom  értékelése szerint nem veszélyes protofasiszták, hanem mérsékelt, szabadelvű monarchisták  voltak. Hibájuk és Molnár Tamás Az ellenforradalom című művében is felemlegetett  sikertelenségük abban állt, hogy a saját terepükön akarták legyőzni ellenfeleiket.

Nyirkos Tamás könyve egy tömör vállalkozás a francia ellenforradalom vezető személyiségei  gondolkodásának előítéletmentes rekonstrukciójára, megértésére és újraértelmezésére. A kötet a velük szemben megfogalmazott kritikákat úgymond részint visszairányítja  olyan bírálóikra, mint Isaiah Berlin és Ludassy Mária – már-már szórakoztató  figyelni, hogy miként bukkan fel búvópatakként a Berlint nem kímélő kritika a könyv  lapjain; de hát ez elkerülhetetlen, ha Berlinnel épp ellentétesen értékeli valaki az ellenforradalmárokat.  Mindezek után az is felvethető volna – s e sorok írójának ez egyre  erősödő meggyőződése –, hogy de Maistre-ék és Edmund Burke sem állnak olyan távol  egymástól, mint ahogy azt eddig gondoltuk. Azaz üdvös volna az „angolszász” és a „kontinentális”  konzervativizmusnak nemcsak a különbségeit hangsúlyozni, szembeállítani  egymással a kettőt, hanem rendszerszerű kapcsolódási pontjaikra is rá lehetne mutatni.  Minthogy pedig a konzervativizmus mint terminus mégiscsak Bonald és Chateaubriand  találmánya, szemben a whig Burke-kel, senki nem mondhatja, hogy a derék franciák  nem voltak konzervatívok, és senki nem száműzheti szobrukat a konzervatív panteonból  – akármennyire nem voltak elsőrangú filozófusok, és akármennyire is számos ellentmondás,  „szellemi akrobatamutatvány” van műveikben. Felmerül továbbá a kérdés:  amellett, hogy franciául kevesebben értenek, mint angolul, nem az elutasítottság miatt  fordították őket ritkábban más nyelvekre? A fordítási munkát mindenesetre pótolni  kellene. Már csak azért is, nehogy úgy értsük félre az ellenforradalmárokat, az „ötfejű  sast”, ahogy ők és koruk értette félre a középkort.


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.