Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

Gyarmati György

Ki emlékszik rájuk?

az Amikor „fellazult tételben fogalmazódott meg a világ” című tanulmánykötetről

2014/1
A hatvanas évek mintha „önálló életet” kezdene élni a honi történetírásban. Az ’56-os Intézet évtizedes kutatási projektjének hozadékaként több tanulmánykötet koncentrál erre az időkörre. Korszakos politika- és – újabban – társadalomtörténeti monográfiákban többnyire ez a korszelet a legkidolgozottabb fejezet. Magyarázatul szolgálhatna erre, hogy a tágabb értelemben vett közelmúltfeltárás kezd túllépni az 1956-os forradalom és szabadságharc súlypontos „slágertémáján”, ami leginkább a félévszázados évforduló környékén hozott historiográfiai cunamit, de nem feltétlenül erről van szó. Azért nem, mert ha a közreadott munkák megjelenési évét tekintjük, ez a boom már előbb megindulóban volt. Tárgyilag nézve pedig alighanem azért, mert a Szovjetunió által determinált európai „kommunizmus-projekt” történetében a szatelitországok ekkortól kezdtek saját arcéleket felmutatni, birodalmi protektorátusokból differenciálódó, „nemzeti” államszocializmusokká formálódni. Ez pedig messzemenően illeszthető volt az 1990 utáni szuverenitás-visszaszerzés, a megerősödő – s egyben újrafogalmazott – nemzeti identitáspolitikák történetírói vonulatába úgy, hogy a poszkommunista térség tömegesen hozzáférhetővé lett irataiból („levéltári forradalom”) sorra láttak napvilágot dokumentumközlések, feldolgozások. Az pedig, hogy van létjogosultsága a jelzett „hatvanas évek” alcímmel újabb konferenciát szervezni, majd ennek hozadékát közreadni, arra is utal, hogy bőven van még eddig nem bolygatott forrásanyag. Mi az, hogy: a fejüket erre adók egyelőre „befelé ássák magukat” a nevesített évtizedről fennmaradt iratok kásahegyébe. »

Mire jók az állambiztonsági ügynökiratok és mire nem? *

2012/6
Az elmúlt másfél évtizedet jószerivel állambiztonsági iratokkal körülbástyázottan töltöttem el. Ha a titkosszolgálati iratok történeti forráshasznosulásáról kellett szólnom, nem szorítkoztam csupán a közelmúlt ágenseinek hagyatékára. Egyrészt azért nem, mert az ügynökakták a fennmaradt – és levéltárba került – állambiztonsági anyag meglehetősen kis hányadát teszik ki. Másrészt azért sem preferáltam azokat külön, mivel – az álorcás vagy kulcslyukon át leselkedés intimitás-foszlányain túl – ritkán nyújtottak érdemi adalékot azon személyek portréjához, jellemrajzához, akik éppen foglalkoztattak. Kutatási tapasztalat része az is, hogy történelmileg érdemleges figurák különféle vesszőfutásairól, illetve a politikai rendőrség e téren művelt funkcionális bornírtságairól inkább informálnak a megmaradt állambiztonsági irategyüttes más típusai. Harmadrészt, noha az elmúlt másfél-két évtizedben éppen elegen gondoskodtak róla, hogy az ügynökleleplezések uralják a közelmúltról – mindenekelőtt a Kádár-korszakról – szóló közbeszédet, történészként nem éreztem indíttatást ebbe a zsurnalisztakórusba jelentkezni. Ez nem jelenti azt, hogy egy sort se írtam volna erről, sőt; ezek többségét viszont a szóban forgó iratok őreként vetettem papírra.2 Az ügynökakták sokaságának tanulmányozásával szimultán bővülő forrásismeret közepette sem ambicionáltam azokat követni, akik az eredendően is tendenciózus matériából újabbkeletű, aktuálpolitikai hátsó szándékokkal szemelgettek. Ezek többségének akkor is ritkán volt köze a történettudományi múltfeltáráshoz, ha – Gyáni Gábor formuláját kölcsönvéve – „a tudós mezében fellépő kutató pozícióját szerették volna elfoglalni”.3 Most viszont a megkeresés a magyarhoni történettudomány legpatinásabb műhelyéből érkezett.4 A genius loci ilyen értelemben kihívás és lehetőség is arról szólni, hogy mit gondolok az állambiztonsági irategyüttesen belül is különleges – maradandó történeti értéke helyett ma is inkább közéleti túlhangsúlyozottsága miatt konjunktúrát mutató – ügynöktrezorról. Azt próbálom meg vázlatosan felvillantani, hogy milyen sajátosságok figyelembe vételével lehetséges ezt a forráscsoportot úgy hasznosítani, hogy a múltfeltárás hivatásbeli konvenciói lehetőleg ne sérüljenek. »