»

Először is rögzítsünk néhány vitathatatlan tényt. A Fidesz–KDNP pártszövetség 4 év kormányzás után a listára leadott szavazatok 45 százalékéval, a 106 egyéni választókörzet közül 96 megnyerésével újra kétharmados többséget szerzett az országgyűlésben. Ez együtt és külön-külön is példátlan a rendszerváltás utáni magyar demokrácia történetében, és az Európai Unión belül is legutóbb négy éve, ugyanennek a pártszövetségnek sikerült hasonló arányú győzelmet aratnia. (Romániában 2012 decemberében egy nem sokkal a választások előtt alakult, és azóta már felbomlott pártszövetség szerzett kétharmadot.) Ráadásul a kormányzó erők a négy év során mindvégig toronymagasan vezették a közvélemény-kutatásokat. »

Elérkeztünk a második Orbán-kormány tevékenységének félidejéhez, és elmondható, hogy a rendszerváltás óta soha nem volt még ilyen kiáltó ellentét a kormányzati tevékenység külső és belső megítélése között. Egyfelől példátlan, hogy a parlamenti ciklus felénél a kormányon lévő politikai erő ekkora fölényben legyen vetélytársaival szemben, lényegében minden közvélemény-kutató intézet szerint. (Ez akkor is igaz, ha a Medián márciusi felmérése alapján az emberek 21 százaléka elégedett a kormány teljesítményével, és 73 százalékuk szerint rossz irányba mennek a dolgok.) Másfelől szintén példa nélkül áll az a mennyiségű és súlyú kritika, amely a nyugati világ meghatározó intézményei, szereplői részéről (IMF, Európai Bizottság, Európa Parlament, befolyásos világlapok stb.) a kormányra zúdul, lényegében tevékenységének kezdetétől fogva. 1956 óta nem foglalkozott velünk ennyit és ekkora súllyal a nyugati sajtó – beleértve a rendszerváltás időszakát is. »