Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

„A közélet vizein is úszkáltam”

 Várady Imre: Napló I. 1867–1910. Forum Könyvkiadó, Újvidék (Нови Сад [Novi Szad]), 2011, 125 oldal; Várady Imre: Napló II. 1943–1957. Forum Könyvkiadó, Újvidék (Нови Сад [Novi Szad]), 2012, 389 oldal

A magyarságon belüli kulturális cserék sajnálatosan vámköteles mozgásait képviseli a tárgyalandó kiadványpár, amelynek igen szűkre vont példányszáma ellen jobbára a kritikai recepció folytathat sikerrel küzdelmet. A helytörténeti, a portré- és az emlékezeti irodalom együttes örömére szolgált az elmúlt két évben Várady Imre (1867–1959) posztumusz kiadású Napló I.-e és Napló II.-je (a hivatkozásokban N I. és N II.). A tágabb lokalitásának ügyeiben helyben, regionálisan és – változó felségjelzésű – állami szinten is eljáró egykori magyar politikust saját szavain keresztül ismerheti meg az egyéni életutakra éhes olvasó, miközben a társadalmi mikrotörténet is csemegeként üdvözölheti a köteteket. Ezúttal elsősorban szubjektív történeti forrásfajtaként kerülnek mérlegre, amellett tehát alkalmat adnak egy politikus életútjának önnön emlékein keresztüli rekonstrukciójára is.

Mindenekelőtt a műfaj megfejtésére lehet érdemes egy előzetes kísérletet tenni. A címeket adó fogalom megtévesztő lehet, bár jó irányadó. Várady Imre élete során – változó intenzitással – többször készített naplószerű magánfeljegyzéseket. Ezek megőrzötten, de határozott külső cél nélkül gyűlő sorát aztán a haladott életkor egyik pontján egy motiváló impulzus éri: Várady 1948-ban felkérést kap egyik, Nyugaton élő lánygyermekétől, hogy „földi élete folyását emlékezésül írásba foglalja” (N I., 11). A múltjából maradt különféle személyes dokumentumok ekkor nyernek külön jelentőséget a számára, hiszen ezekre építheti és ezekből kerekítheti ki visszaemlékezéseit. Állítása szerint ilyenkor „egy-egy feljegyzett szó, odavetett félmondat […] csakhamar kiegészül az emlékben az akkor átélt egésszé” (N II., 122). A Napló I. valóban fejezetekre vagdalt memoárként azonosítható, a visszaidéző felbukkanások egyéni emlékezetmunkáját jelző „Laza lapok” megjelöléssel, az 1910-es évtizedhatárig bezárólag. Azonkívül kimerítik Philippe Lejeune- nek az önéletírásra adott megengedőbb kritériumát is, hiszen „a »ki vagyok« kérdésre a »hogyan váltam azzá« elbeszélésével” felelnek. A Napló II. pedig az 1943 és 1957 közötti időszak írásos lenyomata: benne a szorgos naplóvezető lohadó erejű éveiben kezdi meg a Napló I. koncentrált életelbeszéléseit, valamint nézi át és írja tovább vallomásbetétekkel is tarkított naprakész eseménykrónikáit. A dátumrendben következő bejegyzésekben sokáig a politikailag releváns hírek összegyűjtése mellett csak melléktermék az élet- és családtörténet, hogy utóbbi aztán mégis felülkerekedjen és meghatározza az utolsó évek Napló-lapjait. Mégsem lehet még csak szakaszaiban sem tiszta szövegtípusokról beszélni, amennyiben nem elég, hogy átlapolódnak és keresztezik egymást, de napló is reagál naplóra, amikor kölcsönhatásba kerül a korábban írottakkal. Ráadásul egy-egy korábbi naplójegyzet olykor nyilvánvalóan az utókor újraolvasójának naplókommentárjával bővül. Így még a szerzői palimpszesztek sem zárhatók ki, mindenesetre gyanú esetén a nyomdatechnika csak rendkívül korlátozottan igazítja el a tanulmányozót. De a filológiai és műfaji hibridizációk rejtőhelyei miatt fájjon a pszichohistória alkalmazóinak feje. Az eredeti kéziratok mindenesetre először irodai selejtpapírokra, később kötött táblájú füzetekbe íródtak (ezek egyikét reprodukálták a Naplók címlapjain), és leginkább Várady Imre idősebbik, Tibor nevű unokájának köszönhetően élték túl az emberöltőket, majd készítették elő kiadásra őket.

Mielőtt a naplóíró és visszaemlékező Várady Imre kapna szót, érdemes röviden megismerkedni bevallottan legfontosabb életszerepével: a közéleti szereplő pályájával. A személy kapcsán a politikatörténet ezen a ponton csak újabb, teljesebb, árnyaltabb feldolgozásra szólítandó fel, jelen írás erre most nem vállalkozik. A más hangsúlyú vállalkozásához azért biztosító háttámlának az alábbi életút-vázlatot szögeli össze.

Várady Imre neve és munkássága döntően egyetlen várossal fonódott össze: Nagybecskerekkel (Зрењанин [Zrenjanin], korábban Велики Бечкерек [Veliki Becˇkerek]), ahol jogászi praxist folytat, egyben a térség szűk értelmiségi-középbirtokos rétegének jellemző tagjaként fiatalon bekapcsolódik a politikai életbe is. A kiegye zés évének szülötte ellenzéki érzelmekkel és programmal lesz újságszerkesztő (Nagy becskereki Hírlap, Délvidéki Újság és két német nyelvű helyi lap). A Függetlenségi és 48-as Párt színeiben földijei 1905-ben, majd 1906-ban is képviselőnek választják, hogy mandátumát ki is töltse 1910-ig. A magyar Délvidék „impériumváltása” után a kisebbségi boldogulását kereső vajdasági magyarság egyik vezéralakja lesz: 1922-től alapító társelnöke a jugoszláviai Magyar Pártnak, visszatérően tárgyalópartnere a meghatározó politikai erőknek és több kormánynak. 1927-től pedig másod-, majd harmadmagával magyar tagja a jugoszláv alsóháznak, egészen a királyi diktatúra ’29-es bevezetéséig. Ezután a magyar kulturális egyesületeken keresztül éltetné a nemzetiségi közéletet, majd Belgráddal való jó viszonya is segíti, hogy 1939 és 1941 között egymásután kétszer is (felsőházi) szenátorrá nevezzék ki. A háborúval és lezárultával párhuzamosan fokról-fokról visszavonul társadalmi szerepeiből, ám a helyi közösségének élete végéig megbecsült, tekintélyes tagja marad.

Ám vissza a korosodó Várady Imre önreflexióira, amelyek részleges bepillantást engednek az elhivatott emlékező gondolkodási szerkezetébe, önarcképadási gyakorlataiba és „életemlékezéseinek” narratív technikáiba.

A memoárokkal beoltott naplószövegek legkorábbra visszanéző epizódjai a családi múlt megrajzolását célozzák. Ebben egy meta-emlékezeti kezdőfázis adódik, amikor az egyéni memória – korai felülhitelesítést beszerzendő – egy analóg kútfőtől venne el stafétabotot, hogy tőle kezdeti mozgási energiát nyerjen: apja „életfeljegyzéseit” beszélteti. Hanem aztán saját gyermekkora megörökítéséhez már vegyesen támaszkodik az élete során „a jogász gondosságával” (Várady Tibor) félrerakott legkülönbözőbb dokumentumokra és saját perceptív tanúságtételeire. Célja, hogy „jellembeli alapcsíráinak éledezését” tetten érje. Elmondja iskoláskori megkomolyodásának történetét, említi kedves diákolvasmányait, elkallódott hajdani „élményfeljegyzéseire” hívja fel a figyelmet, amellett diákkori naplójegyzeteiből idéz, miközben egy részüket bevallása szerint selejtezi is – működésbe hozva ezzel tudatos emlékrostáját. Mindezekkel „múltakba merengő újabb átérzéssé” finomítja „lelki barangolását” (N I., 32).

A felnőtté lett önmagáról szóló emlékképek aztán döntően egyazon fényes kifejlethez vezető utat köveznek ki: tudniillik a képviselőség politikai sikeréhez kapcsolódnak. Ahogy felidézi, kezdődő közírói szerepvállalásainak ellenzéki hangja felkavarja a megye „feltétlen kormányhódolatos légkörét”, hogy 1902-ben egy fáklyás felvonulás elcsípett beszédfoszlánya Váradyban már leendő kerületi képviselőt anticipáljon. A következő év lendítőerejeként említi, hogy egy helyi szőnyeggyár csődgondnokaként eljárva módja nyílik a bűnösen számító részvénytársasági vezetőséget karakánul és példásan móresre tanítani, és a károsult helyi kisiparosok igazát érvényesíteni. Ezen tisztségére épp naptári névünnepén nevezték ki (N I., 79–84). Ezek után képviselővé jelölése és megválasztása élménykrónikájának szenteli a legnagyobb összefüggő terjedelmet a Naplókban (N I., 85–96), nem beszélve a naplóesemények kapcsán féltucatnyinál is többször tett újraemlítésről. A váratlannak lefestett politikai fegyvertény értékét növelte számára, hogy milyen intézményes ellenszélben érte azt el: „politikai kalkulációból” betelepített magyar választók bizalmát tudta elnyerni, akik még a hatósági akadályoztatást is kijátszották a szavazás napján, méghozzá német polgárok hathatós segítségével. Azonkívül jelöltségének támogatására Becskereken járt maga Apponyi Albert, majd Hock János is – mindketten Várady állandó díszítő jelzőivel ellátva –, hogy nem sokkal később még Kossuth Ferenc is tiszteletét tegye a kerületben, méghozzá helyi pártszervezet megalakítását előmozdítandó. Ezek a megválasztásához hozzájáruló esetek láthatóan felejthetetlenül kedvesek maradtak számára, még ha hatásuk kulminációját kissé ellentmondásosan definiálja is egy helyütt: „ma már egy félszázad előtti, földi életem immár boldog emlékűvé finomult, letűnt nagy napja” (N I., 94). A rákövetkező parlamenti munka személyes fénypontjának egyértelműen egy 1909-es adóreform-javaslati vitában elmondott hosszú beszédét tartja, amelynek körülményeiről az elhangzás másnapjától jegyzeteket készített egy „naplószerű füzetkébe”. Összegyűjtötte a sajtóvisszhangokat, hogy mindezekből építse fel késői visszaemlékezését. Belőlük kiemeli a párttáborában is zúgolódást keltő erélyes kritikáját a nagybirtok és a „klerikalizmus” ellen, és szemléltetésül szó szerint közli is a beszéd „legtöbb háborúskodó hullámzást felélesztett” vonatkozó részét. A retrospekció elégedettségéhez az idők mérlegén meghozott – önigazoló – saját ítélete is szükséges: „igaz lelkiismerettel, mindenben helyesnek vélem akkori elgondolásaim egész vonalát” (N I., 113–119). Várady számára az emlékei közt aranyozó keretezésű fenti öt esztendő szimbolikus hordozója az 1905-ös választás januári dátuma lett, amelyből számára valóságos magánünnep vált. A Naplók tanúsága szerint az évfordulós napokon szinte rituális gyakorlatként gondolt vissza a jeles eseményre és vonzataira, lapozta és rendezte a fennmaradt írott forrásokat, és közben „újra átel[te] az akkori idők mozgalmait” (N II., 147). Nem is csoda, ha az emlékiratos naplóoldalaival megosztott legörvendetesebb élményei között tartotta számon az ötvenedik jubileumot, amelynek megülését családja meglepetés-gesztusa emelte ki a sorból. Az egykori diadal padláson őrzött néhány rekvizitumát egy kifejező jelenet előadásában használták fel: kortestollakba öltöztek, Várady Imre nevével ellátott trikolórt lobogtattak, és az egykori kampányrigmust skandálták. Az emlékez(tet)és tárgyi és verbális horgonyaihoz nyúltak tehát – amelyek a naptári időpont mellett Várady Imre legfőbb lieu de mémoire-jaiként (Pierre Nora) szolgáltak.

Az önéletírásszerű részeket identitás-manifesztumnak is értelmezve, Várady Imre önmeghatározásában parlamenti megbízatása mindenképpen középponti motívum. Az 1905-ös évszám azonban csak kiemelkedik, de áll magában: sokszor összetartozó felsorolásban említi a jugoszláv képviselőházi, majd szenátusi pozícióival. Ebbe a csokorba olykor beletűzi még hírlapírói szerepét is, hogy tematikusan teljessé legyen az aktívan politizáló személyiség önportréja. Annál is inkább fontos lehet együtt látnia ezeket, mert a Naplók írásának ideje már a közéleti porondtól való deklarált visszavonulás éveire esik. A megfoganó gondolat csíráit már az 1945 eleji politikai látóhatár változékony derengése elhozza Várady számára: „meg nem állapodott, ingadozó, kísérletező, átmeneti idők borultak ránk” (N II., 81). A születő elhatározást pedig majd az új kezdet jelenségei katalizálják. „Az ifjak szelleme minden régitől nagy könnyen megválva – újításra tör.” „Új emberek, új generáció, új szellem, új társalgási modor.” „Mi öregek már eltűnhetünk. […] Időnk lejárt” (N II., 21, 24, 133). Még az év folyamán befejezett tényként jelenti ki, hogy felhagyott a politikával, holott ezután megtalálják még olyan felkérésekkel, amik felüdítően hatnak rá. De meggyőződése átfogó tapasztalattá szilárdul: a fiatalok „a mi lelkünknek érthetetlenül idegen útirányon haladnak” (N II., 142). A sürgölődéses városi otthonból a családi szőlők közé való nyáridős kiköltözés is felmutatja már a szimbolikus exodus jeleit. Emellett időről időre megromló egészsége láttán véglegesíti is kiszakadási döntését. (Az özvegy időskor testi bántalmainak vagy akár neuraszténiás tüneteinek megvallásai a feljegyzések legemberibb pillanatait jelentik, bár épp ezért kétségeket is ébresztenek publicitásuk magátólértetődősége iránt.)

Az aktív kor addigi megéléstörténete innentől kezd átváltani jelenidejű és egyre magántermészetűbb fókuszokra. Olykor már a családi drámák viszik a hátukon a napokat, de valósággal traumatizált elme, amely az írás művelete által volna tehermentesítendő, nem mutatkozik. Mindazonáltal a nemzetközi politika híreit, amíg csak teheti, rögzíti, esetleg kommentálja is – mellesleg rádióhallgatási szenvedélyének alakulása szemléletes barométere közérzetének és életerejének. „Pontosság melletti hivatásos elkötelezettsége” (Várady Tibor) jóvoltából ezek a részek köztörténeti mozaikmorzsák dúsgazdag adatbányáját is jelentik. Ezen tényírások margóján azért tud gúnyos („Rákosi Mátyás honfi” [N II., 285]), vagy már-már cinikus is lenni (a magyar kisebbségeket sújtó állami cselekmények hallatán: „Terjed a demokrácia testvéri szelleme” [N II., 195]). Éntudatának tehát feltétlenül integráns részeként szemlélhetők a politikával eltöltött évtizedei, noha akad, hogy hanyagul csak annyit vet oda: „a közélet vizein is úszkálódtam” (N II., 282).

Esett már róla szó: elegyes műfaj prizmáján át beszél olvasójához. A Naplók szövegkorpusza ennélfogva strukturált énkép (Niedermüller Péter) megszólaltatására nemigen ad lehetőséget. Az emlékezés „mindenkor-enyémvalóságát” (Paul Ricoeur) annál egyénibben képes illusztrálni. Életének személyes jelentéssel való felruházása állandóan belengi a feljegyzéseket. Hol kontemplatívabban, hol mechanikusan reagáltatja magát az adott momentumra. Emlék-előhívási módjai sem azonos srófra járnak. Töprengéseiben – mint esetről-esetre fogalmaz – az emlékező elme hol „kalandozik”, hol „halászgat”, „tűnődik” itt, „rágódik” ott, és van, hogy a „letűnt múltak emlékeibe” egészen „begubózódik” (N II. több helyen). És bizony helyenként nehezen választhatók szét az emlékezetrétegek. A háborús idők napló módjára szerkesztett lapjain a rövidtávú memória szikár feljegyzései dominálnak, minek folytán rutinszerű tollgyakorlatnak hatnak a napi beírások. Ám sokszor elég egy-egy kósza apropó, hogy Várady messzehordó múltbeli visszanyúlásokat tűzzön a kiszámítható kvázi-jelenidejű tényközlések közé. Az ilyen előrerúgtatások és visszatérések teszik anakróniákban bővelkedővé a szövegfolyamot. Az időrendi szerkezetét nemegyszer felülírja az asszociativitás. Eseménycentrikus emlékezetében állandóak – és ismétlődőek – az emblematikus anekdoták.

Azonban nem maradhat ki az egészebb és magának valóbb ember rövid jellemzése sem. Várady Imre várakozási horizontja (Erwartungshorizont) és világra kíváncsisága rezignáltabb éveiben sem húzódik össze: a tudomány „valamely messze kiható, új felfedezését” szívesen megérné, ahogy „a határon túlra” is „eljutna” még egyszer (N II., 176, 259). A megismerési szándéktól vezettetve egyre inkább nyúlna életéből kimaradt olvasmányokhoz – egyebek között szemében politikailag démonizált szereplőktől is olvas; vagy éppen páros vállalásként délelőttönként a Bibliát tanulmányozza, hogy a délutánokon Shakespeare felfedezésére induljon (N II., 275). (Ennek során mintha a mai hipertextualitás behálózó effektusát is megélné: „egyik könyv ráirányít másik hasonolvasmányra” [N II., 281].) De mindeközben Naplóiban egy szüntelenül visszatérő érzéskonstatáló toposszá lesz, amilyen módon környezete számbeli fogyatkozására – például: „lefogyott a régi gárda” – rezonál. Minden létkörére vonatkozóan újra és újra megállapítja, hogy szinte egyedül ő maradt életben a társaságból. A mind későbbi ilyen értelmű közlések ugyan egyre csak kétségeket ébreszthetnek a korábbiak valószerűsége iránt, de a refrén-élmény szubjektív átoksúlya nyilvánvaló. Eleinte például: „a lélek úgy vágyódnék ilyen súlyos időkben a naponként torlódó események megbeszélésére. De nincs, nincs senkim” (N II., 64). Van, hogy régi névsorok szerint ellenőrzi az életben lévőket, majd elborong az eredményen: „A férfiak nagy része vagy a határon túl, vagy az örök némaságba költözött” (N II., 156). Az érzés gyötrő: „Mind elmentek.” „Magamra maradtam” (N II., 326, 329). Nyomasztó állapota érthető: az emlékek elevenségéhez, fennmaradásához primer emlékezetközösség kell: ha a hús-vér hordozók sorra eltűnnek, velük vész a közös-kölcsönös felidézés lehetősége. Nem is csodálható, amikor tudatosan csak rövidtávra tervez, érzéseiben odahaza is túlságosan „a ház szeniorja” marad, és papíron már ’45-től saját exitusára készül.

De a napló azért csak íródik, és az utolsó évek megszólaltatott örömforrásai az ismeretségek és a család három nagy ünnepe (márciusi születésnapja, novemberi Imre-nap, karácsony) lesznek, a megannyi „gratulánssal” és a pohárköszöntőkkel. Az őt ünneplő vendégsereget szorgalmasan lajstromozza is, bár nem reflektál annak egyenletes növekedésére (NB: egészen 100-ig is felmegy csak a személyesen is megjelentek száma). 1956 tavaszán aztán még szert tesz egy utolsó jelentős mementó-szerepre egy jugoszláv forgatócsoport révén: egy 1897-es közeli munkáslázadás fővádlottjának nyújtott védőügyvédi szolgálatairól interjúvolják meg több napon keresztül. A szöveg látható befejezése az elhatalmasodó naplószerűséghez illően spontán és sajátos ütemű: némi életrajzi számbabona megvallásával szegélyezve, élete utolsó előtti születésnapjának látogatóiról készít szenvtelen leltárt.

Egy rövid záró kitérőt megér a szövegek publikálásának morális oldala is. A szerkesztők néhány jelentéktelen apróságot leszámítva nem hagytak ki semmit az eredeti kéziratokból. Azokból tudniillik, amelyeket szerzője – miután beadta a derekát az őt kapacitáló középső lányának – eredendően a „családilag hozzá közelállóknak” (N I., 11) szánt, vagy más fogalmazásában: „Gyermekeim, unokáim számára – emlékezésül” (N II., 268). Korlátozott és speciális nyilvánosság számára íródtak tehát – belső használatra, ezoterikus szövegnek. Ennek megfelelően egyébként később sem találni benne explicit kitárulkozási szándékot. Ellenkezőleg – nem sokkal a komolyabb nekifogás után maga bontja ki tépelődő aggodalmát: „A küljelenségeket nem tudom ott megfogni, ahol kellene. A beléletnél elfog valami nyíltsági iszony. A félelem, hogy nemcsak magamnak írok. Amíg élek, még csak elrejthetők a sorok, de azután? Idegen kézben csak lesajnálkozás, vagy legjobb esetben hideg közöny a sorsuk” (N II., 269). De egy ’44-es naplóvázlatát bővítő, bizonnyal késői hozzátoldás is leszögezné: „Mindez csak reám nézve értékes visszaemlékezés” (N II., 48). A lejegyzés óta félszáz évnél több is eltelt, amikor könyvlapokon közszemlére került. Vezető műfaji ízére mondják, hogy minden napló szemre vár. Nos, mintha ennél ez deklaráltan másképp lett volna. Igaz ugyanakkor, hogy a már említett szaktudományos szemszögekből, vagy éppen a benne megírt egyes egykorú sorsok történeti forrásértéke okán akár még a kor- és/vagy társadalomrajz képességeivel is bíró alkotásról van szó. Az egyéni/települési/kisebbségi múlt sokarcú kincsestáráról, amelynek oltárán feláldozható a diszkréció. Ezzel együtt felvethető, hogy a hajdani szocializációs minták és közösségi értékrendek mentén kitudódhatott volna-e valakinek például élete utolsó egyházi gyónásáról szóló vallomása legalábbis önnön lelki integritásának sérelme – de tartalomtól függően akár társadalmi következmény – nélkül. Várady Imre írásba foglalt magánuniverzumán belül mindenesetre nemigen azonosíthatók elfojtott emlékek vagy felfakadó sebhelyek a múltból – ami az ismert történelmi tér- és időkoordinátákra tekintettel nagy sorskegynek lehet köszönhető. De annak is, hogy Naplói lencséjén át egy csodálatosan rendezett tudatú, önmagával egyenlő ember néz vissza a beléjük tekintő szellemi voyeurre.

 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.