Megjelent a Kommentár 2018/3-4. számában  
Az ideiglenesen elfoglalt hely etikája (Roger Scruton: Zöld filozófia. 2018)

Roger Scruton: Zöld filozófia. Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról? Fordította Szilágyi-Gál Mihály – Zsélyi Ferenc, Akadémiai, Budapest,[CsI1]  2018, 420 oldal, 4200 Ft

 

Aligha tagadható, hogy a 21. század legjelentősebb problémái a környezeti válság következtében beálló ökológiai és humanitárius katasztrófák (lásd például a migrációs válság környezeti okait). A környezeti válság új viszonyulást kényszerít ki a kultúráról, a politikáról, a gazdaságról, életmódunkról és a technikáról alkotott képünkhöz – és radikálisan alakítja át az életünket. S ahogyan az ilyen esetekben lenni szokott, legalább két nagy tábor keletkezik: az azonnali, gyökeres változtatásokat sürgető „radikálisok” és a kiérlelt vagy bevált módszereket kereső „megfontoltak”. Roger Scruton eredetileg 2012-ben megjelent, magyar fordításban idén kiadott könyve, a Zöld filozófia. Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról? az ökológiai gondolkodás problémáit járja körül[CsI2] . Noha a fordítás jó hat évvel megkésett az eredetihez képest, már csak az alapállása miatt is számot tarthat érdeklődésre. A „zöldek” között egyik gyakorta kialakuló vita ugyanis éppen arra keres választ, hogy a környezetvédelem mennyiben táplálkozik konzervatív és mennyiben baloldali hagyományokból[CsI3] . (A válasz az, hogy körülbelül egyformán mindkettőből.) A Zöld filozófia, amint az a szerzőjétől elvárható, az ökológiai kérdést vállaltan az előbbi perspektívájából közelíti meg.

Scruton érvvezetése, aligha meglepő módon, a közös örökség fenntartásából indul ki és – szintúgy nem meglepő módon – az örökség részeként kezeli a természetet is. Logikájában a környezet védelme lényegében az otthon szereteteként artikulálódik: aki szereti az otthonát, az félti, és kész megtenni a szükséges lépéseket a megvédéséért. (Ahogyan egy másik írásában, a Mi a konzervativizmusban fogalmaz: a hagyomány „megvédéséért a konzervatív mindenre kész”.) Az oikosz (háztartás, család) szóból fabrikált oikophilia (az otthon iránti szeretet és kötődés) adja az alapját a természet védelmének, amely így szorosan kapcsolódik a szintén az oikoszból származó ökológiához és ökonómiához. A lokalitás, a helyhez kötött közösségek és azok hagyományai miatt a konzervativizmus szorosan összekapcsolódik az ökológiai gondolkodással. Éppen ezért írja, hogy „a komolyan vett környezetvédelem és a komolyan vett konzervativizmus ugyanoda mutat – ez pedig az otthon, az a hely, ahol vagyunk, és amely közös a számunkra, a hely, amely meghatároz bennünket, a hely, amely csak ideiglenesen van a gondjainkra bízva, hogy megőrizzük utódaink számára, a hely, amelyet nem szeretnénk tönkretenni”. A kötetben nagyra értékelt „közösségi szellem” is ebből fakad.

A Zöld filozófia egyik központi fogalma a kötődés: mindahhoz, ami körülvesz minket és ami létünket meghatározza. Scruton álláspontja szerint a „konzervatív környezetpolitika nem az egészséges környezet megteremtésére irányul, hanem más dolgokra – olyanokra, amelyeknek velejárója az egészséges környezet”. Szándéka szerint nem szakítja ki tehát a környezeti válság okait és lehetséges megoldásait abból a komplexitásból, amelyben az egyedül értelmezhető. Ezért aztán ember és környezete viszonyát olyan homeosztatikus rendszerként írja le, amelyben az ember folyamatosan képes alkalmazkodni – a részben általa előidézett – változásokhoz. Joggal bírálja, még ha megkerülhetetlennek tartja is[CsI4] , a környezeti válsággal kapcsolatos diskurzusban szinte totális uralomra szert tevő gazdasági szemléletet. „Hogyan lehetne olyan dolgokat beárazni, mint a biodiverzitás elvesztése vagy egyes fajok kihalása […] sokak számára a jelenlegi viták irrealitása részben abból adódik, hogy a közgazdászok meghatározó szerepre tettek szert az ökológiai napirend kialakításában, mintha a szóban forgó értékek kizárólag gazdaságiak lennének” – fogalmaz. „Beárazható-e” a természet? Aligha.

A kötet másik központi fogalma az egyensúly. Scruton ellenpéldákkal és megoldásokkal igyekszik rámutatni, hogyan tarthatjuk egyensúlyban a vágyainkat és a természet védelmét, s hogy ebben a folyamatban az állam vagy a magánkezdeményezések viselkednek-e felelős[CsI5] ebben. Ahogy más tekintetben, úgy ebben az esetben is a közösségben létrejött konszenzus biztosíthatja, hogy az embereknek ne kelljen életformájuk egészéről lemondaniuk a környezet védelméért. Ide illeszkedik a kockázat kérdése is: ami egyik oldalról megoldott probléma, csökkentett kockázat, az a másik oldalról egy újabb helyen újabb kockázatot termelhet ki. Scruton érvelése szerint ezért érdemes elkerülni a radikalizmust még ebben az esetben is.

Nem elhanyagolható paradoxonokat eredményez a lassúság, illetve a folyamatos és gyors technikai fejlődés ambivalenciája, valamint a tömegdemokrácia logikája: „nyilvánvaló, hogy egy bizonyos ponton túl nem több, hanem kevesebb fejlődésre lesz szükség, márpedig kevesebb fejlődést ígérni valami olyasmi, amit egyetlen demokratikus kormányzat sem engedhet meg magának” – olvassuk. Az idézetben szereplő „fejlődés” rámutat, hogy a technikai „haladásba” vetett (vak)hit valójában nem orvosolja az ökológiai problémákat, amennyiben azok nem (csak) technikai jellegűek, hanem az életmódunkból fakadnak. Részint egyfajta lassúság, részint pedig a helyhez kötöttség kínálkozhat – korántsem népszerű – megoldásként: „A lassú étkezést, a lassú közlekedést, az alacsony energiafogyasztást védeni egy olyan társadalomban, amely a gyorsétkezéshez, a turizmushoz, a luxushoz és a pazarláshoz szokott, azzal a kockázattal jár, hogy magunkra haragítjuk azokat, akiket meg kellene nyernünk az ügyünknek.”

Kiket kellene mindehhez megnyernünk? Sem az állam, sem a globális médiahálózatokat uraló és befolyásoló cégek és véleményvezérek nem alkalmasak arra, hogy a döntést a kezükbe adjuk. Ezért is írhatja Scruton az idézett gondolatmenetet folytatva, hogy ma a közös örökséget „épp azok veszélyeztetik, akiknek a gondjára van bízva”. Az NGO-knak a kötetben megfogalmazott bírálata és a „civil társulások” felértékelése is nagyjából ehhez a logikához kötődik. Mert míg utóbbiak olyan spontán szerveződő, a közös érdekek és értékek által egyben tartott, a tagok által kontrollált közösségekként értelmeződnek, amelyek nemigen törekszenek politikai befolyásolásra, addig előbbiek a transznacionális cégekhez válnak hasonlóvá, amennyiben senkinek sem tartoznak elszámolással (kinek felelős például a Greenpeace?), módszereik pedig gyakorta éppolyan agresszívek, mint azoknak a gazdasági és politikai szereplőknek a környezetromboló magatartása, amelyek ellen felkívánnak lépni. Nem véletlen a konzervatív hagyományból eredeztetett kifejezés, azaz a „civil társulás” a „civil szervezettel” szemben: mert bár az „intellektuális konzervativizmus” kezdetektől fogva felértékelte a civil közösségeket („az ilyen társulások alkotják a polgári társadalom szövetét, és a konzervatívok éppen azért emelik ki jelentőségüket, mert ezek a garanciái annak, hogy a társadalom az állam ellenőrzése és vezetése nélkül is képes folyamatosan megújítani önmagát” – így a szóban forgó könyv), a senki által nem kontrollált nemzetközi szervezetek éppen a helyi hagyományokra és sajátosságokra mutatkoznak – gyakorta, de nem mindig – érzéketlennek. Nem feltétlenül az oikophilia hatja át tehát őket (globális hálózatok esetében ez nehezen is volna elképzelhető), a könyv azonban pont ebből eredezteti a környezetvédő magatartást.

Scruton érvelésének konzervativizmusát az is jelzi, hogy a könyvben több helyütt – például A megváltás keresése című fejezetben – az emberi természetből indul ki. Ez a kiindulópont azért nem jelentéktelen, mert az antropológiai gyökerű érvelés elkerüli mind a technológiai, mind a politikai kizárólagosságot, másként mondva: egyfajta racionalitásból fakad – ha meg akarjuk változtatni az uralkodó társadalmi rendet a természet (és végül: önmagunk) megmentése érdekében, akkor először is abból kell kiindulnunk, hogy ezért az emberek mit és mennyit képesek megtenni. Az ökológiai válság irodalmában talán nem eléggé hangsúlyos ez a megközelítés, és az sem, hogy a különböző preskripciók éppenséggel kontraproduktívnak is bizonyulhatnak, mert az érdekeltség helyett előírások szigorú betartásától várják a problémák megoldását (vagy pedig felkavaró képsorokkal igyekeznek jobb belátásra bírni minket). A könyv legérdekesebb részei éppen azok, amikor a szerző valamely kevésbé gyakori szempont alapján közelít a témához, például amikor „esztétikai környezetszennyezésről” beszél a szélerőművekkel kapcsolatban, vagy amikor politikai helyett antropológiai érveléssel áll elő. Az ilyetén érvelés fontosságát pedig az adja, hogy időnként „olyan nyelvezetet kínál, amelyen a bal- és jobboldal megvitathatja a közösen osztott aggodalmait anélkül, hogy a másikat embertelennek tartaná”.

A környezeti válsággal kapcsolatos problematika lokális rendezésének igényét jelzi, hogy a könyv visszatérő érvelése szerint azoknak kell a károkat helyrehozni, akik azt okozták. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nemzetközi egyezmények mellett (vagy helyett!) a Zöld filozófia argumentációja a megoldást sokkal szűkebb keretekben tudja csak elképzelni, méghozzá azért, mert minden problémamegoldás akkor lesz hatékony, ha magát a problémát a közösségek a saját problémájukként ismerik fel, így pedig készek lesznek tenni is ellene. A felülről jövő nemzetközi egyezmények –könnyen lehet – képtelenek ezt az érzést kiváltani és megerősíteni (akárcsak az állami előírások), ráadásul a problémákat kimetszik abból a komplexitásból, amelyben azokat kezelni kellene.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a könyv nem igazán ad választ arra a kérdésre, hogy mihez kezdjenek azok a társadalmak, amelyekben a sajátos hagyományokkal rendelkező, autonóm helyi közösségek nincsenek meg. Ez a probléma ráirányítja a figyelmet arra is, ami minden konzervatív eszmefuttatás sajátossága, nevezetesen, hogy az mindig saját kontextusból tud csak szólni. Hans-Georg Gadamer szavait kölcsönvéve: senki sem reflektálhatja ki magát a hagyományból; de mi van akkor, ha ez a hagyomány nincs vagy nem olyan evidensen „áll kézhez”, mint angol/brit kontextusban? Természetesen Scruton helyesen jár el akkor, amikor nem tesz úgy, mintha valamennyi európai ország társadalmi és gazdasági kereteit ismerné. Csakhogy a magyar olvasóban ott marad a kínzó kérdés: vajon egy annyira centralizált, hagyományaitól megfosztott országban, mint a miénk (és a kontinentális Európa keleti felének országai), lehetséges-e az ökológiai válság konzervatív megoldása?

E válsággal kapcsolatos egyik nagy kérdés, hogy milyen radikális megoldások megengedettek a pozitív(nak tételezett) változások elérése érdekében. (És tovább: vajon a hétköznapi életet élő ember rávehető-e életének teljes megváltoztatására valamely nemes cél érdekében?) A könyv ebben is konzervatív álláspontot képvisel, amennyiben az előre nem látható hatásokra igyekszik ráirányítani a figyelmet, illetve felteszi a kérdést, hogy a különböző célok és érdekek közül mely szempontok szerint lehet/kellene választania a döntéshozóknak. Nevezhetjük egyfajta konzervatív bölcsességnek is ezt a körültekintést, de ebben az esetben nem biztos, hogy elégséges válaszokat kapunk a rendkívül sürgető kérdésre. Scruton könyve azonban nem tekinti magát orákulumnak, aki hallatlan magabiztossággal fogalmazna meg egyértelműnek tűnő állításokat – végsősoron a bizonytalanról. Ennek fel- vagy leértékelése nyilvánvalóan attól függ, milyen kondíciókkal közelítünk a kötethez.

Szintúgy problematikus lehet a szerző időnkénti elfogultsága, noha többek között ő maga éppen ezt veti ellenfelei szemére. Elfogult például a piacokkal szemben, amikor azt írja, azok éppen azt „példázzák, hogy amikor a költségek azokra hárulnak, akik generálják őket, az emberek felelős gondolkodással fordulnak azon javak irányába, amelyeket élveznek”. Elképzelhető, hogy így van, de akkor mivel magyarázható, hogy a globális méretű természetkárosítás mindenféle tiltakozás ellenére nemigen hagyott alább? Mintha Scruton piac-fogalma elfeledkezne arról, hogy a globális piacgazdaság szereplőit a legtöbb esetben ez a felelős gondolkodás egyszerűen hidegen hagyja. Noha érvei olykor igen találóak, mint például a horgászok és a folyószennyezők esetében, ám számomra mégsem tűntek mindig elégségesnek; úgy fest, mintha inkább kivételek lennének. Számos kijelentése közül a baloldali olvasók alighanem azokat olvassák majd erős szkepszissel, amelyek szerint „meg kell akadályozni, hogy az állam vállalkozzék olyan folyamatokra, amelyeket a polgárok maguk jobban meg tudnak oldani”. Álláspontja szerint az ilyen folyamatokban hárulhat nagy szerep az önkorrekcióra szerinte mindig képes piacra.

A Zöld filozófia tanulsága szerint az ökológiai válsággal kapcsolatban is a legfontosabb a helyes viszonyulás kialakítása. Roger Scruton könyve lényegében az ökológiai problémákkal szembeni helyes és helytelen magatartások különféle szempontú értékeléseit nyújtja. Amennyiben a „lakozás helyeként” kiméretett környezetetveszély fenyegeti, kötelességünk a védelmére kelni. Az örökség megvédése azonban éppen az örökségnek mint olyannak a felismerésében gyökerezik. Nem magától értetődő, hogy létezik, és nem egyértelmű, hogy fenn is marad. Ám hogy ne növeljük, hanem csökkentsük a bajt, cselekvésünknek körültekintőnek és megfontoltnak kell lennie. Konzervatív horizonton a „környezetvédelem” nagyjából ezt jelenti: felismerni, hogy a természet közös örökségünk, amelynek megvédéséért felelősség terhel minket, amennyiben az egyetlen etikus magatartás az ősöktől kapott örökség továbbhagyományozása. Nemcsak Scruton könyve, de az ökológiai gondolkodás egésze is erre tanít.