Czopf Áron

A nemzetállami szuverenitás kérdése széles körben vitatottá válik a 2019-es európai parlamenti választás kampányában. A téma országonként is eltérő hangsúllyal vetődik fel, de a politikai publicisztika rendszerint két fő tömböt különít el: Kelet- és Nyugat-Európát. A nemzeti szuverenitás egyáltalán nem ugyanazt jelenti Európa nyugati és keleti felén. A szuverenitás bizonyos elemeinek fokozatos feladása, illetve közös gyakorlása az európai integráció kezdeti szakaszában nem okozott „lélektani sokkot” a hasonló történetpolitikai fejlődést bejárt alapító hatok esetében, a „keleti bővítés” országaiban viszont ettől gyökeresen eltérő mentalitás uralkodik.[1] Jelen esszémben ennek a különbségnek a főbb okait, különböző értelmezéseit vázolom fel. A szuverenitás eszmetörténetének bemutatására nem vállalkozom, csupán a hozzá kapcsolódósajátos „kelet-európai” mentalitás forrásait keresem.

 

 A TÖRTÉNELEM DRÁMÁJA

 

Kelet- és Közép Európa országainak a külső befolyások és a függetlenség közötti állandó feszültség jelentette a történelem drámáját, s ez nem csak a 19. és 20. században volt így.

Az első keresztény magyar király a német-római császári családból kapott feleséget, míg a katonailag gyengébb és a birodalomhoz közelebb eső cseheknek nem volt ilyen szerencséje – őket egyszerűen betagozták. Az első keresztény kijevi nagyfejedelem „bíborbanszületett” hercegnőt kapott Bizáncból, a gyengébb és a birodalom keze ügyébe eső bolgárok kapcsán viszont ez már fel sem merült – ők bizánci uralom alá kerültek. A dinasztikus politika, az egyházszervezeti önállóság elnyerése, a szentek ereklyéinek tudatos használata,[2] a korona és a szent lándzsa elnyerése mind-mind annak az irányába mutattak, amit ma szuverenitásnak hívunk.[3] De a megmaradás távolról sem volt magától értetődő.

Miközben areichenaui kolostorban már egész Európa (Róma, Gallia, Germánia és – a Magyarországot is magában foglaló szláv tömb – Sclavinia) császár előtti hódolatát festették az evangélium lapjaira,[4] a Római Birodalom egységének helyreállításával álmodó III. Ottó hozzájárult a lengyelek és a magyarok függetlenségéhez. Ki érti ezt? Miért alakít ki jó viszonyt a birodalom mind Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemmel, mind I. (Szent) Istvánnal? Miért adja át az önállóságot kifejező szent lándzsa egy-egy másolatát a császár, ha az egész keresztény világ vezetője akar lenni?[5] A kérdések súlyát tovább növeli, hogy II. Szilveszter pápa a mai tudásunk szerint a Szent Korona elküldéséről is a császárral egyetértésben döntött. Ottó bölcs politikája, amiért kortársai a „világ csodájának” nevezték, olyan kegyelmi állapotot teremtett, amelyben a kereszténység keletre terjedhetett és új, erős királyságokkal gazdagodhatott. Ez a hozzáállás persze már a maga korában is inkább szabályt erősítő kivételnek számított, mert főszabály szerint a „köztes-Európa” történelmét nem egyesek jóindulata, bölcsessége, hanem a keleti és nyugati nagyhatalmak, valamint a velük szemben felmutatott erő formálta. A török hódoltság árnyékában Zrínyi éleslátóan fogalmazta meg ezt, amikor 1661-ben ezt írta: „Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül” (Az török áfium ellen való orvosság). Érdemes elgondolkodni ezen a sarkos megfogalmazáson: a korona és mindaz, amit megjelenít, Zrínyi szerint „semmi”, ha nincs mellette István pallosa. Ez a mondat ma is sokat elárul a nemzeti szuverenitáshoz fűződő viszonyunkról.

A nemesi nemzet (natio) hagyományaitól kezdve a reformkoron, a dualizmuson át egészen a Horthy-korszakig számos szerző fejtette ki ezt a felfogást, szinte már gondolati hagyományt alkotva. Ezt a sokszínű vonulatot leginkább gróf Apponyi Albert politikai életművében lehetne összegezni, ugyanis ő több korszakban is a magyar politikai gondolkodás kulcsfontosságú elemének tekintette nemzeti szuverenitást. Az I. világháború alatt keletkezett, A magyar nemzet természetszerű elhelyezkedése a világpolitikában című írásában arra mutat rá, hogy a nemzeti önállóság elemibb igénye a magyarságnak, mint a nyugati fejlődés mintáinak átvétele: „még a nemzeti egység szempontjai is, épp  úgy, mint a nyugothoz való ragaszkodás, háttérbe szorulnának, ha, a mit ugyan alig lehet elképzelni, a nemzeti önállóság fenntartásával ellentétbe jönnének. Nyugoti irányítás és egység a létnek csak módjai, az önállóság pedig maga a lét”[6] – és ezzel a magyar politikai hagyományok egyik központi elemére világít rá. A létében fenyegetett nemzet elsődleges szükséglete a nemzeti szuverenitás megteremtése, előmozdítása vagy helyreállítása. Ez nemcsak a háború légkörében volt így, Apponyi politikai pályáját ennek a feszültsége kísérte végig. Emlékirataiban például így ír a dualizmus politikai viszonyairól: „Nem volt szabad kivánni a legkisebb nemzeti irányú fejlődést sem, amely […] annak a szűkebbkörű kiegyezési politikának gyűrűjén kívül esett, melyet a ’67 utáni közjogi vonatkozású alkotások (véderőtörvény, vámközösség stb.) és az ezekből fejlődő gyakorlat megvontak.”

A szuverenitás nem egyszerűen politikai, hanem a nyelvi, szemantikai síkon is problematizálódott. A Szabadelvű Párt fénykorával kapcsolatban Apponyi nem kevesebbet állít, mint hogy a domináns párt nemzeti törekvéseket háttérbe szorító politikája miatt „ennek az egész korszak egyetlen közjogi vívmánya” a közös intézmények nevében a „császári és királyi” szerkezet alkalmazása volt a „császári királyi helyett”.[7] A politikai mozgástér szűkössége azonban semmit sem von le az ilyen, valójában önmagukon túlmutató ügyek jelentőségéből, különösen ha felidézzük, hogy már a reformkorban is a nyelv játszott döntő a modern nemzettudat kialakulásában: a nemzeti szuverenitásigény politikai kifejeződését nyelvi küzdelem előzte meg. A „köztes-Európára” döntően jellemző kultúrnemzeti identitás kialakulásában kulcsszerepe van a nyelviségnek.

 

 SZUVERÉN NEMZET

 

A nyugati történelmi fejlődés eltérő mintái a nemzeti szuverenitás olyan értelmezéseihez teremtettek alapot, amelyek – maradva az I. világháború utáni időszaknál – sokkal inkább a wilsonizmus derűs optimizmusával rokoníthatók. Ez gyakran olyan elvont értékként jelenik meg, amelyet egy igazságos világba vetett hit jegyében mindenkinek tiszteletben kell tartania.

A Magyarországon 2010 után dominánssá vált nemzeti, jobboldali politikai kultúra jellemzően a reformkor, a dualizmus és a két világháború közötti nemzeti törekvéseit tekinti emelkedő történelmi szakasznak.[8] Mindhárom időszakban a nemzeti szuverenitás megteremtésének, illetve helyreállításának igénye határozta meg a politikai diskurzust – a dualizmusban ez az 1848/49-es, illetve 1867-es alapokhoz való ragaszkodást, a Horthy-korszakban a területi revízió törekvését jelentette. A szuverenitásvesztés traumatikus élménye mind a neoabszolutizmus, mind a háborús összeomlás, mind pedig Trianon kapcsán mélyen belevésődött a kollektív emlékezetbe.

Mivel a szuverenitás elvesztésének tapasztalata nem sújtotta olyan tragikus gyakorisággal a nyugat-európaiakat, mint a köztes-európai nemzeteket, saját határaikkal szembesülve azt a kérdést teszik fel, hogy: országuk vajon – Braudel szavaival élve – „beéri-e önmagával?”[9] A határok köztes-európai tapasztalata ezzel szemben a megmaradás kérdésességét hordozza, így a szuverenitást nem engedményként, hanem vívmányként értelmezik térségünkben. A világnak ezen a részén az országok sorozatos felosztása (gondoljunk különösen Lengyelországra és Magyarországra), a katonai fenyegetés állandó jelenléte miatt különös érzékenység alakult ki a szuverenitásra, amit a 19. századi nemzeti törekvések után a 20. század háborúi, totalitárius rendszerei csak tovább erősítettek, lefagyasztva, maguk alá temetve a nemzetállami fejlődést.

 

KELET ÉS NYUGAT

 

Így jöhetett létre az a visszás helyzet, hogy míg Kelet- és Közép-Európában a szovjet elnyomás megszűntekor a szabadság és a szuverenitás jelentése feldúsult az elnyomatás keltette indulatokkal, addig a szabad világban, ahol amerikai fegyverek védelmében alaposan hozzászokhattak a szabadsághoz, az ilyen érzelmek már régen háttérbe szorultak. A szabadság és nemzeti szuverenitás kifejezések Nyugaton jó ideje elszakadtak attól a tragikus érzülettől, ami a kelet-európai történelmi tudatot még ma is áthatja.

„Köztes-Európa” ugyanis, amelynek körvonalai már Szent István korában kirajzolódtak, egyszerűen más utat járt be. Ezt a különbséget Szolzsenyicin fogalmazta meg a legerőteljesebben – szerinte a szabadság és az anyagi jólét meggyengítette a nyugati jellemet, míg a szovjet elnyomás alatt élő kelet-európai népek sajátos, a nyugatinál markánsabb lelki alkatra tettek szert.[10] Jóleső gondolat ez, még ha nem is kárpótol a kommunizmus borzalmaiért. A jobboldali publicisztika mindenesetre előszeretettel nevezi kivételesnek és a nyugatiénál realistábbnak az itteni népek történelmi-politikai látásmódját. Merő önigazolásnak tűnne ez, ha nem gondolná ugyanígy számos nyugat-európai gondolkodó is. Az Európa halálát vizionáló Douglas Murray szerint például az különbözteti meg a kontinens két felét, hogy a nyugatiak elveszítették a történetiség tudatából fakadó „tragikus életérzést”[11] (amit Spengler egyszerűen „élniakarásnak” nevezne), a keletiek viszont a szovjet elnyomás miatt megőrizték ezt az érzületet. A brit szerző egyébként a spanyol Miguel de Unamunótól kölcsönzi ezt a kifejezést, aki az örökkévalóság vágyát írja le vele: „Az az érzés, hogy pótolhatatlanná tesszük magunkat, hogy nem érdemeljük a halált, hogy odahatunk: a megsemmisülésünk – ha csakugyan az vár ránk – igazságtalan legyen, nemcsak arra kell hogy indítson bennünket, hogy áhítatosan, Istenért, öröklétünkért, halhatatlanságunkért teljesítsük hivatásunkat, hanem arra is, hogy szenvedélyesen vagy akár tragikusan teljesítsük a hivatást. Arra kell indítania bennünket, hogy másokra is igyekezzünk rányomni a magunk bélyegét, megörökíteni magunkat bennük és fiaikban, eltölteni őket magunkkal azáltal, hogy kitörölhetetlenül rajtuk hagyjuk a lelkünket.”[12] A migráció kapcsán Nagy Felcserélésről beszélő Reaud Camus ugyanígy vélekedik, amikor a kommunista megszállás számlájára írja, hogy a kelet-európai népek zömmel a szuverenista politikát támogatják.[13]

De ne gondoljuk, hogy csak a jobboldal számára kedves megfigyelőknek tűnt fel, hogy Kelet-Európa másként viszonyul a szabadság és szuverenitás kérdéséhez. 2003-ban Tony Blair, az Egyesült Királyság szocialista miniszterelnöke is úgy vélte: az EU keleti bővítése azért hoz gyökeres átalakulást a kontinens politikai viszonyaiban, mert az itteni emberek emlékei erősek, a szabadsághoz fűződő viszonyukat pedig nem meghitt komfortosság, hanem még mindig vad szenvedélyek jellemzik.[14] Igaza volt, hiszen az Európai Unió jövőjéről szóló vitákban azóta közmondásossá vált a közép- és kelet-európaiak dacos ragaszkodása a szabadsághoz és a nemzetállami szuverenitáshoz.

Az ezredforduló körüli évtized liberális utópizmusának légkörében még Soros György is úgy hitte, a posztkommunista országok zárt társadalomról nyert friss benyomása és szabadságvágya fogja inspirálni a többi európai népet, amelyeknek ilyen tapasztalat híján nem ragaszkodnak olyan erősen a szabadsághoz.[15] A nemzeti szuverenitással szemben ellenséges szerző azt már nem vette tekintetbe, hogy a kelet-európai népek történelmének vannak mélyebb rétegei is, és ezek nem az ő jövőképét támasztják alá. Kétségtelen, hogy a szabadság nyugati eszményére fogékony, de annak ellentétét is testközelből megtapasztaló népek más fogalmat alkotnak a szabadságról és a szuverenitásról, mint bárki Keleten vagy Nyugaton; de ez nem feltétlenül csak intenzívebb szabadságélményt, hanem a Nyugatitól eltérő szabadság- és szuverenitás-értelmezést is jelenthet.

A közép-európai szuverenista szerzőkre nyugati társaiknál sokkal inkább jellemző, hogy saját történelmi tapasztalatuk kivételességét hangsúlyozzák: egész Európa számára „felbecsülhetetlen értékű a lengyel történelmi lecke – írja Krzysztof Szczerski –, hisz’ nagy veszélyben voltunk ezeréves történelmünk során mint közösség, nemzet, sőt államként nem is léteztünk százhuszonhárom évig”.[16] A címben a többes szám harmadik személy használata mellett feltűnő, hogy Andrzej Duda elnöki kabinetvezetője a külső fenyegetettség és a szuverenitásvesztés elő emlékével magyarázza a lengyel perspektívát. Könyvének alcímében (Az integráció válsága és a lengyel reformkezdeményezés) az a mintakövetés hagyományától eltérő, mintaformáló attitűd jelentkezik, aminek Magyarországon is egyértelmű jeleit látjuk.[17]

Más lengyel szerzők, így Ryszard Legutko Szczerskihez hasonlóan historizáló érveléssel kritizálja az egyoldalú mintakövetést, olyan kitételekkel élve a meghatározó nyugat-európai liberális elitek kapcsán, mint hogy ők „a liberális demokrácia Nagy Frigyeseinek gyülevész hada, amely ugyan nem rendelkezik a porosz király hatalmával, de kétségkívül hasonló szerepben, a felvilágosult jövő pionírjának látja magát”.[18] Ez a megközelítés a múlttal való folytonosság érzését a nemzeti identitás alapjaként tételezi.

 

 SAJÁT ÚT 

 

Magyarország – modern történelme során először – a rendszerváltás után szerezte meg hiánytalanul a nemzetállami szuverenitás legfontosabb attribútumait. A felzárkózás, illetve mintakövetés hívei ezt egész „Kelet-Európa” lemaradásaként fogalmazzák meg, mondván, a régió csak „most érte utol a 19. század végi Nyugat-Európát”.[19] A lemaradás-narratíva viszont nem alkalmas történelmünk leírására, hiszen ehhez azt kellene feltételeznünk, hogy Európa minden országának eltérő történelmi tapasztalatok, ebből adódóan eltérő értékrendek, kulturális minták és nem utolsósorban: különböző erőforrások birtokában is törvényszerűen ugyanazt az utat kell bejárnia.

Az eltérő fejlődési út, az eltérő történeti perspektíva gazdagítja Európát. A köztes-európai és benne a magyar történelmi tapasztalat jó eséllyel kiegyensúlyozó szereppel bírhat a nemzeti szuverenitás kurrens vitáiban.