Megjelent a Kommentár 2019/1. számában  
K mint képregény! (V mint vérbosszú. 2018)

Alan Moore–David Lloyd: V mint vérbosszú [1990] Fordította: Sepsi László. Fumax, Budapest, 2018. 360 oldal, 8495 Ft

 

 

A képregényvilág géniuszaként, egyben hajlíthatatlan fenegyerekeként emlegetett brit Alan Moore talán legnagyobb vihart kavart, radikális-anarchista alapállású – s lényegét tekintve ma is élő és hatni képes – remekműve, a V mint vérbosszú (V for vendetta) magyarországi megjelenése, talán túlzás nélkül mondható: ünnep, mégpedig nem csupán a szépirodalmi és képzőművészeti nívójú képregények (avagy a zavaros, veszedelmes eszmék) világát ismerők, netán kedvelők számára. A V ugyanis bizonyos tekintetben olyan, mint a misztikus–nihilista, román származású „francia író”, Emil Cioran és az ő szövegvilága: pazarló ötletessége, szüntelen, vérmes tagadások közepette is féktelenül áradó s persze minden ízében egyéni gondolkodása még akkor is képes elbűvölően hatni az emberre, ha abban – mint azt később menthetetlenül észrevesszük – „intelligens tévedések” (Frithjof Schuon) is nagy bősséggel helyet kapnak. Bár alapvetően nehéz volna bármit is kezdeni egy olyan emberrel, aki szerint „az anarchia a világ működtetésének egyetlen, erkölcsileg elfogadható módja”, Moore esetében azonban – talán vitathatatlan, kvázi komolysága avagy szikrázó tehetsége miatt? – nem így áll a dolog; vele inkább vitázni, mi több, beszélgetni támad kedvünk. Hasonlóképpen nehezen emészthető a Thatcher-éra brutális fasiszta rezsimként, sőt megnyomorító „ontikus bilincsként” történő beállítása (voltaképpen a V mint vérbosszú egésze Margaret Thatcher „iszonytató” kormányzása ellenében íródott), és így persze az ellene meghirdetett „tiszta és nemes” küzdelem ideája is. De Moore-nak valamiképpen ezeket is megbocsátjuk. Ki tudja, hogyan is vannak ezek a dolgok pontosan?

A nem is oly távoli jövőben járunk – atomháború söpört végig a Földön. A kimondhatatlan szuperháborús rettenetet egyedüliként átvészelő Angliában kőkemény neofasiszta diktatúra honol. Szigorú kijárási tilalom, a kisebbségek lágerekbe kényszerítése, majd módszeres, ipari likvidálása, vaskézzel, központilag irányított, agymosó, totális média, az állampolgárok állandó, közvetlen megfigyelése, az éjsötét utcákon vércseként cirkáló „begyűjtők”, razziák, karanténok, önmaga vérfagyasztó paródiájába forduló, hiperdogmatikus államvallás – félelem és reszketés mindenütt. Ám ekkor feltűnik a rejtélyes „V”! Arcát a rejtelmes Jakab-kori anarchista és wannabe parlament-robbantó, Guy Fawkes jellegzetes arcvonásait vegytiszta eszmévé „pároló”, egyben derűs, pirosló könyörtelenséggel megelevenítő maszk fedi; fellépése egyszerre idéz elénk elemi zabolátlanságot és valamiféle könnyed, „páholyos” kifinomultságot; a beszéde szinte kizárólag mozaikszerűen kapcsolódó irodalmi és egyéb idézetekből épül, briliáns stratéga, mindig lázas, harcias alak – másfelől végtelenül türelmes, épp hogy lassúdad kíméletlenséggel közelgő, valamiképpen tán évszázadokat is lépni tudó grandiózus árnyék. Az igazság félelmet nem ismerő bajnokoka, kvázi-szuperhőse, s mint ilyen, persze azonnal odacsapna – másrészt mintha egyáltalán nem is lenne, vagy legalábbis beláthatatlan mértékben ráérne, akár a globális felmelegedés, vagy mint a rák. „A mai éjszaka különleges éjszaka, ünnepi éjszaka! A grandiózus nyitány! Hát nem ismered a rigmust? »Emlékeznetek kéne november ötödikére, a lőporos áruló tervére, nem létezik arra érv, hogy a lőporos összeesküvés elmerüljön a feledésbe«” – szól „hősünk” mindjárt a legelső lapokon, hogy azután megejtő természetességgel miszlikbe robbantsa a Big Bent, mintegy a rombolás éjsötét közepéből újjáteremtve, újból bensővé téve a „gyűlöletes zsarnokság” által egykor kizökkentett-megfeszített időt, és persze elhozva az egykor tragikus hirtelenséggel feledésbe merült emberi szabadság biztos reményét. Aztán pedig fogja magát, és bő háromszáz oldalon keresztül gyilkolássza a Párt vezető funkcionáriusait. (A robbantás mint merénylet és önkifejezési forma azonban mindvégig fontos marad, hiszen ne feledjük: „A Hit hallásból ered”!)

Mindenki legyen önmaga királya, legyen önmaga papja, legyen saját sorsának egyedüli kovácsa! – szól az üzenet.

Talán ennyiből is kivehető, hogy Moore alapötlete meglehetősen egyszerű – az elbeszélés azonban éppen ellenkezőleg, legtöbbször szédületesen rafinált és hallatlanul szövevényes, s nemhiába a legkülönfélébb popkulturális, szépirodalmi, zenei és egyéb utalásokkal, rejtett és kevésbé rejtett idézetekkel és megidézésekkel, valamint változatos szimbólumokkal van tele, sőt olykor – bizonyos történetszerkesztési megoldások vonalán – még a képregény formanyelvi határait is igencsak bátran feszegeti. Ez utóbbi tekintetben persze Moore nem sokra jutott volna kiváló – nem mellesleg az emblematikus Fawkes-maszk ötletét is szállító – rajzoló-alkotótársa nélkül: David Lloyd gyakorlatilag a képregény minden egyes paneljében brillírozik; megkapó, a történet egyes etapjait lezáró egészoldalas kompozíciói már a kötet legelső, szórakozottabb átpörgetésekor egészen magával ragadnak. Halvány színei egyszerre juttatnak eszünkbe némileg távolivá kopott, ám éltető leheletre szomjazó „várakozó igéket” és valamely finoman-árnyasan lebegő, bíztató (nyilván Thatchert és szellemi örököseit végleg nélkülöző) közeljövőt. Ezek a képek suttognak – mondhatnánk.

„Moore keserű, megrendítő, visszataszító jelenetei nemcsak tartalmi szempontokból maradnak emlékezetesek (mint V egyoldalú párbeszéde a törvényhozási épület tetején álló Justitia-szoborral), de invenciózus formai megoldásai révén is, amelyek többnyire változatos montázs-stratégiákon keresztül érvényesülnek: a második rész szívszorító szeretkezési jelenete a ’70-es évek brit filmremekeitől ellesett flash-forward-szerkesztésmóddal; a tévétorony elleni terrortámadás, amelyet kizárólag a különféle tévéadások kaotikus háttérszövegéből összeálló függőleges montázs kísér; vagy a valóság és a víziók síkjai közt váltogató párhuzamos cselekményvezetés gyönyörű példái (mint a meghasonlott nyomozó LSD-utazása az egyik elhagyatott haláltáborban)” – írja Varró Attila Kult-comics (Mozinet Kft. 2009) című (remek) képregényes esszégyűjteményében.

Külön öröm, hogy az alkotás az amerikai deluxe-változatot másolva, hatalmas méretben, minőségi kötésben és papíron – illetve a filozófus-szépíró Sepsi László hibátlan fordításában –, vagyis igazán méltó, valóban ünnepi köntösben jelenhetett meg.