Megjelent a Kommentár 2019/2. számában  
A „SZAVAK PROMISZKUITÁSA” KOMMENTÁR A POLITIKAI ROMANTIKÁHOZ

Noha kétségtelen, hogy a romantika egészen napjainkig meghatározza a nyugati kultúrát, sőt a politikai gondolkodást is, e hatás mibenlétét és jelentőségét mégsem könnyű felmérni. Ennek oka főként az, hogy a romantika, lévén ellenáll a definiálás igényének, csak ellentmondásos módon ragadható meg.[1] „A romantika korszak” – állítja például Rüdiger Safranski, rögtön hozzá is téve: „A romantikus jelleg szellemi magatartás, amely nem korlátozódik egyetlen korszakra”, hanem „ma is jelen van”.[2] A tudományos emlékezet hajlamos megfeledkezni arról, hogy a 20. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója, Carl Schmitt első terjedelmesebb művében éppen a romantika meghatározására és politikai hatásainak vizsgálatára vállalkozott.[3] Nem is akármilyen hévvel! Az éppen száz éve, 1919-ben megjelent Politikai romantika (Politische Romantik) a szerző legpolemikusabb műve, amelyben az angol fordító szavaival élve Schmitt a vádló szerepét ölti magára a német romantikusokkal szemben.[4] A szerző neves kutatója, Reinhard Mehring is perhez hasonlítja, sőt egyenesen inkvizitóriusnak minősíti Schmitt eljárását, azzal a megjegyzéssel, hogy romantikakritikájába nem kevés önvád is vegyül.[5] De mi tette ennyire ellenszenvessé Schmitt számára a romantikát? Művében azt az önkényes szubjektivizmust kárhoztatja leginkább, amelyet a romantika egyetlen igazán jellegadó vonásának tart, így ekörül keresendő a válasz.

 

Szubjektív okkazionalizmus

 

Safranski lényegében olyan szellemi magatartásként definiálta a romantikát, amely a jelenünk felé nyitott korszakban öltött sajátos formát. Nem a jellemző témák, motívumok vagy érzületek felől közelíti meg a kérdést, hanem – Schmitthez hasonlóan – egy attitűdöt vázol fel. Definíciója eszerint nem eredhet azokból a motívumokból, amelyeket általában romantikusnak szokás tekinteni, hanem a szubjektumból kell erednie, mert a világhoz való viszonyulás módja a döntő.[6] Schmitt szerint nem az ártatlanság, a kalandvágy, az egzotikum, nem a távolság igézete, a múlt romjai vagy a forradalmi pátosz hordozzák magukban a romantikus jelleget, hanem egy sajátos szellemi magatartás. Ennek gyökereit Schmitt Descartes-ra és híres cogito ergo sum tételére vezeti vissza, amely „egy szubjektív és belső folyamattal azonosította a személyt”, a külső világ valósága helyett a gondolkodássals ezzel egocentrikussá tette a filozófiát.[7] A német idealizmusban ez a folyamat a romantikusokra nagy hatást gyakorló fichtei Én-filozófiával éri el legradikálisabb kifejeződését – írja,[8] így figyelemreméltó, hogy ezen a ponton eltér Hegel romantikakritikájától (amelyből egyébként sokat merített) és Kant, illetve Fichte helyett elsősorban Descartes-ból vezeti le a romantika szubjektivizáló tendenciáit. Carl Schmitt egyszerre utasítja el a modern racionalizmust és annak „álkonzervatív” alternatíváját, a romantikát.[9]

Schmitt annyira komolyan vette a definíciós kihívást, hogy amikor 1924-ben, a második kiadás számára írt előszót, már Giovanni Papinit is elmarasztalta, aki hozzá hasonlóan a lázadás individualista szellemét látta a romantikában, de nem tartotta azt egykönnyen meghatározhatónak és megelégedett a fogalom bizonytalanságával. „Ha a szubjektivista önkény, a formátlanság ellenzője és a romantika ellensége így beszél, mit várhatunk ezek barátaitól?” – fakadt ki Schmitt.[10] Azt szerzőnk is kénytelen elismerni, hogy a romantika lényegi vonását éppen ellentmondásossága és sokszínűsége adja: pont azért áll ellen a definíciós igényeknek, mert az mindig szubsztanciát és korlátokat feltételez.[11]

Schmitt egész kritikája végsősoron a szubjektumra összpontosul: a romantika nem más, mint szubjektív okkazionalizmus – olvassuk a könyv egyik fő tételét, amely olyan kifejezéssel írja le a romantikus attitűdöt, amellyel maguk a romantikusok nem éltek eszméik jellemzésekor, és ezzel összetéveszthetetlen, saját definíciót alkot a politikai romantikáról.[12] Az okkazionalizmus olyan filozófiai tan, amely szerint az evilági létezők nem rendelkeznek valódi hatóerővel, csupán alkalmat (occasio) adnak arra, hogy a mindenható Isten általuk közvetlenül határozza meg a világ történéseit. Ha radikálisan értelmezzük, ez az elképzelés teljesen kiküszöböli a természetet, hiszen két tárgy fizikai összeütközésében sem a mozgási energia munkáját látja, hanem Isten akaratának mozgását.[13] Az elképzelés némileg új színben tűnt fel, amikor a karteziánus dualizmus problémáját Malebranche úgy vélte feloldani, hogy tagadta az elme és a test között bármilyen oksági viszony létét, és [CsI1] Istent jelölte meg mentális és fizikális aktivitásunk közvetlen okaként.[14] Ezek szerint nem az ember cselekszik, léte csupán alkalmi ok (causa occasionalis) Isten cselekvésére. Az okkazionalizmus ezzel az állítással felszámolja a másodlagos okokat, és ott is Isten közvetlen cselekvését látja, ahol a katolikus teológia a természet és az emberi szabad akarat egymásrahatásáról beszélne. Eszerint semminek az oka[CsI2]  nem keresendő a természetben, mert minden változás az isteni akarat közvetlen megnyilvánulása. Amikor Schmitt szubjektív okkazionalizmusról beszél, ezalatt azt érti, hogy a romantikusok szerint zseniális Énjük minden objektivitást szertefoszlathat és az isteni imagináció (Friedrich von Schlegel) révén teremtővé válhat.

Az okkazionalizmusban a teremtmények léte még a közvetlen cselekvésre adott módot Istennek, ám a szubjektív okkazionalizmusban – tehát a romantikában – minden csupán a romantikus Én számára válik valóságossá, és nem a cselekvésre, hanem az esztétizálásra, a világ poetizálására ad alkalmat. A világ ekképp olyan esztétikai élmények forgatagává válik, melyeket a szükségszerűség érzése kísér, objektív tartalmuk viszont nincs. A közügyek is erre a végzetre jutnak: remek apropóul szolgálnak egy emelkedett hangulatú, de következmények nélküli eszmecseréhez. Schmitt szerint viszont ha a politika nem több, mint esztétizáló diskurzus, akkor elhalványul a döntések egyértelműsége, relativizálódik a felelősség és látszólagossá válik a politikai cselekvés. Ezért azzal vádolja a politikai romantika képviselőit – különösen Adam Müllert –, hogy nem volt konkrét politikai teljesítményük, következetlenek és impotensek voltak[15] – egész életükben egyetlen dolgot építettek: a saját személyiségük katedrálisát.[16] Persze ha a szubjektív okkazionalizmus a költői fantázia játékát jelenti a világgal,[17] akkor nem szorul arra, hogy konkrét politikai változásokat idézzen elő, de a szemlélet ettől még lehet veszélyes. A romantikus, meglehet passzivitása és depolitizáló hajlama miatt megakadályozza a fennálló társadalmi viszonyok radikális átalakítását, de mégis filozófiai forradalmat hajt végre azzal, hogy képlékeny konstrukcióként tekint a világra.[18]

A romantikus döntésképtelen és passzív, aktivitása látszólagos – ez a mű egyik fő vádja, s itt lép be Schmitt gondolkodásába az aktivitás–passzivitás ellentétpár, amely később meghatározóvá válik életművében.[19] A „minden tevékenységet megsemmisítő passzivitás. Ez volt a romantika tartalma” – már ebben a korai művében is ezt tartja az egyik legnagyobb problémának.[20] A képzelet romantikus játékai egyfajta „magasztos könnyelműséggel” (Friedrich Schlegel) hatnak át mindent, s ez – nem túlzás kijelenteni – a schmitti decizionizmus tökéletes ellentéte.

 

Két modern demiurgosz

 

A felvilágosodás nyomán kialakuló modern világképben Isten helyét olyan új, immanens valóságok veszik át, mint a „történelem” és a „nép”. Másként szólva abszolúttá válik az emberi lét időbeli és a közösségi dimenziója. Schmitt nem a Politikai teológiában mutat rá először a teista teológia transzcendens Istene és az immanens politikai szuverenitás közötti analógiára. Itt már azt írja: „Már régóta igyekszem rámutatni az ilyen analógiák rendszertani és módszertani jelentőségére” – és három munkáját sorolja fel: Der Wert des Staates, Politische Romantik és Die Diktatur.[21]

A személyes Istennel szemben két trónkövetelő, két „modern demiurgosz” lép fel: egy forradalmi és egy konzervatív. Az egyén egyrészt saját szociológiai körülményei játékszerévé válik a társadalom „forradalmi demiurgosza”, másrészt a fejlődő világszellem eszköze lesz a történelem „konzervatív demiurgosza” révén.[22] Hegel volt az első, aki szintézisbe foglalta ezt a két tényezőt, és ezáltal „megtette azt a konzekvens lépést, amely elkerülhetetlenül trónfosztotta a hagyományos metafizika Istenét”. Az állammá racionalizálódó nép és a dialektikusan fejlődő világszellem olyan értelemben egységesül nála – írja Schmitt –, hogy metafizikájában „a népszellem (Volksgeist) csupán a világszellem (Weltgeist) logikus működésének eszközeként funkcionál”.[23] Schmitt elemzéséből úgy tűnik, hogy a „forradalmi demiurgosz” személytelen szükségszerűségként megistenül, és „az idő történelemként teremtő erővé válik”.[24] Ez a romantikusoknak tulajdonított meggyőződés áthatja az egész modern politikai gondolkodást. Az emberek, népek és az egymást követő generációk nem többek, mint a világszellem eszközei, melyekre csupán azért van szüksége, hogy ideiglenesen testet öltsön bennük és általuk. Az emberek és osztályok egyszerre eszközei és termékei a termelés nagy folyamatának (Marx), vagy másként: a világ egész tragikomédiáját minden részletében egy öntudatlan és megmagyarázhatatlan, sodró erejű akarat irányítja (Schopenhauer). A valóság sosem attól függ, hogy az ember mit fog fel, vagy mit akar, mivel egy rajta kívüli, mögöttesen ható valóság függvénye.[25]

Újabb paradoxonnal terhelné a romantikus világtapasztalatot szerzőnk, ha ugyanolyan érvénnyel állítaná a modern demiurgoszok és a zseniális Én abszolút hatalmát. Ezt nemcsak úgy kerüli el, hogy mindkettőt illuzórikusnak minősíti, hanem egyértelmű hierarchiát is felállít közöttük: „a mindenható fantázia” érintésétől mozgásba lendülő „lényük-vesztett árnyak”[26] nem lehetnek nagyobbak az őket mozgató erőnél. A történelmi fejlődés személytelen szükségszerűségével szemben mindig a szubjektivizmusé a végső szó.[27] Amikor Schmitt a modern demiurgoszokról ír – amelyek ezek szerint a romantikus fantázia kivetülései –, könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy már nem pusztán a romantika, hanem az egész modern politikai gondolkodás kritikáját adja.

 

Az esztétikum árterében

 

A modernitás ára Schmitt szerint a valóság elemi tapasztalatának fokozatos elvesztése, miáltal a nyelv alkalmatlanná válik az élet egzisztenciális mélységének megragadására, és a szubjektum passzivitásba kényszerül.[28] Az embernek szándékosan arra kell törekednie, írja Schmitt egyik legfőbb céltáblája, Friedrich Schlegel, „hogy egyszer végre minden szándék nélkül szabadon sodródjon az örökké áradó képek s érzelmek benső folyamán”.[29] Ez az a passzivitás, amely Schmitt szerint lefokozza a politikát, mert bár a romantikában abszolutizált esztétikum nem szolgál valódi menedékként a racionalizmus gépiességével és lelketlenségével szemben, egyre inkább gyengíti a metafizikai kategóriákat[30] és aláássa a politikai gondolkodást. Ha a politika esztétikai élvezetet nyújtó társalgássá válik, valódi értelme elhalványul, ha a szépséget keressük a benne, akkor a politikai cselekvés előfeltételéről, vagyis annak a problémának a felvetéséről mondunk le, hogy mi helyes és mi helytelen.[31]

Bármilyen fontos szerepet nyert is[CsI3]  később Schmitt gondolkodásában az esztétikai totalitás tagadása, 1916-ban még egészen más álláspontot képviselt, amikor Theodor Däubler Nordlicht című költeményét elemezte. Ekkor még látott politikai perspektívát a romantikában, és az esztétikainak is komoly jelentőséget tulajdonított. Elemzésének ekkori fontos megállapítása, hogy a költői nyelv az azt megformáló szubjektumtól elszakadva magasabb, univerzális érvényre, teremtő erőre tehet szert – azaz szuverénné válhat. Meglehetősen szokatlan álláspont ez attól a Schmittől, aki későbbi munkáiban – a Politikai romantikától kezdve – már egyértelműen a politikait kezdte totalizálni és ezzel szemben leértékelni az esztétikait.[32] Azt mindenesetre az előzmények ismeretében tudhatjuk, hogy szerzőnket nem valamiféle vulgáris művészetellenesség hajtotta. Felfogása szerint az igazi művészet tartja ébren az ember megváltásba vetett reményét és képes megjeleníteni a transzcendencia és immanencia szintézisét,[33] ám későbbi állítása szerint a romantika valójában már nem vállalkozik erre. Nem haladja meg misztikusan a világot, inkább benne marad és örökké valami másra vágyódva romantizálja azt. „A végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm” – fejezi ki Novalis, hogy mit is jelent pontosan ez a szellemi magatartás. A romantikus vallása, életszemlélete és politikai gondolkodása is döntően esztétizáló. Mivel lerombolja a klasszikus esztétikai normákat és másokat nem állít a helyükre, minden formát problematikussá tesz. Ez a totális esztétizálás minden téren az objektív mércék szétesését eredményezi – foglalja össze Schmitt kiindulópontját Guy Oakes.[34]

Schlegel egyes művei nemcsak ezt szemléltetik, hanem szerzőnk fő állítását, az okkazionalizmus vádját is. „Hadd valljam be, nem téged egyedül szeretlek, hanem magát a nőiséget” – borul imádattal szerelme keblére Schlegel Lucindájában Juliusz.[35] A művész-szerelmespár bensőséges párbeszédéből Schmitt előszeretettel idézi azokat a sorokat, amelyekkel a lány egy ponton elhárítja Juliusz bókjait: „Nem én vagyok az, Juliuszom, akit ily szentképként festesz […]. Te magad vagy az, képzeleted csodás virága: ezt látod bennem, ez örökre tiédet.”[36] A kedves itt tehát csupán esztétikai alkalmatosság (occasio), és a képzelet virágai a „személyiségpanteizmus”[37] mindenható Én-istenének oltárán nyílnak ki s hervadnak el. Schmitt ennek kapcsán azt is felidézi, hogy Friedrich von Schlegel egy 1791-es levelében azt írta fivérének, hogy a saját alkotásunk minden emelkedettebb jellemvonás, amelyet kedvesünkben felfedezünk. Lucinda ezek szerint a szerelmi párbeszéd hevében is képes volt felismerni a szubjektív okkazionalizmus lényegét: ő csupán alkalmi ok az önmagát szerelmesként átélő esztéta számára.

Noha később (amikor már a restauráció pártján állt) maga Schlegel is elutasította a fichtei szubjektivizmusnak ezt a radikális, irodalmi megnyilvánulását, Schmitt szemében ez keveset von le annak jelentőségéből, hogy a fichtei Én helyébe egy korszak közérzületét kifejezve a zsenit állította. A zseni előtt kavargó szubsztanciátlan formáknak bármilyen tartalmat tulajdoníthatunk – figyelmeztet szerzőnk –, ezért például Novalis úgy hisz a Bibliában, hogy felfogása szerint igazán eredeti könyv lehet Biblia, úgy hisz a zsenialitásban, hogy véleménye szerint minden ember zseni és a sor folytatható: ha a romantikus monarchista, attól még gondolhatja úgy, hogy minden ember a trón várományosa. Schmitt a nyelv torzulását szemlélteti ezekkel az abszurdnak szánt hasonlatokkal és a jelenséget összefoglalóan a szavak promiszkuitásának nevezi.[38] A maguk költőiségében könnyedén váltogatják jelentésüket és bontják fel egymáshoz fűződő kapcsolatukat azért, hogy új viszonyt létesíthessenek. A romantikus – szúr be még egy hasonlatot Schmitt könyve későbbi kiadásába – „csak a saját feleségét szereti, de fantáziája segítségével képes őt ezer más nővé átváltoztatni”.[39] Talán nem véletlenül cseng egybe ez a mondat azzal, amit Novalis tömör ars poeticaként vetett papírra: „Művészet: mindent Sophie-vá változtatni és viszont.”[40] Schmitt problémája ezzel az attitűddel az, hogy nem áll meg Sophie vagy éppen Lucinda alakjánál, hanem a politikai gondolkodást is meghatározza. Adam Müllert politikai opportunistának minősítve azt írja, hogy számára – akit a politika romantika tipikus képviselőjének tart – az állam pontosan az, mint Novalisnak Sophie, tehát olyasvalami, „ami bármivé átváltozhat, és amivé mindent átváltoztathat; egy vonzalom tárgya, és mint amolyan alkalmi (okkazionális) tárgy, ma Poroszország, holnap Ausztria” lesz.[41] Mivel a történelmi és politikai alakzatok csupán esztétikai inspirációt nyújtanak számára, a forradalom és az ellenforradalom egyaránt lelkesítő lehet egy romantikus számára.[42]

A Nordlicht után néhány évvel Schmitt már nem esztétikai, hanem politikai választ keres a felvilágosodás racionalizmusával szemben. Mindenekelőtt döntést, egyértelmű elköteleződést, felelősségvállalást, a helyes és helytelen világos megkülönböztetését követeli, hogy ezzel szilárd alapot teremthessen a politikai cselekvésnek. A Politikai romantikában tehát már nem esztétikai szempontú elemzését ad, sokkal inkább az esztétika politikai elemzését.[43]

 

Álkonzervativizmus

 

Schmitt kritikája kemény ütéseket mér a német konzervatív hagyományra, hiszen az döntően a romantika szellemi hatása alatt állt.[44] Nem meglepő, hogy Mannheim Károly nemes egyszerűséggel „romantikus konzervativizmusnak” is nevezi a német konzervativizmust, amiért „Németországban a romantika a forradalom ellenzésébe, konzervativizmusba és reakcióba torkollik”, és mert „benne a modern világgal szembeni ideológiai oppozíció egyre inkább fedésbe kerül a politikai oppozícióval”.[45] Bayer József ennél is tovább megy, és Schmitt szóhasználatával élve kijelenti, hogy „a konzervativizmus német változata a politikai romantika volt”.[46] Amikor tehát Schmitt Friedrich von Schlegelt és Adam Müllert a francia ellenforradalmárokhoz képest jellemtelen köpönyegforgatókként írja le és eszményeiket nem éppen hízelgően az okkazionalizmussal hozza összefüggésbe, akkor a német konzervatív kánon ellen is támadást intéz.

Könyvéből kitűnik, hogy azért bírálja ilyen élesen a német romantikus konzervativizmus nosztalgiáit, mert Donoso Cortés nyomán gyökeresen elutasítja a restauráció eszméjét. „Mi még jobb idők gyümölcseiből élünk”, illetve „apáink tőkéjét éljük fel” – idézi Novalist és Müllert, majd rámutat arra, hogy a romantikus szemléletmódban a jelen a múlton élősködő parazitává fokozódik le, a múlt viszont csupán kiutat jelent a „konkrét és jelenvaló realitás börtönéből” – vagyis a politikát romantizáló konzervatívok a jelen tagadására használják a múltat.[47] Véget nem érő társadalmi párbeszéddé tágítanak minden gondolatot, ha pedig naplót vezetnek vagy levelezéseket folytatnak, hajlamosak történetivé merevíteni a legjelentéktelenebb pillanatokat is.[48] Ez az anakronisztikus póz Schmitt szerint csupán a jelen tagadása – tehát álkonzervativizmus.

 

Romantikus vagy posztmodern állapot?

 

A Politikai romantika szerepét elsősorban az határozza meg Schmitt életművében, hogy az általa már kezdetektől kritizált[49] individualista emberkép forrását itt jelöli meg egyértelműen, amikor azt a romantikára vezeti vissza.[50] A romantikusok esztétizáló és depolitizáló hajlamait kritizálva ebben a munkájában vezeti be életművébe igazán hangsúlyosan az aktivitás–passzivitás ellentétpárt, valamint a szubjektív idealizmus kritikáját a Fichte hatása alatt álló romantikusokra vonatkoztatva nagyon plasztikus és radikális nyelvezettel szubjektív okkazionalizmusként írja le.[51] Ezzel a tétellel „valószínűleg rátapint a romantikus magatartás egyik lényeges aspektusára” – írja Safranski, s figyelemreméltó módon kiemeli, hogy „a romantikus felhőtlenség bizonyos tekintetben anticipálja a későbbi posztmodernséget”.[52]

A posztmodern politikai irányzatok sokkal megsemmisítőbb erővel vonják magukra Schmitt bírálatát, mint a romantika vagy éppen a német konzervatív hagyomány. Meglehet, Schmitt nem is a romantika történetileg körülhatárolható jelenségeivel, hanem saját romantikaképével polemizál,[53] eszmefuttatásai ebben a tágabb értelmezési keretben nagyon is relevánsak. A posztmodern politika romantikus gyökereire vonatkoztatva kritikája elnyeri azt az értelmezést, amely ma is aktuálissá teszi. A mű angol fordítója, Oaks is felfigyel erre, és bevezető tanulmányában arról ír, hogy Amerikában a „Woodstock-generáció” és az 1960-as évek jelentették a politikai romantika csúcspontját.[54] A romatikusok jelszava – Hatalomra a képzelőerővel! és Hassa át a világot a költői szellem![55] – visszaköszön az 1968-as párizsi utcán a „Minden hatalmat a képzeletnek!” feliratában. A politikai kiábrándultság, a lehetetlen célok követelése, a filozófiai gondolkodás töredékessége,[56] a normák cseppfolyóssá tétele és alárendelése az individuális igényeknek, a szellemi és kulturális forradalom előnyben részesítése a közvetlen politikai cselekvéssel szemben – ezek mind a romantikus attitűd jelenlétéről árulkodnak. Helyesebbnek tűnik tehát romantikus állapotról,[57] mintsem posztmodern állapotról beszélni a jelenkor kapcsán. A posztmodern politikai irányzatok mindegyike magán visel valamit a romantikából, legalább abban a tekintetben, hogy Schmitt megfogalmazása szerint a valóság akarása átadta helyét a látszani akarásnak, avagy a látszat akarásának.[58] Ez nemcsak a mediatizált politikai és tiltakozás-kultúrára értendő, hanem minden olyan mozgalomra, amelynek célja az egyén összes meghatározottságának felszámolása. Mivel ezek a személyt nem csupán társadalmi környezetétől, hanem saját természetétől is megszabadítanák, lehetetlent követelnek, s így kénytelenek látszatokkal beérni. Ez a törekvés azonban a romantikus képzeletnek tulajdonított mindenhatóságra vezethető vissza, amelynek nyomán Schmitt szerint manipulálható konstrukcióvá vált minden természeti és társadalmi valóság.[59]

Amit ma posztmodernnek neveznek, az Schmitt romantika-kritikájának nyelvén a következőképpen foglalható össze: a történelem és a nép modern demiurgoszai végleg feloldódtak a „személyiség-panteizmusban”.

 

[1] „A romantika definíciói ellentmondásosak, ahogyan a romantika is az” – írja a romantika lényegét kereső Ernst Fischer is: A romantika lényege, ford. Beck Erzsébet, Gondolat, Budapest, 1964, 138.

[2] Rüdiger Safranski: Romantika. Egy német affér, ford. Horváth Géza, Európa, Budapest, 2010, 6–7 (kiemelés tőlem).

[3] Miskolczy Ambrus egyenesen úgy fogalmaz, hogy Schmitt könyvét markáns állításai ellenére – vagy éppen azok miatt – „nem tartják nyilván” a romantika diskurzusában. Vö. Miskolczy Ambrus: A román romantika és folklórszemlélete, Aetas 1994/2., 136.

[4] Guy Oakes: Translator’s Introduction. The j’accuse mode of intellectuality: Schmitt and the polemical style of thought = Carl Schmitt: Political Romanticism, ford. Guy Oakes, MIT Press, Cambridge–Massachusetts–London, 1991, xiii.

[5] Reinhard Mehring: Carl Schmitt: Denker im Widerstreit. Werk – Wirkung – Aktualität, Karl Alber, Freiburg–München, 2017, 73–74. A mű írásakor a romantikus attitűd egyebekben nem állt távol szerzőnktől sem, ez nemcsak naplóiból derül ki, hanem abból is, hogy a könyvet Carl Schmitt-Dorotićként írta alá, felvéve annak a bécsi táncosnőnek a nevét, akit romantikus szerelmi elvakultságban vett feleségül, abban a hitben, hogy egy horvát nemesi család leszármazottjával köti össze az életét. Ennek hátteréhez lásd bővebben Techet Péter, Carl Schmitt. Egy szellemi kalandor, Attraktor, Máriabesnyő, 2013, 42–43. Schmitt személyes romantikus tendenciáiról lásd Joseph W. Bendersky: Schmitt’s Diaries = The Oxford Handbook of Carl Schmitt, szerk. Jens Meierhenrich – Oliver Simons, Oxford University Press, New York, 2016, 121.

[6] Carl Schmitt: Politische Romantik [1919], Dunckler und Humblot, Berlin, 19986, 6.

[7] Carl Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, Dunckler&Humblot, München–Leipzig, 1919, 48.

[8] „Fichte úgy mondaná: Létrehozom magam, tehát vagyok”. Vö. Safranski: I. m., 96.

[9] Mehring: I. m., 72.

[10] Schmitt: Politische Romantik, 1998, 9–10.

[11] Vö. Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 71.

[12] Mehring: I. m., 73.

[13] Nicolas Malebranche: Beszélgetések a metafizikáról és a vallásról, ford. Kékedi Bálint és mások, L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, Budapest, 2007, 159.

[14] Uo., 97–98.

[15] Oakes: I. m., xxv.

[16] Schmitt: Politische Romantik, 1998, 21.

[17] Safranski: I. m.,178.

[18] Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 70.

[19] The Oxford Handbook of Carl Schmitt, 18.

[20] Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 161. Ennek megfelelően egy brit-amerikai politikatudós így összegzi a kérdést: „A romantika és különösen a politikai romantika lényege a passzivitás” (John P. McCormick: Carl Schmitt’s Critique of Liberalism. Against Politics as Technology, Cambridge University Press, Cambridge, 1997, 49).

[21] Carl Schmitt: Politikai teológia [1922], ford. Paczolay Péter, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 1992, 19. (Az utóbbiakról lásd Karácsony András kommentárját lapunkban: Carl Schmitt a szuverénről, Kommentár 2019/1., 69–73. – A Szerk.)

[22] Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 77.

[23] Uo., 56.

[24] Uo., 54–55.

[25] Uo., 75–76.

[26] Friedrich von Schlegel: Lucinda [1799], ford. Tandori Dezső = August Wilhelm von Schlegel – Friedrich von Schlegel: Válogatott esztétikai írások, szerk. Zoltai Dénes – Vészits Ferencné, Gondolat, Budapest, 1980, 398.

[27] Vö. Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 71.

[28] The Oxford Handbook of Carl Schmitt, 42.

[29] Schlegel: I. m., 477.

[30] Trevor Stark: Complexio Oppositorum: Hugo Ball and Carl Schmitt, October 2013/146., 45–46.

[31] Pethő Sándor: Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé, MTA Filozófiai Intézete, Budapest, 1993, 104.

[32] A Däubler-elemzés és a Politikai romantika ellentétét némileg mérsékli, hogy a szerző már az előbbiben sem a költői szubjektumnak tulajdonított teremtő erőt, hanem a nyelvnek; nem a költő válik teremtővé a nyelv erejénél fogva a maga individualitásában, hanem maga a nyelv viselkedik szuverénként. Vö. Carl Schmitt: Theodor Däublers „Nordlicht”. Drei Studien über die Elemente, den Geist und die Aktualität des Werkes, Duncker&Humblot, Berlin, 1916, 55. Az esztétikai és politikai viszonyát illetően lásd Gyulai Attila: Nyelv és retorika Carl Schmitt politikaelméletében, PhD-értekezés, ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskola, Budapest, 2015, 50–51.

[33] Schmitt esztétikafelfogásáról lásd bővebben Cs. Kiss Lajos: Egy keresztény Epimétheusz = Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok, ford. és szerk. Cs. Kiss Lajos, Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 249–252.

[34] Oakes: I. m., xix.

[35] Schlegel: I. m., 405.

[36] Uo., 476.

[37] Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 83.

[38] Uo., 72–73.

[39] Schmitt: Politische Romantik, 1998, 87.

[40] Novalis [Friedrich von Hardenberg]: Fragmente, II. 7. fejezet, 2102., <http://gutenberg.spiegel.de/buch/fragmente-ii-9793/7>.

[41] Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 111.

[42] Uo., 117–118.

[43] Jens Meierhenrich – Oliver Simons: A Fanatic of Order in an Epoch of Confusing Turmoil”. The Political, Legal, and Cultural Thought of Carl Schmitt = The Oxford Handbook of Carl Schmitt, 40.

[44] A német konzervativizmusban a romantikaellenesség is jelen van, ám távolról sem domináns. Lásd erről Armin Mohler – Karlheinz Weissmann: Die konservative Revolution in Deutschland 1918–1932. Ein Handbuch, Ares Verlag, Graz, 2005, 21–24.

[45] Mannheim Károly: A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról [1925], ford. Kiss Endre, Cserépfalvi, Budapest, 1994, 98–100.

[46] Bayer József: A politikai gondolkodás története, Osiris, Budapest, 1998, 218.

[47] Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 65.

[48] Uo., 70.

[49] Vö. Carl Schmitt: Der Wert des Staates und die Bedeutung des Einzelnen, Verlag von J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1914.

[50] Karácsony András: Carl Schmitt politikai antropológiájáról = Uő.: Mozaikok. Politika – értelmiség – konzervativizmus, Attraktor, Máriabesnyő, 2014, 84.

[51] Mehring: I. m.,72.

[52] Safranski: I. m., 178.

[53] Pethő: I. m., 102.

[54] Oakes: I. m., xxvii–xxviii.

[55] Safranski: I. m., 173.

[56] Nathan Ross: The Philosophy and Politics of Aesthetic Experience. German Romanticism and Critica lTheory, Palgrave Macmillan, Oklahoma City, 2017, 21–23 és 115–120.

[57] „A romantika […] állapot, amelyben még mindig benne vagyunk”. Nemes Péter: Dekonstrukció és romantika, Kijárat, Budapest, 2004, 34.

[58] Schmitt-Dorotić: Politische Romantik, 1919, 74.

[59] Uo., 70–71.