Megjelent a Kommentár 2019/3. számában  
Az igazi "konzerv"


„A 2010-es években a magyarországi új jobboldal sikertelensége sokak szerint abból fakadt, hogy megfogalmazásaiban túl puha és ideológiai ellenfeleivel szemben túlságosan kíméletes volt.”

Szócikkrészlet egy 2080-as politikai kisenciklopédiából

 

 

Mostanában rengetegen úgy keresgélik az „igazi konzervativizmust”, mint annak idején a lovagok a Szent Grált. Az eddigi eredmények viszont inkább a Monty Python-féle változatra hasonlítanak.

 

Kik az „igazi konzervatívok” és mit akarnak?

 

Kezdetben vala a baloldali hegemónia (csak érteném magam, minek ez az eufémizmus a múlt idővel: sajna a társadalomtudományi közbeszédben még mindig baloldali hegemónia van, de ebbe most ne menjünk bele, elég baj ez így is, hát még ha erre pazaroljuk a drága oldalakat). Szóval, régebben jótét balliberális szerzők rendszeresen okítottak minket, hogy milyen az „igazi jobboldali” – kb. ugyanabban a stílusban, mint a nagyon türelmes tanító bácsi a teljesen hüjje Pistikét. A lényeg: az „igazi” jobboldali onnan ismerszik meg, hogy ötpercenként elhatárolódik az összes jobboldali szélsőségtől, tehát nagyjából mindentől, ami a boldogult SZDSZ programjában nem szerepelt. Azonfelül vita nélkül elismeri saját kisebbrendűségét és a balliberális eszme felsőbbrendű voltát. Hát, mi tagadás, elég kevés „igazi konzervatívot” sikerült összegyűjteni 2010-ig. Aztán valahogy mégis szaporodni kezdtek… s szaporodnak máig is.

Később, ahogy a politika fordult jobbra, úgy sokasodtak az önmagukat konzervatívoknak vallók közt is a megmondóemberek. Most már egyik konzervatív okítja ki – expressis verbis, vagy csak szőrmentén, kurázsitól és vérmérséklettől függően – a többi konzervatívot, hogy milyen is az „igazi”. Lezárhatnánk azzal itt a kérdéskört, hogy mindenki önmagát tartja a „legigazibb” konzervatívnak, úgyhogy nagyjából önreflexiókról van szó – ami igaz is, de azért ez kissé hosszabb.

Sajnos a hagyomány nem vész el, s még csak át sem nagyon alakul: vannak ugyebár az önmagukat „mérsékelt”, „liberális”, „valódi” konzervatívoknak vallók – ezekről írta korunk egyik kiváló politikai filozófusa, hogy „libsik és »valódi konzervatívok« – ezt a kettőt nekem valamiért nehéz megkülönböztetnem”.[1] Amióta ezt olvastam, azóta nyugodtabb vagyok, nem bennem lehet (csak) a hiba, ugyanis írásaik alapján én is képtelen vagyok megkülönböztetni őket – a szerzők alapján sikerül csak, ugyanis más-más, de általában jól dotált intézményekben/szerkesztőségekben ülnek és alkotnak.

Akkor most essünk neki a teoretikus résznek: nézzük, hogyan épülnek fel ezek a cikkek! 1) Először is végy tekintélyes neveket és hivatkozz rájuk unos-untalan: leginkább Scruton, bár mióta Orbánnal barátkozik, meg kinyesték a városszépészeti bizottságból, azért kissé ő is gyanús lett… de vannak más tuti nevek is (erről később). 2) Állapítsd meg, hogy az „igazai konzervatív” tulajdonképpen liberális! Csak találomra: „A konzervativizmus a klasszikus liberalizmusra elsősorban hagyományként, ha tetszik, az európai civilizáció […] közös örökségeként, és nem elvont elméleti-filozófiai rendszerként tekint.”[2] No persze, „megszüntetve megőriz”, ha még rémlik… 3) Állapítsd meg, hogy az „igazi konzervatív” ódzkodik minden szélsőségről, és hívj fel erre más konzervatívokat is! Ugyanis az „igazai konzervatív” legalább annyira rühelli a radikalizmus mindenféle (valódi vagy csak általa vizionált) jobboldali formáját, mint egy echte balliberális – ergo megmaradt a jól ismert főfeladat és össznépi értelmiségi penzum: az „elhatárolósdi”. 4) Állapítsd meg, hogy az „igazi konzervatív” ódzkodik a politikai cselekvéstől, neadjisten a politikai hatalomtól, és hívj fel erre más konzervatívokat is! 5) Állapítsd meg, hogy az „igazi konzervatív” nem süpped bele a magyar mocsárba/ugarba/posványba, de azért figyelembe veszi a nemzeti sajátosságokat (ám persze csak mértékkel).

 

 

Szerény javaslatok

 

Akkor most – klasszikust idézve: „Mi a teendő?” Fogalmazzunk meg néhány igazán szerény javaslatot a fenti kórisme alapján.

1) Szomorú szívvel bár, de tudomásul kell venni a tényt, hogy a balliberálisoktól belátható időn belül nem érdemes és nem is lehet hasznosítható szellemi muníciót várni. A nyugati balliberális oldaltól az őket elsodort szélsőséges és lassan a racionalitás legtágabb határait feszegető extremitások eluralkodása miatt, a magyar balliberális oldaltól pedig annak szellemi állapota miatt. Ez utóbbi nagyjából versenyképes a politikai reprezentációjának állapotával. Úgyhogy arrogánsan elővezetett húsz-harmincéves közhelyeiket nyugodtan negligálhatjuk. Egy gonddal kevesebb! A balos agybajok – mint például a gender, a politikailag korrekt beszéd – ellen nem a filozófia, hanem a politikai cselekvés síkján kell fellépni. Nem írogatni kell ellenük a sokadik újságcikket, megcáfolandó a minden józan észnek ellentmondó teóriáikat, hanem megfelelő törvények és főleg igazságszolgáltatás kellenek, amelyek megvédik a gyermekeinket és az iskoláinkat.

2) Hagyni kell elreppenni a „független értelmiségi” illúziójának kék madarát – szárnyaljon tova a horizonton, s tudomásul kell venni a „bérencség” szomorú, de valós tényállását. Abba kellene már hagyni ezt a „legyünk független értelmiségiek” nyavalygást! Törődjünk bele: elenyészően csekély számú kivételtől eltekintve nem lehet független a magyar értelmiségi. Egyrészt a „független értelmiségi” hazánkban a „ballib megmondóember” szinonimája és még sokáig az is marad. Másrészt valamelyik szekértáborhoz mindenkinek kell tartoznia, mert különben neki annyi. Ha valaki egy igen mélyenszántó esszében egyaránt megbírálja a balliberális és a konzervatív oldalt – nem úgy, hogy tessék-lássék „építő kritikát gyakorol”, hanem amúgy húsbavágóan, hogy fájjon –, az azonnal a két lövészárok között találja magát, ami különösebb harcászati kiképzés nélkül is belátható, hogy nem a túlélés záloga.

De emelkedjünk fel kissé a légies teória szféráiba a kenyérkereset napi rögvalóságából! Ahogy ma nem létezik váltógazdaság a politikában, úgy nem létezik a politikai filozófiában sem. A politikában van egy hatalmas gyűjtőpárt, és azon belül frakciók/irányzatok/táborok (nem kívánt elem törlendő). Tehát a politikai érdekérvényesítés frontjai nem a pártok között, hanem a Fideszen belül húzódnak. Ezt leképezve a konzervatív gondolat szellemi frontjai sem a baloldaliakkal/liberálisokkal/szocialistákkal (nem kívánt elem törlendő – szívem szerint mindegyik[3]) szemben húzódnak, hanem a „konzervatív” gondolat képviselői, csoportjai között – vagyis óhatatlanul a „mamelukok” között. Rohadt nehéz lenne ugyanis magyar konzervatív politikai filozófiát művelni totálisan függetlenítve gondolkodásunkat a Fidesz politikájától – ha viszont reflektálunk rá, akkor óhatatlanul mamelukká válunk, mivel valamilyen fokban, ha akarjuk, ha nem, egyet fogunk érteni vele. És akkor máris ránk csaphat a kormánybérencség pörölye, amit persze a „teljesen független” jobboldali forgat a kezében. Sajna ez ilyen egyszerű…

De hogy ne csak általánosságban vagdalkozzunk, ez egy tudományos cikkben polkorrektül kifejtve így hangzik: „Az új jobboldal[4] politikai gondolkodásának tartalmi jellemzőit megítélésünk szerint egyetlen elv fogja egybe: a politikai cselekvés hatékonyságának minél teljesebb megvalósítása, ami a gyakorlatban a kormányzati pozícióba került jobboldal politikai mozgásterének radikális kibővítésében ragadható meg.”[5] Nem polkorrektül pedig: „Világos a szándék, hogy az új jobboldal a NER politikai-ideológiai programadója, egyben igazolója kíván lenni.”[6] Lefordítva: az új jobboldal hatalom- és pozícióéhes fickók gyülekezete, akik státuszt meg vélhetőleg forrást akarnak. S ha már itt tartunk: egy rövidke kitérő erejéig nézzük a „rossz fiúkat”, kik is ők: „Noha az új jobboldalnak vannak előzményei, zászlóbontásának a nagyrészt új szerkesztőgárda által jegyzett – és a régitől politikailag elhatárolódó –, átalakított Kommentár folyóirat 2018. őszi megjelenését tekintjük.”[7] Na, ez most komoly? Megnézték a szerzők legalább az utolsó pár Kommentár tartalomjegyzékét?

Új jobboldal vagy altright Magyarországon? Van egyáltalán már ilyen? Szervezetten biztosan nincs, úgy értve a szervezettséget, mint újság, honlap, intézmény. Egy pár bátrabb szerző van, de – közvetlen vagy közvetett – állami pénztől független, a szó valódi értelmében „alternatív”, azaz a kanonizált jobboldallal versengő jobboldal nincs. Még nincs. Remélhetőleg csak „még”. Remélhetőleg lesz. Lesznek olyan bátor és szabadszellemű orgánumok és szerzők, mint az USA-ban mondjuk a pár évvel ezelőtti Breitbart, vagy egy Steve Bannon, egy Ann Coulter, egy Milo (ez utóbbit leginkább csak a leszélsőségezést megkönnyítendő írtam ide, hogy ne kelljen már annyit kutakodni a neten).

3) Fel kellene nőni a konzervatív gondolkodás nagykorúságáig! Abba kellene hagyni azt az első pillantásra talán imponáló, de mélyebb vizsgálat esetén siralmasnak bizonyuló gyakorlatot, hogy klasszikus nevek árnyékában homályosan célozgatva irkálunk valami/valakik ellen. Lassan ugyanott tartunk, mint a boldogult Kádár-korban, hogy bármit írtak, kellett bele két Marx- meg egy Lenin-idézet – onnantól „legitim” volt, legalábbis védhető. Ezt hívták úgy, hogy „vörös farok” – s most nehogymár eljussunk a „konzervatív farok” fogalmáig! Merthogy röpködnek a Burke-, Tocqueville-, Hayek- és Oakeshott-idézetek, a merészebbeknek Carl Schmitt. Vagy csak úgy találomra még egy: Lord Acton és Polányi Károly, a nagy magyar „igazi” konzervatív.[8] Látszólag persze jelentéktelen apróság ez, de ha meggondoljuk, mire szolgál: nem „én” mondom, hanem valaki nagy ember: tehát megtámogatom a saját véleményem egy tekintéllyel, ha kell, ha nem. Ez egy eleve védekező alapállást feltételez, külső legitimációforrás keresését, a belső biztonság, a saját igazság stabil tudata helyett. Például az említett cikkben markánsan megjelenik ez az attitűd, persze a „nem-igazi konzervatívok” elleni vádként: „A konzervatívok közül sokan gondolják már jó ideje, hogy eszméik vesztésre állnak a bölcsészetben, a társadalomtudományban, a filozófiában, a jogban, a szépirodalomban, a közélet nyilvánosságában. Ebből fakad az a kísértés, hogy ezeket a létező szellemi »fegyelmező hagyományokat« értéktelennek nyilvánítsák, másokat keressenek helyettük, vagy egyenesen leértékeljék az intézményesült szellemi szabadságot.”[9] Rossz hír: egy valamirevaló konzervatív soha nem töpreng azon, hogy vesztésre vagy nyerésre állnak-e az eszméi a bölcsészetben meg egyebütt, hanem úgy gondolja, hogy igaza van, s ha a többségi establishment nem ismeri fel az igazát, az az ő bajuk. Attól még nem „keres másokat helyettük”, bármennyi remeknél remekebb Polányi-idézettel bíztatják is erre.

4) Abba kellene hagyni a görcsös ragaszkodást az esszencialista definíciókhoz![10] A legtöbb vonatkozó írás azzal nyit, hogy valakiről (egy adott gondolkodóról, vagy esetleg egy leradírozandó megbírálandóról) megpróbál definíciót adni. Ez természetesen oda vezet, hogy egy adott attitűd ideális megtestesüléséről való definíciógyártás következik, amivel össze lehet az illetőt hasonlítani. Például: ilyen és ilyen az „igazi konzervatív”, de XY nem olyan, hanem mondjuk „radikális” vagy „populista” vagy „új jobboldali”. Vegyük már észre, hogy a régi balliberális harcmodor áldozatai vagyunk! Emlékezhetünk még az SZDSZ-korszakra, amikor elég volt egyetlen stempli (úgymint „fasiszta”, „náci alapvetés”, „soviniszta”, „rasszista”), és az illetőnek kampec volt. A következő évtizedét azzal tölthette, hogy magyarázhatta a bizonyítványát – amúgy teljesen feleslegesen, mert a kabátlopás-ügyből már soha nem bírt kikecmeregni.

Szóval, mi lenne, ha nem keresgélnénk tovább az „igazi konzervatív” platóni ideáját? Ha elfogadnánk, hogy a konzervativizmus egy attitűd, egyfajta reakció a világ dolgaira, egy döntési módszer, egy morális állapot, egy belső kényszer, ami viszonyulásunkat eldönti, és még folytatható hosszan. Senki nem teoretikus definíciók szerint fog viszonyulni mondjuk a magyarországi sajtóviszonyokhoz vagy a Sargentini-jelentéshez és a Walt Disney legújabb melegpropagandájához. Ezért maximálisan érthető és természetes is, hogy adott esetben konzervatívok teljesen különbözőképp viszonyulnak egy adott jelenséghez. Nézzük meg a klímaváltozással kapcsolatos reakciókat. Sokféle konzervatív álláspont létezik ez ügyben, s ezekből több is legitim lehet. Sőt: egymást kizáró álláspontok is lehetnek legitimek. Egyszerre. (Persze csak ha elfeledjük azt a kicsinyes európéer gőgöt, hogy Donald Trump csak egy bunkó alulképzett, de akarnok amerikai seftes, és amit csinál és mond, annak semmi értelme a legalább érettségivel rendelkezők számára.) Az egyéni, személyes attitűdből – vagy adott esetben épp a családi viszonyaiból – eredően két konzervatívnak gyökeresen eltérő, adott esetben szögesen ellentétes viszonyulása lehet, mondjuk a homoszexuális házassághoz vagy Izrael politikájához.[11] Akkor most melyikük az „igazi”? És akkor a másik egy balliberális „beszivárgó”? Mi az autentikus konzervatív reakció egy adott kérdéssel kapcsolatban? Látható, hogy ez a típusú megközelítés vezet el a Szabad Nép-félórákhoz, valamint az ellenfél proskribálásához. Mert az így érvelő óhatatlanul oda lyukad ki, hogy a saját álláspontját tartja az „igazi konzervatív” attitűdnek, az ettől eltérőek pedig az eltérés nagyságától függően csak eretnekek lehetnek.

Ahelyett, hogy a felek civilizáltan megvitatnák a kérdést, elkezdődik a stemplizés, ami könnyen átfordul megbélyegzésbe: aki nem úgy gondolkodik, mint én, az nem „igazi”, az szélső-akármi, az populista, az demagóg és így tovább. S ha már felmerült: szép karriert futott be – nem kevéssé miniszterelnökünk határokon túli „közkedveltségének” köszönhetően – a „populista” mint szitokszó. Hazai változata: „A konzervativizmus demokrácia melletti elkötelezettsége – ami véleményünk szerint nem fenntartások nélküli – korántsem jelenti a populizmushoz való közeledését. A populizmus […] nem az, amit a konzervatívok elfogadnak a demokráciában, hanem éppen az, amit elutasítanak.”[12] Ez is afféle ultima ratio lett: ha már nagyon nem megy a másik ledorongolása teoretikus érvekkel, akkor kivágjuk a farbát: az illető „populista”. Most lehetne azzal jönni, hogy így gyakorlatilag a máskülönben szent tehénként ajnározott demokrácia egyik alaptézisét kérdőjelezik meg (ellentétben a közkeletű populizmus-értelmezésekkel), de hagyjuk! Lényegesebb, hogy a normális politikai cselekvést stemplizik populistának – de persze szigorúan személyre szabottan. Amikor Barack Obama népszerű, akkor a széles néptömegek megtalálták álmodott vezetőjüket, ám amikor Trump az, akkor populista demagógiával megszédítette őket. Amikor Orbán „nemzeti konzultál”, akkor populista demagógiával ássa alá az amúgy remekül működő képviseleti demokráciát, amikor a svájciak népszavaznak, akkor többszázéves demokratikus hagyományaikat emelik át a jelen viszonyai közé. „Amikor a populizmust bírálják, és »nem demokratikusnak« nevezik, szintén nehezen tudja megőrizni az ember a komolyságát, hisz a populizmus ugyanúgy jellemző a demokráciára, mint a demagógia.”[13]

5) Az előzőek inverze: merni kellene új, önálló, saját gondolatokat, gondolatsorokat elővezetni. Mondjuk a saját nevünkben. Valaki egyszer azt mondta: Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem” (Máté 5,37). Ma is érvényes: nincs balliberális mankó, nincs mainstream konzervatív mankó: magad vagy – gondolkozz, írj, beszélj, mondd azt, ami neked, igen, neked jutott eszedbe (nem pedig amit itt-ott olvastál)! S ha már itt tartunk, araszoljunk egy kicsit hátrébb és nézzük a rat-race békaperspektívája helyett kissé történeti távlatból a mai magyar rögvalóságot. Itt állunk egy recsegő-ropogó világrendben: Európa nyugati felének nagyjából annyi, akármilyen remek autógyárakat telepítenek is K-Európába. Európáról azt mondta egyszer valaki, hogy nem tudhatja, milyen az, aki nem élt az I. világháború előtt. Utána rájöttünk, hogy az sem tudhatja, aki nem élt a II. világháború előtt, vagy az ’50-es évek Nyugat-Európájában. Aki viszont most él, jobb, ha alaposan körülnéz, mert unokáinak már hiába fogja mesélni, mi a manó volt az az „Európa”, ami mélyebb, más, talán több mint egy Made in EU felirat a gyümölcsjoghurton. Bármennyire politikai propagandának hangzik is, attól még lehet igaz: „Európa” mint olyan, itt Keleten élhet túl (ez lehet a történelem végtelenül cinikus iróniájának egyik eklatáns példája) – s ehhez tényleg nem ártana összekapnunk magunkat szellemileg (is). Ebbe viszont beletartozik a magyar/európai/neo- konzervatív „új” jobboldaliság kiépítése hazánkban is. Márpedig ehhez az eddig unos-untalan idézett szövegek nem sok segítséget fognak nyújtani. Bármily fájdalmas, rögös és tévedésekkel teli út lesz is, „saját” – majd’ azt mondtam: „autentikus” – gondolatokkal kell előrukkolni. Ha így jobban tetszik: egy új paradigmával. Amit a régi paradigma bajnokai ezerrel fognak pocskondiázni, de hát úgy szép az élet, ha zajlik!

Nem véletlen, hogy az utóbbi évek legnagyobb port felverő és legszédítőbb karriert befutó politikai filozófiai kiszólása a miniszterelnök 2014-es tusnádfürdői beszédében elhangzó „illiberális demokrácia” szóösszetétel volt. Azóta is széltében-hosszában elemzik, vitatják, ócsárolják/hozsannázzák, ki-ki beállítottsága szerint. De ez a siker sajnos nem annyira a miniszterelnök politikai-filozófusi ambícióinak a diadalát jelzi, hanem a magyar társadalomtudomány csődjét, ami még csak megközelíteni sem tudta ezt a szakmai és közönségsikert.

Az a szomorú helyzet, hogy a magyar politikai cselekvés fényévekkel szaladt előre a magyar társadalomtudományokhoz képest. (Jó, persze lehet nagyon rejtett és őrült titkos, bombabiztos, hiperképzett konzervatív think-tankeket vizionálni az Orbán-kormány hétköznapjai mögé, amiknek az anyagait a titkosítás feloldása után úgy fogjuk/fogják böngészni, mint a Federalist Papers oldalait – bárcsak így volna –, de ez sajnos vélhetőleg csak ábránd.) Az egész magyar társadalomtudományt inkább az akadémiai intézetekkel kapcsolatos purparlé jellemzi, amit azért színvonalban és főleg eleganciában alulmúlni meglehetősen munkás lenne. Ugye mindenki látott már kutyát, akitől el akarják venni a csontját, ő meg morog és kapdos? – Nem ugrik be erről semmiféle analógia? Vagy másik példa lehet mondjuk a közigazgatási bíróságok esete: hol volt a meghatározó sajtóban az erről szóló társadalomtudományi cikközön, a politikai filozófiai vitaáradat? Pedig van annyira fontos, mint egy bakancsos masírozás Alsófelsőfalván vagy egy Momentum/DK/Jobbik-sajtótájékoztató. Halk rezdülések, esetleg a jogi szaksajtóban valami, amit szigorúan csupán szakmabeliek olvasnak, de a mainstream médiában csak rövid kis színes. Pedig itt tényleg a társadalmi berendezkedést illető alapkérdésről van szó, még ha áttételesen is.

De ha megszólalnak az elmélet emberei, akkor is általában követő magatartást tapasztalunk: azaz egy adott politikai lépésre reagál a politikai filozófia, vagy hívjuk inkább politikai publicisztikának. Egy már megtörtént valamit elemez, politikai attitűdje szerint ellenségesen vagy egyetértve. Ha pedig egyetért, akkor mameluk, fizetett kormánybérenc, lakájmédia stb. Pedig egyszerűen csak reagált – és akkor a kígyó már bele is harapott a farkába, sikerül ismét körbe-körbe forogni.

 

Visszapillantótükör nélkül

 

No persze ez az egész fenti eszmefuttatás nem akkora ötlet, hogy sokan mások ne jöttek volna rá. Olvassuk csak: „A hazai új jobboldal által célként kitűzött szellemi fordulat azonban ebből a pozícióból aligha kivitelezhető. Ehhez ugyanis eszmei viták megnyerésére, értékhierarchiák és reputációs rangsorok átformálására – ehhez pedig koherens, számottevő meggyőző erővel és belső integritással rendelkező intellektuális teljesítményre van szükség.” Mélyen igaz! De olvassuk csak tovább: „Attól tartunk, egyszerre tanúskodik a szellemi tevékenység és a politika természetének félreértéséről azt feltételezni, hogy ez a feladat egy reflektálatlan kormánypárti pozícióból elvégezhető. A szellemi vitákat nem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megnyerni, mint a választásokat.”[14] – Most komolyan? Tényleg ennyire becsüljük a „konkurenciát”? És csak engem emlékeztet ez a stílus a néhai SZDSZ szürkeállományának kivagyiságára?

Hajrá, előre a „koherens, számottevő meggyőző erővel és belső integritással rendelkező intellektuális teljesítmény” megvalósításáig! De azt tudni kell, hogy ez csak a (magyar) konzervatív öncélúság talaján fog sikerülni. Ahol eldobják a visszapillantó tükröket és nem a balliberális meg a „valódi konzervatív” watchdog-sereglet[15] kedvét keresve fejtik ki gondolataikat. S nem jön segítség a „művelt Nyugatról” – ha napnyugati irányba tekintünk, akkor a mélyen megvetett amerikai altright szolgálhat szellemi munícióval, valamint más égtájak felől a többi kelet-európai ország, s persze Oroszország, a nagy terra incognita. Igen, vacak érzés lesz kapaszkodók nélkül maradni, hiszen több emberöltő magyar tanulsága volt, hogy jobb nem sarkosan fogalmazni, hanem csak visszafogottan, s azt is csak úgy, mintha éppen más véleményét tolmácsolnánk. Nem, most itt állunk – bár másként is tehetünk… –, s hiába várunk a megszokott csatornákon szellemi és morális segítséget. Sőt a helyzet rosszabb: nem antibiotikum érkezik onnan, hanem maguk a vírusok. Ha túl akarjuk élni – fizikai és szellemi értelemben –, akkor magunkat kell megerősíteni: fizikailag és szellemileg. S ez, nagyon úgy tűnik, hogy hosszú ideig tartó magányos harc lesz: az egyes egyéneknek és az egyes népeknek is.

 

[1] Pozsonyi Ádám: Gizit hazavinni a diszkóból, <https://888.hu/piszkostizenketto/gizit-hazavinni-a-diszkobol-4149711/>.

[2] Körösényi András – Mándi Tibor: Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”?, Válasz Online 2019. május 6., <https://www.valaszonline.hu/2019/05/06/miert-nem-vagyunk-uj-jobboldaliak>. (Vö. Békés Márton: Új jobboldal, Kommentár 2019/1., 3–12. – a Szerk.)

[3] Nem kell mindjárt szélsőségezni – ez csak egy ócska szóvicc volt!

[4] Kissé keveredik mindenhol a szóbanforgó cikközönben az „újkonzervatív” és az „új jobboldal”, „alternatív jobboldal” stb. – de ettől most tekintsünk el! Ugyanis az Evola–Guénon–Benoist-féle újjobboldalisággal még a legvadabbak sem merték a kommentárosokat megvádolni – ezt annak idején a Vona vezette Jobbik ideológiai ledorongolásra tartogatták – aztán láthattuk, mi lett belőle…

[5] Körösényi–Mándi: Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”?

[6] Uo.

[7] Uo. Ez a mondat indokolta, hogy ez az írás most itt jelenik meg – a szerző némi posztumusz legitimációs kényszert érzett a cikk legalább egyetlen állításával kapcsolatban.

[8] Mike Károly: Konzervatív teendők kultúrharc idején, Válasz Online 2019. február 14.,  <https://www.valaszonline.hu/2019/02/14/mike-karoly-konzervativ-teendok-kulturharc-idejen>.

[9] Uo.

[10] Ajánlott irodalom egy kis Sir Karl Popper – ha már ragaszkodunk a tekintélyekhez, s hogy itt és most mi is beleessünk ugyanebbe a hibába.

[11] Az első kiválóan megfigyelhető volt Trump kampányában, a második az európai „szélsőjobb” pártok megítélésében, valamint ideológiai „átrendeződésükben”.

[12] Körösényi András – Mándi Tibor: Konzervativizmus és új jobboldal, vonzások és választások – válasz a bírálatokra, Válasz Online 2019. május 22., <https://www.valaszonline.hu/2019/05/22/karacsony-andras-loffler-tibor-valasz>.

[13] Ryszard Legutko: A közönséges ember diadala, ford. Pálfalvi Lajos, Rézbong, Göd, 2018, 82.

[14] Körösényi–Mándi: Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”?

[15] Szerény hozzájárulásnak szánom a kifejezést a vita nemzetközi, „kellően européer” színvonalra emeléséhez…