Hahner Péter: Magyarország szerencséje. Animus, Budapest, 2019. 311 oldal, 3980 Ft
A magyar történelemszemlélet szerves része egyfajta pesszimista attitűd a történelemhez, és ebből fakadóan a múlthoz, jelenhez és jövőhöz (lásd bővebben: Balázs Géza: Hungaropesszimizmus–hungarooptimizmus. Savaria UP, Szombathely, 2007). Sorolhatnánk a földrajzi és geopolitikai meghatározottságainkból fakadó, történelmünkkel kapcsolatos közhelyeket: „kis ország vagyunk”, „velünk mindig kibabrált a történelem”, „a magyar történelem véres és kegyetlen”, „minket a nagyhatalmak mindig kihasználtak”, „széthúzás” jellemzi a magyarokat és így tovább.
Kétségkívül sok igazság rejtőzik a populáris közhelyekben, miként a közhelyekben általában. Való igaz, hogy Magyarország – Közép- és Kelet-Európa egészével együtt – kimaradt a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás folyamatából, és a régió földrajzi adottságai meghatározták a 16. században kialakult világgazdasági rendszerben betöltött pozícióját. A rendi keretek fölbomlásának, a kapitalizmus kialakulásának és a polgárosodásnak a megkésettségéhez járult hozzá még az a tény is, hogy az ország majd’ kétszáz évre permanens háborús hadszíntérré vált, éppen abban az időben, vagyis a 16–17. században, amikor Nyugat-Európa az élre tört, és kezdte maga mögé utasítani a világ többi részét. Természetesen a megkésett fejlődés egész Közép- és Kelet-Európát sújtotta: nemcsak a három részre szabdalt egykori magyar államterületet, hanem az Oszmán Birodalom által korábban bekebelezett déli, délkeleti és keleti szomszédokat, valamint a 17. század végéig középhatalomnak számító Lengyel–Litván Uniót. Magyarország nagy részének az lett a sorsa, amely a mindenkori határvidékeknek két birodalom – jelen esetben a Habsburg és az Oszmán Birodalom – között: pusztítás és pusztulás, nemcsak a katonák, hanem a hadseregeket „kísérő” járványok által. Mindezeket figyelembe véve sokan valószínűleg provokatívan fogadják majd Hahner Péter történész állítását, miszerint az 1683-tól 1711-ig, vagyis Bécs török ostromától a szatmári békekötésig terjedő szűk három évtizedben a szerencse kifejezetten a magyarokhoz pártolt. Bár meg kell mondani azt is, hogy a szerencse sokszor kerülőutakon, valószínűtlennek tűnő fordulatokkal érzékeltette kegyét hazánk iránt.
Hahner Franciaország és a kora újkori történelem, valamint az Egyesült Államok történetének kutatója, számos méltán nagysikerű könyv szerzője, miután egyebek mellett megírta Fouché és Talleyrand párhuzamos életrajzát és a „hatalmasok gyermekkorát”, magyar témát választott. Azonban a magyar történelmi témát – a török kiűzését Magyarországról a 17. század végén – mélyen beágyazta a korszak európai politika-, diplomácia-, had- és művelődéstörténetébe. Hipotézise szerint (amelyet meggyőzően bizonyít) a 17. század végén Európa számos uralkodója, államférfija és hadvezére tevékenykedett oly módon, hogy azzal akarva-akaratlanul hozzájárult a török kiűzéséhez, valamint a Habsburg-dinasztia és a magyar rendek közötti konfliktusok föloldásához. Különösen izgalmassá teszi Hahner művét, hogy nem egy olyan könyvet kapunk, amely az eseményeket a szokásos módon, azaz lineárisan, egymásutániságukban tárgyalja, külön fejezetekbe sorolva a diplomáciát, hadtörténetet, gazdaságot, pénzügyigazgatást és művelődést. A szerző kedvelt műfaját, a miniéletrajzot választotta a történetmesélés kereteként, és a portrékban érzékletesen keverednek a kor hadászatával, a nemzetközi politikájával, pénzügyeivel vagy vallási életével kapcsolatos kérdések. Továbbá a szereplők „mozognak”: akik egy miniéletrajzban „főszereplők”, egy másik „hős” életében „mellékszereplőkként” vagy „epizodistákként” lépnek föl és fordítva.
Mindeközben nagy teret „járunk be” Hahner kalauzolásával: a szerző Isztambultól Versailles-ig, Stockholmtól Rómáig mozgatja a szálakat. Szinte látjuk magunk előtt a bécsi asszonyokat, akik az 1683-as ostrom során a városból kimerészkedve élelmiszert cseréltek az ostromló oszmán katonákkal. Látjuk a nagyhatalmú fejedelmeket és hadvezéreket: a krakéler Miksa Emánuel bajor választófejedelmet, a „Kék Herceget”, ahogyan öltözékéről a törökök elnevezték, és a jóval tehetségesebb és szerényebb, mindenki által kedvelt Lotharingiai Károly herceget, vagy a vadászgató és trófeáit akkurátusan feljegyző IV. Mehmed szultánt, aki Bécs meghódításának feladatát nagyvezírére, az ötletgazda Kara Musztafára hagyta, és a Bécs alatt, a kahlenbergi csatát követően I. Lipót császár által vérig sértett Sobieski János lengyel királyt. És velük szemben a kisember-hősöket is! Például Samuel Oppenheimert, a zsidó üzletembert, aki anyagilag ugyan hatalmasabb volt sok főúrnál, de vallásilag csak megtűrtnek számított a kor Európájában, miközben a háború lelkét szolgáltatta: a pénzt. Vagy Hans Kammerling tiroli kovácsot, aki a becsvágyó Kara Musztafa nagyvezír hadifoglyaként megszökött, és értesítette a császári hadvezetést volt gazdája távlati háborús terveiről. A névtelen közkatonák – törökök, németek, franciák, magyarok, lengyelek, olaszok, svédek, oroszok, tatárok, kozákok – persze csak éppen fölbukkannak a könyv lapjain, mint háborús emberanyag, hiszen közülük keveseknek adatott meg, hogy beszámoljanak, miként zajlott a háború alulnézetből, a katonák szemszögéből. Amennyit érzékeltetni lehetett a háború poklából, Hahner érzékelteti.
A szerző 25 portrén keresztül írja meg a Magyarországot érintő szerencsés fordulat históriáját. Az utolsó portré Zrínyi Miklósé, akinek teljes élete ugyan nem került bemutatásra, ám annál izgalmasabb módon ismerkedünk meg alakjával. Hahner, a fiktív „időutazó” fölkeresi Zrínyit, és elmondja a horvát bánnak – persze, a korabeli főúri és nemesi, valamint nyelvújítás előtti nyelvezettel –, hogy hamarosan Magyarország megszabadul a töröktől, méghozzá úgy, hogy ennek nem lesz következménye a „cseh példa”, az absolutum dominium, melyet a császár az 1620-as fehérhegyi vereség után bevezetett. Valóban, ritkán gondolunk bele abba, milyen szerencsés is volt a magyar nemesség a cseh elithez képest, amelyet szinte megtizedeltetett a bécsi udvar (nyilván azért nem gondolunk bele, mert a ma embere a demokrácia, jogállam, kapitalizmus értékeihez méri egy-egy ország teljesítményét, nem pedig olyan, mai szemmel absztrakt fogalmakhoz, mint a rendi jogok). Hahner nem nyújtja a kelleténél tovább ezt az „időutazást”, éppen annyit ír, amennyiből 17. századi beszélgetőtársa megérti, hogy a szerencse kegyébe fogadja a magyarságot.
Talán tévedek (remélem!), de valószínűnek tartom, hogy a szerző és Zrínyi között beszélgetést tartalmazó fejezet nem nyeri majd el a történészek egy részének tetszését. A magyar történettudományban még mindig kicsit lenézés övezi az olvasók ilyen jellegű bevonását a történelmi személyiségek gondolatvilágába. Pedig Hahner kitalált beszélgetése teljesen logikus okfejtést tartalmaz, és nem enged meg magának semmi történelmietlent. Jó lenne, ha a történészek bátrabban élnének a közvetlen hangnemmel könyveikben, tanulmányaikban. Persze, ezt egy 17. századi főúr esetében könnyebb megtenni, mint egy 20. századi szereplő esetében. Miközben a ma embere pszichológiailag közelebb áll a 20. század, mint a 17. század emberéhez, kétségtelen, hogy az előbbiek olyan eseményekben vettek részt, amelyek hatásai máig érzékelhetőek, a „forró emlékezet” (Jan Assmann) részei, s ezért kevesebb lehetőség nyílik az objektivitásra.
Hahner mesteri kézzel rajzolja meg portréit. Ahogyan korábbi életrajzgyűjteményeiben, a 13 diktátorról és a „hatalmasok gyermekkoráról” szóló könyveiben, a szerző számos anekdotával fűszerezi a korántsem száraz históriát. Az anekdoták azonban nem önmagukért valók, hanem jól megvilágítják egy-egy személy jellemét. Nehéz visszafogni a mosolyunkat, amikor azt olvassuk, hogy Miksa Emánuel bajor választófejedelem, a rettegett törökverő úgy bukott le második felesége előtt, hogy az megtalálta férje egyik szeretőjéhez írott levelét. Az ember szinte látja maga előtt a csatában vakmerő „Kék Herceget”, aki a magyarországi hadszíntéren egy csatában egymaga öt oszmán katonát ölt meg, amint zavartan magyarázkodni próbál felséges nejének, aki azonnal elköltözött tőle. Vagy képzeljük el a madridi prostituáltakat, amint a Kasztíliát megszálló angol és osztrák seregek táborát járják, hogy szifilisszel fertőzzék meg a királyként elfogadott, Bourbon-házból származó V. Fülöp ellenségeinek katonáit. Ezek az apró, emberi gyengeségeket és érzéseket megvilágító történetek többet mondanak el egy adott személyről vagy egy társadalmi csoportról, mint megannyi hivatalos levél, okirat vagy adójegyzék.
Hahner egyik rokonszenves vonása, hogy minden szereplőről tud valami jót írni. Még Kollonich Lipót érsekről is, aki állítólag azzal hencegett, hogy Magyarországot előbb koldussá, aztán katolikussá teszi, és akinél kevés gyűlöltebb 17. századi politikusra emlékezik a magyarság. Ám ugyanez a Kollonich, a „protestánsok ostora”, Bécs védelmének megszervezésében és a sebesültek ellátásában oroszlánrészt vállalt. Manapság Thököly Imre személyének megítélése végletes – valaki vagy gyűlöli, vagy szereti. Hahner tiszteletre méltó elfogulatlansággal elismeri emberi és katonai kvalitásait, miközben azt is kimondja, hogy ezek a kvalitások – sajnos – akkor és ott károsak voltak, mert Thököly, valószínűleg ugyan csak félszívvel, de az Oszmán Birodalom érdekeinek kiszolgálója lett. A török Bécs alatti fiaskója, de legkésőbb fogságba vetése után el kellett volna hagynia végleg az oszmán lobogót, és ki kellett volna békülnie Béccsel, ahogyan azt egyébként sok egykori párthíve megtette. Valami mágnesként mégis mindig az oszmán félhez vonzotta. Érthetetlennek tűnik az utókor szemében ez a már-már Don Quijote-i karakterű törökbarátság (vagy inkább Habsburg-ellenesség). Mindazonáltal Thököly morálisan leginkább kifogásolható tettét nem is magyar földön követte el: a Balkánon az oszmán erők „rendfenntartójaként” részt vett egy bolgár felkelés leverésében. Furcsa helyzet ez: a magyar rendi jogok és vallási türelem érdekében egykor zászlaját kibontó kuruc vezér eltaposott egy bolgár felkelést, amelyhez nem volt köze, olyanok oldalán, akik hazája ellenségei voltak, miközben ekkoriban azok a szerbek, akik közül korábban nem kevesen a török lófarkas zászló alatt harcoltak martalócként, éppen felszabadítóként üdvözölték a Belgrádot elfoglaló császári seregeket.
Hahner, bár elfogulatlan, érezhetően legnagyobb szimpátiával Lotharingiai Károly herceg és Savoyai Jenő, valamint a szatmári békét kuruc oldalról tető alá hozó Károlyi Sándor iránt viseltetik. Mindhárman – Pálffy Jánossal együtt – méltatlanul elfeledetté váltak 1945 után, sőt Károlyi Sándort még árulással is megvádolták (szerencsére ma már senki nem kételkedik tisztességében). Ugyanakkor Lotharingiai Károly hercegről kevés szó esik a közbeszédben, holott a szerény, önzetlen hadvezér azon kevés emberek egyike volt, akiket mindenki kedvelt, és nevét még ellenségei is tisztelettel emlegették. Miksa Emánuel és az önfejű, végtelenül hiú I. Ágost szász választófejedelem többször is megnehezítették a felszabadító háborút.
Furcsa a magyar történelmi emlékezet! Lotharingiai Károly, Veterani tábornok, azaz „Veterani apó”, a magyarok által legjobban szeretett császári tábornok, Badeni Lajos, de még Miksa Emánuel és Erős Ágost is aktívan küzdöttek az oszmán hatalom ellen, és részt vettek a nagy vállalkozásban, Magyarország felszabadításában, mégis alig emlékezünk rájuk (magam részéről Pálffy Jánost hiányolom a könyvből). Úgyszintén nincs a köztudatban Samuel Oppenheimer neve, aki mindenkinél többet tett azért, hogy pénz is jusson a háborúskodásra. Hahner könyve az elfeledett, vagy legalábbis kevéssé ismert törökellenes személyeknek is igazságot szolgáltat. Nyilvánvaló, hogy a nacionalizmus előtti korban nem a magyar nemzet fölszabadítása volt a céljuk. Politikai, dinasztikus, katonapolitikai, részben még személyes, emberi szándékok és megfontolások mozgatták őket is, ahogyan persze másik oldalon az oszmán szultánokat és pasákat, harmadik oldalon a kurucokat, vagy éppen a mindig a Habsburgok hátában bajt keverő XIV. Lajost (aki 1688-ra maga ellen hangolta egész Európát). Az is igaz, hogy egyes császári főtisztek (például Caraffa) vitathatatlanul ördögi kegyetlenségeket követtek el a magyar lakossággal szemben. Ám Magyarország fölszabadításáért nem kell nekünk Kollonichra és Caraffára emlékezni, értékeljük csak őket a maguk helyén. De emlékezzünk Lotharingiai Károlyra és Veteranira! Harcukkal önfeláldozó módon hozzájárultak ahhoz, hogy Hunyadi Mátyás egykor virágzó királyságának területe ne süllyedjen véglegesen az oszmán szandzsákságok színvonalára.