Varga Gergely

2016-ban az európai nemzeti konzervatív politikusok, többek között elsőként a magyar miniszterelnök, nagy reményeket fűztek Donald Trump elnökké választásához. Az akkor még a politikai establishmenten kívül álló, a valóságshowk és az ingatlanpiac világából érkezett elnökjelölt a változás ígértetét hordozta magában, nemcsak Barack Obama elnökségéhez, hanem a posztbipoláris évtizedek amerikai vezetéséhez képest is.  A Make America Great Again hívószavával Trump a liberalizmus és a globalizmus doktríner ideológiáival szemben az amerikai nemzeti érdek és a konzervaív értékek védelmét tűzte ki zászlajára.  „Barátsággal és jóindulattal fogunk közelíteni a világ nemzeteihez – de azzal a felismeréssel, hogy minden nemzetnek joga van saját érdekeit első helyre helyezni. Nem akarjuk rákényszeríteni életformánkat másokra, inkább példák akarunk lenni” – hangzott el beiktatóbeszédében.[1] Úgy tűnt, az amerikai „hiperhatalomból”[2] táplálkozó hübrisznek vége szakad, és egy új korszak kezdődik Amerika és a világ kapcsolatában. Donald Trump választási ígéreteiben és beiktatóbeszédében mintha az amerikai realista hagyomány alaptételei köszöntek volna vissza.

A helyes külpolitika követelményeiről írva George Kennan 1948-ban úgy fogalmazott, hogy „az amerikai külpolitikának a nemzeti érdek felismerésén kell alapulnia, amely a nemzet viselkedésének túlnyomórészt legitim motivációja, és amely kész ezt a nemzeti érdeket mind a moralitás igénye, mind morális védőbeszéd nélkül érvényesíteni. A morális politika egy olyan politikát jelent, amely elsődlegesen a saját viselkedésünk vonatkozásában kívánja a moralitást szolgálni, és nem a mások feletti ítélkezésben.”[3] Az Egyesült Államoknak a hidegháború éveiben sem sikerült maradéktalanul tartania magát a fenti alapelvekhez, és a leglátványosabb kudarcok – mint a vietnami háború – is erre a hibára voltak visszavezethetők. A hidegháború utáni nemzetközi környezetben az amerikai „hiperhatalom” mellett azonban még nagyobb volt a kísértés arra, hogy Amerika a világban – John Quincy Adams ismert szódordulatával élve – „szörnyetegek után kutatva azokat elpusztítsa”.[4] A véget nem érő háborúk Afganisztánban és Irakban, ha nem is a legfontosabb tényezői voltak Donald Trump politikai felemelkedésének, de bizonyosan hozzájárultak az addigi republikánus és demokrata pártelitek elleni elégedetlenség kiteljesedéséhez.      

 

NEMZETI KONZERVATÍV KRÉDÓ ÉS REALIZMUS

 

A nemzeti konzervatív értékekben gondolkodó közép-európaiak számára Trumpot elsősorban liberalizmusellenessége, a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása és a hagyományos keresztény értékek melleti politikai kiállása tette népszerűvé. Az Obama-kormányzat 2010 és 2016 között Magyarország irányában gyakran szövetségesek között szokatlanul kioktató hangnemben és ultimátumokban megnyilvánuló „demokrácia- és jogállamiság-védelme” után Trump elnökké választása a magyar–amerikai kapcsolatok normalizálásának lehetőségét vetítette előre. Az ugyancsak nemzeti szuverenista lengyel kormánynak ugyan nem volt hasonlóan éles, nyílt ideológiai vitája az Obama-kormánnyal, ám a varsói vezetésben mély nyomottt hagyott az Obama-kormányzat látványos támaszkodása Németországra a közép-európaiak mellőzése mellett a térséget érintő amerikai politikában. Lengyelország különösen a geopolitikai kérdésekben nagyobb figyelmet és tiszteletet várt Washingtontól Donald Trump megválasztása után. Négy év távlatából kijelenthető, hogy a közép-európai nemzeti szuverenisták összességében nem kellett, hogy csalódjanak Trump elnökben.

Noha nem feltétlenül hasznos és szükséges eleméleti keretbe kényszeríteni Donald Trump külpolitikai világképét, mégis talán a realizmushoz áll a legközelebb. „A világ nem egy globális közösség, hanem egy aréna, ahol nemzetek, nem kormányzati szereplők és vállalatok találkoznak és versenyeznek előnyökért. Ahelyett, hogy letagadnánk a nemzetközi kapcsolatoknak ezt az elementáris igazságát, mi felemeljük” – írta 2017-ben H. M. McMaster, az elnök akkori nemzetbiztonsági főtanácsadója és Gary Cohn, az elnök gazdasági főtanácsadója.[5] A Trump-féle külpolitika tehát elveti a liberális internacionalizmus azon optimista tételét, miszerint a világ a globalizáció, a nemzetközi kereskedelem, a nemzetközi szervezetek és normák révén egységesedik, és egy harmonikusabb, békésebb világ felé halad. Trump nem csupán az Obama-elnökség, hanem az egész poszthidegháborús korszak azon amerikai illúziójával számol le végképp, miszerint a globalizáció végső soron a liberális világrend kiterjesztését és megerősödését eredményezi.[6]

Az elnök tanácsadóinak írásából kirajzolódott a realizmus néhány egyéb alaptétele, így a nemzetállamok központi jelentősége a politikai térben, az anarchia – vagyis egy központi világkormány hiánya – a nemzetközi rendszerben, a nemzeti érdekek versengése és konfliktusa.[7] Trump beiktatóbeszédére utalva kiemelhetjük továbbá az univerzalizmus iránti igény elvetését – a realista külpolitika nem tekinti céljának egyetlen politikai rendszer, egy ideológia vagy normák rákényszerítését más államokra, mivel számol a lokális politikai, történeti és kulturális sajátosságokkal, és mindenekelőtt figyelembe veszi a hatalmi realitásokat. Az ENSZ közgyűlése előtti 2019. szeptemberében elmondott beszédében az amerikai elnök ekképpen beszélt a nemzetállamokról: „A jövő nem a globalistáké. A jövő a hazafiaké. A jövő a szuverén és független nemzetek birtokában van, akik védelmezik állampolgáraikat, tisztelik szomszédjukat, és megbecsülik azokat a különbségeket, amelyek minden országot különlegessé és egyedivé tesznek.”[8] E gondolatok címzettje nem a rivális felemelkedő hatalmak voltak, hanem az a liberális ideológiával átitatott amerikai és nyugati elit, amely hol kormányzati pozícióból, hol pedig a multinacionális vállalati szféra, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) vagy a nemzeti és nemzetközi bírósági szervezetek sokaságán keresztül erőlteti nem az alapvető emberi jogok, hanem a modern liberalizmus tételeinek globális kiterjesztését.   

Donald Trump abban sem hagyott kétséget, hogy mit tekint az amerikai nemzeti örökség végső forrásának. 2020 nyarán, az amerikai szélsőbaloldal szobordöntő akcióira és számos amerikai nagyvárosban anarchikus állapotokat eredményező erőszakos demonstrációira válaszul a legnagyobb amerikai elnökök arcképét megjelenítő Mount Rushmore-nál július 4-én elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy „az Alapító Atyáink merészen kinyilvánították, hogy ugyanazokkal a jogokkal vagyunk felruházva a mennyei alkotónknak köszönhetően […] büszkék vagyunk arra tényre, hogy országunk zsidó–keresztény alapelvekre épül, és látjuk, hogy ezek az értékek nagymértékben elősegítették a béke és az igazságosság ügyét az egész világon.”[9] Nem véletlen, hogy Donald Trump a nemzeti konzervatív gondolatra rezonáló Közép-Európában számos, korunkat feszítő politikai kérdésben szoros partnerre talált.  

 

A NEMZETI GONDOLAT: AMI ÖSSZEKÖT

 

„Lengyelország népe, Amerika népe, Európa népe még mindig felkiált: Istent akarjuk! Mi a hitet és a családot, nem a bürokráciát és kormányt helyezzük elétünk középpontjába”[10] – Donald Trump ezekkel a szavakkal köszöntötte 2017 nyarán Varsóban nemcsak a lengyel nemzetet, hanem egész Közép-Európa népeit. Az amerikai vezetés és a közép-európai országok közötti összhang a hagyományos európai értékek védelmezésével és a nemzeti konzervatív alapok osztásával nyitotta meg az utat a geopolitikai kérdésektől távolabb álló, ám hosszú távon meghatározó politikai területeken való együttműködés előtt. Így a nemzetközi migráció, az üldözött keresztények védelme és támogatása vagy éppen a családok kiemelt támogatása s általában véve a nemzetállami szuverenitás tiszteletben tartása tekintetében. Ez utóbbi vonatkozásában az elmúlt évtizedben Magyarországot elsősorban az Európai Unió egyes intézményei és tagállamai, valamint az NGO-k részéről érte kihívás. Ugyanakkor 2010 és 2016 között Magyarország részben tapasztalatot szerezhetett abban, hogy milyen az, amikor az amerikai kormány – valójában elsősorban geopolitikai érdekektől vezérelve – eltekint a szuverenitás tiszteletben tartásától a demokráciára és a jogállamisági kritériumokra hivatkozva.    

A nemzetközi migrációs kérdésekben az Egyesült Államok Lengyelországgal és Magyarországgal egyetemben azon kevés nyugati országok közé tartozik, amely elutasította a bevándorlás irányában megengedő és elsősorban a kibocsátó országok érdekeit szem előtt tartó ENSZ migrációs paktumot. Nehéz túlbecsülni Magyarország és a hasonló, bevándorlást ellenző országok számára annak a jelentőségét, hogy az Egyesült Államok egyelőre elzárkózik attól, hogy a nemzetállami szuverenitást a migráció esetében zárójelbe tevő irányelvek idővel belopakodjanak a nemzetközi jogi szempontból kötelező (ius cogens) szabályok közé.

Az üldözött keresztények védelme egy másik olyan ügy, amelyben Magyarország a Trump-adminisztrációban támogatóra és partnerre talált. Az üldözött keresztények megsegítését kiemelt célként kezelő, úttörő jellegű és modellértékű Hungary Helps program céljai és eredményei rendkívül jó fogattatásra találtak Trump kormányzatában,[11] amely maga is részben felülvizsgálta segélyezési politikáját az elmúlt években, különösen az ENSZ szakosított szervei és más nem kormányzati szervezetek irányában. Donald Trump kormányzatának szerepét ezen a téren nem lehet eléggé hangsúlyozni, tekintettel a keresztényüldözés kiterjedtségére.[12] Ehelyütt nem csupán a harmadik világ üldöztetésnek kitett keresztény közösségeire kell gondolni, hanem a Nyugat politikai korrektségéből és posztmodern liberalizmusából fakadó közönyére, sőt általánosan véve a keresztény értékekkel szemben egyre erőteljesebben megnyilvánuló ellenséges magatartására. Amennyiben a nyugati keresztény civilizáció jövőjére tekintünk, Amerika és Közép-Európa kölcsönös támogatása és együttműködése a keresztények és a keresztény értékek védelmezésében a transzatlanti kapcsolatrendszer talán legfontosabb küldetése lehet, melynek túl kell mutatnia a válságövezetek segélyezési politikáján.        

Izrael állam politikai támogatása Magyarország részéről szintén egy olyan terület, amely jelentős mértékben erősíti a magyar–amerikai kapcsolatokat az elmúlt években. A Netanjahu-kormányzat szuverenista megközelítése ugyanis alappillérét jelenti a jelenlegi szoros magyar–izraeli kapcsolatoknak, amely igen pozitív fogadtatásra talált a Trump-kormányzatban. Ugyanakkor az amerikai–izraeli–magyar együttműködésben biztonságpolitikai megfontolások – például a terrorizmus elleni fellépés és a migráció visszaszorítása – is szerepet játszanak.

 

KÖZÖS GEOPOLITIKAI ÉRDEKEK  

 

Az előbbiekben áttekintett értékalapú egyműködésnek vannak geopolitikai kapcsolódási pontjai is. A Trump-kormányzat politikáját értékelve nem mehetünk el azon geopolitikai kérdések mellett, amelyben az amerikai külpolitika elmúlt négy éve Magyarország és a közép-európai régió érdekeit szolgálta.    

A 2014-es esztendő a Krím-félsziget Oroszország által történt elfoglalásával és az azt követő kelet-ukrajnai háború új geopolitikai realitásokkal állította szembe a térség államait. Lengyelország, a balti államok és Románia szempontjából Oroszország ismételten valós fenyegetéssé lépett elő a területi integritásukra és függetlenségükre nézve. Ebben a helyzetben a NATO, illetve az Egyesült Államok nyújtotta biztonsági garancia jelentősége még inkább felértékelődött a közép- és kelet-európai térségben. Az Ukrajna területi integritását sértő orosz agresszióra válaszul a NATO keleti szárnyának katonai megerősítése már az Obama-kormányzat révén megkezdődött, a Trump-adminisztráció ezt a politikát nem csupán folytatta, hanem meg is erősítette.[13] Noha katonai értelemben Oroszország stratégiai erőfölénye és előnye a Baltikumot illetően fennmarad, a szövetség s benne az Egyesült Államok erőfeszítéseinek eredményeképpen a NATO ma felkészültebb arra, hogy a térségben bármilyen, váratlan katonai kihívására választ adjon. 

Ez azoknak a NATO-tagországoknak is az érdeke, amelyek egyébként Oroszországgal a politikai és gazdasági kapcsolatok normalizálásáért szállnak síkra. Egyrészről Moszkvával mindig jobb az erő pozíciójából tárgyalni. Továbbá hiteles és érdemi segítséget kell nyújtani azon NATO- és EU-szövetségeseink részére, amelyek Oroszországtól fenyegetve érzik magukat. Ezt nemcsak a szövetségesi szolidaritás követeli meg, hanem az Európai Unió egyedül így lenne képes megfelelően differenciált politikát kialakítani Moszkvával. Miközben a Trump-elnökség mind a katonai dimenzióban, mind az amerikai szankciós politika vonatkozásában fenntartotta a nyomást Moszkván,[14] a szűk értelemben vett politikai válságok elkerülték az amerikai–orosz kapcsolatokat. Ez részben annak köszönhető, hogy Trump nem kívánta végletesen átpolitizálni és ideológiai vitákkal terhelni a kétoldalú kapcsolatokban amúgy is meglévő ellentéteket, és törekedett a párbeszédre Vlagyimir Putyinnal, a gesztusokat tekintve olykor már-már túl szívélyesnek is mutatkozva az orosz elnök felé, ahogyan az a 2018. évi amerikai–orosz helsinki csúcstalálkozó során történt.[15] Ez a pragmatikus megközelítés lényeges volt abból a szempontból, hogy a meglévő nyugati–orosz konfliktusok nem eszkalálódtak, de esélyt ad arra is, hogy a belorusz krízis elkerülje a rendkívül nagy áldozatokkal járó ukrán forgatókönyvet. Egy békés átmenetre és Lukasenka távozására ugyanis az orosz geopolitikai érdekek tiszteletben tartása melletti, gondosan mérlegelt nyugati nyomásgyakorlás és megfelelő háttéralkuk adják a legnagyobb esélyt.  

Az orosz fenyegetés féken tartása mellett a közép-európai térség gazdasági megerősítése is napirendre került. Noha magától értetődően elsődlegesen az amerikai gazdasági érdekeket tartja szem előtt, de a térség energetikai, közúti és digitális infrastruktúráját fejleszteni hivatott, lengyel vezetésű Három Tenger Kezdeményezés (HTK)[16] hosszú idő óta az első olyan átfogó fejlesztési program, amely a szavakon túl érdemi amerikai közreműködést jelenthet egy kifejezetten Közép-Európára fókuszáló regionális gazdaságfejlesztési programban. Ennek pozitív hozadékát a magyar energiabiztonság megerősítésében már az elmúlt években is tapasztalhattuk. A magyar és az amerikai geopolitikai érdekek a HTK vonatkozásában ugyan nem teljesen fedik egymást, ám a fejlesztési program mégis előrelépés ahhoz a helyzethez képest, amikor Washingtonból inkább csak ultimátumok érkeztek arra nézve, hogy Magyarország kivel ne működjön együtt, de alternatív gazdasági megoldást nem mutattak fel.

 

AMERIKAI HÜBRISZ, AMI ELVÁLASZT

 

Amint láttuk, a kiemelt amerikai figyelem Közép-Európa irányába számos pozitív hozadékkal bírt Magyarország és a térség országai számára. Ugyanakkor Trump cselekvése rávilágít az amerikai külpolitikai azon aspektusaira, amelyek veszélyeket és kockázatokat hordoznak Magyarország számára. A Trump-elnökség értékelése nem lenne teljes azon kérdések vizsgálata nélkül, ahol a magyar és az amerikai érdekek ütköznek. Ehelyütt nem is a kétoldalú kapcsolatok szempontjából jelentős ügyekre érdemes rávilágítani, hanem a Trump-féle világkép rendszerszintű problémáira, amelyek kihatással vannak Magyarországra vagy éppen a számunkra elsődleges külpolitikai és külgazdasági keretet nyújtó Európai Unió mozgásterére. 

Az amerikai külpolitikát tévútra terelő, az Egyesült Államok és szövetségesei globális pozícióját gyengítő hübrisz Donald Trump elnöksége alatt sem tűnt el, csak a korábbiakhoz képest más formában jelentkezett. Míg a korábbi amerikai kormányzatok idején inkább a demokráciaexport, a liberalizmus és a washingtoni konszenzuson alapuló gazdasági modell erőltetett nemzetközi érvényesítése vezetett áldozatokhoz és károkhoz szerte a világban, addig Donald Trump alatt a végletekig vitt tranzakcionalista szemlélet, az egyoldalú amerikai nagyhatalmi kényszer és az unilateralizmus rejthet magában hasonló veszélyeket. Ide sorolandó a kereskedelmi konfliktusok kiélezése, különösen Kínával és az Európai Unióval szemben, számos nemzetközi egyezményből való egyoldalú kivonulás (többek között: iráni nukleáris megállapodás, párizsi klímaegyezmény, INF és Nyitott Égbolt megállapodás, a WHO-tagság megszüntetése),[17] de az érdemi konzultáció nélkül meghozott váratlan stratégiai döntések vagy a konstruktív nemzetközi kezdeményező szerep szinte teljes hiánya egy olyan globális válság kezelésével kapcsolatban, mint a koronavírus-járvány.

Ezek az egyoldalú külpolitikai lépések az olyan szoros szövetségesek érdekeit is teljesen figyelmen kívül hagyták, mint az Egyesült Királyság vagy a közép-európai régió államai, beleértve Magyarországot is, ráadásul tovább gyengítették a nemzetközi rendszernek azokat a pilléreit is, amelyek elengedhetetlenek Magyarország és a hozzá hasonló, világgazdaságra nyitott államok sikeréhez. A nemzetközi gazdasági és kereskedelmi kérdéseket szabályozó nemzetközi jogrendet övező növekvő bizonytalanság, továbbá a kereskedelmi rendszer fragmentálódása és az ezzel összefüggő viták kiéleződése rendkívül ártalmas lehet az Európai Unió és benne Magyarország fejlődési kilátásaira.[18] Mindezeknek Donald Trump ha nem is előidézője, de mindenképp katalizátora volt az elmúlt négy évben. Értelemszerűen üdvözlendő volt, hogy az Egyesült Államok mennyire nagy hangsúlyt fektetett a közép-európai országokkal való kapcsolatok elmélyítésére, mégpedig Brüsszel és a nyugati-európai országokra való támaszkodás helyett. Ugyanakkor hosszú távon Magyarországnak sem szolgálja érdekét, hogy gazdasági és biztonságpolitikai kérdésekben ennyire feszült Washington és a meghatározó nyugat-európai fővárosok kapcsolata.     

Az előbbiekkel összefüggésben az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktusok elmélyülése, illetve Oroszország változatlan elszigetelése hosszú távon szintén az európai érdekek ellenében hat. A Trump-kormányzat részéről különösen a választási kampány hajrájában tapasztalt növekvő Kína-ellenesség és a hatalmi dimenziók teljes – katonai, gazdasági, ideológia – spektrumában jelentkező amerikai nyomásgyakorlás egyre nehezebben visszafordítható, lefelé irányuló spirálba hajtja az amerikai–kínai kapcsolatokat. Ahogy erre az amerikai reálpolitika doyenje, Henry Kissinger rámutatott, mindez rendkívüli veszélyeket rejthet magában a nemzetközi rend stabilitására nézve.[19] Az okok feltárása és a felelősség részletes tárgyalása meghaladná e tanulmány kereteit, ám bizonyos, hogy mind az amerikai, mind a kínai fél felelős a kialakult helyzetért. Az európai országoknak, így Magyarországnak is az az érdeke, hogy ez a negatív trend megálljon, azzal együtt, hogy az Európa számára szintén aggodalomra okot adó kínai politikai és gazdasági gyakorlatokkal szemben együtt tudjanak működni Washingtonnal, mégpedig oktrojált amerikai követelések helyett egy közös stratégia mentén.

Magyarország számára különösen hátrányos az amerikai diplomácia azon gyakorlata, amelynek keretében egyoldalúan meg kívánja szabni szövetségesei együttműködésének korlátait harmadik államokkal, elsősorban Kínával és Oroszországgal, ráadásul úgy, hogy sokszor versenyképes alternatívát sem nyújt. Mindeközben a gazdasági szétválasztást erőltető amerikai törvények ellenére harmadik szereplők közül vélhetően továbbra is első helyen amerikai vállalatok járulnak hozzá leginkább a kínai gazdaság fejlődéséhez befektetéseik és technológiatranszfer révén is. Quod licet Jovi, non licet bovi.  

Természetesen az amerikai külpolitika fenti jellegzetességei nem Donald Trump elnökségével kezdődtek. Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy ezek az amerikai külpolitikai lépések az Egyesült Államok olyan strukturális kihívásaiból fakadnak, amelyek az elnökválasztás eredményétől függetlenül megmaradnak. Az előbbiekből következően döntő változás nem várható az amerikai külpolitikában a kereskedelmi vagy Kínát érintő kérdésekben abban az esetben sem, ha Joe Biden lesz a következő amerikai elnök.[20] Megalapozatlanok tehát azok a nyugat-európai remények, amelyek egy esetleges Biden-gőzelem esetére a Clinton-féle ’90-es évek vagy az Obama-éra Amerikáját várnák vissza. Ezzel együtt egy Biden-adminisztráció vélhetően könnyebben megtalálná a közös hangot Amerika hagyományos európai és ázsiai szövetségeseivel, egyes globális kérdésekben – klímaváltozás, nemzetközi fegyverzetkorlátozás, ENSZ-szervezetek támogatása – pedig szorosabb tartalmi együttműködés is várható lenne közöttük. 

Donald Trump a fentiekben tárgyalt, a nemzetközi rendszer egészének működését és stabilitását befolyásoló kérdésekben sokszor visszaélt Amerika erőfölényével, és félő, hogy ezekben a kérdésekben újraválasztása esetén nem fog változni. Miközben tehát az általános politikai kapcsolatok, az értékelvű politika és egyes regionális geopolitikai kérdések mentén az amerikai–közép-európai és benne a magyar–amerikai kapcsolatok tovább erősödnének, az előbbieket körülölelő nemzetközi rendszer még nagyobb stressz alá kerülhet, éppen részben Trump unilateralizmusa miatt. Mindezzel ráadásul a Kínával szemben még fennálló amerikai hatalmi erőfölény egyik legfontosabb forrását, a szerteágazó szövetségesi kapcsolatait is gyengíti.  

 

A SZELLEM PRIMÁTUSA AZ INTÉZMÉNYEK FELETT 

 

A közép-európai térség geopolitikai felértékelődése az Egyesült Államok és más nagyhatalmak szemében üdvözlendő, hiszen ez a régió növekvő politikai és gazdasági jelentőségének jele. A kiegyenlítettebb nemzetközi erőviszonyoknak szintén meg lehet az az előnye, hogy nagyobb önmérsékletre kényszeríti a korábban a hübrisz csapdájába gyakran belesétáló globális hegemónt. A történelmi tapasztalat azonban óvatosságra int, ahogyan Thuküdidész munkáitól kezdve Paul Kennedy klasszikusáig a nagyhatalmak sorsáról szóló elbeszélésék rámutatnak.[21]

A hanyatló domináns hatalom és a felemelkedő új hatalom őrségváltása általában konfliktusokkal és kataklizmákkal terhelt, nem utolsósorban azért, mert a hanyatló hatalmak elvesztvén puha befolyásolási eszközeiket – mint amilyenek napjainkban a nemzetközi intézmények és szövetségi rendszerek –, könnyebben nyúlnak a végső érvhez: a kényszerítéshez és az erőszakhoz. Donald Trump politikája sok tekintetben ennek a veszélyes gyakorlatnak a folytatását tükrözi, a nemzetközi hatalmi rendszer egészét tekintve erőteljesebben, mint amelyet korábban a demokrata kormányzatok képviseltek. Mégis, a nagyhatalmi elsőségért folytatott küzdelem történeti tapasztalata is rámutat arra, hogy a Trump által képviselt értékőrző, a nyugat civilizációs és kulturális örökségét védelmező politikája a döntő tényező, amelyre Magyarországnak és Közép-Európának figyelnie kell. A Brit Birodalom és az Egyesült Államok közötti békés hatalomváltás a globális hegemón pozíciójában a 20. század folyamán nem ment volna olyan harmonikusan végbe, ha nem lett volna meg a közös civilizációs–kulturális kapocs a két angolszász hatalom között. Amennyiben az Egyesült Államok és az európai államok veszni hagyják a nemzetállami létükben kiteljesedett kulturális, civilizációs örökségüket, nem lesz mire építeni a demokráciát, a joguralmat, a nemzeti és nemzetközi intézményeket és normákat.

Reinhold Niebuhr, a keresztény realizmus egyik legnagyobb alakja mutatott rá a világtársadalom és a globalizmus illúziójára, amikor arról értekezett, hogy „a legbölcsebb államvezetés sem tud társadalmi összetartó erőt kreálni. Metszheti, faraghatja, újratervezheti a társadalom szövetét egy korlátozott mértékig. De a társadalmi szövet, amin munkálkodik, adott kell, hogy legyen.”[22] Mindemellett a nemzetállamok egymás közötti kapcsolatait és a nagyhatalmi kényszert illetően figyelmeztetett a nemzeti érdek minden körülmények közötti abszolutizálásának veszélyeire is: „Az új élet, amelyre korunkban kollektíven szükségünk van, technikai korszakunkban a nemzetek kölcsönös egymásrautaltságát elviselhetővé tévő, megfelelően széles közösség és egy megfelelően kiegyensúlyozott igazságosság, mégpedig ahhoz, hogy a technikai társadalom dinamikus erői elviselhető igazságosságot eredményezzenek egy elviselhetetlen anarchia és elviselhetetlen zsarnokság változata helyett.”[23] Európa egy olyan Egyesült Államokra tud az amerikai hegemóniát követő világrendben támaszkodni, amely megtalálja a megfelelő egyensúlyt nemzeti sajátosságainak és érdekeinek védelmezése, valamint a kollektív nemzetközi cselekvés között.