Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból. Szerkesztette: Czókos Gergely – Kiss Réka – Máthé Áron – Szalai Zoltán. MCC–NEB, Budapest, 2020. 453 oldal, 5900 Ft
Hiánypótló és egyben formabontó kiadvány jelent meg tavaly a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból címmel.
A könyv szerkesztői ismert történészek és kultúrtörténészek: Czókos Gergely, Kiss Réka, Máthé Áron és Szalai Zoltán. A szerkesztői előszó szerint bevallottan igyekeztek az egész Kárpát-medencére kiterjedő merítéssel dolgozni, továbbá új szempontokat is vinni az embermentőkről vagy az ’56-os forradalmárokról szóló diskurzusba. A könyv a 20. század sötét éveiben keres világító mécseseket, amely mindig nehezebb, mint a negatívumokra való koncentrálás: a kutatókat főleg a problémák – azaz a negatívumok – érdeklik, ezek termelik a legzaftosabb forrásokat, a borzongást kereső olvasók pedig könnyeben érdeklődnek az ilyesmi iránt (remekül mutatja ezt az a tény, hogy a II. világháború és a holokauszt a legolvasottabb témák közé tartoznak).
Ilyen értelemben bátor kihívást választottak maguknak a szerkesztők, amelyeket a nagyrészt izgalmas és sokoldalú szerzőgárdával együtt sikerrel abszolváltak. A könyv számos olyan életutat tár az olvasó elé, amelyek nem csak kevéssé ismertek a széles közönség előtt, de akár még az egyes témák szakkutatója számára is újdonságot jelenthetnek. Szakmai szempontból különösen méltatandó, hogy nemcsak a határon túli témák feldolgozására ügyeltek a szerkesztők, mégpedig határon túli szerzők tollából, de a szomszédos országok levéltári anyagai is bőséges idézésre kerülnek – így például láthatunk hivatkozásokat a nyitrai és kassai állami levéltárakra, de beregszászi és ungvári archívumokra is. A könyv ilyen értelemben üdítő és friss elmozdulás a fejnehéz, Budapest-központú hazai történészi szemlélettől.
A kötetben olyan izgalmas életutakkal találkozunk, mint például Alapy Gáspár komáromi polgármesteré, aki ellenezte a deportálásokat, majd a nyilaspuccsot követően Dachauba került, ahol életét vesztette (Bajcsi Ildikó történész írása). Az embermentés témájában izgalmas újítás Horváth Mihály történetének tárgyalása, aki az 1942-es délvidéki razzia során mentett szerbeket (Máthé Áron eleveníti fel a történetét). Mester Miklós története talán az ismertebb esetek közé tartozik, mégis érdemes feleleveníteni: a vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkárjaként egyfajta összekötő kapocs volt a kormányzói kabinetiroda és a cionista, illetve zsidó vezetők között (Kovács Tamás írt róla). Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész prédikációiban a zsidóüldözések ellen szólalt fel a német megszállás alatt, üldözötteket bújtatott, később mégis szovjet fogságban halt meg (olvashatjuk Benkő Levente írásában). Gecse Endre kárpátaljai református lelkészt nagyszabású szovjet kirakatperbe próbálták belekeverni magyar nacionalistaként; nem vallott be semmit, később belehalt a kínzásokba (Váradi Natália írta meg a történetét). Iván Kovács László Corvin közi szabadságharcos életét, koncepciós perét és kivégzését is feleleveníti a könyv (Galambos István tollából).
Nem kerülgetve a kellemetlen témákat, nyilván komoly dilemma lehetett a könyv készítői előtt: a sötét 20. századból hogyan lehet kiemelni lényegében csak értékeket és érdemeket megmutató embereket? Aki közel volt a hatalomhoz, annak bármilyen formájában, az felelősséggel is rendelkezett, afelől pedig nem lehet kétség, hogy – eltekintve a dualizmus 20. századba „átlógó” 18 évétől és a rendszerváltás utolsó 10-11 évétől – a század rendszerei nagyrészt súlyos történelmi bűnöktől terhelt időszakok voltak. Ilyen értelemben teljességgel érthető, hogy a könyv elsősorban a kisember felé fordul – sőt, ez méltatandó is napjainkban, amikor egyre inkább az átlagember konfliktusának lehetünk szemtanúi a globális struktúrákkal szemben.
A „hősök” keresése szükségszerűen magával hozza a bizonyos fokú horizontszűkülést. Így például a könyvben nem olvashatunk arról, hogy Slachta Margit a bottörvény mellett érvelt a Nemzetgyűlésben és a ’20-as évek elején antiszemita lapot szerkesztett, de azt sem tudjuk meg, hogy Domonkos Miksa a Zsidó Tanács alkalmazottjaira vallott 1948-ban (utóbbi nem feltétlenül őt vagy csak őt minősíti, de nyilván érdemes lett volna a forráson legalább elgondolkodni). Azon is el lehet merengeni a könyv kapcsán, hogy áldozat, ártatlan áldozat és hős vajon azonos fogalmak-e? Ennek ellenére kétség sem férhet hozzá, hogy a kötet többségében autentikus és – amennyire a 20. században egy ember „makulátlan” lehet – makulátlan életutak kerülnek bemutatása.
A Magyar hősök tehát egy izgalmas, új irányt kíván mutatni a történetírásban: egyszerre szakmai, neves szerzők (Gyarmati György, Haraszti György, Simon István) által lektorált, primer és ritkán forgatott források alapján új kutatási eredményeket is bemutató munka, másrészt népszerűsítő, azzal a nem titkolt céllal, hogy pozitív példát mutasson a történelem iránt érdeklődő olvasók, illetve a most formálódó világnézetű generáció elé (a borító fiatalos grafikáját tekintve nyilván ezt gondolhatjuk).
Mindez olyan értelemben formabontó, hogy a fősodratú szakmai körök szerint valószínűleg önmagában már a „hős” fogalma is problémás, nehezen értelmezhető, konstruált fogalom. Ők elsősorban a mítoszrombolásban hisznek – még akkor is, ha a mítoszrombolók gyártják az új mítoszokat. Itt a hős fogalma körüli vitákat nem járhatjuk körül, ez ügyben nem is foglalunk állást. Legyen annyi elég, hogy a Magyar hősök színvonalas és igényes kiadvány, fontos feladatot tölt be a magyar történelmi könyvek között, és minden érdeklődő olvasó polcán kiérdemelten foglalhat helyet.
Veszprémy László Bernát