Turgonyi Zoltán: Természetjogállam. Kairosz, Budapest, 2021. 352 oldal, 3800 Ft
Környezetvédelem és jogállami viták – e kettőről nem szól Turgonyi Zoltán kötete, a Természetjogállam. A címként használt frappáns szójáték ugyanis nem a természet és a jogállam kifejezések összevonásából keletkezett, hanem a természetjog fogalma egészült ki az államéval.
A természettörvény és a természetjog fogamát – bár nem teljesen ugyanaz, de mi most a fogalmazás könnyebbségéért csereszabatosként használjuk őket – ma inkább csak a jogászok, a filozófusok és a teológusok ismerik. A természettörvény tana a „szívünkbe írt” (Róm 2,16) erkölcsi törvényt kutatja. A természettörvény igénye szerint racionális, általános érvényű. Ugyanakkor a természetjogi gondolkodásnak is több iskolája van, minimum megkülönböztethetünk premodern és modern természetjogot. A premodern természetjog az arisztotelészi–szenttamási iskola (ez a katolikus teológia sajátja), a modern pedig John Locke nevéhez köthető (ez jellemzi az amerikai természetjogi iskolát).
A hazai kortárs konzervatív politikai gondolkodás sokkal inkább a hagyomány fogalmára épít (bár Lánczi András személyében van képviselője a politikai gondolkodók között is). Ennek részben az lehet az oka, hogy a hangsúlyok kissé eltolódtak az angolszász – főleg a brit – konzervatív gondolkodás tanulmányozása felé, márpedig az inkább pragmatikus–empiricista brit konzervatív hagyomány (Edmund Burke, Michael Oakeshott, Roger Scruton) hadilábon áll a természetjogi felfogással, mivel ellenzi annak metafizikai megalapozottságát. Emellett a britek többnyire a locke-i természetjogi felfogásra gondolnak, amikor elutasítják azt. Igaz, hogy a tradicionalizmus és a természetjogi felfogás közti viszony nem feszültségmentes, hiszen a természettörvény racionalistább és kevésbé historikus, mint a hagyomány fogalma, ráadásul az univerzalitásra is igényt tart. Nyirkos Tamás egyenesen úgy látja: „A kereszténydemokrácia előnye a konzervativizmus angolszász – szkeptikus vagy empirikus – felfogásával szemben éppen az, hogy nem pusztán a hagyományra, hanem a természeti törvény fogalmára hivatkozik”, így saját legitimálása nem pusztán a folytonosságon és gyakorlati sikeren, beváltságon múlik, és „attól függetlenül érvényes, hogy régi-e, új-e, a hagyományból származik-e, vagy természetes emberi ésszel belátható volt” (Egyház, állam, kereszténydemokrácia = Magyarország 2020 – 50 tanulmány az elmúlt 10 évről. szerk. Mernyei Ákos–Orbán Balázs, MCC, 2021).
Magam a premodern természettörvényi iskola esetében nem látok alapvető ellentétet a tradicionalizmussal: az a hagyomány elméleti magyarázata és megalapozása, másrészt maga is a „hagyomány” része, mint „hagyományos filozófia”, azaz a premodern eredetű természetjog és a tradicionalizmus egybefonódik. Ezt azért is fontos felismerni, mert mindez megoldást jelenthet a Lánczi András által is detektált „konzervatív paradoxonra” (Konzervatív kiáltvány. 2002), vagyis a hagyománytörés problémájára, hiszen elméleti megalapozását adhatja a hagyományok újraindításának és új hagyományok létrehozásának, azaz a restaurációnak és a konzervatív forradalomnak is.
Turgonyi Zoltán saját természetjogi vázlatot kínál számunkra. Ilyen szempontból a klasszikus természetjogi gondolkodás olyan kortárs képviselői közé zárkózik fel, mint John Finnis (Natural Law and Natural Rights. 1980), Robert P. George (In Defense of Natural Law. 1999, Natural Law and Public Reason, 2000), Germain Gabriel Grisez; vagy épp az emberi jogi gondolkodást mérsékeltebb mederbe terelni próbáló James Griffin (On Human Rights. 2008), Hurst Hannum (Rescuing Human Rights. 2019) és Pierre Manent (Natural Law and Human Rights. 2020). Fő célja, hogy úgy gondolja tovább a természetjogi gondolkodást a fő kortárs etikai kérdésekben, hogy elfogadja a modernitás fejleményeit – maradva ugyanakkor az örök gondolkodási kereteknél.
Az MTA munkatársa „egy új erkölcsi és politikai közmegegyezés lehetséges elméleti alapjainak vázlatát” kínálja, mely abból indul ki, hogy a modernitás technikai és számos filozófiai fejleménye visszafordíthatatlan, egyben új helyzetet teremt, s ma sokkal „pluralistább”, eltérően gondolkodó és élő rétegeket magában foglaló társadalmakban élünk, mint egykor, amikor a kereszténység általánosan elfogadott volt. A legismertebb megoldási javaslatokat a liberalizmus nyújtotta filozófiai individualizmusával, szabadságeszményével és a semleges államra vonatkozó elképzelésével. A liberalizmus azonban, mint az közismert, nem tudja megalapozni saját magát. Ezt fejtegeti Turgonyi a posztmodern liberalizmusról mint a „tapintat rémuralmáról” szóló első részben, amelyben az aranyszabálytól a kárelvig húz hívet, kijelentve, hogy a nyugati modern társadalmak azért maradtak működőképesek, mert valójában nem a liberalizmus elméleti felvetései szerint éltek. Ma viszont egyre inkább azok szerint élnek, és ez a hanyatlásukat és eltűnésüket okozhatja.
Paradigmaváltásra van tehát szükség! Ennek kereteit és alapjait tárgyalja a második fejezet (Természetjog Isten halála után), mely egyetemes erkölcsöt vázol fel publikus érvek alapján. Ha ugyanis fenn akarjuk tartani társadalmainkat, nem az egyéneket kell kiindulópontnak tekinteni, hanem a társadalom fennmaradásának és működésének biztosítását, és az egyéni szabadságot ezen belül kell értelmezni. Ilyen szempontból Turgonyi vállaltan konzekvencionalista. Emellett viszont a kortárs társadalmak pluralizmusa miatt a módszertani (de nem az elvi) ateizmus („kényszerű gyakorlati agnoszticizmus”) és dezantropocentrizmus alapjára helyezkedik, és csak a publikus érvek használatát fogadja el. Így javaslata egy „publikus természetjog” (PTJ), ami nem számol a halál utáni élet jutalmával, és pragmatikusabb, mint az emberi méltóság liberális elképzelése és az abból fakadó kortárs emberi jogi rezsim. Ez a PTJ a modern, laikus, de nem vallásellenes „természetjogállam” erkölcsi alapja. Ennek keretében olyan klasszikus etikai kérdéseket tárgyal és többnyire gondol újra a hagyományos katolikus tanításnál megengedőbben, ám a liberalizmusnál konzervatívabban, mint az igazságos háború, a halálbüntetés, az eutanázia, a hazugság tilalma, a lopás, a szexuáletika, a fogamzásgátlás, az abortusz, a válás, az azonos neműek kapcsolata és – új kérdésként – a bevándorlás.
A harmadik rész (És ha Isten nem halt meg? A Teremtő létezésével is számoló természetjog) áttér a természetjog első két történeti szintjére: a természetes teológiára (a józan ésszel belátható istenérvekre) alapozott teisztikus természetjogra és az isteni kinyilatkoztatást elfogadó, keresztény (hovatovább: katolikus) kiteljesedett természetjogra. Ennek során a PTJ és a vallások – elsősorban a kereszténység – összeegyeztethetőségét bizonyítja be, másrészt azt taglalja, miként lehetséges, hogy a természetjog egyszerre örök és egyes részleteiben mégis változó; azaz az erkölcs történetiségére tér ki, úgy elismerve azt, hogy nem enged a teljes relativizálásnak.
Turgonyi Zoltán nagyívű munkája valójában a katolicizmus (vagy inkább a ma feléledő katolikus integralizmus) és a szekuláris baloldal közti mélyülő szakadékot igyekszik áthidalni katolikus oldalról, javaslatot téve egyfajta minimumetikára. Javaslatát áthatja az optimizmus, melyre a pesszimista azt válaszolhatná, hogy a javaslat az ortodox katolikusok számára kevés, a baloldal számára viszont sok. Igaz ugyanakkor az is, hogy javaslata egészében és részleteiben is igen közel áll ahhoz, amit a nem kifejezetten felekezeti elkötelezettségű konzervatív politikai gondolkodás, egyben a markánsabban konzervatív és kereszténydemokrata kormányzatok képviselnek, és azoknak ad hagyományelvű helyett tomista eredetű, de aktualizált természetjogi (ha tetszik: ideológiai) megalapozást, mégpedig Jacques Maritain nyomdokain járva. Mondhatjuk tehát, hogy a Természetjogállam a kortárs helyzetre és kihívásokra válaszul megfogalmazott, filozófiai igénnyel alátámasztott konzervatív minimum.
Szilvay Gergely