A népi gondolat a 20. században. Szerkesztette: Novák Attila – Pap Milán. Századvég, Budapest, 2022. 220 oldal, 3490 Ft
Erdei Ferenc címnek választott szavai jól tükrözik a két háború közötti népi mozgalom lényegét. Mert a népi gondolat leglényegesebb vonása éppen az, hogy a parasztot emancipálni kell, nem egyszerűen a saját érdekében, hanem mert belőle újítható meg a nemzet. Amire a később kommunista társutas Erdei rátapintott: a parasztságból való megújítás nem jelenti a paraszti létforma konzerválását, sőt ellentétes azzal. Maga módján az eszmei túloldalról Németh László ugyanazt fogalmazta meg: forrás a parasztság, de a torkolat, ahova tart, az értelmiség. Erdei és Németh jövőképe – létező szocializmus vagy minőségszocializmus – között nagyobb különbség aligha képzelhető el, de mindketten távol álltak a parasztromantikától. Ahogyan a polgári demokráciát képviselő Kovács Imre is, Bibó Istvánról nem is szólva.
De ha a parasztság fölemelése nem jelenti szükségszerűen a paraszti életforma megőrzését, és a mobilizáció megnyíló csatornái, a közélet és gazdaság demokratizálódása, a kispolgárrá, munkássá, értelmiségivé válás föllazítja a parasztságot, akkor mi lehet a szerepe a népi mozgalomnak, amely a népi gondolat, azaz a népből való megújítás leghívebb támogatója?
Bibó István az 1970-es évek végén földrajzilag és politikailag kinyitotta a perspektívát a gyakran leegyszerűsítően magyarnak / közép-európainak / kelet-európainak tartott népi mozgalom előtt, amikor receptként ajánlotta a harmadik világ (a fogalom akkor élte fénykorát!) számára: „itt nemcsak a szegényparasztság kérdéséről van szó, hanem a világ összes aktuális kérdésének egy bizonyosfajta felfogásáról, mely a világot ma uraló ellentéteknek a terméketlenségén túlmutat”. A népi mozgalom túlzás nélkül a magyar eszmetörténet leginkább kutatott eszmei csoportjának tekinthető. Nehéz elhinni, hogy Gombos Gyula, Borbándi Gyula, Hartyányi István, Görömbei András s a fiatal nemzedékből Papp István, Bartha Ákos, Péterfi Gábor eddigi kutatásaihoz lehet még hozzátenni. A 2021. december 8-i konferencia, amelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontja és a Molnár Tamás Kutatóintézet rendezett, azt bizonyította, hogy lehet még újdonságokat hozzátenni az eddigi kutatás eredményeihez. A konferencia előadásaiból kötet jelent meg a Századvég Kiadó gondozásában, amely tíz tanulmányt tartalmaz. Az írások széles spektrumot fednek le, mind az eszmei, mind a földrajzi kapcsolódásokat tekintve – a szélsőjobbtól (Rongyos Gárda) az urbánus baloldali Gelléri Andor Endrén át az idővel kommunista irányba forduló Balogh Edgárig és Erdélytől Csehszlovákián át az Egyesült Államokig terjed a tanulmányok témaköre.
Örömteli, hogy a kötet leginkább olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek még nem számítanak lerágott csontnak: Szabó Dezső inspiráló hatásával és a nép ábrázolásának különbségeivel, a cionizmus és a népiség eszmei rokonságával, a népiek viszonyával a Kádár-kori szövetkezetesítés folyamatához, a csehszlovákiai Sarló mozgalomnak a népiségre gyakorolt hatásával. Ugyancsak örömtelinek találhatjuk, hogy a kötet szakít azzal a búsongó attitűddel, amely gyakran a népi mozgalmat körülveszi (egyébként nem történészi, hanem inkább politikusi miliőből), és mind a tanulmányok szemlélete, mind a kötet szép borítója a modernitás és hagyomány észszerű együttélését, szimbiózisát sugallja. A borítón egy faluba vagy kisváros külterületére behajtó autót láthatunk. A kép szépen tükrözi a modernitás és a tradicionális társadalom kettősségét. Az elit és nép, város és falu kapcsolatát ennél jobban nem is lehetne ábrázolni!
Papp István, a népi mozgalom kutatója, aki tíz éve könyvet is szentelt a népi mozgalomnak (A magyar népi mozgalom története, 1920–1990), és földolgozta a népfőiskolai mozgalom történetét, nyitó tanulmányában Szabó Dezső hatásából vezeti le a mozgalom indulását. Mint hangsúlyozza, a nép megismerésének szándéka nem a semmiből bukkant föl. Papp István három szerző (Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Tömörkény István) egy-egy szépirodalmi írásának jellemző részletével, karaktereivel illusztrálta, hogyan formálódott az irodalmi közbeszéd a 19. században. Jókai írásművészetében a paraszti karakterek mellékszereplők (kivétel a Sárga rózsa című kisregény), és a Papp által idézett részlet a Szerelem bolondjaiból kifejezetten úgy ábrázolta a parasztokat, pontosabban az uradalmi cselédséget, mint egy civilizáción túli világ alakjait. A népnemzeti iskolához tartozó Gárdonyi Géza elégikus hangú falu- és parasztábrázolása ellenkező végletbe esik, mértéken felül dicséri a parasztot. Ennek az idealizálásnak is megvolt persze az értelme, a maga logikája: hiszen amit idealizálunk, az már nem ellenséges, nem félelmetes. Végül Tömörkény továbblépett, s Kubikusút című novellája már valóságismereten alapul, de nem tagadja meg az empátiát szereplőitől. Szabó Dezső még továbbment, hiszen Az elsodort falu (1919) című regényében már a magyar társadalom teljes, parasztságon alapuló megújítását célozza. Mint Papp kifejti, Szabó regényének népszerűsége éppen eklektikusságában, barokkos körmondatokba fulladt gondolati párhuzamaiban rejlik. Szabó regényében bárki megtalálhatta a maga igazságát, ezért hatott fajvédőkre és baloldaliakra egyaránt.
A népi mozgalom több kutatója törekedett arra, hogy elhelyezze ezt a sokszínű hálózatot a nagyvilág eszmei csoportjai között. Papp, Borbándi, Gyurácz Ferenc és e sorok szerzője az észak-amerikai farmerpopulizmust tekintette annak a referenciának, amellyel a népi mozgalom összevethető lenne. De akadnak más analógiák is. A maga korában nem az elfogulatlan kutató, hanem a vitapartner pozíciójából Ignotus Pál a népieket a magyar völkisch mozgalom rokonának tekintette, mások a narodnyikokkal hozták összefüggésbe a népiek mozgalmát. Ahány példa, annyi kivétel. Kovács Gábor tanulmánya bizonyítja, hogy a népi mozgalom értelmezhető a populizmus keretében (természetesen abban az esetben, ha nem keverjük össze a populizmus korabeli értelmezését – baloldali indíttatású, plebejus, kisember-támogató mozgalom – a mai parttalan, elfogult értelmezéssel). Olyan jellegzetességek rokonítják a népi mozgalmat a populizmussal, mint egy határozott népi karakter keresése/feltételezése vagy éppen a „lent” és „fent”, azaz a vertikális ellentét elsőbbsége, szemben a hagyományos, két- vagy háromosztatú (bal–jobb, konzervatív–liberális–szocialista) fölosztással. Kovács magától értetődően kritikával kezeli a völkisch elnevezést (amelyet kivétel nélkül a népi mozgalom mindenkori ellenfelei, vitapartnerei használtak bélyegként), ám ajánl egy másik német mozgalmat referenciaként: az ún. ifjúsági mozgalmat (Jugendbewegung), amely a 19. század végi Németországban divatos volt. Ami közös, az a kultúrkritikai attitűd. Az ifjúsági mozgalom fontosnak tartotta a német falu és hagyományai megismerését, a hagyományápolást, hagyományőrzést; a népi mozgalom célja is az volt, hogy megismerje a vidéket, a falut, ám a hagyományok őrzése már nem tartozott feltétlenül céljai közé. Sőt, mint Erdei mutatja, a parasztkultusszal élesen szembefordultak, illetve nem is ebben látták a népiség lényegét.
Üdítő, hogy a konferenciakötet szerkesztői nem feledkeztek meg a városi lakosságról. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy a városi lakosság is a nép. Vári György irodalomtörténész kifejti tanulmányában, hogy Gelléri Andor számára Óbuda jelentette azt a tájat, amely Tömörkény számára a Dél-Alföld, Tamás Áronnak a Székelyföld, Móra Ferencnek Szeged környéke volt. Vári tanulmánya arra szolgáltat példát, hogy nem kell ahhoz mindenképpen falusi, uradalmi, paraszti téma, hogy valaki szembesüljön a nép életével. Bartha Ákos ehhez képest egy politikaérzékenyebb témát választott, a Sorakozó! című fajvédő hetilapban publikáló népi írók odi et amo jellegű viszonyának bemutatását a szélsőjobbhoz. Annál meglepőbb, hogy – mutatva a népi mozgalom szabad vegyértékét – az a Szabó Pál is publikált a lapban, akit általában a népi mozgalom baloldalához szokás sorolni. Ez jelzi azt, hogy a bal–jobb ellentétpárnak kevés értelme van a népi mozgalom tekintetében. Hunyadkürti Soma tanulmánya Németh László értelmiségi szerepfelfogását járja körül, beleértve az író történelemszemléletét is. Pap Milán tanulmánya már átvezet a szocializmus korába: arról szól, miként fogadták el lassan a népi írók a szövetkezetesítést, s ugyanakkor hogyan utaltak a társadalmi problémákra.
Négy tanulmány elemzi a népi mozgalom rokon mozgalmait. Ebből kettő a határon túli magyarság népiekhez való kötődését elemzi (Bajcsi Ildikó, Csapody Tamás), ami azért örömteli, mert gyakran elfeledkezünk a határon túli hatásokról. Holott a román Dimitrie Gusti professzor vagy a szlovenszkói magyar diákok prágai Szent György Köre előbb kezdték el a szociográfiai vizsgálódást, jóval modernebb eszközökkel, mint ahogyan Magyarországon (ráadásul hazánkban ekkor a szociológia afféle tiltott tudományágnak számított, és a szociológusok a közgazdaságtan, jog, történettudomány vagy földrajztudomány alá menekültek). Novák Attila a cionizmus és a népiség rokon vonásait vizsgálja. A hasonlóságok egyértelműek (társadalmi átrétegződés, szövetkezeti mozgalom, termelőeszközök tulajdonának korlátozása, egy új népkarakter formálása), bár a cionizmus Ber Borochov vezette ága, az ún. munkáscionizmus részben visszaparasztosítani kívánta az alijázó zsidóságot, míg a népiek nagy része nem parasztdemokráciában gondolkozott. Novák nem kerüli meg a népiek antiszemitizmusát, de a két irányzat viszonyát nem is egyszerűsíti le pusztán erre az agyonrágott kérdéskörre. Sőt, utal arra, hogy a népiek sokszor megértőbbek voltak a cionizmus iránt, és a cionisták a népiek iránt, mint külön-külön a neológ zsidóság irányában. E sorok szerzője az amerikai farmerpopulizmust mutatta be.
Összességében olyan kötet született, amelynek tanulmányai újszerűen mutatják be a népiséget, és kivétel nélkül mindegyik írás kiterjesztően használja a „nép” és „népiség” fogalmát. Ebben az értelemben a népiség nem halt ki, sőt a globalizáció is életben tartja.