Molnár Tamás: Az értelmiség bukása. Fordította: Mezei Balázs. Ludovika, Budapest, 2022. 485 oldal, 5066 Ft
A metapolitikai gondolkodás egyik legtalálóbb formuláját Heinrich Heine írta le, mely szerint „a gondolat úgy előzi meg a tettet, mint villám a mennydörgést”. Eközben az égzengés sosem marad el. Az eresz alá húzódva, csupán másodperceket kell számolnunk a villanás és a moraj között, de a történelem jócskán kibővíti ezt az időtartamot. Várakozásunk akár évtizedekig is eltarthat, míg a szférákat áttörő néma villanás – az eszme – immár kérlelhetetlen hangon szólal meg, és beteljesülésre késztet. A 20. század viharai közt ilyen villanás fényénél láttuk a haladó értelmiséget is, ahogy még prométheuszi hivatástudatának teljében, fényhozóként – mint a villám – cikázott alá a sötétségben. Az értelmiségi típus története mindössze néhány évtizedet tesz ki, így meglehetősen rövid hanyatlástörténet, amelyet talán még találóbb lenne egy villámgyors bukás történeteként elbeszélni, ahogy Molnár Tamás (1921–2010) teszi. The Decline of the Intellectual című, először angolul 1961-ben megjelent művének új magyar fordítása ennek megfelelően nem is az értelmiség alkonyáról, romlásáról vagy hanyatlásáról ad számot. Az értelmiség bukása – ez áll a címben, nem holmi alkony, amelyen elmerenghetnénk, hanem határozott ítélet. Alig néhány évtizedet számolhattunk az első villanások után, s máris elmorajlott a 20. század.
Molnár megemlékezik Julien Benda híres művéről, Az írástudók árulásáról, amely a Maurras és Barrès-féle nemzeti partikularizmussal, a vak politikai elkötelezettséggel és „irracionalizmussal” szemben védelmezte az értelmiség hivatását (tulajdonképpen ennek önkéntelen paródiáját olvashatjuk Az ész trónfosztásában Lukácsnál). Alig telt el néhány évtized, mióta főként Zola és Barrès, valamint pártjaik ellentéte nyomán megszületett az értelmiség politikai fogalma, máris mintha egy Otto Dix-festmény összegabalyodott testrészei, kificamodott polgáriassága és a leszámolás kíméletlenül „objektív” légköre venne minket körül! Már nem csak értelmiségről és ellenértelmiségről vagy egyszerűen a modernek normatív tudáskoncepciójának válságáról kell beszélnünk. A ’20-as évek apokaliptikus díszletei között Benda is az értelmiség általános erkölcsi bukására mutat rá, illetve ahogyan idehaza Babits interpretálta, arra, hogy „új evangéliumok mögött leselkedik a Század kimondatlan problémája” (kiemelés tőlem). Helyben is vagyunk. Ez már a vihar kellős közepe. A következmények kora. Ha tetszik: ez már a bukás. Molnár Tamás könyvének, de egész életművének is központi kérdése, hogy milyen új evangéliumok mögül leselkedik az árulás ihletője, s hogyan zárta el magától a transzcendens igazság keresését a modern tudat. Más szavakkal: miért veti el a filozófia tulajdonképpeni célját az írástudó, és miért bukik el értelmiségiként?
Az értelmiség Molnár szerint a reneszánsszal született meg, ugyanakkor típussá csak akkor vált, amikor a polgárság már megérett arra, hogy aktívan részt vegyen a politikai élet alakításában. Ebből láthatjuk, hogy a szerző nem társadalom-, hanem eszmetörténeti megközelítéssel, él és az általa vizsgált gondolkodási stílus motívumait egész a messzi múltig követi nyomon. Ha az értelmiséget, mint politikai fogalmat vizsgálná, a történet fő cselekményvonala az 1890-es évektől nagyjából az 1960-as évekig tartana csak, és semmi egyébről nem lenne szó, mint az említett típus elszigetelődéséről és bukásáról. Molnár könyve viszont lényegi mondanivalóját tekintve nem az értelmiségről szól, hanem a Század kimondatlan problémájáról. Nem szociológiai vizsgálat, hanem sok bizonyítékkal alátámasztott védőbeszéd a filozófiáért, melynek célja a gondolkodás ethoszának helyreállítása.
Molnár tehát voltaképpen az értelmiségi öntudat kritikáját adja, amivel lényegében az ellenforradalmi hagyomány egyik alapmotívumát eleveníti fel. Megmutatja, hogy nemcsak Barrès romlatlan ösztönöket dicsőítő polémiájából áll ez a hagyomány, hanem a felvilágosodás korára nyúlik vissza. Edmund Burke pejoratív értelemben használta a philosophe megnevezést, Joseph de Maistre kora meghatározó metapolitikai ellentéteként írta le a valláshoz hű szellem és a felvilágosult intelligencia összecsapását a következő szavakkal: „A mostani generáció olyan nagyszabású előadás tanúja, amilyet emberi szem még nem látott: ez a kereszténység és a filozofizmus vérre menő harca.” Ennél csak Antoine de Rivarol fogalmazott élesebben, aki szerint a philosophe igazi vadember a társadalom kellős közepén, barbár a civilizáció szívében. A vallás szellemétől megtisztított „tiszta” emberi értelemben nincs könyörület. Egy helyütt Molnár Tamás is azt írja, „a legkegyetlenebb szörnyeteg az elvakult entellektüel”.
A legnagyobb gond mégsem ez, hiszen az értelmiség csupán rövid villanás a vallási és a technológiai társadalom között. Hanyatló fényénél veszélyesebb a „mennydörgés”, vagyis a Század kimondatlan problémája, amely csak a villanás után nyilatkozik meg félreérthetetlenül. Molnár Tamás számára – aki e tekintetben is Georges Bernanos követője – ez a probléma nem más, mint a társadalom elgépiesedése, a technika mint világnyelv és fölénk magasodó bábeli állványzat. Molnár szerint az igazi filozófiai ethosz végét egy olyan planetáris ideológia hozza el, amely a jót a hasznossal váltja fel. Könyvében nem véletlenül szentel különös figyelmet a saint-simonizmus elemzésének, Az értelmiség bukása mintegy elrettentő jelleggel mutatja be azt a sokrétű és átfogó ideológiai munkát, amelyet az értelmiség vitt végbe, és amelynek aztán maga is áldozatul esett. Láthatjuk, hogy bár egy nagyszabású történet főszereplőjének tűnik, az értelmiségi csupán a vallás által integrált társadalmak és a technológiai társadalom közötti átmenetet vezényli le. Találóan írta Nietzsche az értékítéletek szervezőbizottságairól: „még ma meg akarjátok teremteni azt a világot, amely előtt térdre borulhattok”. Mert a 20. század ezt a gúnyba oltott gyanút igazolta.
Heine már idézett, mennydörgést ígérő szövegében (Zur Geschichte der Religion und Philosophie in Deutschland. 1834) arról is írt, hogy a franciák emberjogi küzdelmei után a német filozófia nagyreményű forradalma sokkal többet fog kivívni: az ember isteni jogát. Ilyesmit akartak Saint-Simon követő is – ismeri el, csak az anyagelvűség gátolta törekvéseiket. Heine szerint egy olyan őszintén panteista nemzet, mint a német, ezen a téren sokkal többet érhetne el és törekvései sokkal messzebbre hallatszó mennydörgésben végződhetnének. Heine szerint, míg az erényeikre büszke köztársaságiak forradalma csupán lapos és nyárspolgári életmódot teremt, addig a szellem panteisztikus forradalma ambróziaillatú, önfeledten kacagó nimfák táncában végződik. Ma már tudjuk, hogy nem abban, hanem genocídiumban – de ettől eltekintve Heine előrejelzése kétségkívül figyelemreméltó. A panteisztikus szellem, a fajba, a haladás folyamatába, a gépbe akar alászállni és az immanencia politikai formájában akar kiteljesedni. Pontosan ez az a probléma, amelyről Molnár csaknem minden művében beszél. Ambróziaillat helyett hullabűz!
Mezei Balázs teljes joggal fordítja a könyv címét Az értelmiség bukásaként. Van valami obszcén és megbotránkoztató abban, ahogy az utópikus cselekvés következményei elütnek az utópikus gondolkodók várakozásaitól (a béke, egység és prosperitás álmától); és ez az eltérés önmagában is megérdemli, hogy bukásnak nevezzük. A filozófia eredendő méltóságára való bármiféle hivatkozás nélkül is erre a belátásra kellene jutnunk, hiszen a hagyomány által vezérelt premodern ember és a technológia szolgálatába állított posztmodern ember közötti villámszerű átmenet ideológusai nyilvánvalóan elbuktak. Hát még, ha filozófiai mércével mérjük őket! Molnár szerint az értelmiséget nem tudása, hanem társadalmi helyzete teszi azzá, ami. A filozófustól azonban elsősorban nemcsak funkcionáriusszerepe különbözteti meg, hanem a csak értelmiségiekre jellemző gőg. Az a szellemi bűn, amelyet Molnár szerint „csak a legnagyobb ostobaság tesz lehetővé”. Ostobaság, vagy legalábbis olyan elvakultság, amelyet látva azt kérdezhetnénk: hogy is hullottál le az égből…? Quomodo cecidisti de coelo, lucifer? „Azt gondoltad magadban: […] Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám!” (Iz 14,12–15) A metafizikai gőg szerzője is „mint a villám, úgy bukott le az égből” (Lk 10,18). Láthatjuk hát valóban, hogy „a gondolat úgy előzi meg a tettet, mint villám a mennydörgést”.