Joó Tibor

A KORSZELLEM MINT TÖRTÉNETFILOZÓFIAI KÉRDÉS*

Az újabb történetszemléletnek alapvető belátása, hogy a történeti életben minden összefügg, hogy a kulturális, sőt általában az emberi funkciók egy térben és időben adott körön belül viszonossági viszonyban vannak egymással, organikus egészet alkotnak; sőt még mélyebbre látott, és felismerte, hogy ennek alapja egy közös lényeg, amely a történeti élet forgatagában élve fejlődik. Nem feladatunk itt e lényeg metafizikai előzményeinek kutatása, csak a jelenségvilág síkján fogjuk szemügyre venni. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy ez a lényeg maga az élet, amint az emberben jelentkezik, természetesen távolról sem merő biológiai értelemben vett élet, hanem az ember élete, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a szellem is, s csak azért kerüljük el itt a „szellem” szó használatát, mert ezzel is kifejezésre akarjuk juttatni, hogy a szóban forgó organizmusnak nem csupán tudatos, racionális mozzanatai vannak, hanem jelentékeny szerep jut benne emocionális, irracionális élettevékenységeknek. Ámde végső vonatkozásaik mindenesetre ezeknek is a szellem felé irányulnak, a szellemi alkotás síkjára vetülve válnak történeti jelenségekké, sőt egyáltalában láthatókká, felfoghatókká, és így szerepük csak a szellemhez való viszonyukban ítélhető meg. Más szavakkal azt mondhatjuk, hogy bár mi a magunk kutatásaiban a szellemi dokumentumokra vagyunk utalva, nem feledhetjük el, hogy a szellem ezer szállal szövődik egy alantasabb, kaotikusabb életréteghez, alkotásának anyagát onnan veszi, tevékenysége éppen annak rendezésére, formába alakítására irányul, sőt talán maga is – történeti jelentkezésében mindenesetre – belőle bontakozik, emelkedik ki, ebből a primer életanyagból.

A KOR SZELLEME

A szóban forgó közös történeti lényegnek a megismerés fogalmi síkján három formája van: az általános és egyetemes kultúrszellem, amely időtlen és a legabsztraktabb fogalom, azután valaminő történeti kultúra szelleme és végül a korszellem. A két utóbbi empirikus tartalmat kell hogy magába zárjon. Valamely kultúra szelleme és a korszellem szervesen egybetartoznak, az utóbbi ugyanis az előbbi életének egy-egy szakaszát jelenti, amelyeken át az egyetemes fejlődés vonul. Természetesen kiszámíthatatlanul nagy jelentőségű volna tudományunk számára, ha egyszer megállapítható lenne, hogy a korszellem ugyanabban az időszakban ugyanazokat az alapvonásokat mutatja egymástól független kultúrkörökben is. Ilyen eredmény azonban e pillanatban nagyon valószínűtlennek látszik.

A korszellem kérdése még egy másik fontos történettudományi problémával függ össze, amely különösképpen foglalkoztatja a mai kutatókat, a periodizálás problémájával.[1] A kettő közti viszony az, hogy a periodizálás a második kérdés a korszellemhez képest, mert a történet periodicitása a korszellem változásának tényén nyugszik. S a periódusok kérdésére, természetükre, hordozóikra, összefüggésükre, tartamukra vonatkozó elméletek éppen abban a közös hibában szenvednek, hogy a történeti periódusnak a korszellemmel való viszonyát nem helyes világításban látják, és nem az utóbbiból indulnak ki. A szakaszt vagy egészen periférikus jelentőségű eseményhez kötik, vagy mechanizálják a fejlődés folyamatát, vagy szuppozíciókat kényszerítenek rá, s ezek az egyoldalúságok kihatnak természetesen korszellemfogalmunkra is.

Maga a korszellemprobléma – annak ellenére, hogy oly sokat használt fogalom az utóbbi százötven év történetfilozófiájában és összes históriai tudományában, hogy a publicisztikáról ne is beszéljünk – egész terjedelmében nem tétetett szisztematikus vizsgálat tárgyává. Nem kutatták, milyen tényezőkből tevődik össze és lényegében mi az a sajátos jelleg, amely a történet szakaszait egymástól elhatárolja, s az összefüggő fejlődés változatait jelenti, csak alkalmazták a kifejezést, mintha már egyértelműleg megállapított terminológiai séma volna, nem mindössze fluktuáló és elmosódó körvonalú vélekedés. A történet- és kultúrfilozófia mindenesetre rendkívül becses indításokkal szolgál a további vizsgálatokhoz – különösen Dilthey, Spranger, Troeltsch, Freyer, Litt és a legelsők közt a mi Böhm Károlyunk említhető –, amikor általában a kultúra, az objektív szellem struktúráját és az individuumhoz való viszonyát vizsgálták, de a korszellem legfeljebb csak példaként szerepelt, önmagáért, önmagában nem tétetett kutatás tárgyává, s így sui generis természete nem derülhetett ki. Azt mondhatjuk, hogy feltárultak már igazságok, amelyek a többi történeti jelenség között a korszellemre is érvényesek, de nem azok, amelyek a többitől elkülönítik.

Ellenben számtalan kísérlet történt az egyes korok szellemének meghatározására a történelmi gyakorlatban, s ezek természetesen mind feltételeznek valaminő felfogást a korszellemről általában. Ezek a kísérletek, aszerint, hogy milyen típusú tudós kezéből kerülnek ki, rendszerint két hibában szenvednek. Aki intuitív-deduktív lényegelemzéssel közeledik a történeti anyaghoz, az egypár apriorisztikus kategóriát erőszakol a valóságra, s nem látja meg vagy nem tekinti lényegesnek a kor minden vonását, tehát nem foglalja össze a teljes, individuális korszellemet. A másik típus, az empirikus tekintete elől meg éppen a jelenségek tömege takarja el a lényeges összefüggéseket, igazi alapokat, s amellett az emberi munka korlátozottságából és a tudományok differenciálódásából következőleg csak a kor egész életének egyik vagy másik körét ismerve, ebből a szűkkörű anyagból általánosít, tehát ő sem az egész korszellemet fogja fel. Klasszikus példái a két típusnak Hegel és Ranke. Hegel a maga dialektikus sémája szerint a szabadságtudat fokozataiban látja a korok szellemét, Ranke immanens tendenciákban, változó vezető ideákban ismeri fel, amelyeket, úgymond, csak leírni lehet, nem pedig egy fogalomba summázni. De egyoldalúan politikai szemlélet irányítja, s így a koreszmék az ő számára merőben politikai célok.[2]

A legújabb irodalom számtalanszor megismétli e két klasszikusnak az esetét. A szempontok különbözősége, a metodikai tisztázatlanság az oka, hogy oly eltérő vélemények alakulnak ki a közös lényeg megállapítása körül ugyanazon korra vonatkozólag is, és csak leszármazott vonások azok, amelyekben több kutató is megegyezik.[3] Ezek az alkalmi elméletek vagy metafizikummá hiposztazálják a korszellemet, vagy teljesen intellektualisztikusan képzelik el, vagy formalisztikusan merevítik meg. Esetleg mindenik hibába beleesnek. Egészen különös, hogy historikusok, akik pedig az adatokban megrögzített történeti élettel közvetlenül érintkeznek, mily könnyen csábulnak terméketlen teoretizálásokra. Természetesen vannak szerencsés kivételek, kiktől sok útmutatást nyerhetünk.

A történet élet – ismételjük; nem a materialisztikus biológiai fogalomra gondolunk. De manapság van egy áramlat, amelyik a történetet pusztán az intellektuális alkotáshoz köti, vagy legalábbis az objektivált szellemi tartalomhoz. Erre különösen a kultúrhistorikusok, illetve irodalom- és művészettörténészek hajlamosak. Könnyen megérthető, hogy vizsgálati anyaguk erre csábítja őket. A korszellem kérdéséhez pedig főként ezek a szaktudósok nyúltak, és így többnyire megfosztották életszerűségétől. A korszellem nem Ranke ideája, sem Lamprecht diapazonja, sem Wölfflin szemléletformája vagy ezeknek különféle változatai. A korszellemet egyik szellemi funkcióból sem lehet kizárólag levezetni, ha így teszünk, feltétlenül torz képhez jutunk. A különböző területeken ugyanis ellentmondó vonásokat elemzünk ki, és tanácstalanul állunk a szintézis szándékával. A korszellem nem is annyira ezeknek az összessége, mint inkább ezeknek a közös gyökere, amely azután a történeti lét folyamán differenciálódva bontakozik ki. Nem azonosítható tehát a világnézettel sem. Ennek ellene mond már az a körülmény is, hogy ugyanabban a korszakban legtöbbször számos különböző és egymással szemben álló világnézet uralkodik. A világnézet másodlagos a korszellemhez képest, intellektualizáltabb, objektiváltabb, szisztematizáltabb származéka annak a kaotikus tartalomnak, amit jobb híján korszellemnek nevezünk. E fogalom felvétele csak akkor indokolt, ha olyasvalamit értünk alatta, ami a priori minden történeti és kulturális jelenséghez képest és valóban a korszak végső közös lényegét foglalhatjuk össze benne. A korszellemnek életegységnek kell lennie. Freyer figyelmeztet rá, hogy egy kultúra világnézeti a priorija rációelőtti, nem tudatosan megélt jelentésegység, ezt ő emberi alapmagatartásnak nevezi.[4] Talán még jobb volna az életmagatartás kifejezést használni, és ebben keresni a korszellem forrását. Hiba volna azonban azt mondani, hogy a korszellem maga ez a tudatelőtti élmény. Éppen oly kevéssé ez, mint ahogy az ember sem pusztán a tudattalan. Hiszen azért oly nehéz a korszellem fogalmi meghatározása, mert, mint maga az ember, aki létrehozza, racionális és irracionális elemek organizmusa, s a különfajta elemek mégis individuális egységbe szerveződnek, s van egy közös nevezőjük: maga az organizmus egyéni és individuális jelleme. A korszellem tehát az ember életmagatartása, amely magába foglalja egész mivoltát, összes funkcióit és közös egy bizonyos kultúrkörön és időszakon belül élő egyénekben.[5]

Ennek az életmagatartásnak első formája valaminő életérzés vagy világérzés, amelyben az abszolútumhoz, a kozmoszhoz való emberi viszony fejeződik ki. Ennek az intellektualizáltabb, rendszerezettebb alakja a világnézet, amely a vallásban, filozófiában és a művészetben nyer végső kifejezést. A korszellem tehát lényegében feladat, életfeladat az emberi szellem számára. És éppen ezért mint egy kérdést, egy nagy életproblémát ragadhatjuk meg legtisztábban, legmélyebben. Ez a feladat minden egyes korszakban empirikus kutatás által dolgozandó ki az összes tényezők alapos átvizsgálásával, vigyázva, hogy valóban a végső, közös probléma legyen az eredmény. Itt most csak megvilágításul utalok arra, hogy például korunkban hány különböző világnézet igyekszik megoldani ugyanazt a nagy kérdést, amelyet a világ mai állapota felad, tehát mind beleillenek ugyanabba a korszellembe. Vagy: a renaissance által hátrahagyott feladatok reformációt és ellenreformációt, illetve reformkatolicizmust váltottak ki. Hasonlóképen párhuzamos és közös gyökérre visszamenő jelenségek a pietizmus és felvilágosodás. Egyik sem a korszellem önmagában, de részesei a korszellemnek.

Mindez még további belátásokra vezet, ha egy másik szemponttal is vonatkozásba hozzuk. Gyakori hibája mind a filozófiai, mind a historikus vizsgálatoknak, hogy a korszellemet mint állandó struktúrát képzelik el és írják le. Hajlamosak a korszakokat izolálni, s szemléletükben a korszellemek mint kockakövek váltják fel egymást, élesen elhatárolódva, a történeti fejlődés útján. A filozófusnál ennek forrása absztraháló, stabilizáló hajlamában keresendő, a historikusnál pedig abban, hogy többnyire egy-egy kort dolgoz fel monografikusan. A strukturális szemlélet az evolúciós szempont elhanyagolására csábít. Kétségtelen, hogy a kor és szelleme egységként megragadható történeti valóságok, a korszellem egy állandó lényeg azonos tendenciája, individuális totalitás (Rickert terminológiája szerint), másként nem is beszélhetnénk róla, mert hiszen mindez jelenti azt, hogy a korszellem egyáltalán van. Kétségtelen az is, hogy a történet fejlődése nem egyenletes ritmusú, hanem hol lassabban, hol rohamosabb ütemben folyik tova, és olykor valóban úgy tűnik fel, mintha teljes nyugalomban állana, máskor hajlandók vagyunk azt hinni, hogy egyik pillanatról a másikra következett be a váratlan változás. De ha a történet élet, akkor abban megállás nincs, szakadás nincs, mert az ellene mondana az élet mivoltának. Az úgynevezett katasztrófák tényét távolról sem tagadjuk, de a tapasztalat a szakadatlan mozgást, fejlődést is tanúsítja.

Ebből két belátás következik. Az egyik az, hogy a korszakokat nem szabad kiszakítva szemlélni. Szó sem lehet arról, hogy az előző és következő szakasz nélkül megérthetnénk valamely kort. Ezek egymásból következnek. Ezt a kontinuitást egyrészt a történet alanyának, az embernek lényegi azonossága, másrészt a reális kapcsolat biztosítja. Mindenik korszak az előzőre felel, s kérdést intéz a következőhöz. Mindenik kor szelleme életreakció a múlttal szemben. Sőt éppen e reakció által lesz az egyszerű indifferens időbeliség történeti múlttá, taszíttatik a korszellem új magatartása által az antikvitásba. Ez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy mindenik epocha közvetlen viszonyban van Istenhez. Az abszolútumot igyekszik megvalósítani mindenik a maga sajátos módján. Mindenik végső és egyetemes érvényre jogot tartó magatartást vesz fel az ember és a kozmosz viszonyában, tehát valóban valamennyi korszak szellemében az abszolútum fejeződik ki. De ezt az új magatartást mindig a régi elégtelenségének az érzete váltja ki, mert ha nem így volna, egyáltalában nem következnék be változás a magatartásban, a korszellemben. Tehát a korszellem lényegét csakis előzményével és következményével áttekintve ragadhatjuk meg, genetikus és teleologikus, egyszóval dialektikus szemlélettel. Ez a dialektika természetesen nem lehet Hegel fogalmi dialektikája (bárha ma is igyekeznek régi merevségében, ha új sémákkal is, feltámasztani), hanem életdialektika, amelynek aktuális formája mindig individualisztikus történelmi kutatással állapítandó meg.

Ez annál könnyebben feltehető, mivel a korszellemet nemcsak izoláltan, de statikusan sem szabad elképzelni. A korszellem életegység, tehát önmagában is fejlődik. A legritkább esetben szokták ezt szem előtt tartani. A korszellem képét igen nagy időszakaszt átfogva szeretik megkonstruálni, s lényeges jegyei közé korai és késői fázisai vonásait egyaránt felveszik, tehát olyanokat is, amelyek egy bizonyos időpontban már eltűntek vagy még nem bukkantak fel. A korszellem lényegeként csak bizonyos közös és átvonuló fejlődési tendencia állapítható meg, a struktúra alakulásának az iránya, sohasem maga a struktúra, s ha struktúráról beszélünk, nem szabad elfelednünk, hogy jelen esetben nem statikus, hanem dinamikus struktúráról van szó.

A ZEITGEIST SZÜLETÉSE 

Ha igazán historikus szemlélettel közeledünk egyre mélyebben vissza egy konkrét korszellem eredetéhez, akkor a tapasztalat egy elméletileg is levezethető tényt fog bizonyítani, mégpedig azt, hogy a korszellem is, mint az egész történeti világ, individualisztikus erők alkotása, amely csak kifejlésében válik – ismét Rickert terminológiájával élve – maga is irreális jelentésegységgé, és léte az egyének tudatában, illetve általában lelkületében gyökerezik. A korszellem forrását egyének lelkében és élményében találjuk fel. Messzemenően óvakodnunk kell a korszellem metafizikai hiposztázisától. Gyakran látjuk ugyanis, hogy a historikus egy konkrét individuális cselekedet, alkotás, érzület motívumát minden további nélkül a korszellem kényszerítő hatásának tulajdonítja, anélkül, hogy aktuális és individuális forrása után nézne. Bizonyos, hogy amikor nem egyszerűen események előadásáról van szó, hanem objektív, általános alkat elemzéséről, könnyen hajlunk arra, hogy azt tekintsük a priorinak és az individuumot csak hordozójának, a típus egy példányának, sőt az objektív szellem kreatúrájának.[6]

A korszerűség már eleve adva van a diszpozícióban. Nem az az ember az igazán korszerű, aki a már kialakult korszellemet magába olvasztja, s önmagát hozzá asszimilálja, hanem az, aki alkalmas a korszerű életmagatartás spontán megteremtésére. Ez pedig személyi alkati feltételektől függ. Az egyforma hajlamú egyénektől kiinduló, tehát nagyjából már eredetileg is hasonló aktusok könnyen alakulhatnak a közösség tudatában korszellemmé.

Ha mármost a korszellem történeti életét és a születésekor fennálló korszellemhez való viszonyát vesszük szemügyre, akkor mindenekelőtt azt látjuk, hogy életében van egy kezdő szakasz, amikor még nem kollektívum, hanem teljesen személyhez kötött, a közösség életmagatartása még egészen más. A jövő mutatja meg, hogy az újfajta életlendület magával ragadja-e az egész társadalmat. De amikor már több egyén lelkében is létrejön az új magatartás, a társadalom nagyobb része még akkor is ragaszkodik a régi szellemhez, és a közösség intézményei azt árasztják, s az előőrsök és a nagy tömegek útja eltér egymástól. Korunk klasszikus példája ennek. A gondolkodók messze előre röpülnek a nagy változások útján, a társadalom egésze pedig a múlt század szellemében kísérletezik a teljesen új természetű kérdéseknek meddő és eleve reménytelen megoldásaival. Csak a tudomány új idealizmusára és univerzalizmusára gondoljunk, szemben a szociális mozgalmak materializmusával és partikularizmusával, melyet szeretnek kollektivizmusnak nevezni. De ha felvetjük a kérdést, hogy melyik az igazi korszellem az ilyen átmeneti időkben, akkor azt kell mondanunk, hogy éppen a két szemben álló tényezőnek egymásközti magatartása is egyik eleme a korszellemnek. Ilyenkor az általános korviszonyokhoz tartozik az is, hogy a régi eredetű, még fennálló és természetesen fennmaradni igyekvő közszellem a maga világnézeteivel és életberendezkedésével, egész kultúrájával nem felel meg az új feladatoknak, tehát az új életkérdés megérzőinek ezzel az antitézissel szemben is éppen úgy állást kell foglalni, mint akár a tudományos kutatások eredményeiben feltáruló új világképpel szemben. Hasonlóképen ez a feladat hárul a régi, fennálló korszellemre is az új mozgalmak irányában. A kozmoszhoz, amely feleletre hívja őket, hozzátartoznak mindketten, valamint kettőjük viszonya is.

E kezdő időszakban a korszellem nem is ér el eleinte a tudatosság fokáig. Hosszú ideig lappang nyugtalanító érzés, vágy és tárgytalan akarások káoszában. Ekkor még inkább negatív módon, elégedetlenség, tagadás alakjában jelentkezik. Majd utat lel az új, a tudattalan élet megoldja problémáját önmagában, alkalmazkodik önmagához, hasadása összeforr és ez élmény hullámai felcsapnak a tudatig. Lehet, hogy az életgyakorlat már régen megvalósított egy elvet, anélkül, hogy fogalma volna róla. Ez az idea lesz az új kultúra középponti elvévé, termékeny csírájává. Ennek a kristályosításával válik a korszellem, ez az eredetileg kaotikus életforrongás kultúraalkotó erővé, határozott organizmussá.

A korszellem és a kultúra viszonya joggal tűnhet fel a figyelmes szemlélő előtt különösnek. A kulturális átalakulás ugyanis sohasem mutat olyan újságot, mint maga az az életlendület, amely létrehozta. Az élmény, a feladat, a teremtő akarat és célja mindig sokkal radikálisabb, mint az az eredmény, amelyet az objektív alkotások síkján valóra hív. A szándékhoz mérve a legforradalmibb újítás is csak szerény módosítás vagy felújítás. A kultúrtörténet fanyarkedvű historikusnak gyakran szolgáltat alkalmat, hogy a nevetséges egeret emlegesse a hegyek vajúdásának láttán. Távol áll tőlünk a kultúra életének végtelen változatosságát tagadni a részletekben; de a motívumoknak bármily változatosságát tapasztaljuk is, e variációk mögött néhány állandó téma átdolgozásait kell felismernünk. A témákba zárt lehetőségek korlátokat szabnak. A történet bizonyos kultúrformák megismétlődését és renissance-okat mutat. Bizonyos világnézeti, etikai, politikai, társadalmi, gazdasági, művészeti, szemléleti alaptípusok vannak, melyek újra és újra felbukkannak, és a kultúra fejlődését áttekintve, az érzelmek, gondolatok, eszmék, célok úgyszólván igen korlátozott számú fajait állíthatjuk össze. Arról nem is beszélve, hogy a kor kultúrájában feldolgozott ismerettömeg legnagyobbrészt a múltak hagyatéka. Egy kor kultúrája mindig kultúrszintézis, Troeltsch kifejezését használva, azaz összegyűjtése, megrostálása, kiválasztása, esetleg megszűkítése vagy kibővítése és új rendszerezése egy középponti eszme körül szétszórt, már korábban – esetleg számtalanszor – más összefüggésekben állott elemeknek és kifejlésre csak most érett kezdeteknek; ezek most új összefüggésekbe kerülnek, új jelentőséget nyernek, sőt új jelentést. A kultúra újsága magában a szintézis tényében és formájában rejlik, ez az a mozzanat, amely a korszellemmel közvetlen, mégpedig funkcionális viszonyban van. A korszellem közvetlen kifejeződése ez a szintézis, amely a maga teremtő aktusával az emberi testi-lelki-szellemi struktúrában, az élet tendenciáiban és a történeti fejlődés eredményeiben adott anyagot individuális egésszé fogja össze. Mint egész teljesen új és eredeti, ha részei nem is azok.

A KORSZELLEM KULTÚRÁJA

Mindebből világos annak fontossága, hogy össze ne tévesszük a korszellemet a kor kultúrájával, hanem azt a történeti élethelyzet által kiváltott teljes és eredeti emberi életmagatartásban ismerjük fel, amely a tárgyi kultúrát magához idomítja. Mint láttuk, ez az idomítás sohasem hozhat létre gyökeresen újat, sőt itt-ott maga a korszellem friss ínsége esik áldozatul, s az élet elégedetlen lesz önmagával. Éppen ez az antitétikus viszony válik a történeti fejlődés dialektikus forrásává, ösztönzőjévé, amely az életet új és új erőfeszítésekre, egyre tovább hajszolja.

De ha ilyen éles különbséget teszünk korszellem és kultúra közt, a historikus joggal kérdezheti: megismerheti-e egyáltalában a korszellemet, minthogy annak nincs más tanúja, mint az őt tükröző kultúra. Minden bizonnyal, de csak az emberi megismerés egyetemes határain belül. Ebbe a kérdésbe sem mélyedhetünk itt bele, csupán röviden utalhatunk arra, hogy a historikusban is ugyanaz az emberi élet tevékeny, amelyik a korszellemben is fellobog, tehát a megértés alapfeltétele megvan; hogy továbbá a korszellem mégiscsak él a kultúra sémáiban; tehát a historikus megérezheti és utánaélheti, ha visszafele halad a külsőtől a belső és a kifejlett formáktól a kezdet alaktalan forrásai felé, ha megleli azt a történeti életszituációt, amely az új szellemet kiváltotta és megleli a ráfelelő életmagatartás első, egyéni és szubjektív gesztusait, s ha ezt az így kézbe kapott fonalat nem ejti el a fejlődés bonyodalmaiban.

A kor szellemét kutató historikus felhasználja az irodalom-, művészet-, tudomány-, vallás-, politika-, gazdaság- és társadalomtörténelem eredményeit, hogy a kor kultúrájának a képét megalkothassa, de csak anyagul használhatja, amely felett szuverén módon uralkodik, nem engedi félrevezetni magát, nem áll meg az így feltáruló sémáknál, hanem a formákban az élet nyilatkozatait szemléli. De nem engedi megtéveszteni magát az illető kor bármelyik gyermeke által sem. Számára csak tüneti, nem döntő jelentőségű, hogy mit nevezett, mit tartott egyik vagy másik egykorú a kor szellemének. Ezek ugyanis többnyire nem azt az elsődleges életmagatartást, hanem vallási vagy filozófiai eszmét, művészeti stílust vagy politikai-szociális célt azonosítanak a korszellemmel, tehát legfeljebb világnézeti formát. De még ha az élet mélyére nyúltak volna is, akkor sem döntő a vélekedésük. Nem, mert ők nem láthatták a fejlődés egész útját, azt az egész dialektikát, a honnan és hovát, amely egyedül lebbentheti fel az utókor tekintete előtt a korszellem lényegét elfedő leplet. Azzal azonban minden kutatónak tisztában kell lennie, hogy az életet az öntudattal maradék nélkül megragadni sohasem lehet.

A kultúra legalább szellemi jelentésegység, a korszellemben azonban nem a tiszta szellem, hanem benne az egész élet részes, a teljes valóság és nem tiszta elvek, hanem konkrét szükségletek behatására jő létre aktuális formájában. Tetemes része van alakulásában a történeti kauzalitásnak és a lélektani mechanizmusnak. Ami pedig uralmának alapját illeti, az sokkal inkább nyugszik, láttuk a korviszonyok minden egyén számára azonosságán, mint értékbelátáson, amely igen keveseknek adatik meg. A korszellem maga nem normatív. Ám közvetlen viszonyban van a normák világával. Közvetlen viszonyban, mert hiszen ez az életmagatartás a teljes élet akciója, részes tehát benne a szellem is, őelőtte pedig tisztán fénylenek az örökké érvényes értékek, a normák.

Fejtegetéseink köre összezárult és visszaérkeztünk kiindulási pontunkhoz. A korszellem végeredményében, lényege legmélyén az abszolútummal szemben foglal állást. Benne az ember viszonya fejeződik ki a normákhoz és a valósághoz. A feladat, amely a korszellem ösztönzője, amelynek a korszellem a megoldási kísérlete, éppen az, hogy a történeti valóságot, amint a kezünk közt alakul, a normák irányába vonjuk, hogy a változó élet és az örökegyazon normák egységét újra és újra megkíséreljük minden új történeti szituációban. Tehát nem a korszellem normál, hanem ő maga is úgy jő létre a felette álló normák hatására. A korszellem az értéktudattal megáldott személyiségeknek szubjektív normaélményéből hajt ki. Meglétében azután azokat is a norma felé irányíthatja, akik a spontán megélésre nem képesek. De ő maga nem a normák, hanem a valóság világába tartozik. Ezért veszti el idővel életerejét, és szakad fel belőle újra a feladat, amely új magatartásra készteti az embert.