Götz Kubitschek

Az alábbi gondolatok a Németországban kialakult aktuális helyzetről és egy lehetséges politikai fordulatról – ami talán nekünk sikerülni is fog – kifejezetten a német nézőpontot tükrözik. A német belpolitikai helyzet egyaránt egyedülálló Európában és világszerte. Nincs még egy olyan ország, ahol a nemzeti érzés üldözendő testtartásnak minősül.

 

A politikai változás Németországban nem magától értetődő, még keleti felén sem

 

Mindannyian jelentős zavarokkal és torzulásokkal számoltunk a meghatározó, 2024-es választási évre, az európai parlamenti és a három keleti tartomány – Türingia, Brandenburg, Szászország – választásai esetén is a szavazatokért folyó versenyben. Az elmúlt hetek-hónapok bebizonyították: gyanúnk megalapozott volt, és jelenleg is az. Nem mintha már korábban se jártak volna igazságtalanul el a hatalmon lévők, de még mi magunk is meglepődtünk azon az arcátlanságon, amellyel nemcsak kitalálták a „potsdami titkos találkozót”,[1] hanem még meg is töltötték mérgező tartalommal, majd a nemzetiszocialista megsemmisítési politikával hozták fogalmi összefüggésbe.

A kampány megalkotásánál és keretezésénél még sokkolóbb az a körülmény, hogy ezen szándékot a médiában nemhogy nem kérdőjelezték meg, de egyenesen pártolták. Ráadásul ez a támogatás kiterjedt az AfD elleni, jelentős állami támogatottságú tömegtüntetésekre is, holott a tüntetéshez való jogot nem arra találták ki, hogy azt a kormányzó pártok, a hatalom birtokosai maguknak követeljék és az ellenzék ellen agitáljanak. A média- és politikai botrányban rejlő potenciált nem csökkenti, hogy annak valós természetét már leleplezték: olyan „jobboldallal szembeni összefogást” teremtettek, amely többé nem tartalma, hanem egységessége és a hatalomhoz való közelsége révén akar nyerni. Ebbe az irányba mutat az a nem kevesebb mint szám szerint tizenhárom intézkedés is, amelyet Nancy Faeser szociáldemokrata szövetségi belügyminiszter a jobboldal ellen hirdetett meg. Egy felülről induló puccskísérletről van szó, amely már nem pusztán a jelképes politizálásról, hanem a beavatkozás jogáról szól. Célja szerint a jobboldali ellenzéket elsorvasztanák, megfélemlítenék, kriminalizálnák és elszigetelnék.

Szinte mindenki érdeklődését felkeltette ez a jobboldal elleni küzdelem 2024 első felében. Ez viszont elterelte a figyelmet más eseményekről és témákról. A csata, amelyet most meg kell vívnunk, a teljes elkötelezettségünket megköveteli. Az elmúlt fél évben kiderült – mint a kritikus időszakokban mindig –, hogy katonai nyelven szólva kik azok, akiket nemcsak besoroztak a politikai frontra, de harcképesek is, és jogosan kapják a fizetségüket.  A politika előtti térben [vorpolitischer Raum] az alkotó erőhöz és a keretezésből való részesedés megszerzéséhez vezető út nem éppen sétagalopp. Az talán csak ujjgyakorlat volt, amit január közepén láttunk az AfD elleni tüntetések és médiakampány idején. Lehet, hogy ez nem volt egyértelmű minden érintettnek. Azonban most már mindenki számára világossá kell válnia, és mindenkinek meg kell értenie, hogy ebben (vagy különösen ebben) az országban a hatalmat évtizedek óta birtoklók közül senki sem hajlandó harc nélkül feladni azt. Mivel a demokratikus hatalomgyakorlási forma valójában „uralom”, a politikai hatalomról folytatott vita sem egy barátságos eszmecsere. Nem szabad naivnak lennünk!

 

politikai ellenfELÜNK leveszi a bársonykesztyűt az állam ökléről

 

Az államnak, amelyet úgy alkottak meg és építettek fel, hogy a polgárai számára úgy befelé, mint kifelé védelmező és jogi térként szolgáljon, azt kellene képviselnie, amire szánták, vagyis az egészet. Egy magára így tekintő és politikailag formálni akaró nép nemzetet alkot, és államot épít. Vannak állam nélküli nemzetek, de ahol az állam létezik, ott a nép és a nemzet egészét kell képviselnie – így szól az elképzelés, ezt tanítja a történelem.

Ideális esetben az állam egy elengedhetetlen, komplex, lenyűgöző, hatalommal bíró képződmény benyomását kelti, amely képes a káoszt és az anarchiát megakadályozni, valamint védelmet, biztonságot és szabadságot garantálni. Azonban a német állam zsákmánnyá vált. Minden államnak van zsákmányértéke. A német állam értéke ilyen tekintetben magas, állami forrásai szinte korlátlanok. A pártállamok genetikájában kódolva van, hogy a pártok foglyul ejtik az államot, az állam maga zsákmányává válik, mégpedig egy jól szervezett, ügyesen cselekvő és véleményformáló rész zsákmányává.

Meg lehetett volna ezt akadályozni? Valószínűleg nem, valószínűleg sehol másutt sem. Boldog az a nép, amelynek államát azok ragadják magukhoz, akiknek állameszméje az államalkotó nép jólétét, nem pedig annak felbomlasztását tartja szem előtt. A német állam ellenben egy ideológia eszközévé vált. Ez pedig nem más, mint ellenfeleink ideológiája. Ennek az ellenfélnek az ideológiája saját maga, vagyis a népünk ellen irányul: annak szerkezete, kitartása, öntudata és identitása ellen. Ellenfelünknek tehát nagyon is van állameszméje. Nem tagadhatjuk, hogy rendelkeznek vele. Az, hogy ez az eszme minden kötelék és viszonylagosság feloldását, a német történelem és a német nép dekonstrukcióját vallja, és groteszk társadalmi kísérleteket ajánl, nem jelenti azt, hogy ez ne lenne egy eszme.

Tehát az államapparátus lehetőségei a nép ellen és azok ellen fordulnak, akik véget akarnak vetni az állammal való visszaélésnek, annak, hogy létezésének értelmét eltorzítják. A túszul ejtett állam felsorakoztatja eszköztárát: az állami – és ennélfogva – kényszerfinanszírozású médiát, a hazai titkosszolgálatokat, az államilag pénzelt civil társadalmat, az ideológiavezérelt oktatási rendszert, azaz kezdeményezések, projektek és klientúrakapcsolatok összefonódó hálózatát. Kívülről olybá tűnik, hogy az államnak meg kell védenie a rendszert (a demokratikus berendezkedés alapjait) az ellenfeleivel szemben. Az ellenfelek pedig mi vagyunk. De egyikünk sem támadja a Német Szövetségi Köztársaság politikai rendszerét; azt egyikünk sem akarja felszámolni.

Egyértelmű, hogy azok, akik megkaparintották az államot és annak erőforrásait, a politikai hatalomért folytatott harcban lépéseket tesznek azokkal szemben, akik megkérdőjelezik ezt az ideológiai önkényuralmat, és ellentmondanak a destruktív állameszmének. Minél erőteljesebben jelenik meg a színen az alternatíva, minél hangosabban kopogtat az ellenzék a kapun, annál gátlástalanabb módon fordítják ellenfelük ellen az állam erőforrásait annak elfoglalói.

 

Látszatdemokráciában élünk

 

Minden hagyományos párt részt vesz a kormányzás és az ellenzék szimulációjában. Van arányos választási rendszer, vannak véleménybuborékok, és a kormányzásban adott a kockázatmentes körforgás. Az ilyen szimulációk és diverzifikációs trükkök minden demokráciában napirenden vannak. Mindaddig nem ártanak, amíg az állameszme nem a saját népe és a nemzet léte ellen irányul. Amíg megmarad a viszonylagos homogenitás, ami minden demokrácia alapfeltétele. Ameddig az emberek hasonlítanak egymásra és többnyire egy irányba tartanak, a belpolitika tétje sohasem minden vagy semmi. Az embert leszavazhatják, de az a hangsúlykülönbségekről, nem a létjogosultságáról és a kizárólagosságról szól.

Az ideológiai töltetű társadalomátalakító politika és a saját népe ellen irányuló állameszme azonban évtizedek óta teszi fel a vagy-vagy kérdést: a német nép mellett vagy ellene, egy globalista alapokon nyugvó belpolitika mellett vagy ellene, az identitás mellett vagy ellene, az élet, az egyén és a teremtés rendjének védelme mellett vagy ellene? A konfliktus mindenekelőtt szellemi jellegű, ennélfogva beszélünk szellemi polgárháborúról [geistiger Bürgerkrieg]. Felvettük a kesztyűt, és megkezdtük a szellemi polgárháborút. Arra törekszünk, hogy az erőviszonyok egyenlőtlenségét szervezettséggel, struktúrával, a többség megszerzésével és szellemi erővel küszöböljük ki. Meg akarjuk törni az egyhangúságot és a konszenzust, és egy másik állameszméről szeretnénk beszélni. Ez sok tekintetben a korai Német Szövetségi Köztársaságra emlékeztet, de semmiképpen sem kizárólag arra.

Az áldemokraták a maguk részéről kényszeredetten reagálnak a választásokra és az ellenzékre. Állameszméjük jogi és rendszerszintű bebetonozásán dolgoznak. Az ellenfelüktől, vagyis tőlünk pedig még a létjogosultságot is megtagadják.

 

Naivitás a hatalmi küzdelemben az alapjogokBA és a méltányosságBA KAPASZKODNI vagy akár csak REMÉNYKEDNI bennük

 

A nemzeti ellenzék, mint minden új politikai erő, nem vesz részt sem az arányos képviseletben, sem az áldemokráciában. Ezért más mozgási irányt kell választania, és meg kell találnia azokat a vezető személyiségeket, akik képesek ebbe az irányba haladni. Mindehhez három vedlésre volt szükség: Bernd Luckét, Frauke Petryt és Jörg Meuthent, akik sorrendben 2013–15-ben, 2015–17-ben, illetve 2017 és 2022 között vezették az AfD-t, a párt keménymagja szavazta ki, amiért nem akarták a nehéz utat választani. Az Alternative für Deuschland egyedüli pártként követeli a német nép etnokulturális identitásának megőrzését, a német államot ezen nép tartószerkezetének és védelmezőjének tekinti. Az AfD a parlamenti álellenzékiséget valódi ellenzékké alakította, és az alternatíva hiányára egy alternatíva megfogalmazásával reagált.

A demokráciaelmélet tisztességes bánásmódot kíván a politikai ellenféllel, a „versenytárssal” szemben. Azonban valójában csak azok számíthatnak méltányosságra, akik a hatalmi egyensúlyt alapjaiban – tehát világnézetileg – nem kérdőjelezik meg. Az AfD és hátországa, vagyis mi azonban alapjaiban és világnézetileg kérdőjelezzük meg a hatalmi viszonyokat. Ez a kérdésfelvetés persze nem azonos a rendszer megkérdőjelezésével, amely a hatályos német alkotmány [Grundgesetz] eltörlését jelentené. Nem az Alaptörvényt magát akarjuk boncolgatni, hanem annak elfajzásait, politikai utópiákkal és életveszélyes kísérletekkel való erőszakos megtöltését, valamint a mohó pártállam általi folyamatos aláásását. A pártállam kialakulása nem volt szükségszerű, a nemzeti ellenzék pedig annak visszaszorítására törekszik.

A jövőről szóló vita nem uralomtól mentes diskurzus, hanem egy harc. Fel kell vennünk a kesztyűt. Ki kell vívnunk a helyünket és részünket a hatalomból. Ellenfelünk minden rendelkezésére álló erőforrást be fog vetni annak érdekében, hogy megakadályozza a hatalomban való részvételünket. Csak akkor fog tárgyalni velünk, ha már kivívtuk a helyünket.

 

A valóság ÖNMAGÁBAN nem szab gátat az ideológiának. Segítő kezet kell nyújtanunk neki

 

A mi harcunk nem ér célt magától. Csábító, szinte politikai drogként működő az a konzervatív meggyőződés, hogy a valóság a mi oldalunkon áll és magától érvényesül majd – e szerint az értelmezés szerint a politika türelemjáték. Azonban a történelem, sőt az egyén élettörténete is tele van olyan példákkal, amelyekben a valóság nem vagy túl későn érvényesült az eszmével, a mítosszal, a megtévesztéssel szemben: a hétköznapi látásmód tehetetlen volt az állami covid-intézkedésekkel szemben, az iskolás gyerekek életének valósága aligha gyógyította ki a zöld-baloldali szülőket, egy minden rendelkezésre álló eszközzel megkomponált hazugsággal pedig, melyben egy ártalmatlan potsdami megbeszélésből a hatalom küszöbén álló titkos találkozót kreáltak, százezreket vittek az utcára.

Ellenfeleink olyan propagandaeszközöket használhatnak, amelyek nekünk még nem állnak rendelkezésünkre. Képesek a valóságot érzelmekre ható, erőteljes narratívákkal elfedni, és egy másik valóságot teremteni. Ők a véleményformálók, és tudják, hogy – kiváltképp a demokráciákban – a médiában közölt vélemény a közvéleményt jelenti. Ezt azt jelenti, hogy a hatalom birtokosa képes ugyanazt az üzenetet különféle csatornákon keresztül eljuttatni a nyilvánossághoz, és azt a benyomást kelteni, hogy mindenki velük egyező véleményen van. Megbizonyosodni a szomszédok vagy kollégák egyetértéséről mintavételként szolgálhat, amely általában erősíti azt a benyomást, hogy a közvélemény megfeleltethető a médiában közölt véleménynek. Amikor a szomszéd véleményét kérdezik, ő sem akar különbözni, az idomulás eredményeként pedig véleménybuborék alakul ki, mivel senki nem szeret egyedül maradni stb. Ebből világosan következik, hogy rendkívül fontos egy hatékony ellennyilvánosság kialakítása, amely megtöri a médiában közölt vélemény monopóliumát.

A hagyományos újságíráson kívül az influenszerek és a közösségi média is régóta egyesítette erőit, amivel garantálják a folyamatos információáramlást és a központilag gerjesztett felháborodáshullámot. Amennyiben azt, amit a hagyományos formátumok állítanak, az úgynevezett szabad média a lehető leggyorsabban lebontja és elutasítja, a közvélemény teret nyerhet, és több részre szakadhat. Ez nem állít ki jobb bizonyítványt a „felelős állampolgároknak”, ám mégis a szabadság növekedését vonja maga után: az ember dönthet egyik vagy másik nyáj mellett, amelyekben önigazolásra lel.

Ebből következik, hogy olyan propagandaeszközök kiépítésére van szükség, amelyek legalább egyenlők ellenfelünk erőforrásaival. A saját történetünket különböző szinteken, hatékonyan és vonzó módon nekünk magunknak kell elmesélnünk. Méregtelenítenünk kell a megmérgezett szavakat, és új fogalmakat kell alkotnunk. A méregtelenített és új fogalmak nélkül nem lehetséges alternatív politikát folytatni: segítő kezet kell nyújtanunk a valóságnak, hiszen az önmagától nem fog érvényesülni.

 

A politikai ellenfELÜNK professzionálisan dolgozik, és még messze nem ért munkája végére

 

Mindazonáltal az AfD sikerei nyilvánvalóan abból adódnak, hogy az ellenfél félreérti a valóságot: társadalommérnökösködés, zöld klientúrapolitika, több mint szembetűnő külföldi beszivárgás, érdektelenség az egyszerű emberek életének nehézségei iránt, folyamatos, alaptalan beavatkozás a mindennapi életbe, amihez az a cinikus követelés társul, hogy az ember még viselje is el mindezt. Nem nehéz kinevetni Ricarda Langot és Annalena Baerbockot,[2] elképzelni őket ellenfélnek, és önbizalmat meríteni abból, hogy mi fogunk nyerni. Azonban a hozzájuk hasonló álarcok mögött álló apparátus nagy hatalommal bír, és professzionálisan működik.

Az ellenfelünk még korántsem végzett. Idén januárban eredményes totalitarizmusnarratívát alkottak, és a „defenzív demokráciának” nem pusztán jogilag, hanem mindenekelőtt érzelmileg találtak helyet. Impozáns a merészség, a hosszú távú tervezés és kivárás, valamint az összes eszköz (állami erőforrások, államközeli civil társadalom, a szolgálatok, a vezető sajtótermékek, egyházak és az egész kulturális közeg) megfelelő hangszerelése is. Ellenfelünknek minden szinten sikerült fogalmakat gyártania, és elültetni azokat: az olyan szavak, mint a „titkos találkozó”, „mesterterv”, „deportálás”, „wannseei konferencia” az ártalmatlan beszélgetéseket bűnügyi kontextusba helyezték és megszőtték az AfD–szélsőjobboldali–náci hármas képzeletbeli hálóját. Az olyan szavaktól való elhatárolódás, mint a „remigráció” és „Sellner”,[3] óriási nyomásban öltött és ölt jelenleg is testet, és nem mindenki tudott ennek ellenállni azok közül, akiknek kellett volna. Pontosan ez volt az egyik célja a kampánynak: láthatóvá tenni a hajszálrepedéseket az AfD-n belül, valamint a párt és a politika előtti tér között, s ékeket verni ezek közé. A rágalmazás következtében az AfD a már kiharcolt potenciáljából nem veszített túl sokat. Azonban érzelmi gátak emelkedtek azok előtt, akik az AfD felé tartottak. A politikai elkötelezettségnek és a szavazói magatartásnak a logikához és megfontoltsághoz kevés, míg a benyomáshoz és az érzelmi biztonsághoz annál több köze van. Talán a véletlen műve, de valószínűleg nem, hogy az AfD megbélyegzésének pillanatában született meg a Sahra Wagenknecht Szövetség, melynek névadója az establishment szerves része.[4]

Végső soron a meghatározó tényező a légkör: a jobboldal elleni rágalomhadjárat az erők egyesítéséhez és a „tisztességesek második lázadásához” vezetett.[5] Egy olyan közös sorson és egységes politikai hitvalláson nyugvó életközösség létrehozására tett kísérlettel állunk szemben, amely már nem érdekelt a demokratikus vitában, hanem a „defenzív demokrácia” erőforrásait helyezi készenlétbe – annak figyelembevétele nélkül, hogy minek a hatására és mely alkotmányjogi lelkesültség eredményeként kerültek bele a vonatkozó passzusok az Alaptörvénybe néhány évvel a Harmadik Birodalom összeomlása után. Most pedig már – nem éppen az Alaptörvény szellemével összhangban – szóba kerülhet egy párt betiltása, a források megvonása, a passzív szavazati jog eltörlése is. Az ún. „centrum” készen áll az efféle eszközök alkalmazására. A szörnyű képek és a mérgező történelmi-politikai összehasonlítások többséget is teremthetnek. Nem tudjuk, hogy ellenfelünk meddig képes elmenni, de mindenre fel kell készülnünk.

 

(Fordította: Biró András – Kosztur András)