Kodolányi János

KELET ÉS NYUGAT HATÁRÁN*   

 

Az utóbbi időben, különösen a két legutóbbi esztendőben, figyelemre méltó jelenségnek vagyunk tanúi a magyar szellemi élet minden területén. Érdeklődésünk mohón fordul az örök, a változhatatlan magyarság jellegzetes vonásai felé. A történelem iránt megnyilvánuló mohó érdeklődés, meg az örök magyarság jellegének kíváncsi vizsgálata szorosan összekapcsolódik. Mintha a történet mély tengerébe nemcsak azért pillantanánk, hogy a mélybe süllyedt atlantiszi világ épületeit lássuk, felkonduló harangszavát halljuk, hanem azért is, hogy visszatükröződő arcunkat figyeljük, magunkat megismerjük. Ez azonban nemcsak magyar jelenség, bár okai a magyarság külső-belső helyzetéből, a fajtának egy nagy erőfeszítésre való ösztönös felkészüléséből erednek. A Szovjetunió népei – tatárok, kirgizek, mongolok, mordvinok, marik, sőt a maroknyi osztyákok, vogulok – körében is egyre mélyebbre hatol a történelmi múlt, a faji tulajdonságok vizsgálata. Mérhetetlen összegeket, munkát fordítanak ásatásokra, tudósok serege kutatja a fajták jellegzetes kultúrkincseit, irodalomban, zenében, színpadon, építészetben, képzőművészetben egyre nagyobb területet hódít a fajták jellegét felmutató művészet. S ha így van a marxi szemlélet szerint koordinált Szovjetunóban, mennyivel inkább így kell lennie Finnországban, a balti államokban – melyek fejlett faji kultúrájukat készen vitték be a Tanácsköztársaságba – mennyire így kellett lennie a tragikus sorsú Lengyelországban.[1] A kicsiny Szlovákia görcsös erőfeszítéssel kaparja össze népi kultúráját, hogy öntudatot ébresszen magában, Horvátország most kezdi kutatni történelme sekély rétegeit. Nagy, kontinentális egységek körvonalai rajzolódnak, de e körvonalakon belül fehéren izzó feszültséggel gyúlnak ki a fajták öntudatra ébredésének ragyogó tüzei.

 

A MAGYARSÁG HIVATÁSA

 

Nekünk, magyaroknak is megvan minden okunk, hogy örök tulajdonságainkat kutassuk. Külső nyomás alatt élünk évszázadok óta. Belső bomlasztó erők lazítják ellenállóképességünket. A belső bomlasztó erők, mint tudjuk, külső erőkre támaszkodnak. Földrajzi, katonai helyzetünk nehéz. Gazdasági erőink egy bomlóban lévő liberális-kapitalista termelési rend lehulló kövei s egy kialakulatlan monopolkapitalizmus épületállványai alatt szorongnak. Társadalmi berendezkedésünk a Szovjetunióban szervezett népek kollektivizmusának, a fasizmus különböző formáinak s az angolszász liberalizmusnak zavaros erői között hányódik. Erkölcsünk szelleme ingadozik, amerre nagyobb katonai, gazdasági és politikai erők vonzzák. Kultúránk véres körmökkel iparkodik napfényre törni a népi mélyrétegekből, s ami ezzel egyértelmű: évszázadok mélységeiből a ránehezedő hivatalos, európainak mondott, de valójában zavaros, idegen polgári kultúra kriptafedele alól. Egész életünkön végigvonul a máról holnapra való kényszeregyezségek szelleme, sohasem látott impresszionizmusban hányódunk. Lábunk kétségbeesetten tapogat szilárd talaj, tekintetünk örök irányok csillaga után. Mindenki érzi, hogy két feladat sürgőssége szorongat: tisztáznunk kell a világban való helyzetünket, s tisztáznunk kell mivoltunkat, tehát belső erőink mértékét.

Valószínű-e, hogy a magyarság helyt fog állani? – kérdezte évekkel ezelőtt Németh László a Debreceni Kátéban [1933]. „Nem valószínű. A valószínűség számtani fogalom, hiányzik belőle a megfoghatatlan heroizmus. Az észérvek aránya a magyarság ellen szól” – felelte. Aztán felteszi a kérdést, hogy miért kell mégis erőltetnünk a helytállást? „Mert így kívánja életünk méltósága, a testünkben szálló sors s az elszántságot kedvelő idő […] A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben, a falhozállított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája. Maratonnál a reménytelenség győzött.” És hogy egyenesedhetik ki a magyarság?

 

„Hagyományai belső udvarára kell húzódnia, legjobb életnedveit kell fölszivattyúznia magába. Van magyar sors s voltak e sors széljárásában lengő életek: ezeknek izgalmát és erejét kell áteresztenünk magunkon […] A magyarság új életrelobbanását kívánjuk egy sorsunkhoz méltó magatartású »új nemességében«.” 

 

Évekkel ezelőtt mondotta ezt a Debreceni Káté. Azóta a feladatok nőttek, de mondjuk meg mindjárt azt is, hogy a magyarság megmaradásának lehetőségei is szaporodtak. A valószínűség ma már matematikai értelemben is mellettünk szól, harcunk nem egészen maratoni harc. Ha a reménytelenség ráébresztett bennünket a helytállás kötelességére és méltóságára, a reménység elénk hintáztatja a jövendő boldogabb, tisztább képeit is.

Mi a magyarság hivatása? Ezt is számtalanszor kérdezik, fejtegetik manapság. Hallunk európai küldetésről: ez az úgynevezett európai kultúra megvédelmezése volna „kelet barbárságával” szemben. Hallunk Duna-völgyi hivatásról is: ez meg a Duna völgye körül elhelyezkedett népek megszervezése volna, végső soron ugyancsak az „európai” vagy, ha úgy tetszik: „keresztény” kultúra védelmében. A „híd” szerepét is nekünk szánták, a közvetítését: adjuk át Nyugatnak, ami a Keleté, Keletnek, ami a Nyugaté. Ami ebből az adom-veszemből megmarad, az a miénk. De számoljunk csak le a szép szavakkal! E hivatásokat és küldetéseket Európa, vagy ha úgy tetszik: a nyugati keresztény kultúra tűzte ki elénk a maga érdekében. Harcolj, vérezz, és én kitüntetlek – mondja Európa. Valld és hirdesd az én felsőbbrendűségemet, és én nyakadba akasztom kultúrnéppé avató Korvin-láncomat.

A nyugati kultúra, pontosabban: a kereszténység védelmének gondolata IV. Béla kétségbeesett segélykérő leveleiben bukkan fel először. A tatár támadással szemben Magyarország a maga erejéből nem tudott megállani. Látta Lengyelország, Csehország összeomlását. A király, igen helyesen, de sajnos, eredménytelenül, arra hivatkozott, hogy Magyarország bukása a kereszténység bukását vonhatja maga után. Könyörgött, segítsenek bennünket a helytállásban Nyugat hatalmai. A pápa szép buzdításokat küldött, de sürgősebb dolga volt: le kellett számolnia a császárral, az Antikrisztussal. A mongolokkal talán meg lehetett volna egyeznie – s történtek is lépések ez irányban – olyasformán, hogy megkeresztelkednek, s osztoznak a pápával a földi hatalomban, de a császár ott állott Róma kapui előtt, vele egyezkedni nem lehetett. A magyarság tehát elbukott, elbukott a maga védelmében, noha önvédelmi harca Nyugat és a kereszténység érdekét is szolgálta.

Ugyanez ismétlődött a török hódítás idején. A keresztény kultúrát, Nyugat-Európát védelmeztük anélkül, hogy a védelmezettek támogattak volna. Szükségtelen, hogy részletezzük a dolgot. A magunk megmaradásáért véreztünk, szenvedtünk másfél évszázadon át s ebből adódott, hogy védelmeztük Nyugatot is, minthogy a kapuban állván, csak a mi holttestünkön át közelíthették meg Nyugatot a Keletről előretört erők. A nyugati „kultúrnépek” ezért ismét nyakunkba akasztották a megtisztelő Korvin-láncot, de siettek leszámítolni a védelem hasznát: a török kiszorítása után elkergették honfoglaló nemzetségeinket ősi földjükről, jobbágysorba juttatták őket. Nyugatról pedig egy eljövendő Habsburg-imperializmus számára hídpillérekül idetelepítettek egy sereg idegent, hogy Magyarországból „virágzó kulturbodent” teremtsen. Majd később élcsapata lehettünk a nyugati kapitalista imperializmus háborúságában az egyik viaskodó félnek. Jutalmunk lett Trianon. Ha más példára vagyunk kíváncsiak, tekintsünk a rokon finn nemzetre. Egy évvel ezelőtt ugyancsak a „nyugati kultúrát” védelmezte véres áldozatok árán. Egyedül maradt, rajtavesztett.[2] Mi az igazság tehát abban a kérdésben, hogy a magyarság hivatása a nyugati kultúra védelme?

A nyugati kultúra éppen úgy nem egységes, mint ahogy nem keresztény. A nyugati kultúra számtalan ókori és középkori kultúrelemből, sőt kultúrkörből tevődik össze, szellemi tartalma a Rómától átvett pogány vallások hagyatékának színes kaleidoszkópját mutatja. Óegyiptomi, asszír, görög és zsidó kultúrrétegek hevernek benne egymáson. Mindehhez járul még a beözönlött germán népek kultúrája. Európa törekedett arra, hogy kereszténnyé legyen, valójában sohasem lett az, legfeljebb megközelítette imitt-amott a keresztény eszményeket. Évszázadról évszázadra más és más kultúrképet mutatott, hol a román, hol a gót, hol a klasszikus vonások kerekedtek felül benne. Voltak korszakok, amikor inkább pogánynak lehetett volna nevezni, például a reneszánsz idején. Egységes a kapitalizmusban lett Európa, de akkor szűnt meg európai lenni. S vajon ki állítaná, hogy a kapitalizmus kultúrát s kereszténységet jelent? A világ minden táján ősi, harmonikus, szilárd kultúrákat pusztított ki, ahol elhatalmasodott. Alapelvei: a munka kizsákmányolása, a szabadverseny, a gyengébbek elpusztítása, az élet minden területén könyörtelenül alkalmazott haszonelv, a családi közösségek felbomlasztása, áltálában a magasabb erkölcsi célok és értékek alárendelése rideg materiális céloknak és érdekeknek, mind-mind homlokegyenest ellenkezik a kereszténység alapelveivel. Ha Európában maradt még kultúra, az éppen ennek a Molocheurópának ellenére maradt, s mindenütt azokon a területeken, amelyek kívül estek a kapitalizmus nyers uralmán, tehát a legalsóbb néprétegekben, a földmívesek között, egyes nem kapitalizálódott országokban, vagy ahol a nép fel tudta építeni belső védekező szervezeteit (Dánia, Finnország). Vajon hát ennek a sem nem keresztény, sem nem magasabb rendű Európának a védelme volna a magyarság hivatása?

De mondhatná valaki, hogy napjainkban éppen ezzel a kapitalista – mint mostanában divatos nevezni: „plutokrata” – Európával számolnak le a fiatal népek. Ez indokolja a Szovjetunió új szerepét is napjainkban. A valóság azonban egy kissé más. Itt is szükségünk van a fogalmak, helyesebben a tények tisztázására. Mert Európában ma a liberális kapitalizmus átszervezése folyik monopolkapitalizmussá. Az egyik állam kapitalizmusa arra törekszik, hogy megölje testvéreit, s monopolizálja Európát, egyedül birtokolja nyersanyagforrásaikat, piacaikat, termelési eszközeiket. Ugyanaz az ideológiai rendszer, ugyanazok az alapelvek, tehát ugyanaz a materializmus, amiből a modern kapitalizmus született, csak éppen liberalizmus nélkül. Ezt az „új” Európát védelmezze a magyarság akár egyedül, akár a Duna-menti népek megszervezése útján? Sőt legyen talán faltörő kos a kezében, ha majd egyszer leszámolását tartja a keleti államkapitalista rendszerrel?

Kétségtelen, hogy a magyarság célja, hivatása, küldetése csak egy lehet, a jelenben csakúgy, mint volt a múltban s lesz a jövőben: a megmaradás. Mégpedig akár ilyen, akár olyan Európában, akár egyedül, akár szövetkezve más, reánk utalt népekkel. Ha e harcban jó fegyver az az érv, hogy Európát védjük, ám éljünk vele, bár a tapasztalatok kellő értékére szállították ezt a fegyvert. És ha érv és fegyver, hogy Európa ellenére maradhatunk csak meg, hát akkor Európa ellenére kell megmaradnunk.

 

KELET NÉPE

 

Ha mármost tudjuk, mit akarunk, s tudjuk, tudnunk kell azt is, honnét jöttünk, kik s mik vagyunk, minő erőkkel rendelkezünk. Ha tudjuk, hogy meg kell védelmeznünk magyari voltunkat, tudnunk kell azt is, mi a magyarság, mi az, ami a sors forgandó kerékküllői közül sohasem hull ki. Ami örök, amit védelmezve magunkat védelmezzük.

Faji szempontból a magyarság már keletkezése pillanatában sem volt egységes. Ezért lett közkeletű az a gyakran diadallal hirdetett felfogás, hogy magyar fajta nincs is. A fajbiológia nem is magyarázhatja meg egészen magyarságunkat, összetett nép lévén, amely egy keleti ugor és egy bolgártörök ágból ötvöződött, fajiságunk már az előmagyarok korában kettős arculatot mutat. A keveredés később folytatódott. A türk törzsszövetségben belső-ázsiai türk törzsekkel, a kaukázusi tartózkodás idején alán (iráni) elemekkel, a kazár birodalom keretében kabarokkal, később besenyőkkel, kunokkal, eszegelbolgárokkal (székelyekkel) vegyültünk. Őseink sűrűn szedtek rabszolgákat az orosz erdővidékekről, így ágyasaik között sok szláv és finnfajta nő volt: mordvák, muromiak, marik. Ivadékaik a finn elemet szaporították. Itt Magyarországon is sok szlávot találtak, s nem irtották ki őket, hanem maguk közé fogadták. Kevert vérűek vagyunk tehát, jóllehet magyarok.

Mit jelent hát néhány fajbiológusunk játéka Mendel öröklési törvényeivel? Nemrégiben egyik ifjú tudósunk piros meg fekete kockákkal illusztrálta a Mendel-törvényeknek a sejtek génjei útján való érvényesülését. Itt a piros, hol a piros játék ez. Több-kevesebb valószínűséggel alkalmazható birkákra, lovakra, gazdasági növényekre. Itt azonban nem babra megy a játék, hanem lélekre. Lelki tulajdonságok, kultúrák, tehát szellemi tények nem erőszakolhatok a mendelezés állattenyésztési vagy növénynemesítési módszerébe. Az ember nem mezőgazdasági produktum. Ma már a legmegrögzöttebb ortodox marxisták is megengedik, hogy a kultúra nem mindig Überbauja a gazdasági rendszernek.

Bartucz [Lajos] vizsgálatai szerint van kelet-balti, mongoloid és mongolid, van dinári, taurid, alföldi, van szibériai és rjazáni rassztípus a magyarságban. Sajnos, az antropológusok sem jutnak sokkal közelebb a magyarság faji vonásainak tisztázásához. Míg majdnem háromezer avar koponyát vizsgáltak meg, honfoglalás kori koponya alig száz került elő. E koponyákból annyi állapítható meg, hogy azok 28 százaléka hosszúfejű, 56 százaléka középfejű és csak 16 százaléka rövidfejű. Általános vélemény, hogy a magyarság nagyobb része kelet-balti fajta volt, bár a kelet-balti elem eredete elég homályos. Tapogatózunk tehát, s óvatosan kell megfogalmaznunk azt a véleményt, hogy a honfoglaló magyarság az europid és a mongolid fajkor határán állott.

Az őstörténet és segédtudományai szerint a magyarság kultúrája nem volt tiszta nomádkultúra. Elődeink egy része ismerte már a földművelést is. Hosszabb-rövidebb letelepedései során nemcsak sátorban, hanem házban is lakott. Társadalmi szervezete viszont békében-háborúban egyaránt a türk törzsszövetségen nyugodott. Törzsek, nemzetségek, családok (hadak) rendszere volt ez. A hadi tevékenységet, az államvezetést – amennyire államnak lehet nevezni a honfoglalás előtti kor magyar társadalmát – kétségkívül a türkök harcias törzsei és nemzetségei intézték, a békés ugor népesség viszont valószínűleg alávetett (jobas = jobbágy) szerepet játszott, s inkább vadászattal, halászattal, földműveléssel, famunkálással, vessző- és sásmunkával foglalkozott. E nép, amely a türk fajtájú avarok összerombolt birodalmának színhelyén megjelent, még Géza fejedelmünk idején is tipikus képét mutatja a türk államszervezésnek. Az uralkodó törzs, a Magyar, középponti helyzetet foglalt el az országban, a többi pedig az ő biztonságát – s vele az egész államét is – biztosította. Az itt talált népeket szabadságukban, lakóhelyükön meghagyták, mindössze, mint később a mongol birodalomban is, adófizetésre kötelezték őket.

Őseink tehát a nagy eurázsiai sztyepkultúra képviselőjeként jöttek ide. Mint küldöttei a távol-keleti Csendes-óceánig s fel a Jeges-tengerig terjedő mérhetetlen, kavargó, hol lavinaszerűen megnövő, hol részeire hulló s új mozaikba illeszkedő néptengernek. A változat benne végtelen. Itt még sokáig folytatta eredeti életmódját, majd lassanként letelepedvén, az állam alapja az ugor réteg lett. S megindult egy úgynevezett „felső kultúra” építése.

Ez az a pont, ahol hivatalos történetírásunk és kultúrszemléletünk szinte magyarellenessé válik. Igaz ugyan, hogy szerves folyománya középkori gestairodalmunk s kolostori felfogásunk szellemének, azonban ideje a szolgai követéstől, sőt túlzásoktól szabadulnunk. Mert a nagy sorsfordulót, a magyarság letelepedését és kereszténnyé válását határnak tekinti, erőszakos, szakadékszerű cezúrának, ahogy a gesták cezúrának tekintették abból az érthető okból, hogy ami a keresztségen innen van, az az Istennek tetsző tiszta, emberi s felsőbbrendű élet, ami a keresztség előtt volt, csak vak botorkálás, tévelygés, sötétben való tapogatózás, szánalmas, embertelen állapot. Hivatalos felfogásunk és közkeletű nézeteink szerint a nagy cezúrán, a keresztségen még át nem esett magyarság műveletlen, barbár, alacsonyrendű, noha nemes tulajdonságokkal megáldott s kultúrára „hajlamos” nép volt, szánalmas, némiképpen erkölcstelen, mindenesetre közveszélyes nomád életet élt, rablásokat rendezett, magnum áldomásokat ivott, hódolt a „Hadúr” előtt, s elég illedelmesen ugyan, de mégiscsak pogánykodott. Szegény, alacsonyrendű rokonságról szokott így beszélni a felkapaszkodott unoka. A kereszténnyé válás után pedig, íme, egy átvedlett, múltját megtagadó, szorgos kultúrmunkában verejtékező, Európára mély tisztelettel tekintő, mindenáron tanulni akaró nép áll. Szégyelli, hogy kumiszt ivott, s egyetlen vágya, hogy odahagyva sátrait, kőházakba vonuljon, román templomokat építsen, a bajor törvényért lelkesedjék, s mennél tökéletesebben s gyorsabban elfeledje, hogy ki s mi volt, honnét jött. Eszerint a magyarság valami különös kollektív pszichoanalízisen esett át, kigyógyították infantilis komplexusaiból. Fiai, mint valami jobb családok gyermekeiből összeválogatott gimnáziumban, vetélkedtek abban, hogy ki tud jobban felelni Európából a „keresztény-germán” tanár úr előtt. Ösztöneit megtagadta vagy kiirtotta. Puszta megszokás, hogy magyarnak nevezte magát, ez mindenesetre sajnálatos szépséghibája máig. Hivatalos felfogásunk szerint a magyarság egycsapásra megszűnt eurázsiai nép és lélek lenni.

Holott lehetséges-e, hogy egy nép, mint a gúnyáját, levesse több évezreden át szervesen kialakult lelkiségét? Ha a keresztvíz kereszténnyé is teszi a pogányt, elképzelhető-e, hogy fehér emberré változtatja például a négert? S ha nem tudja lemosni a fekete bőrt, vajon ki tudja-e mosni az ösztönöket, szét tudja-e oldani a lelki alkatot? Vajon megszűnt a magyarság az lenni, ami volt? Bizonyára nem.

A sátrak ugyan átengedték helyüket a berenaházaknak, a téli szállások a váraknak, az ősi, hordozható istenházak az új stílusú templomoknak. Géza fejedelem fapalotája is szégyenkezve nézett még ideig-óráig az esztergomi hegyen vele szemközt épülő díszes kőpalotára. A papoktól üldözött jókulátordalok és hősi énekek is visszahúzódtak a nép közé, a tarsolylemezek palmettái a paloták oszlopfőire, kelyhek, szentségtartók peremére kerültek, a sámánok, javasok, táltosok és baksák mocsarak, erdők közé húzódtak, vagy vándorló garabonciás diákokká (kara bonc = fekete táltos) lettek. De mindez szívósan, makacsul élt és virult tovább. Mint pogány tarack bujkált a keresztény búzavetés alatt, s minden irtás, tiprás, égetés ellenére ki-kiütközött az Úr gabonájából s a nyugati művelődés alól. Az eurázsiai lélek kereszténnyé s nyugativá lett ugyan, de a maga módján, eurázsiai módon lett azzá.

 

EURÁZSIAI LÉLEK

 

Az eurázsiai lélek tehát mélyen a nép alsóbb rétegeibe szívódott, lassan-lassan rátelepedett egy európai kultúrréteg, amely, mint mondottuk, aszerint volt más és más, ahogy maga Európa is más és más volt időnként. Európa volt a változó, a magyar lélek az állandó. E két birkózó erő első találkozása Szent István országlása. Néha kiegyensúlyozódtak a külön-külön erők, ez történt a román korban, néha törések támadtak, mint Mátyás király korában az üvegházi magyar reneszánsz virágzása idején, majd tragikus kimenetelű, egyenlőtlen harcban kavarogtak, mint napjainkban, a kapitalizmus korában.

A találkozás azonban nem a keresztény-germán kultúrkörrel, hanem a keresztény-latin kultúrkörrel történt meg első ízben. Ezen nem változtat semmiféle hivatalos erőszaktétel. Az új Magyarország alapjait a clunyi kolostorból kisugárzó erkölcsi megújhodás vetette meg, a 11–12. században kolostorok épültek azzal a rendeltetéssel, hogy bennük csak francia szerzetesek lakhatnak. Nyelvünk kellő figyelemre nem méltatott jövevényszavai között már a kereszténység első korszakában sok francia szó volt. Arra a termékenyítő francia-latin szellemre, amely a honfoglalást követő első századokban oly csodálatos fénnyel vonta be nemcsak királyaink udvarát, de előkelő nemzetségeink mindennapi életét is, ragyogó okfejtéssel és világító bizonyítékokkal mutat rá Kardos Tibor kiváló műve, a Középkori kultúra, középkori költészet [1940]. De jelentékeny hatással volt ránk a bizánci kultúrkör is. Eleinte mintha egyforma esélyei lettek volna a keleti kereszténységnek a nyugatival, gondoljunk csak görög kolostorainkra s a különösen a Dél-Magyarországon tevékenykedő görög térítőkre. Nincs minden szimbólum híján, hogy Szent István koronája két részből, egy Rómából kapottból s egy Bizáncból küldöttből áll. Palástja nyilván mutatja a bizánci kultúra hatását, de a korona zománcképei is rávallanak.

            Az eurázsiai lélek minduntalan felhorgadt a rátelepült idegen kultúra ellen. Az első századok pogánylázadásai, a hajdan mellérendelt viszonyban élő törzsek tiltakozása a frank alárendelt viszony ellen, a katonai szervezeté a földművelő nép új szerepe ellen, Tengri tiszteletéé az új Boldogasszony és Fia tisztelete ellen. Később ez a lélek szelephez jut a roppant belső feszültség könnyítéseképpen a háborúkban. De mohón ragadja meg Dózsa parasztmozgalmának alkalmát, hogy fölkeljen s mennydörgő szavát hallassa elnyomójával szemben. A reformáció idején vallási mozgalomhoz csatlakozik, majd a vallásszabadságért vívott harcokban a szabadság zászlajának felemelőihez, a ’48-as forradalomban Kossuthhoz. A világháború után már nem volt hová állania, bár reménykedett, hogy felszabadulhat, s megteremtheti a természetének megfelelő sajátos életformákat.

De nemcsak idegen szellemmel, idegen kultúráramlatokkal került szembe, hanem idegenekkel is. Ez a nép, amelyhez szabadon csatlakozhatott minden idegen népelem, s amely szabadságukat megtartotta, nyelvüket, életmódjukat nem korlátozta, időről időre mégis kénytelen volt felhördülni. Már Szent István idejében idegenekkel hadakozott, I. [Orseolo] Péter korában iszonyú idegengyűlölet rohant végig az országon, ez a tűz csapott fel II. András idején, s felperzselte a merániakat s fennhéjázó, költekező uszályhordozóikat. Felesleges végigmennünk minden kiáltó példán napjainkig. Eltűrtük, hogy királyi s főpapi udvaraink előkelői idegenből jussanak nálunk magas polcra, őrködtünk nyolcszáz évig szepességi és erdélyi szász városaink biztonsága, gazdagodása fölött, több mint két évszázadon át alig volt szavunk az ellen, hogy a török hódoltság után betelepedettek velünk egyenrangú, jómódban, szabadságban élő honfitársaink legyenek. S íme, még ez az ázsiai mód türelmes lélek is kellett, hogy olykor-olykor megálljt kiálltson a földjén hízó élősdieknek. Mert ők az európai kultúrnép jogán a magyar mellérendelő viszonyt mihamar alárendeltté akarták tenni s tették is a magyarság számára.

Miféle népeket kapcsolt a magyari törzsszövetség magához? Vándorlásai során a magyar törzsszövetség magához kapcsolt minden olyan szabadon csatlakozó népet, amely lelkiségében, kultúrájában, életmódjában hasonló volt hozzá. Az ugor törzseket egyesítette a bolgártörökkel. Annyira kiegészítették egymást, hogy az utóbbiak a nyelvüket is feladták. Csatlakozott a jazig, bár iráni eredetű volt – utódaik a jászok. Itt, a Duna-Tisza mentén megszervezte a szlávokat. Időtlen múltja volt már a honfoglalás idején az úgynevezett szentistváni gondolatnak, vagyis a türk eredetű mellérendelő államszervezés törzsszövetség-gondolatának. A szabad, mellérendelő türk törzsszövetség elve szerint mindig a magyarság szabta meg a csatlakozás feltételeit, a csatlakozóinak feladatát, jelölte ki a szövetségben elfoglalandó helyét. Így történt ez a kabarok, a besenyők, a székelyek, az avarok, a szlávok esetében. Így történt első királyaink korában a szepesi, az erdélyi telepesekkel is. Jogilag voltak szabadon csatlakozott, egyenlő jogú (törzs)szövetségesek, voltak behívott s bizonyos feladatokkal megbízott telepesek, s később már a török hódoltság után, voltak be nem hívott, de bejött telepesek.

A csatlakozottak ugyanannak a lelkiségnek, a széles eurázsiai kultúrának hordozói voltak, aminek a magyarság. Azok a nem magyar népelemek, amelyek már előbb itt éltek, ugyancsak a magyarság lelkiségéhez közel álló, azzal rokon elemek voltak. Egy nép lelkéről a nyelv mellett a zene vall legnyilvánvalóbban. Vallomása döntőbb is a nyelvénél, hiszen népek levetik nyelvüket, ahogy a türk-magyar törzsek levetették s felvették a finnugor magyart, a bolgár szlávval cserélte fel a magáét, a porosz németül beszél ma, a mordvin, a cseremisz, a mari, a baskír, a kazáni és a krimi tatár nagyrészt oroszul. De a zenei nyelv évezredeken át megmarad. Márpedig a magyarság lelke lényegében ugyanazon a zenei nyelven szól, amin a körülötte élő szlávság, a kelet-európai és belső-ázsiai törökség, a távol-keleti mongolság, az északi folyók kínai, sőt a japáni szigetek népének lelke. Ugyanazon a nyelven, amin az erdővidékek finnje és vogulja, osztyákja, a tundrák cseremisze, marija, az uráli baskír, a krimi tatár. Ha Nyugat felől átlépjük a Lajtát, a Visztulát, egyetlen óriás kórus hangzik mindenütt, egyetlen lélek zeng e hatalmas Népek Kórusán. Világokat átfogó lélek ez, világokkal tartunk rokonságot. Sőt e világokból Nyugatra is származtak hangtöredékek egy-egy elvándorolt nép ajkán, egészen a Skandináv félszigetig, sőt Izlandig. E hatalmas dallam időtlen. Kodály nyíltan felveti a Mi a magyar [1939] című kötetben a magyar népzenének a honfoglalás korával való kapcsolatait. Ez a zenei nyelv pedig, mint Bartók nagy jelentőségű munkája (Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje [1934]) ragyogó világossággal bizonyítja, a Lajtától Nyugatra merőben idegen nyelv. És ez a nyelv napjainkig lényegében nem változott. Nyilván nem változhatott tehát a lélek sem, amely belőle s általa szól. A Heves megyei parasztasszony siratóéneke azonos az osztyákkal, a székely dal azonos a Konfuciusz-himnusszal s Fehér László balladájának dallama a burját-mongoléval.

 

MÉLYEBB MAGYARSÁG

 

De nemcsak a zene nyelve vall így, hanem a szavaké is. Mérhetetlen szerencsénk, hogy nyelvünk az ómagyar kortól, sőt az előmagyarok korától napjainkig egyetlen szerves egész. A Halotti beszéd nyelve mai nyelv. Mit bizonyít ez? Azt, hogy feltétlenül meg kellett maradnia lelki sajátságainknak is. Ideig-óráig befonhatta idegen elemek fonadéka, elburjánozhatott rajta latinizmus, gallicizmus, fojtogathatja ma is a korszerű germán gondolkozás szolgai utánzásokban szenvelgő uralma, időről időre megtörhetett ősi mondatszerkesztésének csontváza. De megfürdik a népnyelv örök s változatlan életvizében, s újjászületik, mint a mese hőse. És ha a magyar lélek előtt minden megnyilatkozás eldugul, nyelvébe húzódik, mert a nyelv nemcsak kifejezi a lelket, hanem megőrzi is. És nyelvi harcot indít, hogy a nyelvből kibontsa a szellemet, a szellemből pedig az egész magyar élet megújításának ellenállhatatlan forradalmát.

Az eurázsiai lélek nem megy száműzetésbe ma sem. Készen érkezett erre a földre, készen várja sorsdöntő óráit. Az eurázsiai lélek, amelyet Németh László mélymagyarságnak nevez,[3] olyan, mint a mesebeli legkisebb, legszegényebb fiú: erdő elrejti, csalit befogadja, folyó felveszi, madár táplálja, hegy megnyílik előtte, madarak szárnyukra veszik, tűz kettéválik előtte. Ne féltsük őt. Fogjuk kézen, ha találkozunk vele. Nézzünk magunkba: a szívünkben lakik.