A Habsburg Monarchiában jelentős változások zajlottak le a 18. században. Birodalom-szerte nőtt a népesség, a gazdaság teljesítménye és emelkedett a műveltség színvonala. A felvilágosodás századában néhány, a hatalmát abszolutista módon gyakorló Habsburg-uralkodó igyekezett előmozdítani népei jólétét is. A birodalom részét alkotó Magyarországon gyógyulni kezdtek az oszmán hódítás idején keletkezett sebek, előremozdult az élet. A természetes szaporodásnak és a betelepítéseknek köszönhetően a népesség lendületesen gyarapodott. A békés időszak beköszöntével föllendült a mezőgazdasági termelés és a gabonával, szarvasmarhával, borral való kereskedelem. Az ipar csak lassan, ellenben a bányászat nagyot haladt előre. Magyarországon is mind többen kívánták a gazdaságot, az emberek és az eszmék közötti szabad érintkezést béklyóba verő régi rend lebontását. A költő és politikus Kölcsey Ferenc az egész reformnemzedék számára jelszóba sűrítette a nemzeti törekvések és a polgári átalakulás egymást feltételező, egymásból következő ügyét: haza és haladás. Az 1830-as, ’40-es években, a reformkor nagy vitáiban, Magyarország polgári átalakításának programja egyre határozottabb formát öltött. Széchenyi István gróf nagy hatású műveiben arra hívta föl a figyelmet, hogy a gazdaság és a jogrend korszerűsítése mit sem ér, ha nem kapcsolódik hozzá az egyes emberek, a közgondolkodás és az erkölcsök megújulása. Jelen írás arra vállalkozik, hogy átfogó képet nyújtson a 19. század első felében a gazdaságban – különösen a mezőgazdaságban – bekövetkezett, jövőbe mutató változásokról.
A magyar polgárosodás kezdete
Idén kétszáz éve ült össze a magyar történelemben és történelmi emlékezetünkben kiemelt helyet elfoglaló első reformországgyűlés Pozsonyban. A munkáit 1825-ben megkezdő és 1827-ben záró diéta hosszú idő után tudott ismét az ország dolgaival foglalkozni. A korábbi évtizedekben I. Ferenc magyar király nem hívta össze s az országgyűlés közbejötte nélkül intézte a Magyar Királyság ügyeit. A diéta munkálatairól az átlagember keveset tud, ám egy szimbolikus mozzanata beleivódott gondolkodásunkba, sőt részévé vált a magyarság önazonosságának: 1825-ben alapították meg a hazai tudós társaságot, azaz a Magyar Tudományos Akadémiát.
Az 1825/27-es országgyűlés idején azonban más, a magyar polgárosodás szempontjából fontos események is történtek. Mondhatni, hogy ugyanazok a fiatal arisztokraták, akik a Magyar Tudós Társaság körül bábáskodtak, szigetországi mintára társasági-politikai klubot alakítottak és lóversenyt szerveztek. Első pillanatra talán meglepő, hogy az utóbbiak a későbbi Akadémiával együtt említődnek. A magyarázat az alapítók összetett gondolkodásában és céljaikban rejlik: feladatuknak az ország szellemi és gazdasági fölemelését, a társadalom mozgásba hozását tekintették. A Kaszinó a különböző társadalmi rétegekből származó férfiak számára adhat – Széchenyi szavaival élve – „elmesurlódásra” lehetőséget vagy – Wesselényiével mondva – lehetőséget a „balítéletek” oszlatására. Hitték, hogy az ország jövendőbeli fővárosának tekintett pest-budai lóverseny mint társasági esemény ugyanezért a nemes célért is fontos. Mindhárom szerveződés: a Tudós Társaság, a Kaszinó és a Lófuttató Társaság az öntevékeny civil társadalom kezdeményezése volt.
A reformkori országgyűlések végpontját az 1847/48. évi diéta jelenti. Az utolsó rendi országgyűlésen a nemesség önként lemondott sok évszázados kiváltságairól: az elfogadott jobbágyfelszabadító, jogegyenlősítő törvények alkották a gazdaság és a társadalom polgári átalakulásának visszavonhatatlan mérföldkövét s hosszú távú biztosítékát. A vállalkozás szabadságának megteremtése, a polgári földtulajdon megteremtése volt a garanciája a tőkés gazdaság kiépülésének.
A változások gyökerei a 18–19. század fordulójára nyúlnak vissza. A felvilágosodás korában élő emberek gondolkodásában nem váltak el élesen egymástól a gazdaság nagy területei: a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem. Egységben látták a körülöttük lévő szellemi és anyagi világot a reformkori Magyarországon is. Az 1830-as és ’40-es évek reformországgyűlésein a liberális ellenzéki politikusok fokról fokra előrébb jutottak a hagyományos, rendiségen alapuló intézményi keretek lebontásában, a társadalmi és gazdasági szabadság megteremtésében.
Tudomány és szakismeret
A 18. században, a felvilágosodás korában fogalmazódott meg annak igénye, hogy olyan szervezetet hozzanak létre Magyarországon, melynek feladata a tudományok művelése és a magyar nyelv ápolása. A nemzeti nyelven gyakorolt tudományt tartották ugyanis a legalkalmasabb eszköznek a közjó szolgálatára. Bessenyei György az Egy Magyar Társaság iránt való jámbor szándék című, 1781-ben készült művében vagy Kármán József az általa szerkesztett Uránia nevű folyóiratban közzétett A nemzet csinosodása című művelődési programjában magyar irodalmi és tudományos társaság felállítását kívánta. Mint írta,
„Eredeti munkák gyarapítják a tudományokat, csinosítják a nemzetet, és emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába. Nagy akadálya az nálunk a tudományoknak, hogy nálunk termett eredeti munkák még eddig nincsenek.”
A Bessenyei György művét kiadó nyelvész, Révai Miklós is tudományos társulat létrehozását szorgalmazta a Helytartótanács, az országgyűlés rendjei és az ifjú József nádor előtt az 1790-es évek elején. A pesti egyetem teológiatanára, Fejér György 1809-ben Jutalomra érdemesített értekezés egy magyar tudós társaság legkönnyebb s leghelyesebb felállításáról címmel jelentetett meg dolgozatot.
A magyar nyelv fejlesztése, szókincsének gazdagítása és hivatalossá tétele ügyében meg is történtek az első lépések: a diéta 1791-ben törvényt hozott a gimnáziumokban, az akadémiákon és az egyetemen magyar nyelvi tanszékek felállításról. A Helytartótanács 1805 óta a hozzá magyarul forduló törvényhatóságoknak magyarul válaszolt. Az ítélkezés a megyei táblákon már magyarul történt. Az országgyűlés mindkét házában elfogadottá vált a magyar nyelv használata. Az Akadémia felállítására azonban még két évtizedet kellett várni. 1825. november harmadikán Széchenyi egyévi jövedelmét (mintegy 60 ezer forint évente esedékes kamatait) ajánlotta föl a magyar nyelv művelésére létrehozandó tudós társaság, vagyis a Magyar Tudományos Akadémia javára. A donációhoz mások is csatlakoztak: Batthyány Fülöp herceg 50 ezer, Károlyi György gróf 40 ezer, Andrássy György, Batthyány János, Eszterházy Mihály, Festetics László, Széchenyi Pál gróf és Vay Ábrahám 10-10 ezer forintot adományozott. József nádor is hozzájárult a magyar nyelvápoló intézet alapításához. Teleki József gróf 1826-ban a Tudós Társaságnak adományozta harmincezer kötetes családi könyvtárát. A legfontosabb célkitűzés az volt, hogy a magyar nyelvet képessé tegyék a korszerű tudományos ismeretek befogadására és csiszolják művészi kifejezőkészségégét. Ennek megfelelően helyesírási szabályzatot alkottak, és szótárakat készítettek az egyes tudományterületek szerint. Az Akadémia fölhívással fordult tagjaihoz és általában a tudomány képviselőihez, hogy tevékenységükkel járuljanak hozzá a folyószabályozási munkák sikeréhez, a járványok, az állatbetegségek felszámolásához.
Az információáramlás felgyorsulását eredményezte a nyomtatott termékek sokasodása. A legnépszerűbbek a kalendáriumok voltak. A színvonalas általános- és földmíves kalendáriumok a mezőgazdaság korszerűsítésének szinte minden témájáról közöltek ábrákkal ellátott ismeretterjesztő írásokat, például a szántóföldi munkákról, a rétművelésről, az újdonságnak számító eszközökről és gépekről. A Mezei Naptár például 1839–40-ben nagy terjedelemben foglalkozott az irtó-, a kapáló- és a töltögető ekékkel. A korszerű ekékről az 1842. évre szóló Mezei Naptár írt bővebben. Az idő múlásával egyébként is az újság lett a legszélesebb gazdaközönséget elérni képes írott médium. Az újságokhoz rendeléssel lehetett hozzájutni. A megrendelők nemcsak magánszemélyek, hanem jogi személyek, például egyesületek (gazdasági egyesület, iparoskör) is lehettek. A szaporodó gazdasági egyesületek, iparos egyesületek, olvasóegyletek és más civil szervezetek fontos szerepet játszottak a korszerű mezőgazdasági ismeretek átadásban. Kiemelkedett közülük a reformkori alapítású Magyar Gazdasági Egyesület. A mezőgazdasági szaklapok közül a legtekintélyesebbek ez utóbbihoz kapcsolódtak; ide tartozott a Gazdasági Tudósítások (1837–41), a Magyar Gazda (1841–48) és az 1849/50-ben induló Gazdasági Lapok.
Az ismeretátadásra számos más, újdonságnak számító eszközt is felhasználtak: tanulmányi kirándulásokat, időszakos kiállításokat, állatbemutatókat, géppróbákat és -versenyeket rendeztek, előadásokat tartottak. A mezőgazdaság korszerűsítését szolgálták azok a bemutatók, amelyeket az 1830-ban megalakult Állattenyésztő Társaság, azután a Magyar Gazdasági Egyesület szervezett a pesti Köztelek udvarán és a mellette fekvő beépítetlen területen. A tenyészállatok mellett mezőgazdasági eszközöket és gépeket is bemutattak. Az egyesület korszerű eszközökből és gépekből álló mintagyűjteményét a Széchenyi István és Andrássy György gróf által Angliából hozatott tárgyak alapozták meg az 1830-as évek elején. Az egyesület háza (kezdetben Károlyi György gróf volt majorsági épülete) időszakos kiállításoknak és a tárgyak mellett műszaki leírásoknak, szerkezeti rajzoknak is helyet adott.
A mezőgazdaságban az újfajta gazdálkodáshoz nem csupán befektethető likvid tőkére, hanem szakértelemre is szükség volt. Ezt támasztották alá az új utakat kereső nagybirtokos arisztokraták számára az itthon látottak és még inkább a külföldön tapasztaltak. Erről szóltak az általuk és jószágigazgatóik által olvasott idegen nyelvű (köz)gazdasági és mezőgazdasági szakmunkák. Az agrártudomány korszerű eredményeit olyan európai látókörű elméleti szakemberek és gyakorlati gazdák hirdették Magyarországon a 18. század végén és a 19. század első évtizedeiben, mint Mitterpacher Lajos, Tessedik Sámuel, Nagyváthy János, Pethe Ferenc, majd Balásházy János. A leendő mezőgazdászok a termelés elméletét és gyakorlatát már nemcsak külföldi agrárszerzők (Albrecht D. Thaer, Johann Burger, Justus Liebig és mások) munkáiból, külországi tanulmányokból és utazásokból meríthették, hanem magyarországi tanintézetekben is elsajátíthatták azt. Például a pesti egyetem mezőgazdaságtani és állatgyógyászati tanszékein, illetve a Tessedik Sámuel által 1780-ban Szarvason, Festetics György gróf által 1797-ben Keszthelyen (Georgikon), Nákó Kristóf által 1802-ben Nagyszentmiklóson és Albert Kázmér szász-tescheni herceg által 1818-ban Magyaróvárott alapított gazdasági szakiskolákban, tangazdaságokban. Tessedik adott tanácsokat a Festetics-féle Georgikon Tanintézetnek, illetve a Nákó-féle gazdasági iskoláknak.
Tessedik a tudományos ismeretek gyakorlati alkalmazását tekintette céljának. Előmozdította a gyümölcsfa-telepítést és a kertgazdálkodást. Fölkarolta a kertészeti oktatást. Sikeresen próbálkozott meg a szikesek talajjavításával. A termőföld megóvása érdekében mezővédő erdősáv telepítését tanácsolta. Az alföldi homoktalajok megkötése érdekében fásítására, akáctelepítésre sarkallt. A talajerő-visszapótlást a többszöri szántás és trágyázás elterjesztésével kívánta megvalósítani. Az állattenyésztés minőségi javulását az istállózó állattenyésztés, a takarmánynövény-termesztés és a korszerű rétgazdálkodás térhódításától várta. Szorgalmazta a tejtermelést, a méhtartást és selyemhernyó-tenyésztést. Mintagazdaságot, faiskolákat létesített, sőt elkészítette egy mintafalu tervét. Az általa alapított szarvasi Gyakorlati Gazdasági Szorgalmatossági Iskolában megvalósult az elmélet és a gyakorlat összekapcsolása, a tapasztalati úton szerzett ismeretek átadása. Fő művét (Der Landmann in Ungarn...) Széchényi Ferenc gróf fordíttatott magyarra, és adatta ki.
Tessedik az embereket nyitottá kívánta tenni a változásokra, az új befogadására, hogy a korszerű ismeretek birtokában képesek legyenek az elavult gazdálkodási szokások megváltoztatására. Amint azt 1786-ban magyarra fordítva megjelent A parasztember Magyarországban mitsoda és mi lehetne, egy jó rendbe szedett falunak rajzolatjával egyetemében című munkájában írta, „úgy tetszik, hogy elmémmel látnám az új falunak víg s örömmel teljes lakosit (kivált, ha egyszer a megjobbíttatott paraszti gazdaságnak hasznát megesmérni, és véle élni megtanultak légyen) felderült homlokkal állani”.
OKSZERŰ GAZDÁLKODÁS
Tessedik kívánságával ellentétben azonban a „Ne változtass!” volt az a tanács, amelyet a jobbágyok dédapáiktól, nagyapáiktól, apáiktól örököltek. Az intés bölcsességét az élettapasztalat alapozta meg: a kevés több a nincsnél. Ha nem termett elég eleség, akkor jött az ínség, a nélkülözés. Ha pedig az aszály egymást követő években elvitte a termést, akkor felütötte fejét az éhség és nyomában az éhhalál. A földesurak kezelésében lévő majorsági birtokokon sem gazdálkodtak jellemzően másként.
A mezőgazdasági termékek iránti megélénkülő kereslet hatására lassú bomlásnak indult a hagyományos mezőgazdasági termelés. Az orosz–török háború, majd a napóleoni háborúk teremtette konjunktúra a gabonatermelés fokozására ösztönzött. A felvevőpiac tágulását eredményezte a Lajtán túli területek korai iparosodása és népességnövekedése is. A kedvező értékesítési lehetőségeket elsősorban a nagybirtokosok tudták kihasználni. A háborús időszakot követő dekonjunktúra nyomott gabonaárait és az osztrák devalvációs pénzügypolitika kedvezőtlen hatásait az 1830-as években ellensúlyozta a gyapjú kereslete.
A nagybirtokos családok bevétele a jobbágyi szolgáltatásokból, a kocsmaház, a mészárszék vagy a pálinkafőző bérbeadásából, a majorságon megtermeltek eladásából származott. A termelés fokozását a földesurak általában jobbágyi munkaerőre, robotra alapozva, a művelés alá fogott terület növelésével, a majorsági gazdálkodás kiterjesztésével érték el. Ugyanakkor néhány hazai nagybirtokos már új módon gazdálkodott: merinói juhokat, tejelő szarvasmarhákat tartottak, és istállókat emeltek. Egyes, a belterjes gazdálkodásra részben áttérő nagybirtokokon feltűnt a nyomásos gazdálkodást felváltó korszerű földművelési rendszer, a váltógazdaság. Ilyen volt a Festeticsek keszthelyi, Hunyadi József ürményi, József nádor alcsúti, Károly Lajos főherceg óvári, Széchenyi István cenki, a Károlyiak suránymegyeri, a Brunszvikok martonvásári vagy az Eszterházyak gesztesi uradalma.
A változások akarásában legtöbbször széles látókörű arisztokraták jártak elöl. Kezdetben elsősorban nekik, a vállalkozó kedvű nagybirtokosoknak volt lehetőségük az új, nyugat-európai minták követésére, meghonosítására. Festetics György, Széchenyi István, Károlyi György vagy Wesselényi Ferenc neve ismerősen cseng minden művelt magyar ember számára. A magyarországi kései felvilágosodás és a reformkor időszaka nádorának tevékenysége, sőt neve viszont szinte kimosódott a köztudatból. Pedig a Firenzében született Habsburg–Lotaringiai József Antal János Baptist osztrák főherceg és magyar királyi herceg mintegy fél évszázados magyarországi nádorsága idejét áthatotta a kultúra és a művészetek iránti fogékonysága. Az Észak-Itália szellemi és anyagi kultúráján nevelkedett József nádor – a bécsi udvarral konfrontációt ugyan nem vállalva, de – pártolóként, esetenként kezdeményezőként állt a Magyarország fölemelését szorgalmazók mellé. A magyar nyelvet Verseghy Ferenctől tanulta. Pest-Buda fejlesztése érdekében állította fel a Királyi Szépítő Bizottmányt és kérte föl Hild Jánost arra, hogy a Helytartótanács által kidolgozott fejlesztési tervet véglegesítse. Kimozdította a mozdulatlanságból a Német Színház ügyét, ugyanakkor közbenjárt a tervezett pesti Nemzeti Színház épülete lehetséges telkének ügyében is. A Tudós Társaság alapítói közé tartozott. Látogatható kertet alakíttatott ki a birtokában lévő Margit-szigeten. A Gellért-hegyen csillagdát létesítettek. Pártolta a Ludoviceum, a Nemzeti Múzeum, valamint a Pestet és Budát összekötő állandó híd fölépítését. Ott volt a Pest és Kőbánya közötti függővasút létrehozásánál és a Pest-Buda első vasúti pályaudvaráról Vác felé tartó gőzvasút indulásánál. Fölkarolta a később nevét viselő pesti Hengermalom és az Ipartanoda ügyét. Részvényt vásárolva támogatta a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítását. Segítette a Vakok Intézetének működését. Személyes példát mutatva Magyarország gazdasági fölemelkedésén dolgozott: mintagazdaságot hozott létre Alcsúton.
Ahogyan egykorúan mondták, az „okszerű” gazdálkodás bevezetésének – végső soron a piacra termelő tőkés mezőgazdasági árutermelésre való áttérésnek – számos nehézsége volt: a tőkehiány, az elmaradott szállítási- és hitelviszonyok, a szakértelem hiánya, az újfajta gazdálkodást gátló jogviszonyok, a tagosítatlanság, az egyéni kezdeményezést gúzsba kötő nyomásos gazdálkodás. Az úri és a paraszti földdarabok (erdő, legelő, rét, szántó) évszázadok óta egymással keverten feküdtek. A korszerű gazdálkodáshoz az úri és a paraszti földeket szét kellett választani („elkülönözni”) és egy darabba olvasztani. A tagosított szántóföldeken már lehetőség volt váltógazdaságra áttérni, gépeket, eszközöket alkalmazni és bérmunkásokat fogadni. Az újfajta gazdálkodásra részben áttérő földesuraknak „barátságos egyezségre” kellett jutniuk a jobbágyaikkal a határban lévő földekről, azaz meg kellett egyezniük a földesúri és a jobbágyi használatban lévő földek elkülönítéséről, azután egy tagba vonásáról. Az elkülönített legelőn meg lehetett újítani az állattenyésztést. A kényszerítő erejű elkülönözésről csak az 1832–36-os országgyűlés hozott törvényt. A felek meg nem egyezése esetén azonban a birtokrendezések elhúzódó perekbe torkollhattak.
Technológiai megújulás, fajtaváltás
Ahol a fordulós gazdálkodás helyébe váltógazdálkodás lépett, ott a kapás-, takarmány- és ipari növények termesztése vetésforgó rendszerébe állítható lett. Nemcsak a gabona vetésterülete növekedett, hanem a kukoricáé, a burgonyáé és a cukorrépáé is. Az uradalmi merinó juhtenyészetek megkövetelték a szálas takarmányok fokozott termesztését, ami az istállózó állattenyésztés alapjául szolgált. A szaporodó mezőgazdasági ipari üzemek (cukor- és szeszfőzdék, műmalmok, olajütők) szintén hozzájárultak a vetésszerkezet átalakulásához. A belterjes kultúrák műveléséhez azonban jobb eszközök és gépek kellettek.
A piaci verseny rászorította a vállalkozói mentalitású birtokosokat a hagyományos mezőgazdasági technika korszerűsítésére és az emberi energiának állati-, majd gépi energiával történő részleges vagy teljes kiváltására. A jövő útját jelezve a korszerű mezőgazdasági technika először az okszerű, azaz racionalizált gazdálkodást folytató uradalmakban jelent meg. Itt vált leginkább sürgetővé a hatékonyabb és gyorsabb munkavégzést lehetővé tevő, Nyugat-Európa fejlett mezőgazdaságú országaiban már bevált eszközök és gépek alkalmazása. A régi, ekevassal és vasból készült csoroszlyával fölszerelt faekékkel a talajt nagy vonóerő mellett is csak igen sekélyen (6–8 cm mélyen) lehetett fölszántani. A vas kormánylemezzel ellátott fagerendelyes vasekék jóval mélyebben (12–15 cm) munkálták meg a földet. Németalföldről való brabanti és flandriai, illetve német és cseh ekék tűntek föl a Kárpát-medencében a 18–19. század fordulóján. Újfajta ekék szerkesztésével próbálkoztak Magyarországon is, így például Pethe Ferenc, a keszthelyi Georgikon neves tanára. Vidats István a hohenheimi ekéből kiindulva szerkesztette meg a saját, országos hírnevet szerző ekéjét, melynek első változatát 1838-ban készítette el. Az újdonságokra fogékony tehetős birtokosok részben magas áron külföldről hozattak talajművelő eszközöket, egyszerű vetőgépeket, majd járgányos cséplőgépeket, és részben uradalmi műhelyeikben készíttették azokat. A helybeli kovácsok, lakatosok és bognárok nemcsak összeszerelték, karbantartották és javították a külföldi konstrukciókat, hanem lemásolva, módosítva egyedi előállításukba kezdtek. A gépesítés az 1840-es években utolérte a hagyományos kézi vetést-cséplést is. A gépi vetés gondos talajelőkészítést, többszöri boronálást és hengerezést kívánt meg. A lóval vontatott vetőgépek előnyét a gyors munkavégzés, a sorvetőgépek esetében a magmegtakarítás biztosította. A cséplés hagyományos eljárásaival, kézi csépléssel vagy nyomtatással, nem lehetett a szemnyerést időben elvégezni. Az őszi munkák torlódása ráadásul veszélyeztette a következő év eredményességét. A lovasjárgánnyal hajtott géppel végzett cséplés felgyorsította a magnyerés folyamatát, így jelentősen csökkent a gabonában keletkező kár, illetve a gépi magtisztítás révén piacképes gabonát állíthattak elő.
A fagerendelyes vasekék, kapáló- és töltögető ekék, fogas boronák, hengerek, vetőgépek, cséplőgépek szórványos megjelenését nem követte általános elterjedésük. A hagyományos gazdálkodást folytató földesúri birtokokon a jobbágyok munkaerejére és eszközkészletére – jellemzően vasalkatrészes faekére, tövisboronára, esetleg fogasra – alapozódott a szántóföldi növénytermelés. A mezőgazdaság gépesítése terén az áttörés a 19. század második felében történt.
Európában valóságos birkatenyésztési lázat okozott a textilipar növekvő gyapjúigénye. Az ősi magyar tejéért és bőréért is tartott racka és cigája juhokat a textilgyárak igényeire tekintettel részben finom gyapjas merinóira cserélték. A jelentősebb juhtenyésztő gazdaságokban a tudatos tenyésztői munka eredményeként alakultak ki a magyar fésűsmerinó különböző típusai. A nagytestű, szilajvérű magyar szürke marha a gondos tenyésztés eredményeként lett Magyarország legkeresettebb terméke a külföldi piacokon. Öt-hat mázsás súlyával és húsminőségével egyetlen más vágómarha sem tudott a korban versenyre kelni. Ennek az emlékét hirdette a nürnbergi vágóhídon, a Fleischhaus oromfalát díszítő, a magyar szürkemarháról készített monumentális szobor. Napjainkban egyrészt fölbecsülhetetlen genetikai értéket képvisel, másrészt értékes bioterméket ad tartási és takarmányozási körülményei miatt. Ugyanakkor a 19. században a városi népesség rohamos növekedése egyre bővülő keresletet teremtett a tejre és a tejtermékekre. Drága pénzért különféle tejelő típusú szarvasmarhákat hoztak Nyugat-Európából (főleg Svájcból) Magyarországra. A kezdeti lépések megtörténtek, ugyanakkor a munkabíró, de lassan fejlődő magyar szürke marhákat csak az 1880-as évektől kezdték kiszorítani a kétszer-háromszor jobban tejelő és gyorsabb súlygyarapodásra képes nyugati és az ezekkel keresztezett, később meghatározóvá váló pirostarka fajták. A régi fajta bakonyi, szalontai és más tájfajta sertések bőséges élelmet talált a hajdanán nagykiterjedésű tölgyesekben, bükkösökben és a folyószabályozások, mocsárlecsapolások előtti vizenyős réteken. Húsuk azonban rágós volt, és kevés zsírt és szalonnát adtak. Utóbbiak az emberi táplálkozásban az állati fehérjebevitel szempontjából voltak és maradtak fontosak. A magyar mangalicát a bakonyi és szalontai sertés, illetve a balkáni eredetű sumadia sertés keresztezésével tenyésztették ki a 19. században. Az ősi fajták eltűnésével a tartásmód is belterjesebbé vált: sertésólak épültek, hízlalásukban megjelent a kukorica, a burgonya, az árpa, illetve a korpafélék. A magyarországi tenyésztőmunka eredményeként lett a magyar mangalica, másként mondva: a „hazai kondor” a világ egyik legkiválóbb zsírsertésévé. A mangalicának több színváltozatát tenyésztették: a fecskehasú feketét leginkább a délvidéken, a vöröset főként Erdélyben, de a szőke mangalica volt a legelterjedtebb.
A magyarországi állami ménesek alapítását Csekonics József kapitány javasolta 1784 decemberében II. Józsefnek. A reformhajlandóságú Habsburg-uralkodó elrendelte, hogy olyan állami méneseket és méntelepeket hozzanak létre Magyarországon, amelyek termetes és nagy erejű méneket tudnak kiállítani. Csekonics vezetésére bízta az 1785-ben alapított mezőhegyesi ménest. Kezdetben nem sokat adtak a lovak származására. A vegyes, többek között spanyol‑nápolyi és arab jellegű állományt színük alapján válogatták szét. A származás szerinti csoportosításra csak az 1840-es évektől kezdve figyeltek. Az 1810-es évektől Magyarországra hozott angol telivérek nem csupán a galopp pályán nem találtak legyőzőre, hanem kiemelt szerepük volt a köztenyésztés színvonalának emelésében is. Pontosan úgy, ahogyan azt az úttörő Hunyadi József báró, Széchenyi vagy Wesselényi tervezte. A magyar ménesek (Mezőhegyes, Bábolna, Fogaras, majd Kisbér) nemzetközi hírű fajtái – a gidrán, a nónius, a mezőhegyesi félvér (furioso-north star), a kisbéri-félvér és a shagya (magyar) arab – hosszas tenyésztőmunka eredményeként formálódtak ki.
A magyarországi agrárszféra sajátos helyzetben lépett a tőkés fejlődés útjára: adottságait sikeresen kihasználva nem csupán a Magyar Királyság, hanem a Habsburg Monarchia, majd az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi piacára termelt, és nem kényszerült a külpiaci versenyben való tényleges megmérettetésre. Arról sem lenne szabad megfeledkeznünk, hogy az időjárás, a biológiai tényezők (növényi és állati betegségek) bizonytalanná teszik a mezőgazdasági jövedelemtermelést. A mezőgazdaságban a termék-előállítás, a beruházás és a forgóeszközök megtérülése időigényes, hónapokra, akár évekre elhúzódó folyamat. A gazdatársadalomra ezért is jellemző a kockázatkerülő magatartás: inkább lemondanak az elérhető jövedelem egy részéről, de nem kockáztatnak. Ennek ismeretében kivételes értékkel bír a 19. század első felének teljesítménye, az a paradigmaváltás, amely szilárd alapját jelentette a köz(gazdasági)- és politikai gondolkodásban jobban ismert dualizmus kori eredményeknek.
Mobilizáció
Az egyre nagyobb mennyiségű áru – túlnyomórészt tömegáruk (mezőgazdasági nyerstermények, bányászati, malomipari és élelmiszeripari termékek) – mozgatására volt szükség. A piacközpontú tőkés gazdaság gyors, megbízható és olcsó szállítási rendszert igényelt. Korszerű szállítási infrastruktúra nélkül nem lehet kielégíteni a piacra termelő mezőgazdaság szállítási igényeit sem. A szállítás korszerűsítése Magyarországon már a reformkorban megkezdődött. Nagy mennyiségű áru nagy távolságra történő továbbítására elsősorban a folyami hajózás és a vasút volt képes.
A szabályozatlan folyók hatalmas területeket tartottak uralmuk alatt. Így például a Tiszának és mellékfolyóinak, illetve a Körös–Berettyó vízgyűjtőjének az árterülete elérte a kétmillió hektárt. Ebből több mint félmillió hektárt tett ki az év nagyobb részében vízzel borított terület, a többi árvízjárta volt. Az oszmán hódoltság idején leromlott ártéri gazdálkodásnak a 18. században nekilendülő és a következő században fölgyorsuló folyószabályozások vetettek véget. A fokokat betömték, a hátakra töltéseket emeltek, hogy újabb és újabb szántóföldeket nyerjenek. A hagyományos ártéri gazdálkodás helyébe a gabonatermesztés lépett. Nyereség vagy veszteség, ami történt? Nehéz eldönteni. Hatalmas területek váltak megművelhetővé a folyószabályozásokkal, lecsapolásokkal, majd a talajjavításokkal. A vízügyi munkálatok sikere mögött kiváló vízmérnökök, szakemberek és névtelen munkásemberek tízezrei álltak. A 18. században kezdődött meg az ország folyóinak föltérképezése, mappációja. A meder szélességét, mélységét, a víz sebességét, az ártér kiterjedését és sok mást tartalmazó mérnöki felméréseket helyszínrajzokon, kereszt- és hossz-szelvényeken rögzítették.
Műszaki szempontból a legnagyobb kihívás az Al-Duna hajózhatóvá tétele volt. A folyónak ez a mintegy százhúsz kilométeres, sziklákkal és zuhatagokkal tarkított szakasza kis és közepes vízállásnál szinte lehetetlenné tette nemcsak a gőzösök, hanem mindenféle nagyobb fahajó közlekedését. Az 1830-as években Széchenyi vezetésével megkezdett heroikus munkát csak a század végén fejezték be. A Tisza-völgy mappációjára építve fogalmazta meg Vásárhelyi Pál híres Tisza-szabályozási tervét, amelyet később az olasz Pietro Paleocapa gondolt újra. 1846. augusztus 27-én Tiszadobon Széchenyi ünnepélyesen kiemelte az első ásónyomnyi földet – ezzel kezdetét vette a Tisza-szabályozás több évtizedet igénybevevő munkája. Súlyos gondot okozott, hogy a Vásárhelyi- és a Paleocapa-féle elképzelés együttes megvalósításához egységes elgondolás és műszaki terv nélkül láttak hozzá. Az átvágásoknál mesterséges mederbe terelt folyó hossza megrövidült, de folyása felgyorsult. Az átvágások és töltések rendszerének folyamatos kiépítésének kedvezőtlen hatása is volt: a Tiszán és mellékfolyóin addig soha sem látott árhullámok vonultak végig. Ugyanakkor a vízügyi munkálatok egyrészt újabb és újabb területeket biztosítottak a mezőgazdaság, leginkább a szántóföldi növénytermesztés számára. Másrész lehetőséget teremtettek arra, hogy a folyókat (és a Balatont) nagymerülésű gőzhajók járhassák.
A folyószabályozásokkal párhuzamosan megjelentek az első gőzösök Magyarország nagy folyóin, a Dunán, majd a Tiszán. A Habsburg-birodalom dunai szakaszán a rendszeres gőzhajózás 1831-ben indult. Az osztrák érdekeltségű Első Dunagőzhajózási Társaság uralta a dunai teher- és személyforgalmat egészen az Al-Dunáig. Az ő gőzöseik és uszályaik járták a folyót. A magyarországi áruforgalom nagy hányadát vízi úton bonyolították le. Amíg korábban a lovakkal vontatott uszályok mintegy húsz nap alatt értek Pest-Budáról Bécsbe, addig a gőzhajó húsz óra alatt jutott el a császárvárosba. A folyamszabályozási munkálatok révén egyre növekedett a hajózható vízi utak hossza. A magyar mezőgazdaság legtömegesebb terménye, a gabona jól viselte a vízi szállítást.
A Bécs és Pest-Buda közötti összeköttetés első lépcsőjeként épült ki 1846-ban a Pestet Váccal összekötő szakasz. A reformkori eredményekre alapozva valósult meg az 1850-es és ’60-as években Pozsonyon keresztül a Pest és a császárváros közötti (és azon át a Nyugat-Európa felé vezető) vasúti összeköttetés. Az ország főbb gabonatermő területeit érintette a Bécs–Pest–Szeged–Temesvár felé futó pálya, és új gabonatermő övezetet kapcsolt a birodalmi forgalomba a Bécs–Pest–Szolnok–Debrecen vonal. Gyorsan kiépültek az ország szén- és vasérctelepeire vivő vasúti pályák is. A vasút – a hajózással ellentétben – egész évben képes volt arra, hogy ipari nyersanyagokat, kész- és félkésztermékeket vagy mezőgazdasági termékeket juttasson el a felhasználóhoz, a fogyasztóhoz.
A gőzhajózás és a vasút jelentős keresletet támasztott fűtőanyagigényével és vasúti berendezés- és járműszükségletével. Előmozdította a hazai szén- és vasércbányászatot, illetve a kohászatot és a születő gépipart. Jótékonyan hatott vissza a mezőgazdaságra is: a legtöbb szántóföldi és részben a kerti termények, így például a gabonafélék, a kukorica, a cukorrépa, a burgonya, a dohány, a vöröshagyma, a káposzta vagy az uborka jól bírta a vasúti szállítást.
Zárszó
A távolságok összeszűkültek, az idő felgyorsult – egy új világ vette kezdetét. A reformkort követő nemzedék jól sáfárkodott az elődök eredményeivel: Magyarország népei számára a boldog békeidők évtizedei alapvetően a gazdasági növekedés, a műveltségbéli gyarapodás és a kulturális emelkedés időszakát jelentették.