Illik Péter

A Bán Mór regényfolyamából készült tízrészes Hunyadi-sorozatot számos, mindenoldali kritika érte, legnagyobb érdeme vitathatatlan: újratematizálta Hunyadi Jánost és tevékenységét, ezáltal lehetőséget adott az újsíágíróknak, műsorvezetőknek, youtubereknek, történészeknek és a szélesebb értelemben vett nagyközönségnek, hogy „tőkésítsék” a témát (utóbbiak leginkább érzelmi formában, amennyiben megélhették s kiírhatták különböző indulataikat). Jelen írás nem valamiféle vélt vagy valós történeti hitelességet keres és kér számon a filmsorozaton, s nem is filmesztétikailag elemzi a Hunyadi-jelenséget (nevezzük egyszerűen újhunyadizmusnak), hanem tudománypolitikai és történeteleméleti szempontból vet rá egy rövid pillantást. 

 

Nekünk mohács kell?

 

A jelenség megértésének egyik szála a mohácsi csata, 1526. augusztus 29., amikor a magyar hadsereg jelentős vereséget szenvedett az oszmánoktól. A magyar–oszmán háborúk gyökere a 14. századba nyúlik vissza, és ennek több fordulópontja van, részben Hunyadi János és fia, Mátyás tevékenységéhez kapcsolódóan.

A mohácsi vereség okainak számos korabeli értelmezése volt. Ennek egyike, hogy a magyar hadvezetés hibái és a magyar bárók, főurak pártoskodása okozta. Előbbit (hadvezetési hibák) B. Szabó János (Magyarságkutató Intézet, tudományos főigazgató-helyettes) Mohács-kötete több ponton cáfolta.[1] Utóbbi nézetet (a pártos bárók) erőteljesen kihangosította Nemeskürty István több kiadást is megért kötete, majd legújabban Botlik Richárd munkái.[2] A Nemeskürty-féle érvelési vonal alapvetően nem determinista, azt sugallja, hogy lehetett volna tenni a mohácsi vereség ellen. Nemeskürty könyve hatalmas vitákat váltott ki történész körökben. Tíz évvel az első kiadás után Nemeskürty is reagált a bírálatokra a Magam mentsége Mohács után című cikkében.[3] A módszertani kritikákra három területen adott választ. Egyrészt kifogásolta, hogy bár történész bírálói többször felemlegették adatbéli tévedéseit, valójában igen kevés ilyet neveztek meg, ráadásul azok szinte mind az első kötet sajtóhibái voltak. Ezt tovább súlyosbította szerinte, hogy valójában a meglévő szakkönyvek, adattárak adatait használta, amelyek hiányosságai pontosan a történészek felelősségét terhelik. Emellett kiemelte, hogy a szakmabeliek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az okleveleknek, viszont túl keveset a 16. századi kortársak véleményének. Harmadrészt túlzottan hajlamosak a történelmi determinizmusra. Ennek jegyében Nemeskürty a következőképpen fogalmazta meg válaszát arra a kérdésre, hogy miért váltott ki könyve hatalmas felzúdulást, feltéve a kérdést, hogy

 

„mit vétettem én? Sejtem. Azzal a bizonyos koncepciómmal van baj. Hogy kétségbe vonom: nem a mohácsi vész döntötte el sorsunkat, hanem az csupán egy fontos és kihagyhatatlan láncszeme [volt] egy folyamatnak, mely folyamat 1552-ben fejeződött be (ha ugyan a történelemfolyamat egyáltalán befejeződik valamikor); mely folyamatért nagymértékben felelős az akkori országvezető réteg; szóval, hogy szerintem nem szükségszerűen kellett annak történnie, ami történt”.[4]

 

Nemeskürty mondanivalója illeszkedett a korszak szocialista narratívájába, amely a burzsoá elitet hibáztatta mindenért, azonban a 19. századi hazafias koncepciót is képviselte, amely a széthúzó magyar főurakat tette felelőssé. A „nemzeti romantikus” felfogás – bár kérdés, hogy mitől romantikus, ami nemzeti – fő üzenete világosan látszik Kisfaludy Mohácsában is, íme: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! […] Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk.” Vagyis a mohácsi tragédia tanulságként kell hogy szolgáljon. Ezzel ellentétben az akadémiai narratíva (ezalatt a továbbiakban a MTA Történettudományi Intézetéhez köthető történészek írásait, beszédeit értem) inkább önsorsrontó szimbólumnak tekinti a mohácsi nagy temető képét, valamint a csatát papírforma szerinti, az „objektív” számadatok által meghatározott eseménynek tartja.

Tudománypolitikai szemszögből nézve mindjárt adódik pár érdekesség. Nemeskürty István Széchenyi-, József Attila-, Balázs Béla-díjas és Kossuth-nagydíjas író, irodalom- és filmtörténész, egyetemi tanár, dandártábornok nevét viseli az NKE újonnan induló pedagógusképző kara (Nemeskürty István Tanárképző Kar). Ugyanakkor többek között 2018-ban ezt írták róla egy akadémiai történeti kutatócsoport munkájának ismertetésekor: „A Jagellók mocskolása valójában elég jól jött a Habsburgoknak, hiszen ezzel megvolt a negatív ellenpont a Habsburgok uralmához, amit így meg lehetett próbálni »jó kormányzatnak« eladni. De nemcsak a Habsburg, hanem a kádári propagandának is Mohács kellett. Ennek fő képviselője az a »Nemeskürty tanár úr« volt, akinek ismeretterjesztő népszerűségét a rendszerváltás sem kezdte ki igazán – annak ellenére, hogy például a mohácsi narratívája a kutatók szerint kifejezetten az MSZMP lebutított történeti ideológiáját volt hivatott erősíteni. Eszerint a mohácsi bukás a feudális magyar elit erkölcsi romlásának bizonyítéka, hiszen – így Nemeskürty – ha az akkori elit képes lett volna egységesen fellépni, a Dózsa-féle parasztháborúban nem idegenítette volna el magától a »népet«, a döntő pillanatban fegyvert adott volna a »dolgozó parasztok« kezébe is, és akkor nem juthatott volna ebek harmincadjára az ország.”[5] Az idézetben tehát Nemeskürty pozícionálódik kommunistának, ami azért is probléma, mert Mohács-kérdésben folytatója volt a 19. századi nemzeti értelmezésnek, így egy füst alatt az utóbbi is ebbe a kategóriába került. Az akadémiai történeti narratíva márpedig éppen ennek ellenpontjában helyezkedik el!

A „ki hol is áll a tudománypolitikában” kérdését továbbvitte, hogy a Hunyadi megjelenésével nagyjából egy időben Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója azt írta, hogy „a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) maga a velünk élő sztálinizmus”, mire Freund Tamás akadémiai elnök választ fogalmazott meg.[6] Varga Szabolcs (HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, tudományos főmunkatárs) sok vitát kiváltott beszéde pedig így összegezte a mohácsi vereség okait: „Ha az igazságra kíváncsiak, akkor érdemes meghallani, hogy a csata nem az ország gyengesége, Európa árulása, hanem az agresszor, az akkori kor szuperbirodalmának a túlereje miatt veszett el. Tartozunk az itt nyugvóknak ennek a kimondásával, és tartozunk azzal, hogy beszéljünk az áldozatuk jelentőségéről is. A Magyar Királyság, bár királyát megölték, fővárosát és 200.000 lakosát elpusztították, egy pillanatra sem szűnt meg létezni. Csonkaságában is egész maradt, és az állandó háborúskodás közepette sikerrel integrálódott egy nagyobb keresztény rendszerbe, a Habsburg Monarchiába. Tudom, sokan lekicsinylik e tényt, de ez a birodalom a mienk is volt, amelyben megmaradhattunk magyarnak, miközben katonai és pénzügyi támogatást kaptunk a harc folytatásához.”[7] Valójában, ha a jobboldali, hazafias narratíva egyik alapjának a nemzeti büszkeséget tartjuk, akkor Varga beszéde tartalmaz ilyen elemeket, bár ezt a Habsburg-rendszerben, tehát nem szuverén állami létben képzeli el, ami az ő determinista értelmezési keretében logikusan következik abból, hogy a Magyar Királyságnak egyedül esélye sem volt az Oszmán Birodalommal szemben.

A 19. századi magyar történetírásban, tankönyvekben és közgondolkodásban létezett egy koherens, hagyományos, patrióta narratív rendszer, amelyben – nagyvonalakban leírva – Hunyadi János a törökverő hős volt, az ő fia, László pedig az ellene áskálódó Cillei-féle, majd a királyi önkény áldozata lett, és Mátyás volt az igazságos király, akinek halála után a Jagellók gyenge uralma és a bárói torzsalkodás vezette a királyságot a mohácsi katasztrófához.

Ezen forrásokra alapozott rendszeren már a szocializmus korszakában réseket ütöttek, és az elmúlt harminc évben további pontokon értelmezték át, szintén forrásokra alapozott kutatások eredményeképpen. Az új keretben – felületes ecsetvonásokkal vázolva – Hunyadi János kevésbé hősies, reálpolitikus báróként jelenik meg, fiai felségárulást követtek el Cillei Ulrik megölésével, utóbbi sokkal kevésbé rossz ember, mint amilyennek addig láttatták, Mátyás pedig a reálpolitikus, a személyes uralkodó, aki túlfeszítette az ország lehetőségeit és erőforrásait. A Jagellók a közhiedelemmel ellentétben nem voltak rossz királyok, és a mohácsi csatát nem okozták, hanem az erőviszonyoknak megfelelően történt.[8] Bár ezen narratívát elemeiben érték kritikák, de a rendszer egészét nem. E narratív rendszerben mégiscsak van egy logikai következetlenség, hiszen miközben tagadja a bárói torzsalkodást, mint a mohácsi csata egyik okát, annak létét a Hunyadiak korában még elismeri, mivel Hunyadi Lászlót például alapvetően egy apjához hasonló, ravasz, számító, pártos bárónak, Cillei merénylőjének tartja.[9]

Legújabban szinte a Nemeskürty-vita ismétlődött meg, ami jól mutatja a történelmi narratívák (azaz a múltról való elbeszélések) ciklikus ismétlődését, egyben azt is jelezve, hogy nem a múlt ismétlődik, hanem a róla való diskurzusok. Ráadásul azt is példázza az eset, hogy a politikainak látszó frontvonalak mögött teljesen más törésvonalak húzódnak meg. Bokros Lajos közgazdász, a Horn-kormány második pénzügyminisztere történelmi tárgyú (!) cikkének alaptézise e mondatába sűríthető: „A török helyett Magyarország meggyilkolta önmagát”, hiszen a szerző a 14. századi eseményektől 1541-ig vezetve a vereségek és veszteségek sorát, mögöttük a bárói széthúzást tekinti magyarázó tényezőnek.[10] Vagyis felújította Nemeskürty tézisét, és közvetve az azt megelőző 19. századi nemzeti-patrióta nézetrendszert. Bokros állításait a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet hat kutatója cáfolta, amire Bokros Lajos még egy választ fogalmazott meg.[11] Ez utóbbiból csak egy olyan részletet ragadnék ki, mely szerint „[jobb] lenne, ha ők is szerényen elfogadnák, hogy más szemléletnek is lehet létjogosultsága. […] Bírálóim, aki megjegyzéseiknek a Vitacikk helyett fennhéjázó címet adtak, egyrészt lazán kezelik a tényeket, másrészt kizárólagosságra törekszenek, amivel hézagmentesen hasonulnak az önkényuralmi rendszer kirekesztő természetéhez. Javaslom ezért, hogy azt az intézetet, amelyikben legtöbbjük dolgozik, nevezzék át HUN-REN helyett immár HUN-NER intézetnek.”

 

Hunyadi a hős

 

Ha a Mohács körüli tudománypolitikai helyzet nem lenne elég bonyolult, akkor érdemes rátekinteni a filmsorozat körülményeire is. Miután a Hunyadi-sorozat egy szinte koherens 19. századi patrióta narratívát képvisel a címszereplő kérdésében, így a magát nemzetiként definiáló kormányzat anyagi támogatása tudománypolitikai szempontból logikus volt. A sorozatot elnézve ennek egyes elemei világosan látszanak. 1) A magyarok magára hagyottsága az oszmánok elleni harcban, a nyugatiak árulásai, például arra, hogy Szilágyi Mihály azt mondja, „egyedül vagyunk”, Hunyadi a záróepizódban azt feleli: „Csak a szokásos.” 2) Hunyadi és a magyarok a kereszténység védőbástyája. 3) Hunyadi János mint hős megjelenítése. 4) Hunyadi János fő mozgatórugója az oszmánellenes harc. 5) A gonosz és intrikus Cillei Ulrik s ábrázolása. 6) 1440-ben a kettős királykoronázás kérdése, amelyben a Cillei-liga a legalitást képviseli, hiszen V. László törvényes király, míg Hunyadi a legitimitást, amely szerint szükség van egy erős királyra, aki tud harcolni az oszmánok ellen. 7) Nándorfehérvár ostromakor megjelenik a törököt lerántó magyar vitéz. 8) A nándorfehérvári ostrom bemutatásakor 100 ezer török ostromlóról beszél Hunyadi a filmben, míg a felvételeken jóval kisebb létszámú magyar katonát és keresztest mutatnak, ezzel erősítve „a nagyon kevesen hősiesen harcoltak nagyon nagy számú ellenség ellen” narratívát.

            A film értelmezési kerete jól tetten érhető a 19. századi középiskolai tankönyvekben, amelyek narratív változása is tanulságos.[12]  Budai Ézsaiás 1811-ben kiadott tankönyvében Hunyadi János békeszegését (amely az 1444. évi várnai vereséghez vezetett) a pápai biztatással, Cillei Ulrik halálát pedig azzal magyarázza, hogy Cillei rátámadt a vele tárgyaló Hunyadi Lászlóra. Péczely József 1837-es kiadású tankönyve úgy jellemezte Hunyadi Jánost, hogy

 

„oly éles látású, egyenes nézetü a’ kormányzást illetőkben, bölcs, előrelátó, magamérséklő a’ tanács-teremben, mint bátor katona, páratlan hadvezér a’ viadaltéren, nagy – még veszteségeiben is […] kegyes, istenfélő, […] fedhetetlen élete’ minden rendiben”.[13]

 

Dugovics Tituszt 1823-ban Döbrentei Gábor találta fel, én Schirkhuber Móricz 1837-es kiadású kötetében találkoztam vele először. Talán Rajcsányi János ábrázolta legnegatívabban Cillei Ulrikot az összes tankönyv közül, amikor így fogalmazott: „Az igaz magyarok gyászoltak [ti. Hunyadi János halála miatt], […] de Cilley tombola örömében […] [Hunyadi] László fejét keresztül akarta hasítani […], de ez a’ csapást aranygyürüjével föltartá, segítségért kiáltott, a’ magyarok a’ mellékszobábul előtörtek ’s a’ szörnyeteget összevagdalák.”[14] Erről a Hunyadi-sorozatban is tükröződő értelmezési keretről mondott véleményt interjújában Bán János, a filmsorozat forgatókönyvéhez alapul szolgáló tizenhárom részes, 2008–23 között megjelent történelmi regényfolyamot Bán Mór néven jegyző Herczeg Ferenc-díjas író, méghozzá a következők szerint: „Aztán van a történészek egy része, akik szerint a régi korok történetírása idealizált […] deheroizálnak […] az idealizáltnak hitt képet szeretnék lerombolni abban a tévhitben, hogy ezzel az objektív valóságot mutatják be.”[15]

A 19. századi narratív koordináta-rendszer – ami a Horthy-korszak tankönyveiben is tovább élt – jelentősen változott a szocialista időszakban. Ennek szemléleti alapja tetten érhető Dolmányos Józsefnél, aki azért kritizálta a korabeli tankönyveket, mert szerinte azok elszemélyesítik a történelmet, és például a Hunyadiak esetében az ő személyes sikerüknek tulajdonítják a dolgozó nép érdemeit, például Nándorfehérvár megvédését.[16] Sári Gusztáv pedig azt írja 1964-ben, hogy „a történeti személyiségekről tanítva is szolgálhatjuk a világnézeti nevelés célját. Életrajzuk, életpályájuk bemutatása fejlődésükben való tárgyalásukra ad módot. Származásuk, vagyoni helyzetük, anyagi érdekeik indokolják tevékenységüket, gondolkodásukat. A nép, a haza sorsával való azonosulásuk teszi őket naggyá (Hunyadi, Bocskai, Stromfeld), önzésük, népellenességük törpévé (Garaiak, Báthori Gábor, Peyer). Jellemük ellentmondásossága, ha körülményeikből vezetjük le, a materialista szemlélet és a dialektikus gondolkodás fejlődését eredményezi.”[17] A szocialista tankönyvekben Hunyadi János feudális báróvá vált, aki részben birtokai védelmében, magánérdekből harcolt az oszmánokkal, a Cilleivel való küzdelem pedig nem több, mint bárói polgárháború. Legújabb tankönyveinkben már ezek az értelmezési viták sem igen szerepelnek, s bennük inkább tárgyilagos hangvételű leírások olvashatók, például ez: „Az udvari párt (Garai–Cillei) V. Lászlót támogatta, míg a rendek a fiatal lengyel királyt, Jagelló Ulászlót hívták meg a trónra. (Ulászló 1434-ben lépett a lengyel trónra, apja az a litván nagyfejedelem volt, aki feleségül vette Nagy Lajos lányát, Hedviget.) I. Ulászlót elsősorban két országnagy, Hunyadi János (szörényi bán) és Újlaki Miklós (macsói bán) támogatta. Hunyadi János még Habsburg Albert uralkodása alatt kapott országos méltóságot, és fegyveres támogatása segítségével I. Ulászló megszerezte a trónt.”[18]

Miközben a Hunyadi dübörög, Pálosfalvi Tamás történész (HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi intézet, tudományos főmunkatárs) számos nyilatkozatot adott a témában. Olvasatában Hunyadi talán kevésbé volt jó, Cillei pedig kevésbé rossz, mint amilyennek a vélelmezett köztudat gondolja: „A számos forrás ellenére képtelenség hitelesen rekonstruálni a történteket, de annyi biztos, hogy [1456.] november 9-én Cilleit meggyilkolták. Magyarország egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú báróját, a király édesanyjának bátyját halálra szúrták és kaszabolták. Nem tudjuk, ki rántott először kardot, de a vendégek fegyveres kíséretének kizárása elég erősen utal arra, hogy a házigazdák valamit terveztek. Az összecsapás perceiben V. László nem tartózkodott a helyiségben, de Hunyadiék így is főben járó bűnt, felségárulást követtek el.”[19] A sorozatról tartott véleménye összegezhető úgy, hogy működik, feltéve, „ha annak nézzük, aminek az alkotók vélhetően szánták: a magyar Trónok harcának. Egy minden ízében fiktív történetnek, amelynek szereplői ismerős neveket viselnek, és ismerős helyeken járnak. Minden más hasonlóság a valósággal csak a véletlen eredménye lehet.”[20]  A Rubicon Intézet Hunyadi János-estjén Pálosfalvi Tamás Nánay Mihály (a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, az NKE NITK rektori megbízottja, közszolgálati docens) moderálása mellett beszélt Hunyadi Jánosról, amelynek tanulsága az Index.hu szerint az volt, hogy „amit ma történelmi tényekként tudunk, az sokszor az írnokok, históriások elbeszéléseiből fennmaradt információkon alapszik, miközben ezek az emberek is gyakran voltak elfogultak, ellenfeleiket pedig nem szégyellték még a haláluk után is bemocskolni. […] még az olyan, hazánkban makulátlan hősként számon tartott történelmi személyiségeknél is, mint Hunyadi, vannak olyan pontok, ahol jóval kisebb a reputációja.”[21]

 

Elméleti megfontolások

 

A múlt kétségtelenül megtörtént, úgy, ahogy, és önmagában véve objektív. Amikor azonban a kortársak szemén átszűrt források további – történészi vagy az érdeklődő nagyközönség által létrehozott – értelmezések forrásai lesznek, akkor egy szubjektív elbeszélés, azaz történet jön létre. Ez az értelmezés nem független a forrásoktól, de ettől még egy értelmezési tartományban mozog, amelyet erősen meghatároz az azt konstruáló történész személyisége és jelene, valamint tudománypolitikai céljai. Ráadásul az értékelések nem feltétlenül tisztázhatók az ún. tények által. Ilyen probléma például a múlt szereplőinek motivációs és indítékrendszerének megítélése: Hunyadi azért harcolt az oszmánok ellen, mert erre keresztény hite, személyes meggyőződése és/vagy birtokainak védelme motiválta? Vagy mindegyik egyszerre? Lehet-e ezt a kérdést írott források által eldönteni? Ám még a forráskritika kérdése is nagyon bonyolult, hiszen néha igencsak esetlegesnek tűnik, hogy történészek mit hisznek el a forrásnak, s mit nem. A hagyományos forráskritika különösen ott éri el korlátait, amikor egy jelenséget csak egyetlen szerző ír le. Bonfini ilyen szempontból például erősen próbára teszi a történészeket. De érdekes Krúdy Mohács című történelmi regénye is, amely szerint II. Lajost koraszülöttsége okán frissen leölt disznó beleiben tartották volna melegen. Groák Lajos erre egy történeti forrást talált összesen, Brutus János Mihály Magyar Históriáját.[22]

            Hunyadi János pályájának esetében számos olyan fordulat akad, amelyek megítélésekor a 19. századi hagyományos narratív, értékelési rendszer elemeit, és az új, akadémiai történeti modellt is alátámasztják források, amelyek önmagukban többféleképpen értelmezhetők. Ugyanakkor vannak ennél is nyitottabb értelmezési keretű események, mint például Cillei meggyilkolása, hiszen jelenleg nincs forrás arra, hogy pontosan mi történt a zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson 1456-ban. Így ennek értelmezései – még egyszer: a Hunyadik felségárulást követtek el, és meggyilkolták Cilleit, vagy jogosan megvédték önmagukat – között jelenleg bizonyosan nem lehet sziklaszilárd tények vagy annak látszó premisszák alapján dönteni, így nagyon valószínű az érzelmi meghatározottság a narratíva kiválasztásában.  

            A hagyományos, rankei történetírás ezt a tudományt alapvetően racionálisnak tételezi fel, amelyben a tények magyarázzák önmagukat. Ezt már a proto-posztmodernnek tartott E. H. Carr is cáfolta 1961-ben megjelent Mi a történelem? című könyvében, ami idehaza 1995-ben látott csak napvilágot. Ebben arra jutott, hogy a történelmi narratíva a múlt forrásainak és a történész elméjének szakadatlan kölcsönhatása.[23] Már a történettudománynál jóval empirikusabb tudománynak tartott fizika kapcsán is arra következtetett Sabine Hossefelder nagy vitákat kiváltó könyvében, hogy a fizika legújabb elméletei gyakran nem igazolhatók empirikus módon, és a modellek között valójában a szakemberek is érzelmi-esztétikai alapon választanak.[24] A pszichológia szintén eljutott arra a következtetésre, hogy az a descartes-i elképzelés, mely szerint a logikus racionalitás áll szemben az irracionális érzelmekkel, teljesen téves, valójában az érzelmek áthatják a gondolatokat, még akkor is, amikor azokat teljesen érzelemmentesnek véli a tudatosságunk.[25] Ebből az következik, hogy amikor választunk a Hunyadi Jánossal kapcsolatos forrásokra alapozott értékelések, narratívák között, akkor ez valamilyen részben érzelmileg, szimpátia alapon történik. Így az a mozzanat, melynek során a hagyományos, forrásokra alapozott 19. századi – Hunyadi János személyének és tevékenységének pozitívumait kidomborító – narratíva áthelyeződik a tudományos narratívák közül a történeti regény fikciós világába, alapvetően jelenünk szemléletéről és tudománypolitikájáról árulkodik, s nem kizárólag magáról Hunyadi Jánosról.    

 

Néhány következtetés

 

A közgondolkodás gyakran feltételezi, hogy vannak jobboldali és baloldali történettudományi intézetek, amelyek (kultúr)harcban állnak egymással. A Hunyadi-kérdésben ilyenről szó sincs, a korábbi és a 2010 utáni alapítású történettudományi intézmények dolgozói együttműködnek egymással.

            Megnézve a Mohács-narratívát, a jelenlegi mainstream értelmezés több ponton ellentétes a 19. századi elbeszéléssel, de alapvetően pozitív elemeket is tartalmaz, amennyiben felmentést ad a hazai politikai elitnek, és nem hibáztat a mohácsi vereségért senkit. Míg a Hunyadiakról kialakított akadémiai narratíva alapvetően kritikus és mítoszromboló (amennyiben mítoszok alatt feltételezetett tévnézeteket értünk), amennyiben a 19. században hazafiasnak tartott s domináns értelmezési keretrendszerrel szembehelyezkedik, és azt átértékeli. Jelenleg egyfajta hasadás látható a legfontosabb három történeti narratívaképző műfaj – név szerint: a történettudomány, a történelmi film és a történelemtankönyvek – között. A Hunyadi-sorozat egy viszonylag koherens narratívát képvisel, amely megfelel a 19. században mind a közoktatásban, mind a szaktörténetírásban domináns narratívának. A történettudományban ellenben az akadémiai történeti narratíva tűnik meghatározóbbnak, amely önmagát tudományosnak tartja, míg a Bán-regények és az azok nyomán készült sorozat Hunyadi-értelmezését fikciónak tekinti. A NAT 2020 szerint íródott tankönyvek tényszerű nyelvezettel megszövegezett leírásokat közölnek, így pedig értelmezési problémákat nem vetnek fel.

            Történetelméleti szempontból leginkább az érdekes, hogy az akadémiai narratíva amellett, hogy szakmailag a források által megalapozott, lényegében versenytárs nélkül maradni látszik a történettudományban, hiszen a klasszikus, 19. századi értelmezés – amely szintén forrásokon nyugodott! – mögött nem áll olyan kutatói bázis, melynek tagjai szisztematikusan dolgoznának a narratíva egyes elemeinek (például Hunyadi János tevékenysége, Mátyás és a Jagellók uralma, Mohács és következményei, a 19. századi recepció, úgymint tankönyvek, történettudományos eredmények, művészeti értelmezések) kutatásán s ezzel a korábbi egységes narratív keret megújításán, ezért az egyik legitim elbeszélés lassan visszaszorul az irodalom világába, míg egy másik, újabb értelmezés az objektív narratíva illúzióját öltheti. E folyamat mögött persze meghúzódhat az is, hogy hajlamosak vagyunk a történettudományt progresszívnek gondolni, vagyis úgy gondolkodni, hogy attól, hogy egy értelmezés újabb, attól szükségszerűen jobb is, továbbá a mítoszrombolást, tabudöngetést a történettudomány öndefiníciós részének tekinteni, sőt egyenesen alapcélként azt kijelölni, hogy a történész köteles mindig az ellenkezőjét mondani annak az értelmezésnek, mint amit az aktuálisan domináns közgondolkodásnak tulajdonít.

            Ha elfogadjuk, hogy egy legitim történeti narratíva, elbeszélés legalább annyira árulkodik a jelenről, mint a múltról, és bizonyos múltbéli események, személyek megítélésekor a források több történettudományi értékelés, elbeszélés kialakítására is lehetőséget adnak, akkor célszerű mind a történelmi narratívaképzés területein – magában a történettudományban, de az azzal összefüggő területeken is, mint amilyen történelmi regények, filmek, oktatás – olyat választani, amely a kollektív nemzettudat számára építő. Ilyen lehet a hősképzés, de akár a jogos önkritika is. Meggyőződésem szerint nem kizárólag a végeredmény a lényeg, hanem az, hogy tudatos döntés eredménye legyen a narratíva kiválasztása. Ez akkor tud megtörténni, ha például Hunyadi János, Mátyás vagy a mohácsi csata kapcsán a legtöbb, akár ellentétes értelmezést is ismerjük, és ezek közül önreflektív módon, saját szimpátiánkat vagy antipátiánkat tudatosítva és azok okait ismerve választunk. Ehhez egyéni szinten tudás és önismeret, állami szinten pedig szakmai, átgondolt és összehangolt tudománypolitikára van szükség a történelmi narratívaképzés területein.