A szabadság prókátora
L. Simon László: Művészi szabadság és intézményi autonómia. Ráció–Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2025. 223 oldal, 4990 Ft
Alighanem mosolyra készteti a köztünk élő reneszánsz ember, L. Simon László széles körű munkásságát követő olvasót, amikor megpillantja új könyvének címét: Művészi szabadság és intézményi autonómia. Ám ha a címben van is némi kikacsintó önirónia, a kötetbe rendezett írások nem a szerző Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói pályafutását megtörő eseményt vagy más, önmagáról szóló kérdést választja témája tárgyaként – ezt meghagyja lírai énjének –, hanem arra keresi a választ, hogy mi a helyes viszonya a (kultúr)politikának az alkotói szabadsághoz, meddig terjed a felelőssége, és ez a felelősség hol jelent korlátozást, hol pedig önkorlátozást.
Aligha találunk avatottabb szerzőt a téma körüljárására, hiszen aki e művet jegyzi, maga is alkotó művészember, aki egyúttal a kulturális igazgatás politikai felügyeletét éppúgy ellátta már, miként múzeum-főigazgatóként is jártasságot szerzett a kulturális institúció vezetésében, és újabban most is ezzel foglalatoskodik: a kormány felkérésére vállalta, hogy méltó helyen teremti meg a 21. századi eszközparkkal és látványvilággal felszerelt mezőgazdasági múzeumot Gödöllőn.
Michael Oakeshott, a kitűnő konzervatív filozófus a múlt század elején már rögzítette: „A konzervatív vérmérsékletű ember […] megfigyeli, hogy az újítás biztos veszteséggel és lehetséges nyereséggel jár, ezért a bizonyítás terhe, hogy a javasolt változás összegészében előnyös lesz, a leendő újító vállán nyugszik. A konzervatív hajlamú ember másrészt úgy hiszi: minél inkább hasonlít az újítás a növekedésre (vagyis minél világosabban benne sejlik már a fennálló helyzetben, s nem csupán ráerőltetett), annál kisebb a valószínűsége annak, hogy a végelszámolásban a veszteség eleme lesz az uralkodó. Harmadrészt úgy véli: az olyan újítás, amely valamely meghatározott hiányosságra adott válasz, melynek célja valamely meghatározott egyensúlyhiány orvoslása, kívánatosabb az olyan újításnál, mint amelynek ihletője valamilyen általános elképzelés az emberi életviszonyok tökéletesített állapotáról” – L. Simon László munkájában pontosan ennek szellemében járja körül a kultúrpolitika és kultúraformálás kérdéseit nagy műgonddal.
A szerző látóhatára Hóman, Kassák, Weöres ma is fontos gondolatainak értő megosztásától a digitális múzeumi világ ismertetésén keresztül, Houllebecq önmagában is brutális munkáinak rendkívül kemény és tabuktól mentes analízisén keresztül Németh László életművének áttekintéséig tartó igen tágas perspektíván vezet végig minket. Az olvasóval megosztott körpanoráma rámutat a nyugati világ újundokságaira és problémakezelési fekélyeinek feltárására, avagy közös kulturális értékeink egyetemességére. Eközben megértjük azt is, hogy a kulturális-mitikus-történelmi idő, amiben élünk, folyamatos megújulási dinamikára készteti a kulturális intézményeket, mégpedig úgy, hogy közben értékeik állandóságát megőrizzék. Mindennek ismertetése már önmagában is elég kihívás lenne, ám az MMA-akadémikus, író-költő és kultúrpolitikus valójában egy rendkívül fontos tételmondatot írt le, és a sokszálú-sokágú kötetében voltaképp minden sorával azt támasztja alá. Az L. Simon-tétel így szól: „A szabad alkotáshoz autonóm intézményekre is szükség van. És annak az igazságnak a belátására, hogy a politika nem tud mindent uralni, és nem is kell rá törekednie, éppen a saját távlatos céljainak érvényesülése érdekében”. Ezt kiegészíti némi megszorításokkal, miszerint „kritikus és önkritikus így is lehet az ember, de független semmiképpen sem”, illetőleg azzal, hogy „a művészi szabadságnak is vannak olyan korlátai, amelyek függetlenek a politikai hatalomtól”. Ám mindez állításának fundamentumán nem változtat, amely teljes egészében, kontextusában így hangzik:
„A szabad alkotáshoz autonóm intézményekre is szükség van. És annak az igazságnak a belátására, hogy a politika nem tud mindent uralni, és nem is kell rá törekednie, éppen saját távlatos céljainak érvényesülése érdekében. A szabadságukért, az önrendelkezési jogukért és a szuverenitásukért sokat küzdő nemzetek fiai pontosan tudják, az intézmények garanciát jelentenek az értékek megőrzésére és továbbadásukra.”
[A szöveg eredetileg a szerző MMA-székfoglalóján hangzott el 2023. november 28-án, és először a Kommentár 2024/1. számában jelent meg – a Szerk.]
Az elmúlt másfél évtizedben megteremtettük a szuverén magyar haza Alaptörvényét. Nemzetpolitikánk, kontinensszerte páratlanul bőkezű kultúrára fordított forrásaink és a keresztény-konzervatív értékrendet védelmező, a szó legszebb értelmében vett nacionalista magyar politika kontinuus léte és önazonos szabadságunk védelme a külső behatásoktól, a progresszív értékrelativizmuson át a szobordöntögető-cenzúrakövetelő, fehér gyarmatosítás miatti lelkiismeret-furdalástól deliráló újundokoktól nagy erőket követel. L. Simon László pontosan látja és láttatja, hogy mindennek akkor van értelme, ha eközben a szabadság alapértékét a legingoványosabb, a jog szikár keretrendszerén olykor kifogó szférában – a művészet és a kultúra birodalmában – megvédjük azoktól a félreértésektől is, amelyek itthon fogalmazódhatnak meg, méghozzá értő és elméletileg megalapozott módon.
Amit Horkay Hörcher Ferenc állít Roger Scrutonról, tudniillik, hogy mindig ügyelt arra, hogy a konzervatív politika elméletét a lehető legközelebb tartsa a konzervativizmus politikai gyakorlatához, azt L. Simonnál is megfigyelhetjük. Érzékelve a politika formálói és a kulturális élet szereplői között a kogníciót, amely olykor feszültséget teremt a politikai szándék és a kultúra szabadsága és autonómiája iránti aggodalmak megfogalmazói között, jelentős elméleti megalapozottsággal, de pragmatikus módon megközelítve járja körbe a kérdést. S ezzel voltaképp a konzervatív intellektuális gondolatrendszerbe beilleszti azokat az értékeket, amelyek azt gazdagítják. Alighanem ez is volt szerzőnk missziója, az pedig külön ajándék, hogy sokan olvashattuk úgy a kötetét, ahogy Nietzsche írja bonmot-jában a kollektív szellemről: a jó íróban megvan nemcsak a maga szelleme, hanem a barátainak szelleme is.