Balogh Gábor

TERMÉSZETÁTALAKÍTÓK ÉS ELLENFELEIK A 19–20. SZÁZADBAN

 

A 19. században felgyorsuló technikai fejlődés gyökeresen átformálta a természeti környezetet, amelyre a történelmi haladás hívei csak eszközként tekintettek. Évtizedeken át tartotta magát az a megállapítás, mely szerint a természet leigázása a kommunista diktatúra gazdaságpolitikájának volt a jellemzője, holott a modern korban politikai rendszerektől függetlenül formálható/átalakítható nyersanyagként tartották számon a természeti környezetet. A természet alárendelésének gondolata a 20. századi magyar történelem egyik legvitatottabb beruházását, a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építését figyelembe véve egyértelműen a korszakokon és rendszereken átívelő folytonosság képét mutatja. Ugyanakkor a vízlépcső elleni tiltakozás a diktatúra idején egyértelműen több volt környezetvédelmi kérdésnél. Karátson Gábor megállapítása, miszerint is „a történelem a természetet is fölemészti”,[1] lényegre törően írja le a folyamatot.

 

Környezettörténet

 

A „környezet” (Umwelt, szó szerint „körülöttünk lévő világ”) kifejezést Jakob von Uexküll német biológus alkotta meg a 20. század elején. Definíciója szerint a szó alkalmas minden élőlény sajátos környezetének és azok egymás közötti kapcsolatrendszerének a leírására.[2] A környezettörténet valamivel később, a 20. század második felében vált elfogadott történetírói irányzattá. „Minden környezettörténet a hatalomról szóló történet” – fogalmaz Douglas R. Weiner amerikai környezettörténész, aki szerint az irányzat kutatóinak fő kérdése, hogy ki fogja ellenőrizni az erőforrásokhoz és a szolgáltatásokhoz való hozzáférést.[3] Weiner megállapítása szerint a környezettörténet nem más, mint egy nagy sátor, amely különböző tudományokat összefogva segít abban, hogy interdiszciplinárisan közelítsük meg az ember és a természet közötti interakciót.

A bős–nagymarosi vízlépcső-beruházás a késői Kádár-kor egyik legnagyobb vállalkozása volt, míg az ellene való tiltakozás a rendszerváltoztatás legfontosabb terepévé, jelképévé vált. Ugyanakkor a Duna elterelése óta eltelt több mint harminc évben nem történt kísérlet az események új narratív keretbe való helyezésére, így maradt a környezetvédők és a beruházást pártolók egyéni olvasata, amely csak és kizárólag a saját narratíváját fogadja el, a másik oldalét pedig teljes mértékben elveti. A környezettörténet-írás lehet az az irányzat, amely alkalmas arra, hogy vízlépcső-beruházás történetét új narratív keretben mutassa be.

A Duna felső szakasza – hasonlóan valamennyi lakott terület melletti folyószakaszhoz – hosszú idő óta az ember természetátalakító tevékenységének a színtere. A 19. század második felétől a folyószakasszal kapcsolatos szabályozási munkálatok már nem az önfenntartást és a fennmaradás biztosítását – árvízvédelem – voltak hivatottak szolgálni, hanem a természet teljes alárendelését célozták. „Növekvő ereje és hatalma következtében [az ember] egyre nagyobb biztonságot és egyre nagyobb kényelmet élvezett, s ebben az új helyzetében már nemcsak önfenntartására, fennmaradására gondolt, hanem hatalma kiterjesztésére is. Világképe, világmagyarázata és elért sikerei azt sugallták számára, hogy az ember környezete birtoklására és irányítására született, ez a rendeltetése.”[4] Ez a magatartásminta tetten érhető a hidroszférával kapcsolatos gondolkodásban.

 

Rendszerelmélet

 

Az ipari forradalmakat követően elindult egy megállíthatatlan folyamat, ami teljes mértékben megváltoztatta az emberi cselekvés természetét. A korábbi, csak a fenntartásra vonatkozó szemlélet helyett a cél immár a természet emberi akaratnak való alárendelése volt. Az addigi felületes beavatkozásokat a természet átalakítására, teljes körű felhasználására irányuló magatartás váltotta fel. A folyamat öngerjesztőnek bizonyult. Hans Jonas megállapítása szerint „a már előállított dolgok kikényszerítik ezeknek az erőknek egyre újabb és találékonyabb bevetését az előbbiek fenntartása és továbbfejlesztése érdekében, és hatványozott sikerrel jutalmazza őket – ami ismét hozzájárul követelődző igényeihez. A funkcionális szükségszerűségnek és jutalmazásnak ez a pozitív visszacsatolása – amelynek dinamikájában nem elhanyagolható szerepet játszik az elért teljesítményre való büszkeség – táplálja az emberi természet egyetlen oldalának növekvő fölényét minden más oldallal szemben, és elkerülhetetlenül azok rovására.”[5]

A rendszerelméleti kutatók szerint ez a szemlélet vezet az „elsőfajú hiba” elkövetéséhez. A Duna példájánál maradva, a folyószakaszt érintő műszaki, emberi beavatkozások mindig csak egy adott „funkcionális szükségszerűség” megoldását célozták, és nem vették figyelembe azt, hogy a folyó mint ökoszisztéma, rendszerszinten fog reagálni az egyes beavatkozásokra.[6] Rendszerszintű elemzések, környezeti hatástanulmányok ugyanakkor nemhogy a 19. században, de még a 20. század második harmadában sem készültek, nemcsak a folyószabályozások, de bármely más természetbe való beavatkozás esetében sem. A vízlépcső-építés ellen tiltakozó Duna Kör éppen a beruházás Duna ökoszisztémájára gyakorolt hatásának vizsgálatát hiányolta. Ennek eredménye, hogy Magyarország történetében a bős–nagymarosi vízlépcső volt az első olyan nagyberuházás, amelyhez végül 1985-re elkészült egy környezeti hatástanulmány. A dokumentumnak azonban már nem volt jelentősége, mert Ausztria közreműködésével az állampárt a beruházás felgyorsítása mellett döntött, bármi is szerepelt a hatástanulmányban.

Az elmúlt évszázad ahelyett, hogy elősegítette volna a rendszerszemlélet meghonosodását, éppen ellenkezőleg, még túl is teljesítette a 19. század fejlődéssel kapcsolatos elvárásait. Pedig egészen a 20. század elejéig a folyamatosság jellemezte a Dunával kapcsolatos gondolkodást. A folyót érintő beruházások csak az önfenntartást és a fennmaradást szolgálták, mindenekelőtt a települések és a termőföld védelmét. A modern ipari társadalmak kialakulásával párhuzamosan ez a gondolkodás – vagy inkább magatartás – teljesen háttérbe szorult, maga az elképzelés vált rendszeridegenné.[7] Azaz a fenntartásra irányuló gondolkodás a 20. századra összeférhetetlenné vált a modern kor szemléletével, életfelfogásával. Ehhez szükség volt a nyugati ember új természetszemléletére, amely már nem a fent említett önfenntartásra, hanem a természet alárendelésére törekedett. Ehhez igazította szókincsét is, amelyet egy-egy nagyberuházás során alkalmaztak a természetre vonatkozóan: legyőzni, alárendelni, leigázni, megzabolázni, béklyóba kötni stb. Ezzel párhuzamosan járt az ember elidegenedése a természeti környezettől. Ahogy Konrad Lorenz megfogalmazta: „A természettől való általános és egyre mélyebbre ható elidegenedés nagymértékben okolható a civilizált emberiség esztétikai és etikai eldurvulásáért. Hogyan tanulhatná meg a felnövekvő generáció bárminek is a tiszteletét, ha maga körül csak emberkéz alkotta környezetet talál, ami a legtöbbször még talmi és visszataszító is?”[8]

 

A haladás nevében

 

A 19. században bekövetkezett szemléletváltás gyakorlatba való átültetése történt meg a 20. században. A hidroszféra átalakítására irányuló műveletek vizsgálata mindennek kiváló terepe. A Dunát érintő beavatkozások egészen a századelőig szinte kizárólag az árvízvédelem célját szolgálták, míg a modern korban már a tömegember igényét kielégítő mérnöki megoldásokat kerestek, amely elsősorban az energiatermeléssel állt kapcsolatban. Igazolásul természetesen mindvégig megmaradt az ár elleni védekezésre való hivatkozás, annak ellenére, hogy maga az árvíz a szigetközi emberek számára – leszámítva az évszázadonkénti két vagy három nagy árvizet – egyáltalán nem volt ördögtől való, azt természetes folyamatként fogták fel. Timaffy László néprajztudós, a Duna felső szakaszának kutatója szerint „ezekért az áradásokért sohasem haragudott a szigetközi ember, mert a víz életet jelentett neki, termékenyítő iszapjával pedig jót tett a földeknek is.”[9] 

A természet, így a Duna alárendelésének folyamatában az első állomást a hajózhatóság feltételeinek javítása jelentette. Erre azért volt szükség, mert gőzenergia felhasználásával a folyókon egyre nagyobb teherbírású és teljesítményű hajók közlekedtek, így a Pozsony alatti Duna medrét rendszeresen kotorni kellett a közlekedés folyamatos biztosítása érdekében. A vízi szállítás feltételeinek javítása okán került sor a Duna Dévény alatti szakaszának szabályozására, amely az első komoly beavatkozás volt a folyam történetében. 1908-ban Darányi Ignác földművelésügyi miniszter víziberuházási törvényt terjesztett az Alsóház elé, amely kimondta, hogy a vízügyi ágazat finanszírozását biztosító összegek mentesülnek a költségvetési szabályozás alól, emellett külön alap létrehozásáról intézkedett a vízügyi munkálatokra és beruházásokra vonatkozóan. Az új alap költségvetése felülről nyitott volt, így csak politikai akarat kérdése volt, hogy mekkora összeget szavaznak meg az egyes beruházásokra.[10] Mindez felgyorsította a folyószabályozással kapcsolatos tevékenységet.

 

„Az építés megindultával egyszerre megváltozott a felső Duna képe. Munkástelepek létesültek az elhagyott ligeteken és erdőkben, a vadonban zavartalanul élő madárvilágot csakhamar fölzavarta a munkások ezreinek zsibongó zaja, a Dunát ellepték a nagy kőszállító hajók, melyek Dévény gránitszikláit, Almás, Süttő és Lábatlan kemény mészköveit ezer meg ezer köbméter számra hordták a Dunába, hogy béklyókba szorítsák vele a vadul szerte kalandozó vizet s kényszerítsék ott és úgy folyni, a hogy azt számára az emberi elme kijelölte.”

 

Az idézet akár az 1980-as években meginduló vízlépcső-beruházás természetbe való beavatkozását is leírhatná, de a fenti gondolatokat Gonda Béla mérnök fogalmazta meg száz évvel korábban, 1896-ban.[11] Gonda leírása szemlélteti azt a folyamatot, amelynek eredményeként természet és ember kapcsolata a mellérendelés helyett a történelmi haladás nevében az alá- és fölérendeltség kategóriájába csúszott.[12] Mindezt évtizedekkel a sztálini természetrombolás politikáját megelőzően. Ahogy a folyóvíz esésének elektromos energia termelésére való felhasználása sem a diktatúra elgondolása volt. A „fehér szén”, azaz a vízenergia felhasználása egészen az atomerőművek megjelenéséig az elektromos energia előállításának egyik leglátványosabb és legnagyobb ígérete volt.[13] Technológiai akadályai a vízerőművek létrehozásának és a folyóvizek lépcsőzésének ekkor már nem voltak. A vízgazdálkodás és a politika képviselői hamar egymásra találtak, mivel, ahogy fentebb említettük, a vízépítés a leglátványosabb beruházások közé tartozott a 20. század első felében. Ennek következtében 1929-re a vízenergia a világ elektromos energiatermelésének már 40 százalékát biztosította.[14] A hidroszféra energiatermelésnek való alárendelése az 1930-as évektől kezdve világszerte zajlott, politikai rendszerektől függetlenül: „A kommunisták, a demokraták, a gyarmatosítók és a gyarmatosítás ellen küzdők egyaránt vonzónak találták e hatalmas létesítményeket. A kormányok szerették a gátak sugallta imázst: energikus, céltudatos ország, mely a közjó érdekében folyókat szelídít meg. A gátak segítettek kormányok legitimizálásában és politikai vezetők népszerűsítésében” – fogalmazott John Robert McNeill amerikai környezettörténész.[15] Az idézett megállapítást könnyen alátámaszthatjuk, elég, ha a Hoover-gátra (Amerikai Egyesült Államok), az Asszuáni-gátra (Egyiptom), vagy éppen a kujbisevi erőműre (Szovjetunió) gondolunk. A hidroszféra mesterséges átalakítása politikai rendszerektől függetlenül világszerte zajlott.

A fokozott energiaínség a századforduló Magyarországán kulcsfontosságú gazdasági és politikai kérdéssé vált. 1905-re megtörtént a Magyar Királyság vízerőkészletének teljes felmérése, amely elsősorban a nagy esésű folyóvizes szakaszok hasznosítására koncentrált. „A vizek erejének kihasználhatósága rövid idő alatt ilyen nagyot változott. Az előnyös fejlődést végül bekoronázta az erőátvitel kérdésének villamos úton való megoldása, legutóbb pedig (nagyfeszültségű áramok segélyével) a villamos vontatásnak nagy vasutakra való alkalmazása. Most, midőn a hegyek között zúgó folyók ereje fenn tudja tartani a völgyek ölén elhelyezett gyárak üzemét, hajtja a több mértföldnyi távolságban dolgozó gazdasági gépeket, világítja a községeket, s a vaspályákon a gyorsvonatokat 160 km-t meghaladó óránkénti gyorsasággal volna képes a már eddigi kisérletek szerint is röpíteni, lehet-e még kérdés tárgya a vízierők óriási értéke?!” – fogalmazott Viczián Ede magyar királyi vízépítő mérnök, a felmérés vezetője.[16] A Monarchia Magyarországát a soha nem látott gazdasági fejlődés jellemezte. A nagy esésű folyóvizes szakaszokon sorra épültek az erőművek. A folyószabályozások természeti környezetre gyakorolt hatása sehol sem képezte vita tárgyát. Az emberiség a „haladás” korszakába lépett, a fejlődés és a fenntartás közötti szemléletbéli különbség a civilizált és a vad állapot közötti szembenállás kérdésére egyszerűsödött. A természet „legyőzése” ebben a küzdelemben egyenesen a civilizáció győzelmét jelentette a 20. század emberének.

Az az állandóság, amely a századfordulóig jellemezte ember és táj kapcsolatát a Duna szigetközi szakaszán, az 1900-as évek elején véget ért. Mindezt a tudomány és a technika 19. századi összekapcsolása tette lehetővé. Ahogy Lynn White amerikai történész megfogalmazta: „A tudomány hagyományosan arisztokratikus, spekulatív, intellektuális irányultságú volt; a technika ezzel szemben plebejus, empirikus, tevékenységközpontú. E kettő 19. század közepi összeolvadása minden bizonnyal összefüggésben állt a valamivel korábbi, illetve egykorú demokratikus forradalmakkal, amelyek a társadalmi korlátok lejjebb szállításával a kéz és az ész funkcionális egységét hirdették. A minket sújtó ökológiai válság egy akkoriban megjelenő, merőben újszerű demokratikus kultúra terméke.”[17] A 20. században folyamatosan nőtt az energia felhasználására vonatkozó igény. Megkezdődött a természeti erőforrások erőltetett kihasználása. Ehhez ideológia is társult, a haladás eszméje, amely a szekularizálódó Európában rövid időn belül „e világi üdvtörténetté” vált.[18] A 20. századi totalitárius ideológiák egyaránt építettek az emberiség haladásba vetett hitére. A haladáshoz energiára volt szükség, amelyet minden létező módon próbáltak előállítani. Különösen igaz ez a kommunista eszmére és annak első gyakorlati megvalósulására, a Szovjetunióra. Lenin közismert módon már 1917-ben kijelentette: „Szovjethatalom + villamosítás = kommunizmus.”

 

Vízlépcső(d)

 

Magyarországon e „haladás” folyamata megtorpant az I. világháború befejeződésével. A Duna érintett szakasza határfolyóvá vált, ami ellehetetlenítette a további munkálatokat. Egy újabb világháborút és erőszakos rendszerváltoztatást követően folytatódott a történet ott, ahol korábban abbamaradt. A folytonosságot testesítette meg Mosonyi Emil vízépítő mérnök személye, aki a Horthy-korszakban kapott megbízást a Dunakanyar térségében vízi erőmű tervezésére, majd 1945-öt követően továbbfolytathatta a tervezést. Bornemisza Géza iparügyi miniszter 1935-ben az ország villamoshálózatának fejlesztése tárgyában benyújtott jelentésében pedig már konkrétan tetten érhető a Visegrád térségében tervezett erőmű létrehozásának szándéka.[19] Bő két évtized múlva a tervezetről Gerő Ernő irodájában tartanak majd értekezletet.

Mégis van egy jelentős különbség a két rendszer gátépítő gyakorlata között. Ez pedig a környezetvédelemmel kapcsolatos felfogásban érhető tetten. „A centralizált tervgazdaság már önmagában is környezeti katasztrófa” – állapította meg Roger Scruton.[20] A kommunista diktatúra tervutasításra építő gazdasági rendszere mindent a diktatúra célkitűzéseinek rendelt alá, ennek megfelelően a természet védelmét egyáltalán nem – vagy csak kevésbé – vette figyelembe egy-egy beruházás tervezésekor. Vargha János biológus, a Duna Kör alapítója szerint a Dunát keresztülszelő front valójában a természet leigázói és a környezetvédők között húzódott.[21] Ugyanakkor a beruházás elleni tiltakozást a diktatúra a rendszer elleni politikai ellenállásként értékelte. „Ez az első ránézésre környezetvédő megmozdulás tehát valójában a Kádár-rendszer lényegét támadta, amikor beleszólást követelt a politikába, ami a pártelit kizárólagos előjoga volt, és nem tűrte tovább, hogy a feje felett, nélküle, sőt ellenére szülessenek visszafordíthatatlan hatású döntések” – értékelte a Duna Kör tevékenységét Schmidt Mária.[22]

            Az 1980-as években kibontakozó küzdelem, a Duna-mozgalom „az ötvenhatos forradalom egyenesági folytatása” – fogalmazott Karátson Gábor.[23] A környezetvédő megmozdulás legikonikusabb szereplőjének megállapítása egyben a mozgalom 1989-ig tartó sikerének lényegét fogalmazta meg, amennyiben a vízlépcső elleni tiltakozást nem csupán környezetvédelmi, hanem politikai kérdésként is kezelte. 1992-ben azonban a Duna egyoldalú elterelése bebizonyította, hogy a történelem politikai rendszerektől függetlenül képes a természet fölemésztésére.