TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS IRODALOM 1957-1989 KÖZÖTT
Jókai és Herczeg Ferenc, Karinthy Frigyes és Babits fantasztikus műveiről – A jövő század regényétől (1872) az Elza pilótáig (1933) – már korábban is voltak recenziók pozitív felhanggal, de szépirodalmi alkotásaik mellett nem nagyon foglalkozott az irodalmi kánon a tudományos-fantasztikus zsánerhez köthető műveikkel. Ezek a nem egyszer kiváló alkotások nincsenek benn a köztudatban, életrajzok, tankönyvek, monográfiák sem különösebben említik. Ezért tűnik úgy, hogy a magyar fantasztikus irodalom tulajdonképpen a Galaktikával kezdődött. Az ’50-es évek végén indult meg ismét a magyar sci-fikiadás, főleg természettudósok írásai révén (Botond-Bolics György, Kulin György). Aztán az 1960-as évek derekán jött Kuczka Péter s az általa szerkesztett Riadó a Naprendszerben (1965) című vaskos antológia, ami rögtön sikert aratott, mellette Kuczka ihletett Bradbury-fordítása is megjelent, a Marsbéli krónikák (1966). Az itthon és külföldön komoly kapcsolati tőkével rendelkező szerkesztő 1969-ben debütáló prosperáló sorozata (Kozmosz Fantasztikus Könyvek) a Móra kiadónál látott napvilágot, 1972-től pedig megjelent a Galaktika című folyóirat. Ám a ’60-as évek elején hosszú álmából feléledt magyar zsáner nem ezzel, hanem a szépirodalomban jól ismert szerzők prózáival kezdődött.
Kezdetek
Déry Tibort 1957 áprilisán letartóztatják, a börtönben született meg a G. A. úr X.-ben, amit szabadulása előtt nem sokkal be is fejezett, 1964-ben jelent meg. Pierre Versins korszakalkotónak minősítette, és a klasszikusok közé sorolta Encyclopédie de l’utopie et de science fiction című munkájában. Ez a számos nyugati nyelvre lefordított regény az 1945 utáni magyar science fiction kiemelkedő alkotása.
A bevezető szerint a mű kéziratát G. A. juttatja el az íróhoz, mielőtt visszaindul X.-be. Az első útját vegyes érzelmek kísérték: vonzalma Erzsébet iránt és ellenérzése a hatalmas kiterjedésű város délibábos, a valóság markából kicsúszó közege miatt. A városban rövid idő alatt házak, utcák válnak illékonnyá, míg más helyen mintha a porból manifesztálódnának. Az egyik szereplő a megalopoliszt rágógumihoz hasonlítja, ami egyik helyen kinyúlik, máshol összezsugorodik. A főhősben ez a bizonytalanság érzetét erősíti, ám X. lakóinak a szabadság korlátlanságát jelenti. Ez a dichotómia végigkíséri a művet: az érzések, gondolatok széles skáláján megmutatkozik a különbség a főhős és a város lakóinak mentalitása közt. A G. A. lelki elevenségét felőrlő tényezők, a bizonytalan működésű tömegközlekedés, eltünedező éttermek, az épületek ajtajának, ablakainak kívülről, a lakókra történő rázárása, a közvilágítás önkényes ki-bekapcsolása; a privát életet sértő intézkedések sora jelentkezik. Az elsötétült szállodában botorkáló, ismeretlen szobákba benyitó, látens személyekkel beszélgető G. A. diszpozíciója egész X.-béli distanciájának vázlata lehetne. E korlátozásokért senkit sem vonnak felelősségre, sőt valami hagymázas módon a tökéletes szabadság elérése felé vezető lépcsőnek aposztrofálják. Ebben a lázálomszerű városban kifordított módon nem az életösztön, jókedv szabad áramlása, hanem az életről lemondó, aszkétikus szellem uralkodik. Olyan teóriák betartásáról van szó, amelyek ellenkeznek az ember ösztönös boldogságvágyával, rejtély, mitől csavarodott ki ennyire a lakosság lelkivilága. A szeretet, segítőkészség egyaránt bűnnek számít, a szimpátia nem az áldozatot, hanem a gyilkost övezi. Az ellenállás ritkasága, a bírálat hiánya, a manipuláltak illuzórikus tudata G. A. hosszú ott tartózkodása alatt lényegileg változatlan marad. A mindenkit elrejtő sötétség akkor a legsűrűbb, mikor a szereplők egymástól való érzelmi távolsága, kommunikációs képtelensége a legnagyobbá tágul. Erzsébetet, amikor X. erkölcseinek behódolt, egyszerre nyeli el a város fakó szürkesége, és lesz úrrá lelkén a bizonytalanság érzése; nemcsak G. A. szeme elől tűnik el, de meghasonlik önmaga jobbik énjével is. Szürrealista látomás ez, s némileg hajaz Boris Vian Tajtékos napok (1947) című kötetére, ahol a karakterek derűje vagy bánata kihatással van a környezetre, az időjárásra, a növények és tárgyak állapotára.
Gyertyán Ervin A kiberneroszok tündöklése és bukása (1963) című könyvében a komikum, a paródia közegében juttatja kifejezésre társadalmi mondanivalóját, vagyis azt, hogy a technika mégoly magas színvonala sem indokolhatja az emberi élet erőszakos elgépiesedését; ám e tanulság a kalandos, mulattató olvasmánynak csupán háttere. A történet úgy kezdődik, mint egy jó Wyndham-féle posztkatasztrófa-sztori: békés párizsi képekkel, melyből kiérezhető a szerző helyismerete. Burg la Rein álmos kisváros a metropolisz szomszédságában, új lakója egy középkorú, jelentéktelen külsejű férfi és csinos unokahúga, akit lányaként nevel. De van egy másik lakójuk is, ő jóképű fiatalember, újságíró, a tisztességes fajtából. A történet pergő, mint egy képregény, Gyertyán jó érzékkel vegyíti a realista képeket, a burkolt szexualitást és a szatírát. A kedélyes, pluralista közeget sokkolja az előbb női, majd a maszkulin változatban megérkező kiberneroszok megjelenése. Pawleski professzor találmánya, mint a legtöbb nagy karriert befutó innováció, célja jóindulatú, ez esetben az emberi magányosság, társtalanság megszüntetése. Ugyan a társadalom eddig elfojtott ösztöneinek feléledése előre látható, a dolog akkor kezd végleges és végzetes formát ölteni, mikor egy multinacionális világcég is megjelenik, a General Steel Electric and Motor Corporation (GSEMC). A nagyvállalat meglátja az üzletet, és sikeres marketinggel megkezdi a társadalom szemléletének átalakítását, a hatalmas médiafölény mellett a jogalkotás, a politika, de még az egyházak megdolgozása is sikerrel jár. Áruházak, szalonok nyílnak a különböző színvonalú szexkiberneroszok árusítására, alkatrészeit darabonként is forgalmazzák, behatol a művészetbe, az orvostudományba, végül Kibernerosz Párt is alakul, amely lassan átveszi a hatalmat. A fentebb említett ifjú publicista az első perctől kezdve ellenzi az élet kibernerotikai átalakítását, ezért lassan bezárul körötte a tér, írásait sehol nem adják ki, még az a lap se, ami eleinte lelkesen támogatta munkáját. Az egyetlen pozitívum, ami éri hősünket, hogy Pawleski professzor nevelt lánya, aki korábban rajongásig szerette nagybátyját, most elfordult tőle. Mégpedig azért, mert látja a korábban derűs, demokratikus társadalom egyre erőszakosabb kibernerotizálását, ami már korántsem önkéntes, bár a lakosság többsége igazi ösztönlényként lelkesen támogatja, azokat viszont, akik erre erkölcsi alapon nem hajlandók vagy egyszerűen az emberi normalitás határát át nem lépve elutasítják, a legsötétebb diktatúrákban szokásos módszerekkel kezdik ellehetetleníteni. Sorsszerű, hogy a fiatalok találkozzanak és egymásba szeressenek. Mivel Dornand elveszíti újságírói állását, álnéven, mások számára publikál bűnügyi és egyéb tudósításokat. A könyv egy fontos része a pszichiátriai klinikán tett látogatása, ami a fekete humor maradandó epikai példája. Az egyik beteg, aki embernek képzeli magát (ekkor már ez a szó sem divat, hanem a „kibernerotista” jelenti a hétköznapi polgárokat), a fiatalember fülébe súgja:
„Az ember a géphez hasonlít, amit saját képmására teremtett… Úgy öltöznek, úgy táncolnak, úgy viselkednek, mint a kiberneroszok… És a gondolkodásuk is teljesen kibernerotikussá válik… És egyre nehezebb megkülönböztetni ki az, ki nem.”
A könnyed, pikareszknek induló sztori ezután viharos gyorsasággal baljóslatú disztópiába fordul. Feltűnnek a kibernerotista rohamosztagok, az utcai erőszak, gyilkosság, végül hőseink csak a professzor pálfordulása és segítsége révén menekülhetnek ebből a lázálomszerű Neurópából. A könyv ugyan happy enddel zárul (egy fránya náthajárvány dönti romba a zsarnokságot), a kesernyés szájíz ott marad az olvasóban: lehet bármilyen hatalmas ajándék egy zseniális tudományos találmány, inkább kártékony, ha hosszú távon tönkreteszi a nemes emberi érzelmeket, kapcsolatokat.
A ’60-as évek derekán jelentkeztek azok a szerzők is, akik nemcsak kirándultak oda, hanem életművük szerves részeként tekintettek a sci-fire. Csernai Zoltán Özönvíz balladája-sorozata jó példa, és ekkor kerül az olvasók kedvencei közé Zsoldos Péter is, aki a magyar zsáner sokáig legnevesebb alkotója lett, könyveinek minőségét a külföldi fordítások mellett a kritika is elismerte, a legfontosabb hazai tudományos fantasztikus irodalmi díj is róla van elnevezve. A Viking visszatér és folytatásai 1963-tól kezdve, vagy A feladat (1971) és az Ellenpont (1973) egész generációk kedvencei lettek.
Ebből a korszakból Lengyel Péter sci-fije, az Ogg második bolygója (1969) igazán híres regény. Itthon a kor nagy szépirodalmi kiadójánál, a Magvetőnél jelent meg, de sikere volt német, lengyel, japán, cseh nyelven is. A történet szerint az emberhez testben és lélekben hasonló faj kutató-csillaghajója repül hazafelé, fedélzetén – egy kivétellel – hibernált utasokkal. Anyabolygójukon, Eelán ez idő alatt hét évszázad pergett le. Kikerülhetetlen konfliktus támad a modern Eela társadalma és a múltból előtermett kilencszáz űrhajós között. Ráadásul a történés horizontján ott feketéllik Ogg második bolygójának kegyetlenül racionalista, inhumán világa. Utóbbi hódítóként van jelen a galaxisban, és leigázható fajok után kutató robotjai felfedezték Eela holdját. Mai sci-fi-író ebből a sztoriból biztosan fegyverdörgéstől hangos, pörgős kalandregényt konstruálna. Ám Lengyel Péter nem ezt az utat választotta. Miként szépirodalmi műveiben, úgy itt is a múltat kapcsolja össze a jövővel, montázsszerű képekben bemutatva a főbb helyszíneket (csillaghajó, Eela, Ogg). A főhős sorsában önéletrajzi utalást is föllelni: Igo Vandar árván marad. Az „atomközépkori kövület” űrhajósok életszemlélete tűnik az olvasó számára elfogadhatóbbnak, vagyis a munka és a cselekvés a talmi szórakozás és lézengés helyett. Igyekeznek felnyitni kései utódaik szemét, mert azok nem veszik tudomásul a rájuk leselkedő veszélyt, amiben főként a politikusok titkolózása a ludas. A szerző nem ítélkezik, kellő empátiával írja le a negatív szereplőket is. Eela társadalmára a nosztalgikus humanizmus a jellemző. Vele szemben a „sötét oldal”, a TRRG-k hatalommániás civilizációja áll: az értelmetlenségig fokozott pusztító erő és harci kedv. Ha fel lehet róni valamit a szövegnek, az a homo sapiens váratlan megjelenése, hiszen mintha kötelezően csöppenne a négy földi asztronauta a történés sűrűjébe. A regény addig részletező, komótosan kibomló elbeszélésfolyama is váratlanul fejeződik be: a legyőzhetetlen ellenség és a két humanoid faj küzdelme kurtán-furcsán – bár a könyv szellemiségével analóg módon – ér véget. Az Ogg második bolygója nagy erénye, hogy átitatja az erőszak – mégpedig mindenféle erőszak – elutasítása. Ez a szemlélet Lengyel Péter egész munkásságára jellemző.
Noha Karinthy Ferenc fő műveként tekintett az Epepe (1969) című könyvre, ami fantasztikus történet, itt az irreális couleur locale mégis elütött attól az epikai világtól, ami korábbi és későbbi munkásságát jellemezte. A helyszín határtalan metropolisz, a science fiction irodalom legjavában olvasni ilyen végtelenbe futó, megelevenedett rémlátomásként kibontakozó sűrű embertömegű nagyvárost. Ebbe a lidércnyomásba csöppen a főhős, Budai, aki nemzetközi nyelvészkongresszusra utazott Helsinkibe, de valami swifti fatális tévedés során ebbe a megalopoliszba jutott. Szinte minden nagyobb európai nyelven beszél, és megérti a keleti nyelvek sorát is, mégis képtelen megértetni célját a helyiekkel: a finn fővárosba akar jutni, vagy vissza Budapestre. A városlakók érthetetlen hablatolása – ez volna az „epepe” – és a krikszkrakszszerű rúnaírás, amit használnak, megfejthetetlen marad a neves glottológus számára is, hiába tanulmányozza az utcai feliratokat, vásárol könyveket és újságokat, próbál szóba állni a város polgáraival. Az abszurditás benyomását kelti a gigantikus katedrálisban látott rituálé is, amely egy ismeretlen konfesszió ceremóniáját mutatja be. Ám nem csak eltérések mutatkoznak a Budai által ismert világtól: a valószerűtlen metropolisz mindennapi életének legtöbb eleme a létező világvárosok életére hajaz, de hazai eseményekre is mutat. A reális és a hihetetlen egymást fedi az Epepében, a mindennapok megszokott apró részletei egy önmagában lehetetlen struktúra komponensei lesznek. A regényben életre keltett hajmeresztő világ arra a köznapi valóságra épül, amelyet mi is tapasztalunk. Éppen ezeknek a profán életelemeknek az összekapcsolása hoz létre az elbeszélés konstrukciójában egyfajta tényszerűséget meghaladó abszurditást.
Karinthy Ferenc könyvében keserűen konstatálja, hogy a nyelvész Budainak alig sikerül a lehetetlen város lakóival kontaktust kiépítenie. A metropoliszról is édeskeveset tud meg, a sztorinak ezért elég lapos a cselekménye, ami mindenképp megkülönbözteti a történetelvű-akcióközpontú zsáner többi alkotásától. A kafkai, statikus elbeszélésnek nincs olyan közege, ami az emberi kapcsolatokat mozgásba lendítené, még az időbeli viszonyoknak sincs jelentősége, Budainak órája sincs, de tulajdonképpen nincs is jelentősége az idő múlását figyelemmel kísérni. Némi aktivitást hoz a történetbe, mikor a főhős nem tudja szállodai szobáját kifizetni és a vásárcsarnokban kulimunkát vállal, lemerülése az alantasabb közegbe végre fordulatot hoz az elbeszélésben is, és az eddigi képtelen realitás talajáról a groteszk fantázia abszurditásába jut. Ennek a bizarr élethelyzetnek egyik példája az Epepében lezajló, előzmények nélkül kezdődő és hirtelen befejeződő forradalom – Budainak viszont csak annyit sikerül megtapasztalnia, hogy az embertömeget váratlanul mozgásba lendítő heves események véres történéseket idéznek elő, ám végül közönybe fulladnak. A regény nemcsak az elidegenedés és személyiségvesztés példázata, hanem a meg nem alkuvó, a látszólagos reménytelenség ellenére is hajthatatlan kitartásé. Budai nem törődik bele balszerencsés sorsába, a képtelenség körülményei közt is megőrzi józan eszét.
Darázs Endre novellái (Hajdani küzdőtér, Lacus Sapiens, Látószög, Régi fogalmak, Vércsap) is értékesek, ám az igazi kuriózum a Vashold (1975) című posztumusz kötete, ami a rövidebb írásokon kívül két kisregényt, a Csillaghajókat és a Tigrisembereket tartalmazza. A Csillaghajók az Atair űrhajó két útját írja le a Vénusz bolygóra és a Plútón túli Cerberusra. A sztorik meglehetősen didaktikus volta és a kétdimenziós szereplők nem különböznek az ’50-es évek szovjet sci-fijeitől, ami viszont pozitívum: a tudomány által már akkor is meghaladott vénuszi táj (tenger) költői leírása, akárcsak a feltételezett Cerberus rideg, fagyott világának ábrázolása. A másik kisregény a Merkúron játszódik, bár pontos adatok a szerző számára akkor még nem voltak elérhetőek, Darázs képzelete mégis a valóságot megközelítően írta le a részben tűzforró, másrészt pokolian hideg bolygót. A történet a bolygó Nap felőli oldalán kezdődik, Darázs lírai képei már nem a szocreál sci-fit idézik, inkább hasonlítanak A. E. van Vogt őrült, kalandos történeteire, a megejtő táj és esetleírások a sci-fi francia poétájának, Gerard Klein Kőszimfóniájának (1963) ihletett leírásaira emlékeztetnek. Darázs történetében az Indra nevű űrhajósnő telepatikus kapcsolatba kerül a kővilág gépezeteivel, álomszerű vízióban megjelenik a sokmillió évvel korábbi csúcscivilizáció, aki a Naprendszert uralta. Társai közben a Merkúr Naptól elzárt sötét, fagyott határán épült hatalmas, kihalt várost derítik fel. A magára hagyott, félelmetes ciklopszi romok ábrázolása egy akkor még hazánkban szinte ismeretlen klasszikus, H. P. Lovecraft legjobb sztorijaira emlékeztet. Kaland és fantázia keverékét alkotta meg ebben a kisregényben. Bár a pontos keletkezési időt nem ismerjük, nem tévedek nagyot, ha Lengyel Péter Ogg második bolygójával egyetemben a minőségi magyar űropera első remeklését köszönthetjük benne.
Aranykor
Az 1969-től megjelenő Kozmosz Fantasztikus Könyvek című sorozata és az 1972-ben induló Galaktika újabb lendületet adott a műfaj hazai fejlődésének, a fordítók közt Kuczka mellett megjelenik Göncz Árpád is, a szerzők közt pedig a később a magyar fantasztikus irodalom nagyasszonyaként aposztrofált Szepes Mária. Utóbbi számos könyve közül kiemelkedik az első, még a világháború környékén írt A vörös oroszlán (1946) és a különleges hangulatú, szürrealizmusba hajló Surayana élő szobrai (1971). Kuczka a ’60-as évek módszerét követte az alaposan megválogatott sorozatokban és a folyóiratban is: a hazai szépirodalom szerzőinek alkotásait adta ki javarészt, amit már csak az ismert nevek miatt is respektált a néha feltűnő szockult kritika. A módszer profitabilitása, az állandónak mondható minőség mellett, hogy a rendszer által „tűrt” vagy épp „feledésre ítélt” alkotók is megjelenhettek, illetve a Galaktika a ’80-as évek derekáig mentesült a „giccsadó” befizetése alól.
Mesterházi Lajos a Sempiternin (1975) című kötetben gyűjtötte össze tudományos fantasztikus írásait. A címadó novella egy halhatatlanságot előidéző gyógyszerről szól. A szer nehezen állítható elő, mert újszülött kisemlősök agyalapi mirigyéből készül. Érdekes azok felsorolása, akik először juthatnak a szervezetet megifjító szérumhoz: megyénként a tizenöt-húsz legfőbb ember, ötvenvalahány nagyüzem és az élenjáró termelőszövetkezetek, valamint néhány különleges állami gazdaság vezetői, akadémikusok, érdemes és kiváló művészek. Elsőnek is a kezelést ellátó orvosok. Persze, méregdrágán külföldről is megvehető, amit az előbbi listáról hiányzó, tehetősebb magyar polgárok is beszerezhetnek: jól menő maszekok, futballisták stb. A szatíra erősen kiérezhető – ez volna a mellesleg a korábban hithű pártpropagandista ironikus véleménye a ’70-es évek gulyáskommunista országáról. Ami hiányérzetet kelt, az a halhatatlanság témakörének alaposabb körüljárása, hatásának érzékeltetése a jövő társadalmára, vagy annak jelzése, hogy valóban annyira kívánatos állapot lenne-e. Másik novellája, a Sportélmény délvidéki horgászkalandnak indul, a szerző egy kapitális példány csuka kifogása ürügyén hosszan moralizál azon, mennyire nem helyénvaló az élőlények önös érdekből történő elpusztítása. Az írás a hosszabbak közé tartozik, majdnem kisregény méretű. A narratívának az a része, ami egy kísérletről ad hírt, ahol élő embereken próbálnak ki egy új halálos gázt, ami dehidratál, és a halottaknak nyoma sem marad. A szövegkohézió a következő: van egyszer a horgászkaland részletező kompozíciója, ami szöges ellentétben áll az új tömegpusztító fegyverkísérletet leíró textúra közömbösségével – mindez a zsánertől szokatlan, szépirodalmi színvonalú módon szövődik meg. A Rakéták, csillagok, receptek nevezhető a kis kötet leginkább szokványos science fiction szerzeményének. A Földet katasztrófa fenyegeti, és szomszéd bolygónkról, a Vénuszról elszármazott faj tudomást szerez erről. A polipra hasonlító idegenek az új csillagrendszerükben megtárgyalják az eseményeket, és úgy döntenek, hogy az emberiség, bár nem valami vonzó lények csoportja, egy esélyt megérdemel a túlélésre. A flotta belépve a Föld légkörébe a Magas Sierra fölött repül át, ahol a legkorszerűbb automata légvédelmi rendszer lelövi a mentésre érkezőket. Az űrhajók fémrészeit a katonai támaszpont emberei összegyűjtik, és a központba küldik kivizsgálásra. A szegény, éhező bennszülöttek is felkeresik a roncsokat. A novella egy sor recepttel fejeződik be, amit a koldus helybéliek a közelgő húsvét tiszteletére készítettek el. Mesterházi túl jó író, hogy nyíltan kimondja: a hegylakók megették a jóságos vénusziakat. A Sempiternin 1972-ben az I. Európai Science Fiction Kongresszus különdíját nyerte el. A Rakéták, csillagok, receptek a hetvenes- nyolcvanas években a magyar sci-fi reprezentánsának számított, többi közt megjelent német és orosz antológiákban.
A ’70-es évek első felének bimbózó hazai tudományos-fantasztikuma, nyilván az újszerű Galaktika folyóirat hatására, rövidebb történetekből álló könyvek sorát hozta: Cserna József, Darázs Endre, Mesterházi Lajos, Szentmihályi Szabó Péter novelláskötete erről árulkodik, ahogy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatának 1975-ös darabja, Pápay Kálmán A leghosszabb éjszaka című könyve is. Az első rövid történetek a „hoylei ötlet” szűkszavú, általában párbeszédes kibontásai (A fekete felhő). A hirtelen támadt sötétség a társadalomban lassú destruktív folyamatot indít be, ám a tudósok egy csoportja a civilizáció túléléséért szorgoskodik. A negyedik novellától kezdve a folytatások – stílszerűen – egyre sötétebbek, keseredett hangúak lesznek, kiemelkedő például a Lidércnyomás prózája. Újszerűségét bizonyítja, hogy mintha a huszonöt évvel későbbi Mátrix képsorai elevenedtek volna meg a titokzatos Kastélyban játszódó történetben. Az egymás hegyén-hátán összezsúfolódott mezítelen emberek, a koponyájukhoz erősített lemez, a bedrótozás következtében átélt különös álomvilág illúziója, a Kastély urainak kényelmét szolgáló olcsó bioenergia előállítása nagyon mai hangulatúvá teszi ezt az írást. Még akkor is, ha a végkifejlet után inkább Philip K. Dick szocreál parafrázisának tűnik. A könyvecske legköltőibb írása a Mind, kik reménykednek. A sűrű éjszakában idős házaspár üldögél a kandalló tüze mellett; lírai képekben mosódik össze az öregkor szubjektív reménytelensége és az emberiség, a faj végnapjai. A könyv háromnegyedét adó első rész hátralévő novellái összegzések; a korábbi történetek több szereplőjét összehozza a szerző. Az Utolsó megoldás végén fölsejlik a remény, de csak villanásra: a főhős kétségbeesésében az öngyilkosságba menekül, amikor az utolsó tiszta pillanatában mégis rájön az éjszaka rejtélyének megoldására, de későn, a kiengedett gáz megmérgezi. Egy mai profi sci-fi-szerző itt fejezné be, e drámai csúcson a könyvet. A második rész ront az összképen. A Várva várt pillanat deus ex machina-szerű megoldása zavaró: egy reggel kisüt a nap… A főszereplő – egy semmirekellő, lumpen alak – előbb végez egy váratlanul megjelenő „idegennel”, majd a felelőségre vonástól való félelmében a táborba visszatérő társait is megöli… A Három levél a napsütötte Földet időközben elözönlő, turistaparadicsomként üzemeltető humanoid faj hímnemű tagjának hazaküldött üzeneteit tartalmazza: hevesen elutasítja azt a teóriát, hogy a szedett-vedett bennszülöttek építették egykor a lenyűgöző romvárosokat. Utolsó levelében aztán ismétlődő sötétségről ír, aminek a hatására a szupercivilizáció gyermekei hanyatt-homlok elmenekülnek a bolygóról. A könyv valódi befejezése a harmadik rész, ami egyetlen elbeszélés. A novellafüzérben korábban többször feltűnt Daniel egy kisfiút maga mellé véve kóborol városról városra. Az entrópia szemléletes leírása a mai olvasónak Cormac McCarthy Az útját (2006) idézi, a vájtabb fülűeknek pedig egész sor ’50-es években írt kiváló amerikai posztkatasztrófa-történetet juthat eszébe. A leghosszabb éjszaka – eltekintve a második rész botladozásától – a ’70-es években szárba szökő modern magyar science fiction kitűnő alkotása, esztétikailag a szovjet típusú fikcióval szemben euroatlanti stílusú kötet.
Új holnap felé
Az ideológiai fegyelem lazulásának prototípusa Lengyel Péter Rondó című kötetében jelent meg 1982-ben, Napkelet avagy a szívöröm ünnepe címen. Külföldön a magyar sci-fi reprezentánsaként beválogatták a Penguin Kiadó World Omnibus of SF (1987) című antológiájába. Az érdekes elbeszélésben a szerző erőteljes szómágiája a múlt és a jelen közt kalandozik. A helyszínleírásban és a társadalomrajzban fellelhetők kubai tartózkodásának élményei. A lassan duzzadó történet előbb világháborús (vagy ökológiai) katasztrófát sejtet, ám az írás vérbeli wellsi történetté válik, árnyaltabban fogalmazva a Sztrugackij fivérek fanyar Wells-parafázisára, A Marslakók második inváziójára (1967) hasonlít. A műből kiérezhető az óvatos kritika Lengyel koráról, merthogy a kötet a konformizmusnak a mindennapok szerves részévé válásáról szól. Nyelvezete szépirodalmi, a lektűr egyszerűbb szövegeihez szokott olvasót első nekifutásra riaszthatja, de érdemes végigolvasni a gunyoros látlelet a hetvenes-nyolcvanas évek magyar frizsiderszocializmusáról.
A ’80-as évek egyre több zsánerművében megjelent a szatíra köpönyegébe burkolt társadalomkritika. Ennek legélesebb példája a korábban már szépírói sikereket elkönyvelő Czakó Gábor Eufémia utolsó heteinek hiteles története (1983) című műve, amely Déry fentebb említett regényének nyomdokain halad. Indítása egy másik klasszikus, a korai Mézga család rajzfilmsorozatot idéző: „Bús János tetőfedő barátomtól kaptam. János épp Ágnes lányát látogatta meg a munkahelyén, a Nyelvtudományi Intézetben, amikor betört a fordítógép termének üvegablaka, és egy fémdoboz hullott elébük. A doboz összetört.” A pártzsargon kicsavart nyelvezetének időgépén a közelmúltba utazó – középkorú – olvasót kényelmetlen érzés környékezi: miféle hanyagság folytán adhatták ki ezt a provokatív disztópiát 1983-ban, a „szocialista kultúra” egyik zászlóshajójának számító Szépirodalmi Kiadó sorozatában? Hiszen ilyen sorok kerülnek ki egy fiatal magyar literátor írógépéből:
„Kivédték az ellenséges rágalmat, miszerint a forradalom közönséges puccs lett volna, hisz maguk az ellenségek is elismerik, hogy nem közönséges puccs volt, mivel átmenetileg – ellentétben a közönségesekkel – nem a korábbi vezetés, hanem a nép nyert leváltást, lecsukatást, lelövetést etc. Ettől datálta kezdetét az új korszak a maga szakadatlan rohamlépteivel.”
Eufémia a létező világok legjobbika, a hétköznapi élet legapróbb részletéig minden a legnagyobb rendben van. Legalábbis szavakban. A szövegközi meghökkentések, csavarok sodrása az oldalak szaporodásával érezhetően lanyhul, rengeteg az apró utalás a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocializmusának gazdasági, kulturális életére, a társadalom alantasabb és felső rétegeit jellemző aktuálpolitikai textus, a funkcirizsa rokokós burjánzása kissé már szem- és elmekápráztatón fárasztó. A „kevesebb több” olvasói érzést egy darabig a szöveget meg-megszakító fekete-fehér fotók ellensúlyozzák; a Tarkovszkij Stalker-filmjének világára emlékeztető képek a szerző testvérének kitűnő alkotásai. Az alábbihoz hasonló, itt éppen a korabeli szexust felvillantó életképek is oldják a szöveget:
„Vajon ha ott, a selymes erdei pázsiton eldöntené a szépséges Thanuló Beátát, lehúzná szoknyája villámzárát, akkor a porcelánbaba hőmérsékletű és állagú lenn-e alantabb a hús? Gátat vetne-e szubverzív tevékenységének Beáta, vagy inkább így szólna: szorgoskodjék megállapodásunk mielőbbi gyakorlatba ültetésére irányuló szilárd elhatározásának megvalósításán.”
Nem csak az átlagember, a természeti környezet is lepattant, agyonsanyargatott: a dolgozók tömegei a környezetszennyezés miatt csak szájkendővel léphetnek ki a szabadba, a Föld ózonburka oda, a városokat „szmogpajzsok” védik a káros ultraibolya-sugárzástól. Ebben a tömény szatirikus ökoszociográfiában az eufém társadalom valamennyi szegmensének kijuttat pár pofont az író: hol az egészségügy, hol a szocreál kultúra, hol magát a HATALMAT reprezentáló Demokráciaelosztó kap egy csattanóst. A kínjában röhögő olvasó közben felad minden reményt: ez a megmerevedett, közhelyekkel teli elnyomó rend örökké fennmarad. Ám az Ő általa irányított össztársadalmi kényszerrendszer váratlanul – a könyv szellemiségéhez méltón: egy delíriumszerű látomásos csata után – mégis véget ér. A zárófejezetben megjelenik Lir, a patkánykirály karaktere is.
Pete László Miklós írja egyik tanulmányában, hogy „a science fiction történetelvű zsáner”. Az Eufémia csapongó, mozaikszerű technikával megírt kötetéről ezt kevésbé állíthatjuk. Annál inkább igaz a folytatásként 1988-ban megjelent könyvre, A sárkánymocsár urára. Az előzményhez viszonyítva ezt akár kalandregénynek is értelmezhetjük, van benne harc és izgalmas felnőttmese egyaránt, de szorosan kapcsolódik Czakó más filozofikus műveihez is. A környezeti katasztrófát itt atomháborús pusztítás tetézi. A bolygónk arculatát megváltoztató csapások hatására új földrajzi tájegységek, új állat- és növényfajok jelentek meg. A világuralom az intelligens patkányfaj, az araneus kezébe került. Birodalmuk feltartóztathatatlanul terjeszkedik, amiben a legyőzött – vagy önként kollaboráló – emberek (kenlogok) tömegei is részt vesznek. Utóbbiakat elektromos övekkel rabszolgaként tartják féken, mégis a behódolt homo sapiensek körében sajátos opportunizmus harapózik el. Szépen írja le ezt, az egyik kenlog helytartó monológjában, a következők szerint:
„Az ember, ha nem szerette volna, szeresse meg azt, amit vállalt; keresse meg és találja meg benne a szerepet. Erre való a tudat. Az a bizonyos untig emlegetett tudatosság. Én is voltam fiatal. Ezzel kezdte, majd nyomban átváltott a sajnálatra: szegény araneusok úgyis legföljebb négy-öt évig élnek (kivétel természetesen Lir elnök és Dzí fővezér, ők örökké), miért ne szórakozzanak addig, ameddig lehet? Következett a belátás: a magukét herdálják! Végül a józanész: lehet-e szél ellen? Akkor meg keresni kell a legtisztességesebb kompromisszumot! Az éles eszű helytartó a morált se hagyta ki, mert minden állam talpköve a tiszta erkölcs, továbbá a hazaszeretet: az ember nem választja hazáját, hanem beleszületik!”
Az Eufémia maró, ironikus stílusával ellentétben A sárkánymocsár ura bölcs humorral megírt könyv, gyakorlatilag egy kutatás története, amiben a Hóúr nevű fiatal herceg és egy törpe vila járja be a tűzözön utáni világot, hogy megtalálják az eltűnt Nagyvilát, a sztoikus nyugalmú, cselekedeteikben és gondolataikban egységet teremtő vila nép vezetőjét. Ezek a keleti bölcsekhez hasonló lelkületű emberek a végsőkig ellenállnak a legyőzhetetlen araneus–kenlog hordának, mert nem félnek, nem ütnek vissza, a hamvasi idea tökéletes megtestesülései: legyőzhetetlenek, mert a lelkükben szabadok!
Epilógus
A sci-fi hazai népszerűsége a ’80-as években tovább nőtt, kibontakozott a nyugaton már jól ismert klubmozgalom, saját kiadványokkal, amik a Kuczka-féle sorba be nem illeszkedő szerzőknek is helyet adtak. Megjelentek a könnyen olvasható kalandos, lektűrjellegű regényekkel operáló népszerű szerzők: Nemere István és Lőrincz L. László (utóbbi Kuczka-patronált volt), akik a szórakoztató irodalom más területein is, úgymint a krimi, számos sikeres alkotást jegyeztek. A populáris, jól eladható könyvek a szocializmus utolsó éveiben már komoly fenyegetést jelentettek a Galaktikát pajzsként tartó Kuczka-birodalomra. Végül a rendszerváltás környékén egy sor fiatal, tehetséges író, később szerkesztő és könyvkiadó a prekapitalista viszonyok közt jobban eligazodva átvette az addig a Móra és a Galaktika által uralt zsánerben a státust.
A science fiction időközben helyet cserélt népszerűségben a tiszta fantasztikummal, ami fokozódott az ezredfordulón készült, szépirodalmi minőségű alapanyagból forgatott világhírű A Gyűrűk Ura filmtrilógia elsöprő sikerével. Több évtizedes késéssel ugyan, de a „magas irodalmi” kritika is kezdte akceptálni 1) elsősorban a Zamjatyin, Orwell, Huxley, Burgess és Atwood lefordított művei nyomán a disztópiákat, aztán 2) az alternatív történelmi, mostanság kontrafaktuálisnak mondott regényeket, mégpedig Philip K. Dick után, de már hazai szerzők (Gáspár András, Kondor Vilmos, Pete László Miklós, Trenka Csaba Gábor) komoly belbecsű műveit értékelve, és végül 3) a szépirodalomtól egyre nehezebben megkülönböztethető spekulatív fikciót, a magyarok közül csak néhány ismertebbet említve: Galántai Zoltán, Egressy Zoltán, Kleinheincz Csilla és Komplothy Zoltán könyveit, Dragomán György és Mester Györgyi novelláit. Mindez a bőség és az általuk képviselt „minőség forradalma” a zsáner ígéretes jövőjét sejteti.