Pongrácz Alex

Márai Sándor említi a Napnyugati őrjárat lapjain, hogy az utazás számára – a francia mondással szemben, amely szerint utazni annyi, mint meghalni – az „élni egy kissé” attitűdjét hordozza magában; húszas évei derekán ugyanis az író számára már mindennek súlya volt, minden premier planban jelent meg előtte – ekként a lassú utazás élménye is.[1] Az utazás révén időnként páratlan találkozásokba és véletlenekbe is botolhat az ember – ha hinni lehet a fámának, Németh László például A kapitalizmus vége (1931) című, Ferdinand Fried jegyezte könyv vonatülésen felejtett példányának megszerzése révén került kapcsolatba a Tatkreis nevű újkonzervatív értelmiségi vitakörrel.[2] Szvatkó Pál pedig egy trieszti utazásról hazafelé tartva találkozott a vasúti kocsiban egy német fiatalemberrel, aki Karl Haushofer nevének említését követően abbéli meggyőződését osztotta meg a felvidéki publicistával, hogy „a geopolitika a totális politikai tudomány, földrajz, szociológia, történelem, publicisztika, számtan, statisztika és matematika egyesítve”.[3]

A geopolitika magyarul

Amint az a német fiatal Szvatkóval folytatott beszélgetéséből is kitűnik, a geopolitika tudománya – a német Haushofer s más tudósok ténykedéseinek köszönhetően – az 1930-as dekádban jócskán pályafutásának felfutó szakaszában volt. Etimológiai értelemben a „geopolitika” terminusa a svéd tudós, Rudolf Kjellén jóvoltából tűnt fel, még 1900-ban.[4] A fogalom – vélelmezhetően – első magyarországi előfordulása sem váratott magára sokáig: Czirbusz Géza 1915-ben a „nagy háború” éppen aktuális eseményeit fürkészve használta e szót a Pécsi Napló című orgánum hasábjain, négy évvel később pedig már önálló tudományos értekezést is szentelt a témának.[5]

A geopolitika definícióját illetően az 1930-as évek derekán Geszti Lajos próbálkozott meg a fogalomalkotással. A geopolitika eszerint a legegyszerűbben az „állam földrajzi vonásainak tudományaként” határozható meg, konkrétabban a „politikailag szervezett földdarab természetének kutatásaként”. Geszti a statikus és dinamikus aspektusok mentén választotta el a politikai földrajzot a geopolitikától: ekként a politikai geográfia a „nyugalmi állapotban lévő állam természetrajzával” szolgál és a „nyugalmi államszervezetet” mutatja be, míg az állam geopolitikája „a mozgó állam jellemvonásait” kutatná.  A geopolitika ebben az interpretációban a következő fogalommal válik egyenlővé: „a föld hatása a politikailag megszervezett emberi közösségre”. A geopolitikát az állam számos ténykedése során kell szem előtt tartani: a bel- és külpolitikai cselekvést egyaránt determinálják a „föld által megszabott és előírt adottságok”, így a politikai események megoldása csupán abban az esetben eredményezi az államok nyugalmát, ha azokat a „földi tényezők szellemében oldották meg”. A geopolitika tehát a napi politika tanácsadójaként és útmutatójaként is funkcionál. Geszti e ponton egészen allegorikusan jelenti ki, hogy a geopolitika tulajdonképpen az „állam geográfiai lelkiismeretével” azonos.[6]

A geopolitika fogalmi meghatározásával a pécsi tudományegyetemen államtudományi doktori címet szerző Palotás Zoltán is megpróbálkozott. A geopolitikát ő sem száraz, meddő és elvont tudománynak tekintette, sokkal inkább a modern értelemben vett államtudomány fontos és virágzó, ugyanakkor magyar földön hiányzó, gyakorlati ágának, amelynek elsődleges vizsgálódási terepe „az élő államtest csodálatos világa”. Palotás úgy értékelte, hogy a Haushofer által az „államtudományok koronájaként” aposztrofált geopolitika hazai meghonosítására, mi több, oktatásának bevezetésére égető szükség volna. Palotás a geopolitikai „vérfrissítéssel” az államtudományok addig tapasztalható jogi túlsúlyát igyekezett némiképp ellensúlyozni, a természettudományos elemek bekapcsolásával tehát „a politika szubsztanciáját, lényegét földrajzi elemekkel” kívánta kiegészíteni.[7]

A korszak egyik legnagyobb filozófusa és szociológusa, gyakorlatilag inkább társadalomtudományi polihisztora, de mindenképpen „reneszánsz embere”, Dékány István számos ponton foglalkozott geopolitikai kérdésekkel is. E gazdag életműből jelen írásunkban a Geográfia és szociográfia című tanulmányt emeljük ki, melyben Dékány leszögezte, hogy a tér minden állami élet alapját jelenti; tulajdonképpen primer jelentőségű probléma, „ott van mindennemű politikai és gazdasági kérdésnél”, s „itt van a rés, ahol viszont politikai nézőpontok nyomulnak be a földrajzba, mint tudományba”. E munkájában emeli ki Dékány, hogy Magyarország éknek, sarokbástyának tekinthető, „hol egyaránt megszenvedjük a barbár néphullámzásokat, de egyúttal sietve, gyorsan át kell élnünk a nyugati kultúrhullámokat is”. Hazánk tehát a „világinterferenciák klasszikus hazája”, s ez a kitüntetett helyzet még a társadalmi szerkezetre is komoly kihatással bír – ami nem meglepő, hiszen a Föld a társadalom életének alapja, egyben az emberi akciók szükségképpeni színtere.[8]

Tudomány és politika között

A geopolitika tudományának szisztematikus hazai kimunkálásához a két világháború között a neves földrajztudós és államférfi, gróf Teleki Pál rendkívül tevékenyen járult hozzá, annak ellenére, hogy „ő maga a geopolitikát mint önálló tudományt inkább mindig politikának, mint geográfiának tartotta”.[9]

A berlini Magyar Intézet számára 1926. január 26. napján tartott előadásában Teleki a földrajz, a történelem és a politika szimbiotikus összefüggése mellett érvelt, kiemelve, hogy „a politikai, a hatalmi tényező ereje mindenütt a világon attól függ, hogy az ember mint történelmi tényező, mint társadalom a földrajzi tényezők harmóniájába hogyan tud beilleszkedni”.[10] Magyarország geopolitikai hivatását Teleki szerint alapvetően determinálja földrajzi helyzete, kiemelten pedig a domborzat, a klíma és a növénytakaró. Teleki tehát elemi fontosságot tulajdonított a földrajzi determinizmusnak, ám Jean Bodinhez, Montesquieu-höz vagy Rousseau-hoz képest egzaktabb tudományos alapokra helyezte e problémát.[11] A geopolitikai kontextusra nézve kiemelkedő az a tény, hogy a Közép-Duna medencéje – a különböző tájtípusok, azaz alföldek, dombos vidékek és erdős hegységek egyvelege ellenére – egységes tájként aposztrofálható, amelyet a történelem folyamán kizárólag olyan politikai alakulat birtokolhatott tartósan, amely „a [Kárpát-]medencét teljes egészében kitöltötte”, ugyanakkor „annak határait hatalmi törekvésében túl nem lépte”. A Duna-medence tájegységének 1920-ban oktrojált módon való szétszakítása ugyanakkor földrajzi, történelmi és politikai szempontból is áldatlan állapotok intézményesüléséhez vezetett, amelyet Teleki a francia Henry Lavisse Brandenburgra mondott szavaival („on ne fait pás une patrie d’un morceau de plaine”) jellemzett, azaz hogy „egy darab síkságból nem lehet hazát csinálni”.

Teleki átfogó és szerteágazó munkásságából e helyütt még a Szent István birodalma 1941-ben címet viselő, a cserkészek előtt 1941. január 25-én tartott előadásának főbb megállapításait emeljük ki.[12] Felszólalásában amellett érvelt, hogy minden táj sajátos jelleggel és szereppel felvértezett egyéniségnek, soha vissza nem térő entitásnak tekinthető, térben és időben egyaránt. A magyar éghajlat is egyedülálló egész Európában, s ebből a specifikus helyzetből vezethető le a magyar búza acélossága, a gyümölcsök vitaminban való gazdagsága, a parlagi csirke húsának zamata, vagy éppen a magyar ló kitartása és a magyar ember önérzetessége. A főcserkész által előadottak egyik legérdekesebb szegmense a lovas, a városlakó és a paraszt szimbiózisát feltételező ázsiai-szárazföldi, illetve az általa csapongónak nevezett európai-óceáni életforma szembeállítása volt (külön vizsgálódás tárgyát képezhetné e gondolat összevetése Carl Schmittnek a tengeri és szárazföldi hatalmak szembenállását firtató téziseivel, a Szárazföld és tenger [1942] lapjain). Teleki előadásának központi mondanivalója ugyanakkor a „szentistváni gondolathoz” való visszatérés fontosságának hangsúlyozása volt, amely az „ősi pusztákról hozott szimbiotikus kiegyenlítő népi vagy nemzeti gondolat” foglalatjaként életformának tekinthető, de nem anyagi, sokkal inkább lelki és politikai értelemben, „amelyet Szent István a kereszténységnek is szimbiotikus karaktere folytán könnyen tudott keresztény politikai életformává, keresztény nemzeti állami vezérgondolattá tenni”.[13]

A vezető közjogi méltóságok közül nem Teleki volt az egyetlen, aki geopolitikai kérdésekben is megnyilvánult. Gróf Bethlen István még miniszterelnöki tisztséget töltött be, amikor a Haushofer-féle Zeitschrift für Geopolitik hasábjain 1929-ben német nyelven megjelent a Nacionalizmus és kozmopolitizmus című tanulmánya. Bethlen ebben az írásában amellett érvelt, hogy az emberiség nemzetekre osztott, ezért teljesen természetes, hogy a nemzet tagjai szolidaritást éreznek egymás iránt, és a közös érdekeik mentén elválasztódnak más nemzetektől. Amíg a világ államokra tagozódik, addig a nemzeti érzés nem fog kioltódni, ami teljesen egészséges egészen addig, amíg egyetlen nemzet sem zavarja meg más nemzetek békés együttélését azzal, hogy könyörtelenül juttatja érvényre önnön céljait. A Németországgal és Magyarországgal szemben az I. világháborút követően tanúsított bánásmód Bethlen szerint ragyogó példával szolgál arra nézve, hogy az önző nacionalista indítékok továbbra is a nemzetközi politikaformálás integráns részét képezik. Bethlen amellett érvelt, hogy a feldarabolását megelőzően Magyarország „szilárd belső struktúrával rendelkező földrajzi és gazdasági egységet alkotott”, melynek minden lakosa az államhoz tartozás történelmileg is legitimált tudatában volt. A kozmopolitizmus és a nacionalizmus nem egymást kizáró fogalmak – hangzik el Bethlen elsőre talán rabulisztikusnak tűnő érvelése, sőt nem is lehetnek egymással szemben ellenségek, mivel „a nagy nemzetállamok még nagyobb entitássá alakulása elkerülhetetlenül bekövetkezik a történelem természetes menetében”. A történelmi fejlődés során a szervezett közhatalom egyértelmű pályaívet járt be: a városi közösségeket a kisállamok, majd a nemzetállamok szorították ki a porondról, és Bethlen nem látott okot arra, hogy ez a fejlődés „hirtelen megálljon”. Meglátása szerint előbb-utóbb minden állam „fokozatosan ki fogja nőni a nemzetiség szűk fogalmát”, s Magyarországnak is alkalmazkodnia kell majd az új konstellációhoz. Amint hazánk be tudott illeszkedni az Osztrák–Magyar Monarchia keretei közé, úgy komfortosan fogja magát érezni egy majdani Közép-európai Egyesült Államok tagjaként is, „egészen addig, amíg nem próbálnak minket nemzeti identitásunk és függetlenségünk feladására kényszeríteni”. Bethlen tanulmánya végén pozitív példaként ajánlotta Svájcot, ahol a német, olasz és francia ajkúak teljes egyenjogúságban képesek egymás mellett élni, továbbá mindenki jogosult igénybe venni a nyelvi igényei szerinti iskolát, illetve a szövetségi hatóságok minden egyes ügyet a közjó érdekében szabályoznak.[14]

Magyar geopolitika

A két háború közötti geopolitikai kánonból feltétlenül ki kell emelni Kalmár Gusztáv nevét. A földrajztudós a két világháború közötti sajtóorgánumokban rendszeresen publikált a geopolitika olyan komponenseiről, mint a terület, a népesség, a nyelv vagy éppen a vallás. A geopolitikáról való gondolkodásának egyik egyedi – bár a korszakban nem feltétlenül unikális – vonását éppen az jelentette, hogy a geopolitikai törekvések mögött meglátta a földrajzi viszonyokon túlmutató dimenziókat is; ekként a vallások, a társadalmi eszmék, a faji és a népi gondolat, sőt az egyéni viszonyok számára is komolyabb területeket parcellázott ki a geopolitika terrénumán belül.[15]

Kalmár 1942-ben Magyar geopolitika címen önálló monográfiát is megjelentetett, melyben a magyar történelem geopolitikai törvényeit igyekezett felállítani. Kalmár szerint már a honfoglalás is tudatos és történetileg bizonyítható geopolitikai célkitűzés volt, s a honfoglaló magyarság szervezetten és határozottan jelent meg a Kárpát-medencében. Ebben szerepet játszhatott annak felismerése, hogy a Kárpát-medence Levédiánál vagy Etelköznél sokkalta alkalmasabb egy nép eltartására, valamint az a szempont is, hogy e hágók és szorosok ölelésében lévő terület védelme is jobban megszervezhető. A vezérek korában így a fő geopolitikai cél az új haza megtartása és a felénk irányuló ellenséges geopolitikai erővonalak elhárítása volt. Géza fejedelem és Szent István aztán az „ellenséges elszigetelődéssel” szemben a beilleszkedést részesítette előnyben; márpedig ez is geopolitikai tényezőnek számított, hiszen gyengíteni, sőt semlegesíteni igyekezett az ellenséges geopolitikai erővonalakat, ezzel biztosítva a magyarság függetlenségének további megőrzését. Az ország kapuit ekként kitárták a kereszténység és a keresztény művelődés tanítói előtt, bezárták ugyanakkor a külföldi politikai hatalmi törekvések reprezentánsai előtt. Magyarország szabadságának és függetlenségének ettől kezdődően két geopolitikai törvény képezte a fundamentumát: az „itt élned, halnod kell” intelme, valamint az a felismerés, hogy „minden hasznos idegen eszmét átvehetünk, de csak idegen hatalmi, politikai befolyás nélkül”. 

Kalmár a legtermészetesebb törekvésnek titulálta, hogy a „nyugati német veszedelem elmúltával” Szent László és Könyves Kálmán terjeszkedő jellegű geopolitikai törekvései dél felé irányultak, prioritásként kezelve a tengerhez vezető út biztosítását. Nem tekinthető tehát puszta véletlennek, hogy Lászlótól kezdődően a magyar geopolitikai erővonal – kisebb eltérésekkel – permanens jelleggel dél felé irányult. Kalmár szerint a déli geopolitikai célok természetessége magyarázza azt a tényt is, hogy a magyarság eszmei és érzelmi alapon „összeforrott a balkániakkal”, azaz a horvátokkal, a bolgárokkal és a szerbekkel. Magyarország jövője a Balkánon van, s a Balkán magyar szempontból történő elhanyagolása rendre kárt okozott hazánknak, ezért e térségnek a magyar geopolitikai elgondolásokban mindig előkelő helyen kell szerepelnie – summázta véleményét.  

Kalmár a történelemben előrébb lépdelve a tatárjárás anomáliáit a határvédelem elhanyagolásának – mint geopolitikai mulasztásnak – tudja be, s leszögezi: az ország védelmének egyik legfontosabb geopolitikai követelménye, hogy a hegyvidékek biztosan magyar kézben összpontosuljanak. Az Anjou-házhoz tartozó királyaink a geopolitikai célkitűzéseiket illetően osztoztak az Árpád-házi királyok felismeréseiben, így a Balkán állt hatalmi törekvéseik centrumában, amely egyúttal kiváló alapul szolgált Nápoly és Lengyelország időleges megszerzéséhez is. A magyarság szempontjából aztán az agonizáló bizánci császárság helyére lépő török impérium mind északabbra történő terjeszkedése jelentette a fő kihívást. Mivel az iszlám fenyegetés valós súlyát csak későn sikerült felismerni, a déli határt nyitva hagyták a hódítók előtt, s e tényből következően Magyarország geopolitikai ütközőzónává vált a kereszténység és az iszlám között. Kalmár szerint ebből az a geopolitikai következtetés vonható le, hogy az ütközőterületnek az ország határán kívül kell lennie, egyben kerülni kell minden olyan politikai kapcsolatot, amely az országot ütközőterületté teszi.

A mohácsi vész nyomán kibontakozó tartós török uralom azért is következhetett be, mert a nemzeti érzés ellanyhult, illetve az önbizalom és az áldozatkészség is veszendőbe ment – csupa olyan érték, amely éppen olyan fontos geopolitikai szempontból, mint a megfelelő természeti határ vagy politikai szomszédság. Ebből következik, hogy minden geopolitikai törekvés és erővonal végső és igazi hordozója csakis a nép, a nemzet lehet, valamint az is, hogy a szellemi geopolitikai tényezők ugyanolyan relevanciával bírnak, mint a földrajzi szempontúak. A 17. század pedig azzal a felismeréssel szolgált a magyarság számára, hogy a geopolitikai törekvések csak akkor vezethetnek sikerre, ha a célhoz vezető utak, módok és eszközök kiválasztásában nemzeti konszenzus mutatkozik, illetve e törekvések nem képezik pártversengés tárgyát. Végül még egy geopolitikai törvényszerűség is megfogalmazható: minden ország számára a területi és népi egység szavatolása mutatkozik a legfontosabbnak – ez a trianoni traumát követően különösen fontos maximává vált a magyar külpolitika számára.[16]

A geopolitikáról való gondolkodás tekintetében e korszak alkotói időnként extrémnek tűnő magyarázatokkal is előrukkoltak. Egy magyar mérnök, Molnár Dezső például a már említett Zeitschrift für Geopolitik lapjain a geopolitika és a műszaki tudományok közötti „kimeríthetetlen” kapcsolódási lehetőségeket fürkészve amellett érvelt, hogy a mérnöki produktumok és a politika célkitűzései egyaránt kitettek „a Föld állandó hatásának, sőt uralmának”, ami „természetszerűleg eredményezi” a technika és a geopolitika közötti szerves kapcsolatot. A technika és a geopolitika közötti korrelációt főként a közlekedés területén figyelte meg, de a vízgazdálkodás és a városépítészet vizsgálata sem kerülte el a figyelmét.[17]  

Államépítő tudomány

A geopolitika tudományára a II. világháborút követően igazán mostoha sors várt. Szekfű Gyula már 1942-ben úgy fogalmazott, hogy „némi gyanakvással” viseltetik a „ma annyira divatos” geopolitika iránt, s nem hajlandó elhinni, hogy „a földrajzi feltételek általában döntő hatással lehetnek az emberek településére és történetükre”.[18] E tézissel Cholnoky Jenő még tudományos alapon állva keveredett vitába,[19] azonban a geopolitikára vetült „nemzetiszocialista árnyék” évtizedekre betonozta be az e tudományterülettel szembeni ellenszenvet. E tudományos berzenkedés az 1989–91 közötti esztendők panglossi optimizmus uralta légkörében, a „liberális világforradalom” (Francis Fukuyama) feltételezett győzelmét ünnepelve is konzerválódott, sőt megszaporodott azoknak a szerzők száma, akik felváltva állították ki az állam, a történelem és a földrajz halotti anyakönyvi kivonatait. Szerencsés fordulatként értékelhető, hogy a liberális délibábok letűntével napjainkra a geopolitika jelentősége újból felértékelődött, és vele együtt a földrajzot is visszahelyezték korábbi jogaiba. Talán még valóra válhat a már hivatkozott Palotás 1943-ban kelt jóslata, és a geopolitika „a nagy összefüggések, legátfogóbb ismereteink tudománya” lehet, esetleg „a jövő magyar államépítőinek, vezetőinek igazi »vezérkari tudománya«”.[20]