A geopolitika, vagyis a tudományosságban az 1899-ben Rudolf Kjellén által először használt és a 20. században széleskörben elterjedt fogalom vonatkoztatása a magyar honfoglalás korára első pillantásra ahistorikusnak tűnhet. Ha viszont abból az egyszerű logikai megközelítésből indulunk ki, hogy a magyar honfoglalás egy adott politikai akciója volt egy adott hatalmi struktúrának, amely egy adott földrajzi teret célzott, akkor e fogalom használata a 10. század tekintetében már nem is minősül annyira használhatatlannak. E tekintetben nemcsak a geopolitika fogalmát, hanem a geostratégia kifejezését is használjuk, hiszen a foglalás/hódítás egy adott cselekvési tervet kellett, hogy tartalmazzon, főleg, hogy mindez összességében egy makroregionális jelenségsorozatra értendő. Ugyanakkor a honfoglalás fogalmát a történészek mindössze egy szűk időrendi keretre vonatkoztatják (egészen pontosan a 9. század utolsó évtizede, amely a pozsonyi csatával zárul), míg a régészet képviselői a honfoglalás korának fogalma alatt egy sokkal tágabb időszak régészeti nyomait értik, amelyet az ásatások során hoznak felszínre. Mindez nemcsak hosszabb idősávot jelent, hanem a 10. században lezajló komplex társadalmi, politikai fejlődés jelenségeit: hódítás, politikai-katonai központok megjelenése, ezek hálózatának térbeli kiterjedése és kiterjesztése, akkulturáció és asszimiláció, strukturális integráció, személyek és közösségek közötti kapcsolatok.
Az írott és régészeti források jelentősége
A római kor vége és a magyar állami írásbeliség 11. századi kezdete közötti bő fél évezred forrásai oly szegényesek és hézagosak, hogy a bennük előforduló, Kárpát-medencére vonatkozó információk mindössze jóhiszemű hipotéziseket engednek meg. Mondanunk sem kell talán, hogy a legnagyobb probléma egyértelműen az a tény, hogy az írott források egyike sem a Kárpát-medencében íródott (sokszor egyenesen többezer kilométerre és más politikai, kulturális közegekben keletkeztek), ráadásul a legtöbb alkalommal ezeknek nem az adott Kárpát-medencei politikai, gazdasági, életmódbéli vagy társadalmi realitások elemzése volt a fő célja, hanem manipulációs, propagandisztikus okokból fogalmazódtak meg. Következtetésképpen e nyolc évszázadot nyugodtan nevezhetjük az írásbeliség nélküliség korszakának a Kárpát-medencében, annak mindenféle következményével együtt. A témánk szempontjából éppen ezért a (külföldi) írott forrásoknak minimális a relevanciája: ezek a Kárpát-medence politikai-katonai hatalmi és demográfiai teréről gyakorlatilag semmilyen használható információt nem nyújtanak.
„Sokkal, de sokkal jobban tudják a 10., korai 11. századi dolgokat, mint azok a 2-300 évvel később élt papok és szerzetesek, akik először próbáltak meg helyettük beszélni” – Bóna Istvánnak ez az 1996-ban kelt és napjainkban zseniálisnak tűnő mondata jelzi a legjobban az áthidalhatatlan módszertani ellentétet a honfoglaláskort kutató történetírás és a honfoglalás kori régészet között. Egyértelmű, hogy ha meg akarjuk érteni, illetve komplexebben szeretnénk értelmezni a Kárpát-medencei földrajzi térség 10. századi politikai tereit, akkor egyetlen lehetséges – igaz, közvetett – forráscsoportunk marad, mégpedig a régészeté! Ugyanakkor azt is szükséges kiemelnünk, hogy ezen időszak Kárpát-medencéjének egyetlen érdemi forráscsoportjának valójában a régészeti források egyetlen alforráscsoportja tekinthető, azaz a kulturálisan specifikusabb, könnyebben behatárolható temetők, temetkezések (tehát speciálisan a temetőrégészet). A telepek leletanyaga jóval univerzálisabb és szegényebb, mint a váraké, amelyek azonban, mint a politikai hatalom katonai és adminisztrációs jelzői, a 10. század végéig ismeretlenek voltak a Kárpát-medencében. De bárhogy is legyen, amikor megpróbáljuk megrajzolni a 10. század honfoglalásának (relatív) politikai, illetve kulturális, valamint demográfiai képét, mindössze ezt a forráscsoportot használhatjuk.
A témánk szempontjából a temetők, temetkezések sem lehetnek objektívek: mindössze közvetett információt szolgáltatnak, hiszen jellegük, mennyiségük, netán gazdagságuk alapján mindössze csak következtethetünk belőlük olyan politikai jelenségekre, mint a honfoglalás földrajzi tere, kiterjedése és egyéb más folyamatai. Arra viszont tudnak válaszolni, hogy a jellegzetes honfoglaló magyar temetkezések hol találhatóak a Kárpát-medencében s hol nem, mely régiókban fordulnak elő nagy mennyiségben és melyekben nem. Ennek eredményeképpen maguk az eredmények is kritizálhatók, azonban a Kárpát-medencei nomád hatalmi struktúrák esetében megbízhatóbb források nem állnak a rendelkezésünkre és gyaníthatóan ez a helyzet nem is változik. E temetkezések gazdagsága vagy mellékletekben és berendezésükben tapasztalható szerénysége szempontjából, elhelyezkedésük, földrajzi kiterjedésük és regionális koncentrációjuk alapján egy adott relatív regionális hierarchiát is modellezni tudunk.
A 10. századi magyar styeppeállam
A kora középkori hatalmi jelenségek kapcsán az osztrák történész, Walter Pohl a hatalmi struktúrák két típusát különböztette meg: az egyikre a „styeppeállam” fogalmat használta. Ez az ázsiai nomád, styeppén létrehozott, a nomád életmód, földrajzi lehetőségek és kontextusok összefüggésében megjelenő hatalmi struktúrákra. Ez a hatalmi rendszer (ázsiai) genezisében teljesen eltérő a másik megoldástól, ami nem más, mint a mediterrán jellegű görög–római rendszer által integrált germán hatalmi struktúra.
Módszertani szempontból fontos hangsúlyozni azt a logikus tényt is, hogy a 18. századi rousseau-i hagyományokra visszavezethető népszuverenitás elve ismeretlen volt a kora középkori styeppei struktúrák esetében, következtetésképpen a hatalom nem alulról felfelé, hanem fentről lefelé szerveződött, tehát a legitimitás nem a néptől, hanem szakrális forrásból származott. Más szavakkal, „a barbár királyságokban Isten volt a királyi főhatalom végső forrása. Ezt a gondolatot, amely a 6. századra széles körben elterjedt, az a formula fejezte ki, miszerint az uralkodó »király Isten kegyelméből« (rex dei gratia), vagyis Isten segítségével uralkodik. Ez a megfogalmazás alapvető fontosságú lett a királyság középkori elméleteiben, és az isteni jogon nyugvó kora újkori monarchia távoli elődévé vált.” Ezt azért fontos kiemelni, mivel a jelenkori közép- és kelet-európai szakirodalom, nem kevés alkalommal, az írott forrásokban megjelenő népneveket egyenesen a modern politikai realitások leképződéseként értelmezi. Legalább ennyire fontos, hogy e kora középkori népcsoportok identitástudata a vezető (legyen az kagán, király) köré szerveződött, vagyis nemcsak a hatalom volt szakrális, de a népesség identitástudata is szorosan kötődött e hatalom szakrális voltához. Ennek különféle okokból bekövetkezett eltűnése sokszor – de nem feltétlenül minden alkalommal – a hatalmi struktúra széteséséhez vezetett, illetve vele együtt az adott identitástudat eltűnéséhez. A kora középkori, főleg styeppei hatalmi elitek fluktuációja, folyamatos változásának jelensége magyarázza meg a forrásokban egymást gyorsan követő népnevek gyakoriságát: a legtöbb esetben a népnevek nem egyebek, mint a hatalmi harcok során folyamatosan újratermelődő harci elitek elnevezései.
Ennek strukturális szempontból vett fő jellegzetessége – történetszociológiai értelemben – egy fő klán hatalomra jutása, amely alatt társadalmi szempontból a különféle sógorklánok hálózatának hatalmi versenye zajlik, amely azt célozza, hogy e kónikus rendszerben magasabb szintre kerüljenek. Az elitek ebből fakadó, folyamatos fluktuációjának jelensége alapjaiban határozta meg a nomád eredetű politikai struktúrák relatív területiségét, mivel a klánok hatalmi versengésének következménye a strukturális instabilitás volt. Tehát a nomád csoportok jellegét nem szabad modern, territorialista szemszögből szemlélni, hiszen fő céljuk a területek (különösen a sós területek) erőforrásainak megszerzése és ellenőrzése volt (értve alattuk különösképpen a legelőket). Mindezt a Kárpát-medencében nagyban elősegítette az egykori, római korban kialakított utak infrastruktúrája. Valami hasonlóra gondolhatott Szűcs Jenő is, ha nem is ebben a formában, amikor „gentilikus” struktúrákról beszélt az 500–1000 közötti korszakban. A közös identitás elemei Szűcs szerint az egységesült eredethagyomány, a közös jog és a szokások, amelyek a hitvilág alapján egységesültek egésszé, tágabb kulturális és nyelvi összefüggésre téve szert. Mindezek a realitások olyan kulturális, politikai-katonai kereteket öleltek át, amelyekben a politikai lojalitásnak és a különféle eredetnek, rokoni kapcsolatoknak egy adott szinten és politikai térben való elfogadása egyet jelenthetett magával a hatalmi struktúra létrejöttével.
Szükségesnek tartjuk még megemlíteni, hogy a számtalan munkában használt „törzsszövetség” fogalmát ahistorikusnak tartjuk, mivel teljes mértékben ellentmond a kora középkori nomád alakulatok jellegzetességeinek. Ezen jellegzetességekkel rendelkezett, amennyiben rekonstruálni tudjuk, a Kárpát-medencében honfoglaló hatalmi struktúra, a pohl-i értelemben vett magyar styeppeállam is, amely a nyugati jellegű keresztény territoriális állam irányába fejlődött tovább a 11. században.
A 10. századi politikai-demográfiai tér a temetőrégészet tükrében
A régészet fejlődése és a Kárpát-medence területéről egyre több helyről előkerülő temetők leletanyaga idővel szemléletbéli sémát eredményezett, ugyanis a leletek előkerülésének makrotopográfiai jellege alapján a Kárpát-medence kora középkori politikai tereit avagy településrendszerét és uralmi területeit úgy rajzolták meg, ahogyan ezt a feltárt temetők, illetve sírok jelezték. Ahogyan említettük már, a régészeti források (temetők, temetkezések) közvetett információkkal szolgálnak, noha ezek jelentőségét nem szabad alábecsülnünk.
Bár a köztudatban (gyakran még a szakemberek körében is) elterjedt az a vélemény, mely szerint a 10. századi magyar sírok etnospecifikus vonása a lovas temetkezés, a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Éppen ezért tartottuk szükségesnek, hogy e nagyon jellegzetes styeppei szokás Kárpát-medencei térbeli elterjedését megvizsgáljuk. Ez a több mint három éves kutatás a majdnem 200 év alatt feltárt minden egyes lovastemetkezés adatbázisba való gyűjtését, a lelőhelyek GPS-koordináták segítségével való pontos térbeli azonosítását, illetve térképen való illusztrációt jelentette (1. kép).
E munka eredményeképpen nyilvánvalóvá vált, hogy a 10. századi lovastemetkezések térbeli elterjedése – amelyek többségében fegyvert is találtak – nem azonos a földrajzi Kárpát-medence területével. Jó példa erre a délnyugat-romániai, Temes megyei Valkányban (Valcani) található 113. sír (2. kép). Lebontva kisebb földrajzi egységekre, jelentős területi koncentrációt láthatunk a Felső-Tisza vidékén, innen délebbre a Maros–Körös–Tisza környékén, de egy jelentősebb lelőhelysűrűség megfigyelhető a Kisalföldön is. Elmondhatjuk, hogy az eddig kutatott, feltárt temetők távolról sem mindegyike tartalmaz csak lovas sírt, mely sírok száma összesen kb. 1500 körül mozog mintegy 706 lelőhelyről. Egyetérthetünk abban Révész Lászlóval, hogy a lovas temetkezés a jelek szerint „csak a módosabb és a kifejezetten gazdag családok körében terjedt el”. Véleményünk szerint még ennél is jelentősebb e temetkezésekből levonható hatalmi-földrajzi, azaz geopolitikai konzekvencia. A térképre vitt régészeti adatok szerint a honfoglalás után elfoglalt és kialakított Kárpát-medencei 10. századi magyar településrendszer, településterület egyrészt távolról sem terjedt ki a földrajzi Kárpát-medencére, másrészt főképpen a síkvidéken volt jellemző. A magasabban fekvő területeken (200–400 m) alig ismertek lovastemetkezések. Így, a „klasszikus” honfoglalás kori fegyveres réteg temetői szigetszerűen Nyugat-Erdélyből (Gyulafehérvár, Kolozsvár) ismertek, innen keletebbre viszont nem. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a honfoglaló uralmi elitek nem hajthattak hatalmuk alá nagyobb területeket annál, mint azt a 10. században településterület szempontjából megszervezni, illetve általuk belakni sikerült. Arról, hogy az uralmi területeik meddig terjedtek kelet, dél, nyugat vagy éppen észak irányában, gyakorlatilag semmilyen információval nem rendelkezünk.
A 10. századi hatalmi magtérségek a temetőrégészet fényében
Az előbbiekben bemutattuk a magyar 10. századi katonapolitika körülbelüli hatalmi és településterületi kiterjedését temetőrégészeti források tekintetében, a következőkben azzal szükséges foglalkoznunk, hogy e kora középkori, relatív területiségű magyar styeppeállamot körülbelül a Kárpát-medence mely régiójából irányíthatták. Ezen kérdésünkre szintén a 10. századot dokumentáló temetőrégészet révén válaszolhatunk, illetve ezekből ismert úgynevezett presztízstárgyak alapján. Mit is értünk ezalatt?
A presztízst megjelenítő tárgy és annak fogalma az első emberi társadalmi struktúrák óta jelen van, hiszen a vezető elit érdekében állt, illetve hajlamos is volt rá, ami egyébként összemberi jellegzetesség, szimbolizálni saját – szerzett vagy öröklött, esetleg elképzelt – megkülönböztetett státuszát. A hierarchikus társadalmakban a presztízsjavak a vagyon felhalmozásának eszközeiként, és ami még fontosabb, a hatalom vagy a tekintély szimbólumaként szolgáltak. Ezek a megfigyelések még inkább érvényesek a „nomád konkurencializmus” társadalmainak esetében, amilyen a 9–10. századi magyar társadalom is volt. Ezen társadalmakat – ha figyelembe vesszük a presztízsjavak eloszlásának arányát – egy piramisszerű szerkezet jellemezhette, s mivel a kora középkori társadalmakban az erőszak, a fegyverviselés, illetve a fegyverhasználat szerves része volt a férfi identitásnak, főképpen a társadalmi elit köreiben, éppen ezért a fegyverek, illetve az ezekhez kapcsolható tárgykategóriák státusjelzők és szimbólumok voltak, így a presztízsjavak rendszereinek elemeiként definiálhatók. E presztízstárgyak csak egy adott, jól megfigyelt kontextusban, ám mindössze közvetve köthetők a legváltozatosabb státusokhoz, hiszen egy „konkurencialista”, laza struktúrák által jellemzett korszakban az egyének csak így jelképezhették sokszor ideiglenes (netán elképzelt) státuszukat. A 10. századi presztízstárgyak révén a különféle társadalmi összejöveteleken az egyének a speciális identitás és státus megjelenítését érhették el, majd ezek a temetkezés szociológiai aktusa révén s rajta keresztül beépültek a szimbolikus hatalmi kommunikációba.
A 10. századi presztízscikkek kapcsán mennyiségileg különbséget tehetünk a kis és nagy mennyiségben regisztrált leletek között, ezért két csoportba sorolhatjuk őket. Az „A” csoport tárgyainak Felső-Tisza vidéki koncentrációja, hálózati csomópontja azt jelzi, hogy a hatalmi elitnek csak egy szűk köre részesülhetett jó minőségű árukból. Más területekre való szórványos elterjedésüknek sokféle magyarázata lehet, kezdve a klánrendszerrel, folytatva a személyes, alárendelt kapcsolatokkal, egészen a mikrocsoportos vagy egyéni elvándorlásig. A „B” csoport egyszerűbb tárgyai esetében, mint amilyenek például a vasszablyák, legalább öt csomópont észlelhető a Kárpát-medencei elterjedési térképeken (Felső-Tisza vidéke, Körös–Tisza vidéke, Kolozsvár, Budapest környéke, Nyitra és Vág folyók völgye), míg a veretes öveket tartalmazó sírok, akárcsak a lovastemetkezések, viszonylag egyenletesen árasztják el a Kárpát-medencét, a Maros középső völgyétől kezdve egészen a Fertő tóig. A tarsolylemezek elterjedése különösen szemléletes (3. kép). Mindez arra utalhat, hogy a presztízscikkek felső kategóriája a Hodges féle 2. típusú „nap hálózatrendszert” valószínűsítik. Talán a kora középkori „kulturális határokat” is ezen régészeti térkép rajzolja ki kelet, nyugat és dél irányában.
Eredmények és kérdések
A presztízstárgyak makrotopográfiai elterjedése egyértelműen olyan jellegű tendenciát is kirajzol, amelyek alapján a kora középkori hatalmi centrumrégiók régészeti eszközökkel is megragadhatóak. E korszak hatalmi hálózatainak idő- és térbeli dinamikáját az úgynevezett „presztízsláncolatok hálózata” gyanánt értelmezhető tárgyak földrajzi elterjedésének jellegzetességeivel magyarázhatjuk meg. A honfoglaláskor legfontosabb presztízstárgyai (díszített íjtegez, tarsolylemez, veretes tarsoly, arany- és ezüstszerelékes szablyák) elterjedésének jellege súlyos kérdéseket vet fel, a következők szerint:
1) E tárgykategóriákat, vagyis a klasszikus honfoglalás kori „presztízsláncolatok hálózata” felső kategóriájának jelképeit úgy értelmezhetjük, mint régészeti csúcsleleteket; földrajzi elterjedésük világosan kirajzolja azokat a tendenciákat, amelyeket általánosan megfigyelhetünk a 10. század egyszerűbb leletanyagait vizsgálva is.
2) Ebből a szempontból az úgynevezett elsődleges 10. századi magtérség (Felső-Tisza vidék) kulturális szokásainak, illetve anyagi kultúrájának kisugárzása nyilvánvaló.
3) A régészeti eredményekből az a kép rajzolódik ki, hogy a konkrét katonai honfoglalástól kezdve az uralt területek népességének ellenőrzése valószínűleg a klánrendszernek alárendelt személyek függőségi viszonyaival jellemezhető politikai struktúrák révén valósult meg. Szűcs Jenő terminológiáját használva az egymástól függő, vertikális gentilikus struktúrák hálózatai a hierarchikus személyi kapcsolatok függvényei is voltak.
4) A régészeti jelenségek térbeli sűrűsödése és ezek elterjedése ezzel a hierarchikus klánrendszerrel magyarázható.
5) Területiség szempontjából a honfoglalás korának hatalmi struktúrái a Kárpát-medence északkeleti részein koncentrálódtak.