Mező Ferenc

Amikor még fiatal voltam, nem tudtam, mi az a geopolitika, lévén valósággal tiltott volt, s mint ilyen, felkeltette az érdeklődésemet. Teleki Pál, Czirbusz Géza, Friedrich Ratzel nyomán kezdtem tanulni a politikai földrajzot. Az egyetemen Ratzel, majd németországi útjaim során Klaus-Achim Boesler és Jürgen Oßenbrügge geopolitikáról szóló könyveit, jegyzeteit másoltam le. Manapság viszont már divatos lett a geopolitikát ráaggatni fűre-fára, amely miatt a szókapcsolat olyan lett, mint a foci: mindenki ért hozzá. De mi is az a geopolitika?

A politika földrajza

A 18–19. századi földrajz, helyesebben a geográfia és a mostani geopolitika fogalmi tartalma és társadalmi-politikai funkciója rendkívüli módon hasonlít egymásra. Amit akkoriban egységes látásmódként a geográfia kínált, azt ma a geopolitika jeleníti meg: integrált, komplex, hierarchizált látásmód, vizsgálati módszertan. Mivel tudnám bizonyítani e meglepő állításomat? Kant idejében a földrajzot integráló tudománynak fogták fel, melyben még a történelem is a földrajzhoz volt bilincselve. Ebből ágazott le, leányhajtásként, a statisztika, a demográfia, a néprajz, a szociológia, a klímatudomány stb. Manapság visszatérünk a kanti logikához, és a geopolitika lesz az új integrátor, melynek segítségével le tudjuk írni a „világrendszerváltást” (Békés Márton), ami éppen a szemünk előtt játszódik le válságsorozatként, s amelyből megszületik valami új.

Természetesen maga a politikai földrajz és a geopolitika nem a semmiből született, lassú vajúdás előzte meg. Ráadásul tartalmilag jóval azelőtt készen állt, mint maga a fogalom. A helyszín az akkori – nem egységes – Németország, a 18–19. század fordulója, amikor is számos tudósban merült fel a politikai földrajz hiánya, szükségessége. Herder például már vizsgálja a történelem és a földrajz egymáshoz szorosan fűződő kap­csolatrendszerét, mint mondja is, „a történelem mozgásban lévő földrajz”. Ha a logikát tovább görgetjük, akkor nyugodtan állíthatjuk: a két tudományterület egymás­rautaltsága kölcsönös, de miután a földrajz statikus, valójában az az elsődleges. Anton Friedrich Büschingnek komoly része volt a 18. század második felében mind a földrajzi gyakorlat, mind a hozzá kapcsolódó politikai elmélet kialakításában. Büsching göttingeni filozófusprofesszorként jelentette meg könyvét Új földleírás címmel, mely 1754 és 1792 között összesen tizenegyszer jelent meg, ezzel is jelezve sikerét. Ebben két széles körű kategóriát állapított meg, az egyik a politikai szféra, a másik a természetfelszín leírása. A regionális leírásban fontos szerepet szánt az adott térség populációsűrűségének, az ebből készített statisztikákat vizsgálta, melyekből próbált következtetéseket levonni.[1]

Kant az 1802-ben megjelent Fizikai földrajz című művében már fölteszi a lényegi kérdést, miszerint: „Mi volt előbb: a történelem vagy a földrajz?” Ebben a műben találkozunk a geográfusoknak oly tetszetős állítással, mely szerint „a józan emberi elmét semmi sem élesíti annyira, mint a földrajz”. Kant 1754-től kezdve figyelembe vette a geográfiát, méghozzá mint a história részét. 1802-től váratlan fordulat állt be elméletében, a két tudományterület ugyanis testvérré válik, ám nem ik­rekké, hiszen nem válnak egyenrangúvá. Az alá-fölérendeltségi viszony megmarad, de a felállás megváltozik. A földrajz összhangba kerül a térrel, a történelem az idővel, mivel a történelmi cselekmény a térben játszódik, így az a földrajz részeként értel­mezhető, ennek megfelelően ez lesz a „substratum”.[2] Kantnál tehát már megjelenik a geopolitika tartalma, csak még maga a fogalom nem születik meg. Természetesen Kant tézisében a fizikai földrajz és a más típusú föld­rajz között is megváltozik a reláció. Öt típust különböztetett meg: 1) matematikai földrajz, amely az éghajlatot és az időjárást taglalja; 2) a morál földrajzát, amely a különböző tájak, régiók, emberek karaktereivel foglalko­zik (ez a népességföldrajznak felel meg); 3) a politikai földrajzot, amely az államok politikai jellemzőit, sajátosságait kutatja; 4) a kereskedelmi földrajzot; végül 5) a teológiai földrajzot, amely meglepő módon azt vizsgálja, hogy a természeti környe­zet változékonysága miként befolyásolja a vallások logikai és intézményi felépítését.

Carl Ritter még továbbment Kantnál, és azt állította, hogy „a történelem is termé­szet”, ami nem jelent mást, mint hogy a természet sajátos spektruma, vagyis egy része a földrajznak. A másik jelentős mondata úgy hangzott, hogy „az állam az or­szág természetéhez van bilincselve”, ebben a gondolatban már geopolitikai utalást lehet felfedezni, bár maga a fogalom ekkor még mindig ismeretlen. A földtudomány című munkája alapján, amely 1817-ben jelent meg, Rittert tartják az újkori földrajz meg­teremtőjének (Friedrich Ratzel is őt vallotta szellemi tanítójának). Tömören azt mondhatjuk: a geopolitika olyan geográfusi szemlélet, mely azt vizsgálja, miként befolyásolja a földrajz a politika alakulását, legyen az egy adott állam, régió vagy az egész Föld.

Friedrich Ratzel célja Ritter munkájának befejezése, vagyis az „életföldrajz” (Biogeographie) diszciplínájának kidol­gozása volt, ami a tudományok szintézise lett volna. Ez végül teljes egészében nem valósult meg, alacsonyabb fokon azonban igen: ez lett a politikai földrajz, ahol a termé­szet és az ember az állam fogalmában egyesült. Ratzel 1882-ben megjelentette Antropogeográfia című kötetét, és bevezette benne a kultúrföldrajz fogalmát. Nézetrendszerében a kultúrföldrajzhoz szoro­san kapcsolódott a néprajz és a politikai földrajz. Ratzel könyve magyarul már 1887-ben megjelent A Föld és az ember címmel Simonyi Jenő fordításában. Ratzelnek meggyőződésévé vált a földrajz elsődlegessége a történelemmel szemben, mivel az előbbi alapját képezi az utóbbi­nak, hiszen az eseményeknek valamire vonatkozniuk kell, miután a történelem a geográfiai tér­ben játszódik. Ezzel láthatóan átvette a kanti értelmezést, de nála már nem a fizi­kai földrajz fogalmába tartozik a megalkotott emberföldrajz tudománya, hanem a természeti földrajz másik felét, sőt fontosabb felét képezi, mely összekötő kapocs a társada­lomtudományok irányába.

Ratzel nagysága nem csak ebben mutatkozott meg: felfigyelt arra, milyen fontos hatások érvényesülnek egy adott országban, birodalomban a központi terület és az adott állam szélei között. E kötődés határozza meg a központhoz való viszonyt, ez pedig könnyen eldöntheti akár a terjeszkedés lehetőségét, akár a partikularizmus és az el­szakadás valószínűségét (ezzel a manapság oly izgalmas centrum–periféria prob­lémát vetette fel). Ezzel kapcsolatban vizsgálta a közlekedésföldrajz helyzetét, pél­dául a közlekedési útvonalak nélküli tájak esetében észrevette, hogy a karéjokon csak az útvonalak mentén találunk helységeket. Ennek nyomán világított rá a távolságok tanának – szó szerint a „távolság zsar­nokságának” – fontosságára. Már Antropogeográfiájában szó esik a térért vívott harcról (Kampf um Raum), amit későbbi munkáiban alaposabban kifejtett. Ezek közül a legjelentősebbek A politikai geográfia (1897), valamint A tér és idő a földrajzban és a geológiában (1907), ezekben a munkáiban az államnöveke­dés és tér viszonyát tárgyalta részletesen. Egyedisége abban leledzett, hogy először publikálta és rendszerezte a politikai földrajz tudományát, és megoldást keresett a természet és az ember közötti kap­csolatok szintézisére. Ennek része volt a később sokat támadott élettérelmélet kidolgozása (Lebensraum). Ratzel nézete szerint – idézzük tőle – „a nagy tér egyre általánosabb irányzata lesz a népeknek és politikai alakulataiknak”. Minden a kicsiből a nagyba törekszik, számára ez jelenti a történelmi haladást, míg minden hanyatlás a visszafejlődött térfelfogásnak a következménye volna. E nagytérgondolat előzménye Wilhelm Dilthey, az életfilozófia megalkotójának alapkönyve, A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban, melynek első kötete 1883-ban látott napvilágot. Nála a történelem célja – kicsit egyoldalú megközelítésben – minél nagyobb gazdasági terek és minél sokoldalúbb gazdasági kapcsolatok létrehozása. A cél: pólussá válni, vagy valamelyik pólus holdudvarához tartozni.

A politikai földrajz tárgyát az állam képezi, amely az em­beriséggel teli földi össztér egy meghatározott, jól megragadható része. Az állam egy nagyon komplikált megjelenési forma, ez a sokoldalúság körbejár­ható, ha az államot szervezetként fogjuk fel, így – mai szóval élve – modellezhe­tővé válik. Szervezetként való felfogása a görög ókorig nyúlik vissza, s abban az arisztotelészi mondatban gyökerezik, hogy az „egész” fontosságban a „részek” előtt van. E gondolat kiteljesedése Dilthey-nál és az ő nyomán Ratzelnél követ­kezik be: az ember a leg­magasabb szintű szervezetet tartja szem előtt, s ennek megfelelően az államot kénytelen tökéletlen szervezetként definiálni. Ebből is látható, hogy Ratzel az államot organizmushoz hasonlította.

A klasszikus geopolitika születése

Maga a geopolitika elnevezés először Rudolf Kjellén Svédország határairól szóló 1899‑es publikációjában fordult elő. Az írás a svéd Ymer című földrajzi folyóiratban jelent meg. Kjellén a geopolitika fogalmát német nyelven először 1903-ban használta a Geographische Zeitschrift hasábjain egy könyvismertetésében, majd két évvel később ugyanott egy tanulmányában fordult elő, melyet a norvég–svéd politikai uniónak szentelt. A geopolitikát „az állam tudományaként, mint a térben létező külön világot” vizsgáló tudományágként határozta meg. Kjellén felfogásában az állam szintén hasonló egy élő organizmushoz, nála ez valójában azt jelentette, hogy a hatalom józan, ér­telmes abban az értelemben, hogy élni akar, s mind több dolog és nagyobb tér fe­lett szeretne uralkodni. Ezt követően a svéd tudós elméletét többször átdolgozta, fokozatosan bővítve sajátos struktú­rává alakította, ennek nyomán a kezdeti egyetlen fogalomból egy öt kategóriából álló rendszer lett, mellyel – úgy vélte – analizálni lehet az államot. Szakított az uralkodó látásmóddal, mely az államot egyszerűen jogi képződményként kezelte. Nála az állam, mint hatalom, a külpolitikában organikus jegyeket vesz fel.

Rudolf Kjellén 1864-ben született Torsöben, a Vänern tó mellett, apja lutherá­nus pap volt. Leghíresebb munkája az először 1905-ben megjelent Nagyhatalmak volt. Ez a mű Németországban 1914 és 1930 között huszonkétszer jelent meg; az egyik utolsó kiadást nem más, mint Karl Haushofer szerkesztette. Már ebben a könyvében utalt az állam organikus vonásaira, mely gondolat részletes kifejtését 1916-ben végezte el Az állam mint organizmus című könyvében. Kjellén államának organikus hasonlata elsősorban a hatalom leírására vonatkozott. 1917-ben újradefiniálta a geopolitikát mint olyan tudományt, amely az államot kifejezetten földrajzi organizmusként, térbeli jelenségként szemléli. Ez az organizmus véget nem érő küzdelmet folytat az életet jelentő készletekért, s ebben a küzdelemben a territórium a legfontosabb. A gyakorlati politika aktuális tényeihez kapcsolta a földrajzi szempontokat, ez jelent meg tudományos elemzései­ben, például A jelenkori nagyhatalmakban (1916) és Az állam mint életformában (1917).

Kjellén úgy vélte, egyesítette Ratzel politikai földrajzi koncepcióját saját, az államról al­kotott elméletével, melyet a politikai földrajz részeként értel­mezett, s ezzel voltaképpen a német előd munkáját adaptálta. Míg a politikai földrajz állandó érvényű megállapításokat, törvényszerűségeket igyekezett adni, addig a geopolitika a folyton változó politikai alakulatokat és hatalmi törek­véseket mérlegelte földrajzi beállítottságban. Másként fogalmazva: míg a politikai földrajz a politika térbeliségének megjelenéseit, törvényszerűségeit vizsgálta, addig a geopolitika a politikum oldaláról beszélt a földrajzi viszonyokról. Volt már szó róla, hiszen rendkívüli fontosságú, hogy Kjellén organizmusként szemlélte az államot. Valójában megkülönböztette az organizmust és az organizációt, mondván: az állam organizmushoz hasonlóan működik, biológiai életjelensé­gekkel jellemezhető, az organizáció pedig az a szükséges szervezés, amely az intézmény­rendszer hatékonyságának növelésére szolgál. Ennek megfelelően a kedvezőbb organizmusjegyekkel bíró államokat nagyobb hatékonyságú organizációval le lehet győzni – állította. A későbbiekben Otto Maull, A geopolitika lényege (1936) című kötet szerzője vitte tovább e gondolatot; ő dolgozta ki a közigazgatási földrajzba átnyúló elméletet, melynek kiindulópontja az a feltevés volt, amit ő „sejtállam-koncepciónak” nevezett. Ez volna az az ideális legkisebb közigazgatási egység, mely egyben térszerkezeti és szervezési egység is.

Németországban egy másik geopolitikai iskola fejlődött ki Karl Haushofer körül. Szerintük a politikai földrajz az állam térbeli viszonyaival foglalkozik, a geopolitika vonatkozási alapja viszont az állam térbeli kívánalma. E tudományos társaság legismertebb, reprezentáns képviselője a fent említett müncheni professzor volt. Érdeklődése kelet felé fordította: doktori disszertációját a müncheni egyetemen, Japán 20. századi első évtizedének politika- és katonaföldrajzából védte meg, Dai Nihon címmel. A hadseregből 1919-ben vezérőrnagyként nyugdíjba vonult, és eztán életcéljává tette a német állam újjászületését a geopolitika segítségével. Első munkacsoportját a müncheni egyetemen hozta létre még ugyanebben az évben, ahol geopolitikai előadásokat tartott. Nemsokára, 1924-ben elindították havi folyóiratukat Zeitschrift für Geopolitik néven. A Geopolitikai Intézetben, amit szintén Münchenben hoztak létre, a legkülönfélébb specialistákból álló, nagy létszámú kutatóapparátust tartottak fent, akikkel jelentős információs bázist állítottak össze. Titkosszolgálati segítséget is igénybe véve gyűjtötték a Föld minden területéről az adatokat, beleértve az időjárásról, a felszíni sajátosságokról, természeti erőforrásokról, kommunikációs rendszerekről, gazdasági teljesítőképességről, társadalmi és politikai berendezkedésekről, sebezhetőségekről szólókat. Tökélyre fejlesztették a térképek készítését. Ezekből funkció szerint kettőt lehetett megkülönböztetni: a speciális titkos térképeket, amelyekre az előbb felvázolt adatokat vitték fel, és a propagandatérképeket, melyek feladata a politikai nevelés volt.

Haushofer továbbfejlesztette Ratzel térelméletét, megőrizve földrajzi formáját, de politikai tartalmában jelentősen kiteljesítve. Ez racionalitással párosult: gyakorlati politikai filozófiát alkotott, melyben a teóriát és a gyakorlatot egybeforrasztotta, s belefoglalta a közel nyolcszáz éves keleti irányú német területi terjeszkedést (Drang nach Osten). A Védelem geopolitikája (1932) című munkájában rámutatott, hogy nem elég a földrajz mélyreható ismerete a politikai stratégia sikeres végrehajtásához, geostratégiára is szükség van. Meglátásában az organikus alakzatként jellemezhető állam addig fejlődik, amíg terjeszkedni bír. A geostratégia célja a kiszemelt tér államának, népességének, erőforrásainak a megragadása, birtokbavétele. Ezen a ponton fontosnak ítélte a vezérkarral történő együttműködést és a katonatisztek ilyen irányú oktatását. Mindez egy olyan hadászati elgondolás volt, amely elsődlegesen a földrajzi tényezők figyelembevételével hozza létre katonai koncepcióját. Vagyis a geostratégia a geopolitikából, a geopolitika pedig a politikai földrajz tudományából sarjadt ki. A páneszmék geopolitikája címmel 1931-ben megjelent könyve az elképzelt leendő új Földet három nagy pánrégióra osztotta fel: a német, a japán és az amerikai régióra. Munkatársaival mindhármat kisebb egységekre, magterületekre és perifériákra osztották. A magterületek: Németország vezette Európa, Japán, Egyesült Államok. Európa perifériaterületeként jelenik meg Afrika és India, Japánnak Kelet- és Délkelet-Ázsia, az Egyesült Államoknak pedig Kanada és Latin-Amerika.[3]

Modern geopolitika

Ugyanebben az időben, amikor kialakult a klasszikus német geopolitikai iskola, átvitték Nagy-Britanniából Amerikába a Halford Mackinder által lefektetett geopolitikai gondolkodást (a geopolitika fogalmi használata nélkül). Mackinder 1904-ben elmondott-leírt és 1919-ben továbbcsiszolt nagy gondolata az ún. szívtájék-teória volt, amelynek értelmében, aki egyesíti Németország ipari kapacitását Oroszország nyersanyagkészletével, az képes uralni Eurázsia központi területét, szívtájékát (heartland), aki ezt uralja, az uralja peremterületeit is (rimland), aki pedig erre szert tesz, az kontrollálja a többi kontinenst, s így az egész Föld gazdaságát, pénzügyeit is irányítani tudja.[4] A cél mi lehet? Megakadályozni a nyersanyagban gazdag területek egységesülését vagy egyetlen szövetségi rendszerbe tartozását. Ez már átvezet bennünket a klasszikus geopolitikából a modern geopolitikához. Nagy-Britannia ugyanis pontosan ezt művelte a kontinensen több száz évig (napóleoni háborúk, krími háború, antant), vagyis a peremterületeket, félszigetrendszereket, szorosokat baráti szövetségi rendszerekbe szervezte az eurázsiai „szívtájék” ellen. Ugyanez a gondolat jelent meg a hidegháborúban is (CENTO, NATO, SEATO), és ezen keresztül lehet megérteni a koreai és a vietnámi háborút, vagy a szuezi és a kubai válságot.

Az Európából az USA-ba érkező disszidens geopolitikusok továbberősítették a geopolitikai gondolkodást, amely beszivárgott az amerikai doktrínákba. Olyan európai emigránsokról van szó, mint Robert Strausz-Hupé Ausztriából, Nicholas Spykman Hollandiából, Zbigniew Brzezinski Lengyelországból és Henry Kissinger Németországból. Így lett a klasszikus geopolitikából modern geopolitika, amely már a hidegháborús Kelet–Nyugat és a gazdasági Észak–Dél viszonyrendszerét írja le. Idetartozik az is, hogy Carl Schmitt a II. világháború alatt a Szárazföld és tengerben (1942) és a hidegháború elején A Föld nomoszában (1950) felállítja a metafizikai töltetű szárazföld–tenger-allegóriát, és a két elem küzdelmét a világtörténelem értelmezéséhez vezető kulcsként használja.[5] Ő mutatott rá arra, hogy a tengeri hatalmak az elmúlt 200-250 évben mindig győztek a szárazföldi hatalmakkal szemben, és saját területeiktől messze bázisokat, illetve szövetségi rendszereket alakítottak ki, beszorítva a szárazföldi hatalmakat.

Manapság nagyon is szükséges a geopolitika fogalmának újraértelmezése. A geopolitika jelenleg a legsokoldalúbb és a leggyorsabban fejlődő tudomány a világban, és éppen ezért a legizgalmasabb dolgok egyike. Főleg azért, mert afféle fordított Mackinder-elméletként jelentkezik az a folyamat, melynek során Kína egyesíti a saját tömegét, népességét, pénzeszközeit, innovációs készletét a kimeríthetetlen orosz ásványkincsekkel, újabban maguk mellé állítva Indiát is. Ha ez a koncentráció összejön, akkor övéké lesz rövidesen a Mackinder-féle „világsziget”, ami nem más, mint Eurázsia, a szuperkontinens. Mindez ráadásul Európa egyre gyorsuló összeomlását eredményezheti, és ezzel párhuzamosan Afrika és Dél-Amerika is kikerült a Nyugat ellenőrzése alól.

A világrendszerváltó geopolitika sokkal komplexebb, mint az elődjei. A geopolitikának még rengeteg feladata lesz, és folyamatosan meg kell újulnia, meg kell felelnie a változó kihívásoknak.