A kortárs német társadalomelméleti diskurzus meghatározó alakja, Hartmut Rosa legújabb, magyar fordításban is olvasható kötete tartalmi szempontból azon törekvést tükrözi, hogy a szerző korábbi munkáiban kidolgozott gyorsuláselméleti és rezonanciaelméleti diagnózisait összekapcsolja a vallás társadalmi és politikai relevanciájának kérdésével.
A könyv egyszerre tudománynépszerűsítő kísérlet és elméleti továbbgondolás; olyan mű, amely hidat képez Rosa nagy hatású monográfiái és a tágabb közönség felé irányuló reflexiói között. Fontos leszögezni, hogy a magyar nyelvű kiadás nem szisztematikus filozófiai értekezés, és nem is empirikus szociológiai elemzés – ezekkel leginkább a vaskos monográfiáiban találkozhatunk. A kötet tömör, esszéisztikus, már-már prédikációszerű hangvételű. Ennek részben magyarázatául szolgál, hogy a kötet Charles Taylor (kommunitárius amerikai filozófus, Rosa egykori PhD-témavezetője és mentora) előszavát követően két, eredetileg részben vallási tematikájú közeghez készített előadásanyag átdolgozott változatát tartalmazza. A vállalt cél nem hagyományos: nem egy hipotézis felállítása és annak verifikációja vagy falszcifikációja a tét, hanem a demokrácia kulturális feltételeiről folytatott politikaelméleti diskurzus kitágítása társadalomelméleti szempontok beemelésével. A könyv lezárását Görföl Tibor rövid tanulmánya adja, amely a társadalmi gyorsulás és a rezonanciaelmélet, valamint azok recepcióinak részletezésével segít szélesebb elméleti keretbe illeszteni Rosa gondolatmenetét. A kötet tehát normatív implikációkat tartalmaz, néhol szenvedélyes; demokráciaelméleti kapcsolódási pontja pedig nem más, mint az a kérdés, miszerint milyen közeg veszi körül az állampolgárokat, s ezáltal ők maguk milyenek?
A kötet kiindulópontja a társadalmi gyorsulás. Rosa diagnózisa szerint a modernitás alapvető logikáját meghatározó jelenség három dimenzióban megy végbe: a technikai fejlődés, a társadalmi változás és az egyéni életvitel terén. E hármas olyan konstellációt hozott létre érvelése szerint, amelyben a stabilitás percepcióját biztosító időhorizont radikálisan lerövidült: egyre több dologgal kell foglalkoznia az egyénnek egy és ugyanazon időintervallumon belül; tekintete a jelenre fókuszált. A technológiai innovációk, az információáramlás és a termelés fokozódó üteme olyan rendszerszintű nyomást eredményez, amely a társadalmi intézményekre éppúgy nehezedik, mint a politikai intézményrendszerre, valamint az egyének mindennapi életvezetésére. Mivel a modern társadalmak normatív alapja a növekedés logikájára épül, az egyénekre hárul azon implicit elvárás, hogy életüket folyamatosan racionalizálják, optimalizálják, felgyorsítsák. A Reinhart Koselleck és Paul Virilio munkásságát megidéző Rosa tehát egy kortárs társadalmi szintű elidegenedéselméleti narratívát is kínál, ahol fokozódik a kiégés jelensége, a közösségi kötelékek fellazulása, valamint a demokrácia minőségének csökkenése. Rosa provokatív kérdése ebben a kontextusban s jelen kötetben így hangzik: vajon elvárható-e, hogy felelős állampolgárként viselkedjünk egy olyan társadalmi környezetben, amely maga akadályozza meg a felelős cselekvéshez szükséges egyéni egzisztenciális stabilitást?
A szerző alternatívája a rezonanciaelmélet, amely a világgal szembeni olyan egzisztenciális viszonyt jelöl, amelyben nem az uralás, hanem a befogadás dominál. Ez egy alapvető antropológiai lehetőség: az a tapasztalat, amikor az egyén és egyén, egyén és közösség, az egyén és a világ közötti viszonyokban kölcsönös válaszképesség jön létre. Ennek során a világ „megszólít”, az egyén pedig viszontválasszal él. Rosa szerint a modernitás válságát az okozza, hogy a gyorsulás és az optimalizáció struktúrái szétzilálják ezt a kölcsönösséget, s helyébe a „kezelhetővé tétel”, azaz az uralás, a kontroll és a menedzselhetőség imperatívusza kerül. A „jó élet” ezért nem a rendelkezésre álló erőforrások maximalizálásának eredménye, hanem a világra való nyitottság képességéből fakadó kapcsolódás lehetősége. Ezzel Rosa egy olyan normatív elméletet alkot, amely a modernitás kritikai elemzéséből eredezteti az etikai önmegértést. Mint látható, Rosa nem a még nagyobb kiszámíthatóság s nem a lassulás pártján áll, hanem egy harmadik lehetőséget kínál.
A Vallás és demokrácia újdonsága abban áll, hogy a szerző ezt a rezonanciakoncepciót kifejezetten a vallás és a politikai kultúra közötti összefüggésekre alkalmazza. Rosa nem teológiai álláspontot képvisel, és nem is a vallás társadalmi funkciójának védelmére törekszik – legalábbis klasszikus értelemben nem. Ehelyett azt vizsgálja, hogy a vallási tradíciók és a hit milyen kulturális mintázatokat őriznek meg, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy ellensúlyt képezzenek a gyorsulás társadalmi patológiákat kiváltó következményeivel szemben. A modernitás során a vallást ugyan a privát szférába utalták, ámbár ezzel együtt eltűnni látszanak azon közösségi rítusok és gyakorlati formák, amelyek nem az instrumentális kapcsolódási logikát követik. A rítusok szimbolikus és közösségi funkciója – állítja Rosa – olyan tapasztalati tereket teremtenek, amelyekben a világ nem pusztán rendelkezésre álló eszközként jelenik meg, hanem a válaszképesség és a kölcsönösség élménye válik meghatározóvá. Így tehát a „jó élet” nem a „kezelhetővé tétel” eredménye, hanem egy sajátos, az egyén bensőjéből fakadó kapcsolódási lehetőséggel kezdődik, amelyben nem az egyéni akaratnak megfelelő történés dominál. Ezzel Rosa nyitott a kontingenciára, az esetlegesség élményére. E romanticizmusba hajló koncepció tehát az egyént befogadóként tételezi: az egyén nyitott a világ behatásaira – akár egy táj látványára, akár egy magával ragadó zenére, amelyek új kapcsolódási, vonatkozási pontként jelennek meg számára. Így a rezonancia élménye az egyén és a világ közötti olyan kölcsönhatáskor lép életbe, amely nem a cél–eszköz reláció menti, és nem az instrumentális cselekedetet fogja magába. A rezonancia alázat, amelyben az egyén megnyitja magát a világ felé: hagyja, hogy az hasson őrá.
Ez vezet el a kötet legmarkánsabb állításához. A vallási hagyományok olyan kulturális mechanizmusokat biztosítanak, amelyek hiányában akár a demokráciák társadalmi alapjai is meggyengülhetnek. Rosa érvelésének logikája a fentebb felvázolt társadalomelméleti narratíváját követi: az élet napjainkban a gyorsulás, a folyamatos optimalizálás és a kontroll mentén szerveződik, amelynek következtében a jelentőséggel bíró kapcsolatait az egyén egyre inkább elveszti. Ezzel az egyének izolációját, a társadalom atomizációját prognosztizálja, ahol a társadalmi, közösségi együttélés s ezáltal a politika kiüresedik, a társadalom pedig fragmentálódik. Rosa amellett érvel, hogy a demokratikus eljárások önmagukban nem tartják fenn a közélet minőségét; szükség van olyan kulturális közegekre is, amelyekben az emberek megtapasztalhatják a másikhoz való nem instrumentális viszonyt, az egymás iránti kölcsönös felelősséget és a közjó iránti érzékenységet. Szerinte a vallási tradíciók (mint a közösségiség, az ünnepek, a liturgia vagy a transzcendenciára nyitott egzisztenciális önreflexió terepei) ilyen közegek lehetnek. Gondoljunk a vallásos áhítat élményére: egy olyan mély pillanatot jelöl, amelyben nem az egyén akarata, uralási vágya dominál. Elég különös látványt nyújtana, ha azért járnánk misére vagy istentiszteletre, hogy javuljon a „spirituális teljesítményindexünk” – mintha a liturgia is egy újabb önoptimalizáló aktus volna. Ebben az értelemben tehát – így a szerző – a vallások nem cél–eszköz relációban kibontakoztató szférákként értendők. Ezzel a politikai liberalizmus egyik vakfoltjára mutat rá: arra, hogy bár a demokratikus intézmények működését az autonóm racionális állampolgár feltételezésére építik, e feltételezés kulturális alapjai nem maguktól értendők és nem is garantált reprodukciójuk, elvégre az egyén antropológiailag szükségszerűen társas lény. Rosa számára a vallás olyan szimbolikus világ, rituálékkal és gyakorlatokkal, amelyek a fenti készségeket megismerteti az egyénekkel. Mindezek fényében amellett érvel, hogy ilyen kulturális szokások és készségek hiányában a politika felületessé, eljárás jellegűvé válik, a társadalom polarizálttá és tagjai önérdeket követőkké lesznek, azaz szükséges egy – például a vallás által hagyományosan ápolt – rezonanciastruktúra, amely mind a társadalmi kohéziót és a társadalmi rendet, mind az egyén pszichés állapotát egyaránt fenntartja.
Felmerülhet azonban azon kritika, hogy Rosa idealizálja a vallást a közösségiség és empátia fogalmai mentén, míg figyelmen kívül hagyja a vallások lehetséges dogmatizmusát, kirekesztő elhajlásait, a fundamentalizmust; továbbá a vallási intézmények működését és az abban előforduló visszaéléseket. Másrészt a könyv nem ad választ arra, hogy hogyan jeleníthető meg a vallás kulturális relevanciája egy pluralista nyilvánosságban úgy, hogy ne kerüljön konfliktusba a vallásszabadság, az egyenlőség és az állam semlegességének alapelve. A kötet jelentőségét épp e feszültségek adják. A Vallás és demokrácia nem végleges modellt kínál, hanem felhívást egy szélesebb társadalomelméleti párbeszédre arról, hogy milyen kulturális és tapasztalati feltételek szükségesek egy nem egyénközpontú társadalomhoz és politikai rendszerhez. Rosa megmutatja, hogy a modernitás kritikáját nem csupán dialektikus, hanem konstruktív módon, társadalmi és kulturális szempontból is újra lehet gondolni.