Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

Csunderlik Péter

Jómagam is konzervatív vagyok

Molnár Tamás 1955 és 1957 közti levelei Russell Kirkhöz

2014/5-6
Molnár Tamás és Russell Kirk kapcsolatát dokumentálja négy évtizedet átívelő, 1955 és 1992 közötti levelezésük, melyet kora ősszel a Molnár Tamás Kutató Központ támogatásával dolgoztam fel. A Mezei Balázs filozófus birtokában lévő hetvenhat levél közül azon nyolcat teszem közzé saját fordításomban,1 melyek Molnár Tamás 1955 és 1957 közötti San Franciscó-i évei alatt keletkeztek. »

Te csodás

John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Ford. Mészáros Klára, Európa, Budapest, 2014, 288 oldal, 4200 Ft

2014/4
Hazánkban szinte egyedülálló rajongói tábort tudhat magának az idén kilencvenedik életévébe lépő amerikai magyar történész, John Lukacs. Tavaly ünnepi számmal tisztelgett előtte a Kommentár, életműve túlnyomó hányadát publikáló kiadója pedig a Budapest, 1900 sokadik újrakiadásával hajol meg szerzője előtt. A Budapest, 1900 első, 1991-es hazai megjelenése óta az elmúlt két évtizedben igazi történettudományos bestsellerré vált, és talán nem túl merész kijelentés, hogy eme sokadik kiadást is elkapkodják a magyar olvasók, akik előbb a posztszocialista szürkeség, majd a tarka rothadás Budapestjéből akartak-akarnak visszamenekülni a „polgári” Magyarország világába. Talán nem érdektelen, ha újraolvassuk és újragondoljuk Lukacs itthon legnépszerűbb munkáját, már csak azért is, mert Lukacs könyvei érzékletes stílusuk miatt minden évszakban is újat mondanak, nemhogy öt-tíz-húsz esztendő elteltével. Annál is inkább, mert az elmúlt húsz évben a „kulturális fordulat” jelentős perspektívaváltást hozott a történettudományban. De az előzmények a nyolcvanas évek elejéig nyúlnak vissza. »

Variációk a „defaitizmusra"

Az I. világháború és a Galilei Kör „antimilitarista” tevékenysége galileista memoárokban

2014/2
Amikor a Galilei Kör egykori elnöke, Rubin László az 1920-as évek második felében tollat ragadott, hogy a polgári radikális Huszadik Század szellemiségét átörökíteni igyekvő Századunkban keljen az 1908 és 1919 között működő ateista-szabadgondolkodó diákegyesület, a nemzetközi karriert befutó tudósok sorát nevelő Galilei Kör védelmére, jelentékeny erőt kellett mozgósítania azon „állandó vád” ellen, hogy „a Kör defaitistákat nevelt”. A Horthy-korszakban ugyanis szinte kizárólag a „zsidó – radikális – bolsevik” züllesztés – vagy egyenesen tőrdöfés – ágenseként tematizálták a Galilei Kört, elég csak beleolvasni a nemzetgyűlési naplókba, különösen a numerus clausus-törvényjavaslat nemzetgyűlési vitájába, vagy a keresztény-nemzeti kurzus olyan alapműveibe, mint Szekfű Gyula Három nemzedéke vagy Tormay Cécile Bujdosó könyve. Hogy az eme szellemi hagyományt folytató és továbbradikalizáló Marschalkó Lajos munkásságáról ne essék szó. Amely tevékenység azonban jobboldalról nézve defetizmus, baloldalról büszke antimilitarizmus. És ezt a tevékenységet meg sem próbálták tagadni az I. világháború időszakára emlékező egykori galileisták. Az elkövetkezőkben négy „defetista-antimilitarista”, Litván József, Kolnai Aurél, Kelen Jolán és Duczynska Ilona memoárjait bemutatva igyekszem közelebb hozni az 1914 és 1918 közti éveket. »

Fekete sereg, métely, piócák

A Galilei Kör „antiklerikális” retorikája és tevékenysége

2013/6
A Galilei Kör 1908-ban alakult, az ateista-evolucionista jogbölcseleti tanár, Pikler Gyula elleni támadások és az akkor már közel egy évtizede állandósuló egyetemi „kereszt- heccek” – a keresztek katolikus hallgatók általi demonstratív kihelyezése és ezek leszedetése – idején. Mégpedig az egyetemi kultúrharc „nemzeti-keresztény” kihívásaira baloldali radikális válaszként, a nemzetközi szabadgondolkodó mozgalomba illeszkedő Szabadgondolkozás Magyarországi Egyesületének főiskolai fiókjaként. Az erősen polgári radikális – vagy Pók Attila terminusával: radikális demokrata – hatás alatt álló Galilei Kör elsődlegesen a nemzeti-keresztény egyetemi és főiskolai egyesületekkel, például a katolikus Szent Imre Körrel szemben határozta meg magát. De vállaltan ateista egyesületként a Galilei Kör mindennemű „felekezetiségtől” elhatárolódott, a protestáns Bethlen Gábor Körtől és a magukat magyar helyett zsidóként identifikáló cionista hallgatók Makkabea Körétől is. »

Város, polgár, munkás

(Gyáni Gábor urbanizációs tanulmánykötetéről)

2013/4
Nagy várakozásokkal rendeltem meg Az urbanizáció társadalomtörténetét, a cím ugyanis szintézist ígért: hogy Gyáni Gábor most elmondja mindazt, amit az urbanizációról tud, az pedig bizonyára nem kevés. Gyáni talán a legismertebb magyar társadalomtörténész, akinek komoly szerepe van a modern és posztmodern elméletek és módszerek magyarországi recepciójában. Az új szempontokat pedig maga is érvényesítette társadalomtörténészként: tanulmányai iskolapéldái az „alkalmazott történelemelméletnek”. Gyáni problémaérzékenysége a művelődéstörténet hazai visszavezetőjéhez, a már tizenöt éve elhunyt Hanák Péteréhez hasonlítható. Érzékenysége a trendek iránt pedig Hanákon túl leginkább azokhoz a politikusokéhoz közelíti, akik mindenkinél előbb megérzik a közelgő rendszerváltásokat, és mindig időben állnak át, hogy a politikus-történészekről most ne essék szó – csakhogy egy tipikus Gyáni Gábor-i fordulattal éljek. Mert a Gyáni-tanulmányok nemcsak tartalmukról, de stílusokról is fölismerhetőek. Mindezek után azért mégiscsak csalódás, hogy a várt szintézis helyett „csak” egy tanulmánykötetet kapunk, amelyben Gyáni a város– polgár–munkás hívószavak mentén rendezte össze 1998 és 2011 között megjelent, urbanizációs tematikájú hosszabb-rövidebb tanulmányait. Maga a város, a polgár és a munkás, no meg mindaz a halmaz, amelyet ez a három jelölő akár metaforikus érvénnyel jelent, Gyáni Gábor társadalomtörténészi érdeklődésének velejébe vág.1 Szerb Antal erre azt írná, hogy „legtémább témája”. Hogy a városok, a polgárság és a munkásság történetéről egyre többet tudunk, abban Gyáninak kardinális érdemei vannak. »

Legyen vörös

2013/3
„Megbotránkoztatás – ez az én kedvtelésem” – szokta mondogatni híveinek Károlyi Mihály, úgyhogy talán nem is lenne ellenére, hogy egy évtizede úgy öntötték le minden évben Kossuth téren álló sétapálcás, a Kádár-kori esztétikát maximálisan reprezentáló szobrát, miként tél jön az őszre. Hiszen Károlyi a „vörös gróf” gúnynevet is büszkén vállalta, a szoborgyalázásokkal pedig halála után hatvan-hatvanöt évvel is mindig fix helye volt a híradóban, akár arisztokratáknak a parlamenti felsőházban. Annyi festékkel már vörösre lehetett volna mázolni az egész Szabadság hidat, amennyit az évek alatt vitatott szobrára borítottak. Egy éve azonban a Károlyi-szobrot elvitték a Parlament mellől (posztumusz száműzés), hiszen nem maradhatott helye, ha a Kossuth teret visszarendezik az 1944. március 19. előtti állapotába, így Tisza István szobra kerül vissza a helyére. A Károlyi-szobor darus eltávolítása egyben metaforikus is: a Kossuth tér mint a nemzeti emlékezet helyének átépítése a kivágott fákkal szépen adja vissza az aktuális kultúrpolitika kánonátrendezési lendületét. Mint tudjuk, a régi-új panteonban nincs helye az első magyar köztársasági elnöknek, nemhogy reprezentatív szoborként, de még köztéri elnevezésként sem (lásd a Károlyi Mihályból lett Károlyi utcát az V. kerületben). »

Miért beteg?

Szekfű Gyula és Végh Antal hanyatlástörténeti párhuzamai

2012/6
„Ezt a könyvet meg kellett írnom. Ez a könyv személyes élményem” – Szekfű Gyula írta ezt a Három nemzedék előszavában.2 Egyfelől valami imperatívusz jelen tanulmány szerzőjénél is megvan a publikációs jegyzék bővítésében tárgyiasulva (miként a szellem objektiválódik a szellemtörténészek szerint), mert már vár a kaliforniai jachtunk. Másfelől pedig vagy másfél évtizede személyes élmény a szerző számára a Nemzeti Sport publicisztikáinak olvasgatása. Ezek ritkán elgondolkodásra, olykor homlokráncolásra, de legtöbbször csöndes nyögésre késztetik az embert. Különösen ha a magyar futball hanyatlásáról és ennek okairól olvashatunk fél-, egyflekkes állásfoglalásokat részben kvalifikált, részben ránézésre szétszolizott3 újságíróktól, akik egyedül könyöklős profilképeikben tudnak felnőni ostorozó példaképükhöz, Ady Endréhez. Hiába: „A magyar, az egy futballokos nemzet” – nyilatkozta Orbán Viktor.4 »

„Tüdővészes diákok”

A galileisták képe Tormay Cécile Bujdosó könyvében

2012/3
Az 1918–1919-es események, az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság, és ezekben természetesen a Galilei Kör jelentőségének, szerepvállalásának értelmezésére és értékelésére az 1920-es évekre két nagyelbeszélés bomlott ki. Mégpedig annak mentén, hogy ki milyen szerepet és mekkora felelősséget rendelt az 1918/19-ben hatalomra jutókhoz, mindenekelőtt Károlyi Mihályhoz, aztán Jászi Oszkárhoz, és csak harmadsorban Kun Bélához a Trianonhoz vezető úton. Nagy-Magyarország „szétesésében” vagy „szétverésében”, hogy egy-egy kulcsszóra sűrítsem a két egymással szembenálló nyelvjátékot. »

MODERN IDŐK

2012/1
Lynn Hunt: Measuring Time, Making History. CEU Press, Budapest – New York, 2008, 144 oldal A slágerekben az időnél többet talán csak a szerelem szerepel, ami persze elmúlik – azaz megint a témánál, vagyis az időnél vagyunk. Lynn Hunt fi nom slágerérzékenységgel nyúlt ahhoz, amiről már Szent Ágoston óta tudjuk, hogy megfoghatatlan, legfeljebb a változásban érzékelhető: minap még nyár volt („s blúzát”), most meg már esik az eső, és hiányzik a kedves. Legtöbbször az időt hiányában érzékeljük: van-e köznapibb fordulatunk, mint a „most nincs időm”? Aztán lehetséges, hogy tavasztól már nemcsak most nem lesz, hanem soha többé, ugyanis a maja naptár szerint 2012-ben eljön a világvége. Vagyis okkal tarthat számot szélesebb érdeklődésre a főleg a francia forradalommal, nőtörténettel és historiográfi ával foglalkozó amerikai történész asszony olvasmányos kronológiatörténeti és időelméleti könyve. »

„A hetedik te magad légy”

(Romsics Ignác könyvéről)

2011/6
Van új magyar historiográfiai szintézis. És a hazai historiográfia elmúlt húszéves reprezentáltságát ismerve ez a kijelentés már önmagában felkiáltás-érvényű. Csak remélni tudjuk, hogy mivel egy sztártörténészünk jegyezte, akinek a neve itthon már-már Coca Cola értékű brand, eztán a szélesebb közvéleményben is nagyobb respektet kap a magyar történetírás története. Ennek helyzetéről mindent elmond, hogy a forgalomban lévő, polcról leemelhető (vagyis a hétköznapi használhatóság-kézikönyvség minimális kritériumát teljesítő1) historiográfiai összefoglalásaink közé mindössze Lederer Emmának az ideológiai death-meccs jegyében született 1969-es rövid történetét2 és Gunst Péter 1995-ös szintézisét3 sorolhatjuk. Ezek közül Lederer Emmáé az izgalmasabb, aki torzságukban is érzékletes portrékat rajzolt a magyar polgári történetírás jeleseiről. Romsics Ignác munkája nemcsak terjedelmében, de színvonalában is mindkettőt felülmúlja – persze elsődlegesen Gunstéhoz kell mérni. »

A „kicsapó és megfeneklő hullám”

A száműzött Rákóczi poétikája

2011/2
„Szekfű Gyula a Rákóczi-könyvvel tűnt fel. Aki Szekfűt meg akarja ismerni, a legokosabb, ha ma is ezen kezdi. Későbbi műveiben egy kiforrottabb írót lát; indulatai szövetét, lelke vázát azonban itt mutatta meg legtisztábban” - írta a Szekfű-fób Németh László 1940-ben, expresszív Szekfű Gyula-bírálatában.1 »