Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

Egedy Gergely

Transzszuverén nemzetstratégia: a plebejus konzervativizmus és a határon túli magyar kisebbségek

2013/5
A határon túli magyar kisebbségekhez fűződő kapcsolat mindig is a magyar politika kulcskérdései közé tartozott. Hogyan, milyen prioritásrendszert alkotva viszonyult hozzájuk a magyar politikai konzervativizmus a rendszerváltás óta? Köztudomású, hogy a konzervatívok elkötelezettek a nemzet eszméje iránt, ám a kérdés közelebbi vizsgálata azt mutatja, e vonatkozásban az elmúlt két évtizedben két markánsan eltérő megközelítést, két eltérő mintát találunk. E tanulmány ezek rövid elemzésére kíván vállalkozni, mindenekelőtt azzal a céllal, hogy a jól ismert nemzetpolitikai fejleményeket egy újfajta elméleti keretbe kísérelje meg belehelyezni. »

Plebejus konzervativizmus amerikai változatban: Willmoore Kendall

2012/5
A konzervatív gondolkodás sajátosságait csak kevéssé ismerők is tudják, hogy a konzervatívok általában felettébb gyanakvóak a tömegek szerepével kapcsolatban, és ezért hagyományosan elit-pártiak. Valószínűleg kevesebben számolnak azzal, hogy a konzervatív gondolkodáson belül – kisebbségi áramlatként – létezik egy „plebejus” irányzat is, amely viszont sokkal jobban bízik a tömegben, mint a kulturális és politikai elitben.1 A 20. században a nyugati konzervatív gondolkodásban e plebejus megközelítés egyik legérdekesebb és kétségkívül nagyformátumú képviselője az amerikai Willmoore Kendall volt. Daniel McCarthy „a nép embereként” (man of the people) aposztrofálta őt, joggal emelve ki a többségi elv iránti mély – a konzervatívok zöme által nem osztott – elkötelezettségét.2 »

Közösség vagy állam

2012/1
Létezik-e olyan kérdés, amelyben a konzervatívok egyetértenek az anarchistákkal, Kropotkin herceg követőivel? Közép-Európából valószínűleg igen kevesen adnának erre igenlő választ, ám az amerikai konzervatívok közül többen alighanem azt mondanák, az állam megítélésében nem is olyan nagy a távolság közöttük. Így gondolkodott Robert Nisbet is, akinek egész életművén mintegy vörös fonalként húzódik végig az államtól való félelem és a közösség (community) sorsa felett érzett aggodalom. A közösség keresése (The Quest for Community) című, 1953-ben publikált nagy hatású könyvével ő is annak a konzervatív reneszánsznak az egyik kiemelkedő jelentőségű szereplőjévé vált, amely a II. világháborút követő első évtizedben bontakozott ki az Egyesült Államokban, s amelyet – költői hasonlattal – Ross Douthat úgy írt le, mintha hirtelen tulipánok nyíltak volna ki egy sivatagban.1 E reneszánszt olyan nevek és művek fémjelezték, mint Richard Weaver korszakos műve, Az eszméknek következményei vannak (Ideas Have Consequences, 1948), Eric Voegelin Új politikatudománya (The New Science of Politics, 1952), Leo Strauss Természetjog és történelem című munkája (Natural Law and History, 1953) és Russel Kirk Konzervatív tudata (The Conservative Mind, 1953). »

A nominalizmus zsákutcája: Weaver a modernitás kudarcáról

2011/1
„A Dél egy olyan örökség birtokosa, amelyet maga sem tudott teljesen megérteni. [...] Így aztán abban a furcsa helyzetben van, hogy úgy van igaza, hogy nincs tisztában az igazának az alapjaival” - írta a 20. századi amerikai Dél legjelentősebb politikai filozófusa, Richard Weaver a szülőföldjének gondolkodását elemző nagyszabású művében. »

A Dél konzervativizmusa: az Észak agrárius kritikája

2010/5
Az Észak győzelme a polgárháborúban nemcsak a rabszolgaság régóta esedékes eltörlését hajtotta végre, hanem az amerikai történelem déli értelmezését, a politika feladatairól és a „jó életről" alkotott déli felfogást is diszkreditálta. S ahogy a neves történész, Genovese megállapítja, a Dél saját hagyományaival foglalkozni még az ezredfordulón is felettébb „népszerűtlen", félremagyarázásokkal fenyegető vállalkozás az amerikai egyetemi berkekben.1 »