Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

Kósa László

„Céltudatos nemzetnevelői program”

Batha Ákos könyvéről

2014/1
A 20. században kibontakozó magyar szellemi áramlatok között sajátos helye van a népi gondolatnak. Mi is volt, mi is tulajdonképpen? A kérdés, úgy vélem, így kettősen föltéve helyes, hiszen a népi gondolat hatástörténete korántsem zárult le. Az érdeklődést tanúsítják tanulmányok, könyvek, melyek szerzői a két világháború között feltűnő képviselői után ma már harmadik vagy akár negyedik nemzedékből kerülnek ki. A szinte kezdettől egymással ellentétes értékelések, éles politikai-ideológiai viták, elmarasztalások, sőt elítélő párthatározat dacára ma már bizonyos, hogy nem lehet a hagyományos jobboldali–baloldali kategóriákat alkalmazni a népi gondolatra. Főleg személyi kötődésekkel mindkettőre rászolgált, ugyanakkor meg is haladta azokat. Nemrég olyan kismonográfia jelent meg, amely kritikus véleményt képvisel, de már mellőzhette a korábban szinte kötelező politikai-ideológiai címkézést, egyszersmind új szempontokat fogalmazott meg értékeléséhez (Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920–1990, Jaffa, 2012). Persze már önmagában a „népi gondolat” szókapcsolat is vitát indíthatna, pontos-e, jogos-e a használata, ám egy könyvismertetésben ez nem lehet cél. Forrásait és előzményeit, tartalmát és fogalmát összetettsége miatt nem könnyű megragadni. Mozgalom, ideológia, politika, közművelődés, tudomány – másfelől intézmények, szorosabb- lazább csoportosulások, kulturális eszmények kimunkálása, a fölvilágosodás és romantika korától a magyarság helyzetére, nemzeti létére vonatkozó nagy kérdések újra gondolása és így tovább? A széleskörű megközelítéshez nemcsak azért folyamadunk, mert az ismertetendő könyv témájának a népi gondolathoz sorolását praktikusan alátámasztja, hanem mert általában meggyőződésünk: a rokon vagy összetartozó jelenségek köre jóval tágabb, mint rendszerint gondolták vagy gondolják, többnyire a népi szociográfiákat vagy a népi írókat jelölve meg. »

A pártállami egyházpolitika kiemelkedő „sikere”

(Korányi András Káldy-életrajzáról)

2013/5
Korányi András: Hanem szeretni is. Káldy Zoltán püspöki szolgálata itthon és külföldön. Egyház a szocializmusban I., Luther Kiadó, Budapest, 2012, 232 oldal A siker ezúttal is viszonylagos fogalom. Szemben állók esetében többnyire csak az egyik félé lehet. Ebben az értelemben az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és az egyházakkal foglalkozó belügyi szervek számára föltétlenül siker volt, hogy Káldy Zoltán evangélikus püspököt a legrégibb és legnépesebb protestáns egyház világszervezet, a Lutheránus Világszövetség elnökévé választották 1984-ben. Akkor Káldy már több mint negyedszázada az ő „emberük” volt, előbb mint titkos ügynök, később mint szorosan együttműködő kollaboráns. Sikernek könyvelhették el abban a viszonylatban is, hogy az 1960-as évektől más protestáns világszervezetek felső vezetésébe szintén bejutottak magyarországi belügynek dolgozók. A magyar katolikus egyház pedig az 1964. és 1971. évi megállapodásokkal – elsősorban a püspöki kinevezések terén – valójában kiszolgáltatottá vált a pártállammal szemben, nem szólva a Rómában a Pápai Magyar Intézetben felálló hírszerző rezidentúráról. Ugyancsak sikerként értékelhették a szovjet blokk országainak valamilyen fokon együttműködő titkosszolgálatai, mert hasonlóra példa nem akadt tevékenységükben. Ezért minősítettük írásunk címében kiemelkedőnek az esetet. »

Csapdában a reálpolitika (Szabó Ferenc SJ könyvéről)

2013/2
A II. világháború után a kommunista ideológia – annak részeként az ateizmus – sok országban államalkotó eszmévé vált, és a vallásokat, egyházakat legveszélyesebb ellenségei közé sorolta. Ekként viszonyult hozzájuk. Üldözni kezdte őket, hosszabb-rövidebb távlatban eltűnésükkel számolt. A történelemben addig nem tapasztalt, új helyzet állt elő. A Vatikán diplomáciai kapcsolatai a szovjet blokk kelet-európai államaival megszakadtak. Az itt élő jelentékeny számú katolikust a római szentszék az első csaknem két évtizedben ellenállásra és kitartásra buzdította, ugyanakkor érdekükben szinte semmit sem tehetett. A II. vatikáni zsinat az egyház általános „nyitása”, dialógus-légköre jegyében ezen a téren is változást kezdeményezett. A sajátos célokat és eszközöket alkalmazó keleti politika első vezéralakja, König bécsi bíboros érsek után kapta a német Ostpolitik elnevezést, ami rajta is maradt. »

KOLOZSVÁR, A FRONTVÁROS

2013/1
Pierre Nora jelentős elméleteket és előzményeket fölhasználva alkotta meg a hétkötetes Les Lieux de memoire-t (1984–1992), amely a századvég történettudományára, sőt más tudományterületekre is kiterjedően nemzetközi viszonylatban igen nagy hatást gyakorolt – talán nem túlzás állítani, divatot is teremtett. Ösztönzései nyomán ma már csaknem áttekinthetetlen szakirodalom-halmaz született. Legyen szabad itt mindössze két jelentős műre utalni. A németek hamar megalkották az „emlékezeti helyeikről”szóló köteteket (az Étienne François-Hagen Schulze szerkesztette Deutsche Erinnerungsorte I–III., amely 2001- től több kiadást, népszerű változatot is megért), az osztrákok hasonlóképpen szintén kiadták a magukét (Emil Brix-Ernst Bruckmüller-Hannes Stekl szerkesztésében: Memoria Austriae I–III., 2004–2005). Mindkét terjedelmes mű szerkesztői és szerzői – élve az eredeti minta által kínált sokoldalúság és rugalmasság lehetőségével – attól lényegesen elütő, önálló köteteket hoztak létre. Azért utaltunk éppen rájuk, mert elgondolkodtató, hogy hasonló magyar vállalkozás eddig miért nem jelent meg. Ne a Nyugat üdvös követésének toposza merüljön most föl előttünk, bár azt se zárjuk ki, hanem a szomszédság valamelyes hasonló gondjainak példája. A magyar kultúrával és múlttal sok fontos szálon összefonódó németek és osztrákok, akiknek nemzeti identitása az európai átlagot (ha van egyáltalán ilyen) jelentősen meghaladó mértékben speciális kérdésekkel és tartósan sok feszültséggel terhes, oly gyorsan folyamodtak egy vonzóan eredeti mintához, hogy segítségével új válaszokat nyerjenek. Nem lett volna gyümölcsöző a magyaroknak is ugyanezt akár már egy évtizeddel ezelőtt megtenni? Tagadhatatlan, hogy nekünk is vannak eredményeink az emlékezetkutatásban. Különösen fontos a kulturális emlékezet, a történeti emlékezet korszerű fogalmainak meggyökereztetése, nem utolsósorban a kulturális örökség korszerű számon tartásának elterjesztése. Nem csatlakozva föltétlenül a francia emlékezeti helyek kínálta előképhez, az attól független, a párhuzamos, a kapcsolódó vagy kiágazó emlékezetkutatások tárgyköreiből nem egy tanulmány, sőt könyv született, melyek fölsorolása itt szükségtelen. Ám igazán komoly súlyú mű mostanáig, Jakab Albert Zsolt fontos és értékes ikerkönyvéig nem látott napvilágot. »

Jelentés a „klerikális reakció” elleni frontról

Kiss Réka – Soós Viktor Attila – Tabajdi Gábor: Hogyan üldözzünk egyházakat? Állambiztonsági tankönyv tartótiszteknek. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012, 210 oldal (Fehér Hollók sorozat 1.)

2012/3
A magyarországi egyházak diktatúra alatti történetének föltárása újabb figyelemre méltó kötettel gyarapodott. Terjedelmének több mint felét egy érdekes korabeli dokumentum tölti ki, Berényi István rendőr őrnagy műve, „A klerikális reakció ellenséges tevékenysége a népi demokratikus rendünk ellen. Az operatív munka sajátosságai és feladataink ezen a területen”, amit bevezető-kísérő történeti tanulmány előz meg Pártállam, titkosszolgálatok, egyházak címmel. Az állambiztonsági tankönyvnek nevezett szöveget először 1963- ban szigorúan titkosan, belső használatra adták ki. Megnevezése jogos, hiszen képzésre, oktatásra használták, és a didaktikai elemeket sem nélkülözi, de jellege és terjedelme okán ugyanígy illik rá a brosúra, füzet, dolgozat, segédanyag besorolás is. »

Malomkövek között

Kisvárosi értelmiség a politikai rendőrség látókörében (1980–1983)

2012/2
1980 augusztusában a Békés Megyei Rendőr-főkapitányságra (RFK) két olyan ügynöki jelentés érkezett, amely gyulai értelmiségiek romániai magyarok iránti érdeklődéséről adott hírt. Augusztus 12-én „Ridegvári” „titkos megbízott” (tmb.) jelentette, hogy ismerőse, Varga Ferenc vízügyi mérnök birtokában van a Malomkövek között című, illegálisan sokszorosított gépirat egy példánya, melyet nemzetiségük helyzetének javítása érdekében romániai magyar értelmiségiek intéztek a román értelmiséghez.1 Augusztus 30-án „Láng” tmb jelentette Székely János gyulai könyvtárosról, hogy agitációval ugyan nem foglalkozik, de „az átlagosnál jobban fájlalja Erdélyt”. Baráti köre – tagjait fölsorolja – hasonló gondolkodásúakból áll, gyakran beszélgetnek egymás között a romániai magyarok sorsáról.2 Nem tudjuk, „Ridegvári” milyen korábbi célzott utasítás alapján hívta föl a rendőrség érdeklődését Varga Ferencre. Valószínűleg folyamatosan ebben a témakörben bízták meg „kutatószűrő” megfigyeléssel. „Láng”-nak azonban tartótisztje június 23-án adta feladatul, hogy barátja, Székely János politikai nézeteit az „erdélyi kérdésben állapítsa meg, konkrét nacionalista kijelentése van-e”, és kik a hasonszőrű barátai.3 Különben semmi sem utal a két jelentés közelebbi összefüggésére, esetleges egyéb közös előzményére. »