Orbán Balázs

Kevés nagyobb közhely van annál, hogy világunk gyökeres átalakuláson megy keresztül. Mint ahogy a legtöbb közhely, ez a megállapítás sem azért érdemli ki ezt a kétes értékű minősítést, mert ne lenne igaz. Épp ellenkezőleg: ez szinte érdemi ellenvetés nélkül belátható tény. Ilyen gyökeres változásokat hozó időkben megmérettetnek az emberek, az országok s végső soron azok az eszmék, amelyeket nevezhetünk ideológiáknak, világnézeteknek vagy életmódválasztásoknak is. A batyunkban magunkkal hozott hamuba sült pogácsa haszna ekkor derül ki. Elegendő-e benne a tápérték a változó világ akadályainak leküzdéséhez vezető rögös úton?

Az előbbinél kevéssé elismert közhely, hogy napjaink világjárványa nem elindította, hanem csak felgyorsította a már zajló folyamatokat – ami egyébként is megtörtént volna, az most még gyorsabban történik. De a koronavírus-járvány egy másfajta összefüggésre is ráirányítja a figyelmet. Az igazi kérdés, hogy vajon melyik civilizáció vagy nemzet értékei, életmódja és politikai berendezkedése válságállóbb annak fényében, hogy mely országok képesek jól vagy rosszul kezelni egy világjárványt? Természetes, hogy rendszeresen készülnek arra vonatkozó összehasonlítások, hogy melyik ország hogyan védekezik, ki sikeres és ki sikertelen. Ezeket az adatokat lehet persze politikai csatározásokra használni, s ez talán elkerülhetetlen is, de a történések kulturális és civilizációs jelentősége sokkal érdekesebb ennél. Könnyebb talán belátni, ha egy ország sikeres a világjárvány elleni védekezésben, de a siker vagy bukás okait felismerni már nehezebb. A járvány ugyanis tulajdonképpen egy stresszteszt, amely értékeinket, kulturális sajátosságainkat teszi próbára.

Számos szempont alapján össze lehetne vetni az egyes térségeket vagy országokat arra vonatkozólag, hogy mely tulajdonságok segítik vagy rontják a válságkezelés hatékonyságát. Könnyen adja magát Kelet és Nyugat összehasonlítása, autokráciák vagy demokráciák összevetése, vagy akár a baloldali és jobboldali kormányok válságkezelő teljesítményének méricskélése. Persze rögtön adódik is az összehasonlítás problémája, vagyis hogy az egyes országok statisztikái eltérő módszerekkel készülhetnek, s így nehéz egzakt módon megmondani, ki mennyire teljesít jól. Sokkal inkább érdemes arra figyelni, hogy az egyes országok vezetői és polgárai milyen attitűdök mentén reagálnak a járványhelyzetre. Ennek egyik fokmérője a káosz és a szervezettség inerciarendszerében mozog, s ezzel szoros összefüggésben állnak értékvállalásból fakadó kérdések. Hogy mennyire kaotikus egy adott ország helyzete, az több tényező függvénye. Mekkora lakosságarányosan a megbetegedések és a halálesetek száma; bírja-e az egészségügyi rendszer az extrém terhelést; mennyivel esik vissza a gazdaság teljesítménye; milyen mértékben nő a munkanélküliség; elfogadják-e a polgárok az intézkedéseket; mennyivel csökken a politikai stabilitás? Ne feledjük, hogy a világ vezető hatalmának elnöke, Donald Trump, a legtöbb kommentár szerint komoly részben a koronavírus-járvány nem megfelelő kezelése miatt vesztette el tavaly év végén az elnökválasztást.

Bár a részletes elemzésre itt most nincs tér, de azt az állítást enélkül is meg lehet kockáztatni, hogy mindezen fenti szempontok alapján úgy látszik, hogy a konzervatív vezetés alatt álló legfontosabb angolszász országokban és azok gondolati vonzáskörzetében a járványkezelést tekintve nagyobb volt a fejetlenség, míg a konzervatív vezetés alatt álló közép-európai nemzetek – ha csikorgó kerekekkel is, de – vették a kanyart. Elég csak az Egyesült Államokra és az Egyesült Királyságra gondolnunk, esetleg ideértve az angolszász–libertárius mintákat követő vezetéssel rendelkező Brazíliát. Ezen országok vezetői ideológiai alapon az egyéni szabadság minél kisebb korlátozása mellett álltak ki a járvány kezdetekor, majd a helyzet elfajulását követően helyenként az európai kontinentális országoknál tapasztalhatóhoz képest szigorúbb intézkedéseket kellett bevezetniük, majd a meghozott intézkedéseket területi alapon differenciálták, és szinte hetente változtatták. Mindeközben polgárok tömegei utasították el az óvintézkedések betartását, nem ritkán a polgári engedetlenség számos eszközével élve. Ezzel szemben a kontinentális Európa – s ezen belül is eminens módon Közép-Európa – konzervatív vezetés alatt álló országai, bár számukra is fontos érték a szabadság, pragmatikusan jártak el. Ennek meg is lettek az eredményei: nem terhelődtek túl a kórházak, nem uralkodott el a káosz, ami nem kis részben az idejében meghozott adekvát intézkedéseknek s ezzel párhuzamosan a jellemzően szabálykövető magatartásnak volt köszönhető.

Ezt a megfigyelést csak azért tartom fontosnak, mert segít tetten érni, miként vált ideologikussá az angolszász konzervatív gondolkodás, s miért jóval pragmatikusabb ennél a közép-európai, azon belül is a magyar. Mert úgy tűnik, az az alapattitűd, amiért egyébként az angolszász konzervativizmussal szimpatizáló értelmiségi körök oly sokszor ostorozzák a közép-európai politikusokat és népeket, hirtelen civilizációs versenyelőnnyé vált. Ebből a gondolatból kiindulva jelen cikkben azt vizsgáljuk, miért jelenthet versenyelőnyt a közép-európai, azon belül is magyar konzervatív hagyomány a változó világban. Hogy ezt megtegyük, négy szempontot követve, a földrajzi és történelmi sajátosságok, valamint a modernizációhoz és a liberalizmushoz való viszony alapján vázoljuk a fel az angolszász és a magyar konzervatív hagyomány közötti különbségeket.

 

MIÉRT ILYEN AZ ANGOLSZÁSZ KONZERVATIVIZMUS?

 

Elsőre talán meglepőnek tűnhet, hogy az ideologikusság mint ismérv merül fel az angolszász konzervativizmussal kapcsolatban, hiszen az irányzat apologétái és kritikusai is éppen annak pragmatikus voltát hangsúlyozzák. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. További nehézség, hogy bizonyos aspektusaiban az egyes angolszász országok konzervatív kultúrája eltér egymástól: más-más jellemzőkkel bír a konzervatív gondolkodás például az Amerikai Egyesült Államokban, mint az Egyesült Királyságban. Ebben semmi meglepő nincs, de jelenlegi vizsgálódási szempontjaink inkább a közös jellemzőket keresik, hiszen problémafelvetésünk is közös nehézségeket követve fogalmazódott meg.

 

TÖRTÉNELMI OKOK

 

Az angolszász konzervativizmus egy olyan politikai hagyomány, amely az egyén állammal szembeni személyes szabadságát, az ezt a szabadságot garantáló intézményrendszert s annak folytonosságát, ennek gazdasági vetületeként pedig a magántulajdon védelmét, valamint a minél szabadabb, állami beavatkozástól minél nagyobb mértékben mentes gazdasági tevékenységet, a termelés és a kereskedelem fontosságát nevezi meg legfőbb értékeinek.[1] Ezek az alapvető értékek egyaránt tetten érhetőek az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság formai elemeit tekintve egyébként jelentősen eltérő politikai berendezkedésében, s jogrendszerükben is ezek az értékek köszönnek vissza.

Az, hogy ezen értékeknek hagyománya van, azt is jelenti, hogy különböző korokban másként, s leginkább más éllel érvényesültek. Más olvasata van annak a szituációnak, amikor előbb a nemesek, majd a polgárok jogokat követelnek maguknak a királlyal szemben, és amikor egy ezen hagyományok talaján polgárosodott ország egyben egy hatalmas gyarmatbirodalom vezetője is a 19. században, vagy éppen a hidegháború egyik szuperhatalma a 20. században. Így hát érthető módon az angolszász konzervatív hagyomány az egyes korokban a korszakra jellemző interpretáción esett át, s ennek során természetszerűen újabb és újabb jelentéstartalmak rakódtak rá. Az alapvetően politikai mozgalomként indult szabadságkiterjesztés később politikai filozófiává, majd egyenesen ideológiává vált. Hiszen meg kellett, hogy küzdjön olyan kérdésekkel, hogy az eredetileg sajátosan angol gyökerű értékek vajon mennyire univerzálisak. A felismerések vajon metafizikai alapokon nyugszanak, vagy pusztán a szigetország, s a későbbi gyarmatállamokra jellemző esetlegességek?[2]

 

FÖLDRAJZI OKOK

 

Az angolszász országok jellemzően tengerre nyitottak. Éppen ezért történelmük során tengeri hatalmakká váltak, és kereskedtek, gyarmatbirodalmat hoztak létre. Ennek szerves velejárója, hogy egyrészt gyakrabban találkoztak idegen kultúrákkal, másrészt – előbbivel szoros összefüggésben – az idegen kultúrák saját kultúrához való viszonyát rendszeresen definiálniuk kellett. Míg egy kontinentális hatalom alapvetően tart a vándorló népek megjelenésétől, a tengeri hatalmak maguk a vándorló népek.[3] Ráadásul az angolszász országok időről időre expanzív politikát is folytattak. Ennek része, hogy saját értékeiket – úgymint társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedés – a befolyás alá vont területeken is igyekeztek valamilyen formában meghonosítani.[4] Ennek egyfelől gazdasági és politikai okai vannak, hiszen így „ismerős” környezetet, kvázi hazai terepet tudtak kialakítani a befolyási övezeteken. Ugyanakkor e folyamatok arra késztették ezeknek az országoknak a politikusait és gondolkodóit, hogy valamilyen formában megideologizálják, hogy miért jobb s miért átveendő a brit vagy amerikai életforma, politikai és gazdasági berendezkedés, szemben az őshonos népek szokásaival és hagyományaival.

Épp ezért az angolszász hagyományok és értékek egyre inkább veszítettek pragmatikus jellegükből, és az expanzív politikai törekvések egyfajta politikai ideológiájává váltak. Ezek az ideologizáló folyamatok mind a brit gyarmatbirodalom ideje alatt, mind a hidegháború szovjet–amerikai versengése közepette, mind pedig az 1990 utáni neoliberális világrend megjelenése után jelen voltak, és hatottak az angolszász konzervatív gondolkodásra.[5]

 

A MODERNIZÁCIÓHOZ VALÓ VISZONY

 

Mint később látni fogjuk, a magyar konzervativizmus számára az ipari és társadalmi modernizáció a legkorábbi időktől kezdődően dilemmát jelentett. Ez a dilemma az angolszász hátterű konzervatívok számára nem jelentkezett ennyire markánsan. Az első ipari forradalom és a polgári átalakulás a Brit Birodalomban és az Egyesült Államokban szerves, lényegében hazai fejleményként jelentkezett, így nem kellett megküzdeni azzal a nehézséggel, hogy vajon a modernitás vívmányainak átvétele (ami valójában nem is volt átvétel) mennyiben változtatja meg ezen országok lakóinak életmódját, hiszen a változást is a konzervatív gondolkodás számára oly fontos organikus fejlődés részeként élték meg.[6]

 

A LIBERALIZMUSHOZ VALÓ VISZONY

 

Az angolszász konzervatív hagyomány szinte testvéreként tekint a klasszikus liberalizmusra. A szabadságot értékként tételező angolszász konzervativizmus számára az egyéni politikai és gazdasági szabadságot hirdető klasszikus liberalizmus mindig is természetes szövetségesnek számított.[7] Olyannyira, hogy a klasszikus liberális szerzőket az angolszász konzervativizmus saját hagyománya szerves részének tekinti, s konzervatív részről csak a 20. század második harmadától kezdődően fogalmazódott meg kritika előbbivel kapcsolatban.[8] Emellett a klasszikus liberális szerzők – koroktól függetlenül – végezték el azt az ideológiai munkát, amely az angolszász konzervatív értékek univerzálissá tételét jelentette. Azaz míg konzervatív szemmel az angolszász értékek sajátosan a brit szigetekre, esetleg az angolszász lakosságú gyarmatok társadalmaira „lettek teremtve”, addig a klasszikus liberalizmus egyes szereplői folyamatosan terjesztették ki az értékek hatókörét, univerzális világszervező erőt látva bennük.[9]

A fenti okok miatt az angolszász konzervativizmus és liberalizmus, legalábbis annak klasszikus formája, kéz a kézben jártak. Szövetségest láttak egymásban a szélsőjobb- és szélsőbaloldali ideológiákkal szemben, s védendő értékként tekintettek egymás, részben közös hagyományára. Csak a legutóbbi időkben látni a klasszikus liberalizmussal szemben is kritikus konzervatív hangokat az angolszász világban.[10] Ez a jelenség azért fontos, mert hasonló kritika a magyar konzervativizmus esetén már jó 150 évvel korábban megfogalmazódott a klasszikus liberális eszmékkel szemben is. Ez az attitűdbéli változás pedig nem kis részben épp az átalakuló világ egyik következménye, hiszen az angolszász országok több száz éves expanzív szakasz után – úgy tűnik – egyre több fronton kerülnek defenzívába.

 

MILYEN A MAGYAR KONZERVATIVIZMUS?

 

A magyar konzervatív gondolkodás vezérfonala a magyar nemzeti érdek képviselete, ezzel összefüggésben pedig az ország szuverenitásának és szabadságának megőrzése – s ezt minden eszménél fontosabbnak gondolja.[11] A magyar konzervatív hagyomány ebben az értelemben pragmatikus, azaz céljai érdekében rugalmasan használja eszközrendszerét. Ebben semmi meglepő nincs, mondhatnánk, hiszen a konzervatív gondolkodást eleve pragmatikusnak tartjuk. De vajon hogyan nyilvánul meg ez a gyakorlatias attitűd a magyar konzervatív gondolkodásban? Úgy, hogy a magyar konzervativizmus alapvetően védekező jellegű gondolkodásmód. Mivel központi problémája mindig is a magyar szuverenitás, a nemzeti és egyéni szabadság megvédése, a nemzeti érdek érvényesítése volt, itthon elmaradt az angolszász társadalmak számára hétköznapi tapasztalatként adódó gazdasági és kulturális expanzió. Sőt, Magyarországra inkább megérkeztek a hódítók, illetve ideértek a nem itt szervesült eszmék és társadalmi jelenségek, amelyekkel szemben a magyar értékek védelme és a nemzeti érdek érvényesítése lett a magyar konzervativizmus vezérmotívuma. Akárcsak az angolszász példánál, a magyar sajátosságok esetén is négy szempont szerint vázolható fel, miért lett ilyen, vagyis védekező jellegű a magyar konzervatív gondolkodás.

 

TÖRTÉNELMI OKOK

 

Magyarország történelmének utolsó ötszáz éve lényegében a függetlenségért vívott harc története. A mohácsi csatavesztés után a teljes szuverenitás csak pár évtizedre adatott meg. Ennek ellenére a magyar elit mindig is kiemelten fontos feladatának tartotta a magyar érdek érvényesítését, a magyar mozgástér növelését és a nemzet jogainak érvényesítését – akár a mindenkori törvényes uralkodóval szemben is. Ez a magyar politikai gondolkodás olyan hagyománya, amelyet a modern konzervatív (és kezdetben a liberális) gondolkodás alaptételként kezelt. A szó szoros értelmében vett konzervativizmusról ugyanis részben a felvilágosodás, részben a francia forradalom után tudunk beszélni, mégpedig alapvetően reakciós eszmeként.[12] Magyarország a 19. század elején igen sajátos állapotban volt. A Rákóczi-féle szabadságharc után a nemzeti gondolat az ország nemesei körében veszített jelentőségéből: az elit jelentős része az Udvar kegyeit kereste, jellemző volt az elnémetesedés (ez a magyar nyelv és magyar szokások mellőzésében volt leginkább tetten érhető).[13]

Ha mutatkozott is ellenállás nemesi körökben, azokat sokkal inkább az Udvar modernizáló, polgári átalakulást sarkalló intézkedéseivel szemben fogalmazták meg, épp a régi magyar rendi viszonyok fenntartása érdekében. A „rendi konzervatívnak” nevezett csoport a rendi társadalom formaságainak fenntartására törekedett, s így elutasított minden formai – akár közjogi, akár társadalmi, akár ipari – modernizációt. Ezzel a csoporttal szemben lépett fel a reformkor újhullámos nemessége és polgársága.

Ezen a ponton közhelyesen jellemzően Széchenyi István alakját szokták felidézni, de személye valóban megkerülhetetlen. Őbenne sajátos módon együtt lépett színre a modern magyar konzervatív és liberális hagyomány, amely ezen a ponton még nem vált szét egymástól.[14] (A szétválás okai később mértékadóak lesznek a magyar konzervativizmus karakterjegyeire nézve.) Széchenyi politikai és gazdasági programjának lényege: ha nem akarjuk, hogy versenyhátrányból fakadóan végleg eltűnjünk a történelem színpadáról, akkor magunk kezébe kell venni az ország modernizálását. Ettől várta a gróf és a reformkori értelmiség a magyar értékek és életmód – a szuverenitás és szabadság – megőrzését. Muszáj rámutatnunk, hogy szemben a rendies csoportok formakonzervativizmusával, a reformkor vezető személyiségei tartalmi kérdésekre összpontosítottak. Azaz felismerték a magyar történelmi sajátosságokból fakadó, általunk is említett mintát, miszerint az erős és minél függetlenebb Magyarország egyet jelent saját életmódunk kialakításának lehetőségével. Ennek eszközét pedig a politikai, gazdasági és társadalmi modernizációban látták.[15]

 

FÖLDRAJZI OKOK

 

A magyar – és egyébként általában a kontinentális konzervativizmus – teljesen eltérő földrajzi környezetben alakult ki, mint az angolszász. Ezen triviális tény kulturális jelentősége régóta témája a politikai földrajznak. Különösen igaz ez a magyar példára. A Kárpát-medence zárt egység, amelyre nagyságrendileg ezer éven keresztül a magyar állam terjesztette ki hatalmát. Bár az egykori Magyar Királyságnak természetesen volt – modern szóval élve – érdekszférája és vazallusállamai, a határoknak a medencén túlra való kiterjesztése sosem képezte a magyar állam politikai programját. Sokkal inkább a határok megvédése, az állam területi integritásának és szuverenitásának megőrzése volt a magyar nemzetstratégia elsődleges szempontja. Éppen ezért a magyar állam egy védekezésre berendezkedett politikai közösség otthona volt, s erre a védekező attitűdre történelme során szinte végig szüksége volt. Kezdve a tatárjárás fenyegetésétől, folytatva a 14. századtól egyre erősebben jelenlévő törökveszéllyel, majd a 17. század Habsburg-expanziójával és a 20. század totalitárius államainak fenyegető közelségével. Egyes korokban a védekezés sikeres volt, más korokban nem – de jelen írás szempontjából a siker vagy kudarc kérdése mellékes. Ami viszont nagyon is érdekes, hogy a védekezés mint attitűd végig jelen volt a magyar állam történetében.[16] A védekezés pedig gyakorlati tevékenység. Olyan helyzeteket szül, amelyekben – ha ideiglenesen is, de – fel kell adni bizonyos elveket azért, hogy a visszatérő béke idejében az élet mehessen tovább a megszokott kerékvágásban.

 

 MODERNIZÁCIÓHOZ VALÓ VISZONY

 

Magyarországon az ipari és társadalmi modernizáció elindulása lényegében egybeesik a modern értelemben vett magyar konzervativizmus megszületésével, sőt annak alapvető problémakörét adja.[17] Amikor II. József felülről vezérelve, a magyar jogrenddel és hagyományokkal szembemenve, erőszakkal igyekezett modernizálni birodalmát, s így Magyarországot is, a magyar elit ellenállt. Az ellenállás egyik oka az volt, hogy a „kalapos király” tervei Magyarország rovására modernizálták volna a birodalmat. Röpke harminc évvel később, a reformkor kezdetén viszont ugyanez az elit felismerte, ha nem lép önmaga a nemzeti modernizáció útjára, a magyarság – összhangban a herderi jóslattal – eltűnhet a történelem színpadáról. Itt is tetten érhető a gyakorlatias attitűd: a korabeli elit nem célként, hanem eszközként tekintett a modernizációra. Ha abban a nemzeti érdekkel ellentétes folyamatot látott, ellenállt neki, de ha a nemzeti érdek érvényesítésének eszközét találta meg benne, az élére állt.

A magyar elit úgy akarta modernizálni Magyarországot, hogy közben meg tudja őrizni azt az életmódot, amelyet nemzetinek érzett, s amelyet saját értékeiből eredeztetett. Ezek az értékek voltak a magyar szabadság és szuverenitás, ezzel szoros összefüggésben a történeti alkotmányból fakadó társadalmi berendezkedés, vagyis az a modus vivendi, amely kisebb-nagyobb mértékben jellemezte az egész magyar társadalmat.

 

 A LIBERALIZMUSHOZ VALÓ VISZONY

 

Jelen cikk kereteibe nem fér bele és nem is lehet célja, hogy a 19. század nemzeti alapon szerveződő, magyar modernizációt pártoló, liberális-konzervatív hagyományának minden vitáját és eszmetörténetét feltárja. Az azonban bizonyos, hogy e politikai program ténylegesen az 1867-es kiegyezéssel került hatalomra. S nem kellett sok, hogy a program belső vitái felszínre törjenek – ez vezetett lényegében a hazai konzervativizmus és liberalizmus szétválásához. A korszakban még vitathatatlan volt, hogy mind a magyar liberalizmus, mind a konzervativizmus a magyar nemzeti függetlenség igényével és a nemzeti érdek érvényesítésével fogalmazta meg politikai programját.

Az 1867 utáni első kormányokat a korszak domináns pártja, a Deák-párt, későbbi nevén a Szabadelvű Párt adta. Végignézve a regnáló miniszterelnökök listáját Andrássy Gyulától Tisza Kálmánig, egyre több, párton belülről szerveződő kormányváltást tapasztalhatunk. Nem kell túlzottan jártasnak lennünk a politikában ahhoz, hogy felismerjük: az egyre gyakoribb kormányfőváltások mögött politikai, gazdasági és kormányzati válság húzódik meg. A kormánypárt és a kormány tagjai között gyakori volt a széthúzás, és a gazdasági teljesítmény – szemben az utókor értékelésével – a dualizmus első éveiben igencsak kétes eredményeket mutatott. Az 1870-es évek első felében az államcsőd veszélye napi aktualitás volt. Ebben a helyzetben állt elő az eredetileg kormánytisztviselő, s mint ilyen, kezdetben „rendes liberális” Asbóth János Magyar conservativ politika című kötetével, amely – nevével összhangban – egy konzervatív politikai fordulat szükségességét hangsúlyozta.[18] Asbóth és műve jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, mivel megállapításai bizonyos értelemben a mai napig visszaköszönnek a magyar konzervatív gondolkodásban. Asbóth kritikájának lényege ugyanis az, hogy a liberális politizálás csődje abból fakad, hogy az elméletet fontosabbnak tartja a gyakorlatnál.[19] Azaz fontosabb számára, hogy egy politikai döntésben a liberális elvek érvényesüljenek, mint az, hogy az adott döntés hasznára vagy kárára van-e nemzetnek, összhangban van-e a magyarság érdekeivel.

Érdemes észrevenni, hogy Asbóth itt a túlzott mintakövetést kéri számon a liberális eliten. Azt veti az egymást gyorsan váltó liberális/szabadelvű kormányok szemére, hogy a nyugati minták átvételétől automatikusan az ország felemelkedését várják, és nem vizsgálják, az adott minta későbbi hatását a nemzet életére. Példaként Asbóth a gazdasági viszonyok szabályozását hozza fel.[20] A kormányok olyannyira a szabadversenytől várták a magyar gazdaság felvirágozását, hogy a laissez faire szabályozás minden elemét rohamtempóban vették át. Asbóth szerint ez hiba volt: a magyar gazdasági szereplők még nem álltak készen arra, hogy ilyen körülmények között versenyezzenek a tőkeerősebb osztrák és cseh iparral, s így nemhogy nem következett be virágzás, hanem gazdasági hanyatlás vette kezdetét. Fájóan ismerős jelenség ez a magyar liberalizmus rendszerváltoztatás utáni ballépéseit szemlélve.[21]

Asbóth programadó kötete 1875-ös keltezésű. Olyan értelemben nem lett sikeres, hogy nem alakult – a brithez hasonló – konzervatív párt Magyarországon. Ugyanakkor a vita, amelyet kiváltott, nem maradt visszhangtalan. A szintén 1875-ben hatalomra kerülő, egyik leghosszabb hivatali idővel rendelkező Tisza Kálmán miniszterelnök politikájában Asbóth kritikájának számos eleme visszaköszön. A virtigli liberális politizálás egyre konzervatívabb, a nemzeti érdekekre, a gyakorlati eredményekre jobban koncentráló színezetet kapott, s a dualizmus látványos felívelő szakasza is ezen elvek érvényesülésének korszakára tehető.[22]

A dualizmus rendszere, minden maradandó és ideiglenes sikerével, egészen az I. világháború végéig fennmaradt Magyarországon. A rendszer bukása egybeesett a Párizs környéki békék országcsonkító traumájával, amely traumára válaszul a hazai konzervatív értelmiség a dualizmus még mindig túlságosan liberális elvek mentén szerveződő politikai gyakorlatát tette meg a bukás okának.[23] Ezen irányzat vezető személyisége volt például Szekfű Gyula, Teleki Pál, Bethlen István és Joó Tibor, akik a kritika mellett – s ez főleg Szekfűre és Bethlenre igaz – a valódi magyar konzervativizmus alapjainak lefektetését, egyfajta korabeli konzervatív ébredést tűztek közéleti tevékenységük zászlajára.[24]

A konzervatív ébredés másik vonala a 20. század megváltozott körülményeire való reakció kidolgozása volt. Már a 19. század magyar konzervatív gondolkodói körében is megfogalmazódott – mint azt láthattuk – bizonyos kapitalizmus- és szocializmuskritika, mely gazdasági modelleket – elfogadva a baloldali narratívát – a modernitás egymásból következő eredményeiként szemléltek.[25] Az 1920-as évektől kezdődően azonban e gazdasági és társadalmi modellek kritikája kiegészült a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus kritikájával is.[26]

Sajátos módon – és a korszakra jellemzően – az idegen és modern ideológiákkal szembeni alternatíva az egyházi világból érkezett. A magyar konzervatív oldalt olyan egyházfiak színesítették, mint Mindszenthy József, Prohászka Ottokár vagy Ravasz László. Közéleti írásaikból – vallásos hátterük ellenére – a magyar konzervativizmus jól ismert pragmatikus attitűdje köszön vissza. Olyan, egy sajátosan magyar gondolatot megalapozó eszmét láttak a keresztény társadalmi tanításban, amely képes ellensúlyozni az alapvetően tömegmozgalom-jellegű szocialista és a nemzetiszocialista indíttatású társadalmi szervezkedéseket. A magyar konzervatív hagyomány nemzeti jellege mellett ekkor nyerte el véglegesen kulturális keresztény jellegét; a korabeli keresztény gondolkodók tételmondatai ma is visszaköszönnek a politikai jobboldalon, amint a 19. század pragmatikus, liberalizmust kritizáló konzervatív szólamai is.[27]

 

 MIÉRT ELŐNY A MAGYAR ÚT?

 

Ha megnézzük a fent felvázolt mintákat, több következtés is kézenfekvővé válik. Egyfelől ma már jól látni, hogy a rendszerváltoztatás utáni konzervatív gondolkodás ott vette fel a fonalat, ahol az legkésőbb 1949-ben megszakadt. Nemzeti függetlenség és nemzeti érdek, szuverenitás, gazdasági megerősödés, keresztény kulturális alapok vagy az idegen eszmékkel szembeni pragmatikus szkepszis – ezek mind-mind olyan motívumok, amelyek már a 19. század második felétől sorra jelentek meg, és határozták meg a magyar nemzeti konzervatív gondolkodást. S ahogy a rendszerváltoztatás utáni baloldali-liberális elvek mentén kiépült kormányzás és politikai berendezkedés válságtünetei egyre nyilvánvalóbbá lettek, úgy fogalmazódott meg ismét a közel 150 éves hagyományból fakadó kritika. A 2010-es jobboldal liberalizmuskritikája és Asbóth János liberalizmuskritikája ugyanazokra a problémákra adott egylényegű gondolatkör.

De érdemes azt is észrevenni, hogy a liberális és konzervatív gondolkodás ilyen jellegű szétválása Magyarországon már a 19. században végbement, s nem csak a szalonok zárt vitáinak szintjén. Asbóth észrevételeit széles körben közölték és kritizálták. S bár azokra – egyes felvetések megfogadásával – reagáltak a későbbi kormányok, a magyar konzervativizmus liberalizmuskritikus attitűdje ettől a ponttól kezdve letagadhatatlan. Hasonlóan nagy hatású kritikát Nyugaton csak Carl Schmitt és Leo Strauss tudott megfogalmazni jó fél évszázaddal később. Jellemző, hogy az angolszász konzervatív gondolkodás újszerű hangja volt Roger Scruton, aki az 1982-ben alapított Salisbury Review című lapjával tette nyitottabbá az angolszász konzervatív gondolkodást a nemzeti eszme felé, egyben az elsők között kritizálta a progresszív baloldalt, mert az általuk hirdetett multikulturalizmusban a nemzeti eszmét érő legnagyobb kihívást látta.[28] Tulajdonképpen egészen a 2010-es évekig kellett várni arra, hogy az angolszász országokban is szárnyat bontson egy olyan – meghatározó erővel bíró – konzervatív mozgalom, amely megfelelő intellektuális megalapozás mellett átfogó és érdemi liberalizmuskritikát képes gyakorolni. Ez a mozgalom magát nemzeti konzervativizmusnak (national conservativism) nevezi, és sajátos módon – ha nem is tudatosan másolva, de – a magyar nemzeti konzervatív gondolat mintái köszönnek vissza benne.[29] A mozgalom globalizációkritikus, ellenérzéseket táplál a szabadkereskedelem feltétlen érvényesülése felé, kritizálja a liberális politikát annak gyakorlat iránti érzéketlensége miatt, a nemzeti érdek érvényesülését és a nemzeti hagyományok megőrzését tekinti a politika elsődleges feladatának. Tehát ami nyugaton újdonság volt a 2010-es években, az Magyarországon lényegében a konzervatív gondolkodás és politika természetes állapota. Könnyű belátni, miért alakult így. Nekünk, magyaroknak már a 19. században azzal a problémával kellett megküzdenünk, amivel Nyugaton – különösen az angolszász világban – csak most szembesülnek. Hozzánk a változó világ hatásai beérkeztek, s nem mi alakítottuk őket. Meg kellett tanulnunk, hogyan őrizhetjük meg függetlenségünket, és hogyan érvényesíthetjük érdekeinket egy olyan világban, ahol a körülmények nem annyira akaratunk függvényei, mint inkább a stratégiai gondolkodás és mozgásterünk korlátai.

Ma az angolszász világnak a változó globális térben hasonló kihívásokkal kell megküzdenie. Egyre több a kihívó: a világgazdaság központja keletre tolódik, Kína befolyási övezete egyre inkább terjed. A globalizáció folyamatai kikezdik a megszokott életmód sarokköveit, amelynek hatására egyszerű polgárok tömegei kezdik irányvesztettnek érezni magukat. Mindez a liberalizmus doktrinerré válásának következménye, amely egyre univerzalizálóbb politikájával a határok, természetes közösségek felszámolásával, a gazdasági haszon egyre egyenlőtlenebb elosztásával már nem szolgálja a nyugati államok polgárainak érdekét. Az egykori indiánok helyét átvették az egyszerű amerikaiak – most az ő jövőjüket és életmódjukat veszélyezteti a változás.

Ezekre a dilemmákra a magyar konzervativizmus kész válasszal rendelkezik. Majd’ 150 éves előnyünk van abban, miként viszonyuljunk a tőlünk nem függő kihívásokhoz, hogyan képviseljük a nemzeti érdeket, illetve tegyük a szabadságot és a szuverenitást politikánk középpontjába. A járvány csak egy azok közül a 21. századi kihívások közül, amelyekkel a világ minden országának meg kell küzdenie. A megváltozott környezetben a nyugati civilizáció államai, így az angolszáz országok is sokkal inkább a status quo megőrzésében, megvédésében érdekeltek, mintsem hogy a változás motorjai legyenek. Ez a védelem és megőrzés az, amiben nekünk magyaroknak évszázados tapasztalatunk van, s amelynek gondolati sarokpontjai a magyar konzervatív gondolkodásban az évszázadok alatt kikristályosodtak. Ha valamikor érdemes tanulni Magyarországtól, akkor az most van. Mert védekezésben, a nemzeti érdek felől jövő alkalmazkodásban, a belülről fakadó modernizációban a magyar modell több mint versenyképes.