Horváth Márk | Lovász Ádám

 

Technofília, AKTIVIZMUS, heroizmus

A futurizmus, a 20. század egyik legbefolyásosabb avantgarde irányzataként kíméletlen erővel kívánta modernizálni az irodalmi formát és a művészet tartalmát, azáltal, hogy a modern társadalom technológiai vívmányait állította az esztétikai érdeklődés középpontjába. Azonban, mint Serge Milan is kiemeli, a futurizmus több mint pusztán művészeti mozgalom. Olyan átfogó ideológiai komplexumként funkcionált, amely újra akarta alkotni az univerzumot az emberi társadalom és az emberi szubjektum formavilágának megújításán, valamint a fizikai környezet totális átformálásán keresztül.[1] Joggal tekinti Vyatcheslav Bart a futurizmust a „transzhumanizmusként” elhíresült ideológia egyik legfontosabb előfutárának.[2] Mindkettőben közös igény az ember önátalakítása a heroikus, istentagadó humanizmus jegyében. A futurizmus, az első nemzetközi avant-garde (előörs, előfutár) mozgalomként, nagy hatásúnak és hosszú ideig fennállónak bizonyult. Ez aligha választható el az általa képviselt vízió grandiózus, ugyanakkor erősen problematikus jellegétől.[3]

De mit jelent a futurizmus, és ami legalább ennyire fontos kérdés, mit kezdhetünk vele a 21. században? Egyfelől felvethető, hogy egy művészettörténeti szempontból már kellően feldolgozott irányzatról beszélhetünk. Másfelől azonban Willard Bohn is megállapítja, hogy a futurizmus kortárs fogadtatása és feldolgozottsága nem nevezhető elégségesnek. A megalakulásuk centenáriuma (1909–2009) kapcsán rendezett különböző kiállítások és programok kapcsán is számos dilemma került előtérbe, leginkább a politikai nézeteik és az olasz fasizmushoz fűződő kapcsolatuk miatt.[4]

Jelen tanulmány a futurizmus expliciten politikai fogadtatása helyett leginkább annak összetett kortárs jelentőségére kíván rámutatni. Nem a fasiszta rendszerhez fűződő viszonyt jelöljük meg tehát tanulmányunk tárgyául, sokkal inkább azt az ideológiai mélystruktúrát kívánjuk megvilágítani, amely nemcsak a futuristák és transzhumanisták, hanem éppenséggel valamennyi modern beállítottságú radikalizmus közös gyökere: nevezetesen azon elképzelést, melynek értelmében az emberi faj, az élővilágban egyedülálló módon, képes a saját sorsának tudatos alakítására, bármilyen természeti vagy isteni törvény ellenében. Ezt nevezzük a humanizmus heroikus mítoszának. Természetesen egy tanulmány nem lehet elegendő a futurizmus különböző irányzatainak és korszakainak, valamint megannyi művészeti irányának teljes körű feltárására, hiszen a filmművészettől a performansz művészetig számos kortárs művészetben állapíthatjuk meg a futurizmus hatását.[5] Ehelyett esszénk célja, hogy rámutassunk: a futuristák által felvetett modernista esztétikai érzékenység ezen tecnopoétikus és technoszinkretista heterogenitása milyen erőteljesen képviselve van kortárs kultúratudományokban, valamint a kontinentális filozófiában, miközben a futuristák által egykor képviselt dac is töretlen.

Állításunk szerint a futurizmus két egymástól elkülöníthető, de több ponton is összekapcsolódó módon van jelen a kortárs kultúratudományokban. Egyfelől a figyelmet a modernitás megváltozott technológiai környzetére irányította, valamint a művészeti és esztétikai programjuk középpontjába helyezte a modernitás által létrehozott különböző technológiai eszközöket. Kulcsfontosságú a módosíthatóság tézise. Mi, emberek képesek vagyunk a világ megváltoztatására. Ugyanakkor egy posztantropocentrikus, sőt objektumorientált világlátás is fellelhető a futurizmus gépezetében, amely kitermelt magának egy új, spekulatív technopoétikus nyelvet. A sebesség, valamint a technológia középpontba állítása mellett a futurizmus talán legfontosabb hozadéka egy olyan technopoétikus beszédmód kifejlesztése, melyen keresztül a technológia képes lehet önmagát feltárni, mégpedig az esztétikai szubjektum instrumentalizálása által. A technológia alapvetően új helyzet elé állít bennünket, hiszen az ökológia társadalmi szinten is egyre inkább deszubjektizálódik és dezantropomorfizálódik.[6] Roger Griffin is felfigyel tanulmányában a futuristák különös beszédmódjára, amelyre egy sajátos „epifánikus élmény” lesz jellemző, amely olykor „szekuláris miszticizmusba” csap át.[7]
 

Radikális mítosz

A futurizmus az ipari forradalom és általánosságban a modernitás által okozott hatalmas változások szükségesnek vélt konzekvenciáit kívánta levonni, miközben egy megváltozott valóságról és technológiailag módosult tudatállapotról írtak.

A futurizmus sajátos választ is kínált a szekularizálódó modernitás radikális anómiáira, beleértve a vallástalanodást. Nem túlzó azt állítani, hogy a Gép, valamint a gépesített ember vallását hirdették. Alapvető kérdés, hogy miként képes a filozófia és a társadalomelmélet megragadni az embertől autonómmá váló technológia által meghatározott társadalmat. Meglátásunk szerint a futurizmus egy olyan technofil spekulatív poétikának vagy filo-fikciónak tekinthető, amelyen keresztül megragadhatóvá válik a technológiai komplexum megváltozott valósága. A futuristák ráébredtek, hogy a technológia korának megragadásához egy új művészeti nyelv kidolgozása szükséges.[8] A modern élet módosult materiális körülményei megváltoztatják a művészeti érzékenységet, amely visszahat a technicizált valóságra. Griffin szerint a futurista művészi megközelítés egy „modernista mitopoetikus kísérletnek” tekinthető, amely teljességgel nyitott a modern ipari társadalom jelenségeire. Ez a nyitottság Poggi szerint együtt járt a magas művészet és a hétköznapi valóság közötti átjárhatóság megteremtésével.[9]

A futurista ökológia vagy természetfelfogás a technológia által átitatott komplex rendszerből indul ki, amelyre a bőség és a burjánzás jellemző. A modern nagyváros technológiai többletének sajátos energetikai kisüléseiként is értelmezhetőek a futurista kísérletek, amelyek egyben technológiai vagy elektronikai eszközökkel kívánták revitalizálni az élőhalott állapotban lévő megrekedt olasz kultúrát. Az életnek és a modern valóságnak Marinetti és Boccioni dinamikus koncepcióját kívánták nyújtani, amely egyben alapját adja a megváltozott futurista esztétikai szenzibilitásnak. A különböző tudományos újítások és a modernitás materiális bőségét ugyanis nem lehet egy zárt és rögzített művészeti szférán keresztül megragadni Boccioni szerint. Az új technológia új érzékenységet kíván meg, amely egyben a művészi szubjektum multiplikációjával jár együtt.

A megsokszorozódó és töredezetté váló poszthumán szubjektum előképét láthatjuk Marinetti kiáltványaiban, melyekben rendre azt írja, hogy közelebb hoz bennünket a technológia mint létmód a léthez, amennyiben utóbbit a kapcsolódások összességeként értelmezzük. A futuristák a technológia által meghatározott modern élethez egy sajátos szenzibilitás elképzelésén keresztül kívántak közel kerülni. Az érzékenységen keresztül a futurista művész egy sajátos közvetítő szerepet betöltve közvetít a sebesség és a gyorsulás által meghatározott új élet és a futurista új művészet között. Griffin szerint a futuristák avant-garde szenzibilitásukon és technopoétikus esztétikai stratégiáikon keresztül Nietzschéhez hasonló módon kívánták meghaladni a modern társadalmon egyre inkább úrrá levő nihilizmust. [10] Számukra az önmagát a technológiába belevető hős volt a példakép, a pilóta, a mozdonyvezető, az autóversenyző, egyszóval a technológia lehetőségeit a végletekig feszítő heroikus figura. A futuristák technopoétikus nyelve és technofil esztétikája csupán előre jelzi a technológiai új ember, az 1930-as évek diskurzusaiban egyre gyakrabban emlegetett homo faber (mesterséges ember) eljövetelét, aki nem csupán kívülről észleli, hanem teljesességel otthon is van a technoszférában. A kor legújabb technológiái által generált gyorsaságon keresztül a futuristák szerint lehetségessé vált meghaladni a tér és az idő konvencionális kötöttségeit. 

A futurista esztétikai gondolat egy olyan új technoszférikus vagy mechanoszférikus valóságfelfogással rendelkezett, amely a kortárs technológiafilozófiában, valamint a különböző posztantropocentrikus elméletekben jelenik meg. Központi tézisünk az, hogy a futurizmus a modern komplex technológiai társadalmak valóságának realista érzékeléséből egy irracionalista szenzibilitáson keresztül különleges művészeti kódrendszert és beszédmódot hozott létre, amely nagy hatást gyakorolt a kortárs kultúratudományokra. Ugyanakkor mégicsak képtelenek voltak a humanizmus kötöttségei alól felszabadulni. Mindez nem egy inklúzívabb ökológiai gondolkodás jegyében zajlott, hanem az ember humanista önistenítése jegyében. A vallásellenesség mögött mindig feltételeznünk kell valamilyen spirituális tartalmat. Abszolút hagyomány- és múltellenességet hirdettek a futuristák, mindannak tagadását, ami korábban volt. A keresztény perszonalista filozófus Nyikolaj Bergyajev úgy fogalmazott, hogy „a humanizmus szembefordul Istennel és emberrel egyaránt”.[11] Nézete szerint a transzcendens, isteni értékektől elszakadó, önreferenciálissá váló szekuláris humanizmus szükségszerűen antihumanizmusba, az emberi lényeg nihilista tagadásába torkollik. Aligha meglepőek ugyanezen szerző éles ellenérzései a futurizmussal szemben. Bergyajev számára a futurizmus jelenti a humanizmus végső alakját, azt a kultúrtörténeti pontot, ahol a humanizmus mintegy átfordul önnön ellentettjébe, dialektikus módon. A francia emigrációban kiadott A történelem értelme című kötetében Bergyajev a következőképpen fogalmaz, némileg dramatikus módon, a futurizmus emberképe kapcsán: „a futurizmusban már nincs ember, az embert darabokra tépték”.[12] Jelen kontextusban ez a diagnózis rendkívül figyelemreméltó, mert rámutat egy lényeges belső önellentmondásra az egész futurista projektben.

A futuristák gépember vagy embergép elképzelése visszaköszön számos új poszthumanista vagy transzhumanista filozófiában. Milan nézetében a futurizmus nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint az „emberi lét redefiniálását”, amelyet egy új technológiai fiziológián és radikálisan új politikai szerveződésen keresztül kívánt megvalósítani.[13] Ez az önújraszerkesztés viszont az emberi állapot tagadásaként lép fel. Egyszerre vállalkozna a futurizmus az ember önistenítésére, valamint az embernek a technológiával történő egybeolvasztására.

Több tanulmány is született az olasz avantgarde mozgalom centenáriuma kapcsán, amely előtérbe helyezte a futurizmus kortárs hatásait.[14] Talán a legfontosabb futurizmus által inspirált mai filozófiai és művészeti irányzat az akceleracionizmus, amely a társadalmi gyorsulás és technológiai fejlődés további fokozását tűzte ki célul. A roppant összetett és különböző ideológiai síkokon mozgó irányzat alapjait a futurizmusban találta meg. Nem zárójelezhető a futurizmus hibrid, technicizált emberképének hatása a különböző posztantropocentrikus és poszthumanista irányzatokra sem, melyek közül elsősorban a transzhumanizmus emelendő ki. Lényeges különbség ugyanakkor, hogy míg a poszthumanizmus kritika tárgyává teszi az emberi cselekvőképesség minden kitüntetettségét, így az antropocentrizmust, addig a transzhumanizmus inkább affirmálja az emberi kollektív cselekvőképességet. Utóbbi a saját evolúciónk racionális irányíthatóságát hirdeti. A technológia és az indusztrializáció által áthatott és attól elválaszthatatlan természetkép az antropocén megközelítésben s annak ökomodernista irányzataiban köszönnek vissza. Az ökomodernisták az ökológiai válság megoldásaként az ember környezetre gyakorolt technológiai uralmának további fokozását kínálják.[15] Szintén érdekes összefüggés az antropocén és a futurizmus között, hogy az antropocén kezdetét központi teoretikusai a II. világháborút követő, úgynevezett Nagy Felgyorsulás időszakára helyezik. Álláspontunk szerint a futurista esztétika szekuláris miszticizmusa és technofil nyelve poétikusságának érdemi szerepe volt abban, hogy ennyire szerteágazó irányzatokra gyakoroljon hatást.
 

A futurizmus technológiái

Ahhoz azonban, hogy jobban megértsük ezt a fontos eszmetörténeti és filozófiai kapcsolatot, röviden be kell mutatnunk, hogy mi is volt a futurizmus. Christine Poggi szerint a futurizmus olyan mozgalomnak tekinthető, amely több akart lenni, mint egy újabb avantgarde művészeti irányzat. A modern technológiai és közlekedési eszközök által meghatározott iparosított világ új vízióját kívánták leírni, miközben Olaszország kulturális és politikai regenerálódására is törekedtek.

Vagyis sajátos keveredése volt progresszív és tradicionális, modern és reakciós nézeteknek a futurizmus, valóságos ideológiai hibrid, amely a legtöbb jobboldali irányzattól eltérően a hagyományos értékek és normák teljes eltörlését hirdette. Griffin szerint a futurizmus a régi és az új értékek sajátos keveréke volt, amely realizálni kívánta saját szinkretista vízióját egy „temporalizált utópiában”.[16] Fontos ugyanakkor rámutatnunk, hogy a futurizmus mint modernista nacionalista projekt, valójában megtestesítette a szekuláris nacionalizmusokra – kiváltképpen annak virulensen antiklerikális olasz formájának – amúgy is jellemző hagyományellenességet.[17] Poggi kitűnő kötetében a futurizmust antiklerikális, antiszocialista, ám antitradicionális jobboldali irányzatnak írja le, amely az olasz patriotizmus és a katonai terjeszkedés (intervencionizmus) mellett a militáns iparosítás és erőltetett modernizációt hirdette. Milan is rámutat, hogy a nacionalista futurizmust a múlt és a hagyományok eltörlése jellemzi, amelynek helyébe náluk „a kortárs világ felfedezésének izgalma” lép. [18] A múlt elpusztításán keresztül vezet a jövő felé az út – szólt a futuristák alapvetően modernista és radikálisan utópista megközelítése. Azaz a technológiai eszközök és a tudományos újításokra történő kreatív és spekulatív nyitottság keveredett erőteljesen problematizálható politikai nézetekkel.

Tézisünk szerint jó példáját kínálja a futurizmus annak, ahogyan a humanizmus mintegy magában hordozza az antihumanizmus lehetőségét. A technológiai objektumokra való nyitás mozzanata is kiemelhető, amely némiképpen ellensúlyozza is a heroikus humanista titánista elemet. Griffin alapján megállapíthatjuk, hogy a futurista revelációt elsősorban a futurista technológiavízió alapján érthetjük meg. Marinetti kiáltványaiban a technológia és a sebesség által kiváltott új életérzést, egy sajátos eksztázist írt le, amelyen keresztül magasabb rendű valóság tárul fel.[19] Az akceleracionizmus a kortárs kapitalista társadalmi berendezkedés kríziseire és megrekedt állapotára szintén a gyorsulás, további modernizáció, sőt piacosodás fokozását javasolja megoldásként, miközben ironikus módon zárójelezi az emberi ágenciát. Mind a futuristák, mind korunk akceleracionistái a folyamat tudatos felgyorsításáért szállnak síkra, aminek végállomása az emberi ágencia önfelszámolása. Marinetti és a futuristák a társadalmi gyorsuláson és a társadalmi valóság minél átfogóbb technicizálásán keresztül egy felfokozott, magasabb szintűnek vélt valóságra, a lét valódi élményére kívántak rámutatni. A különböző vallási hagyományok epifániájának szekularizált technoeksztatikus változatát nyújtva tehát a futurizmus a társadalmi valóság újravarázsosítására vállalkozott. Griffin szerint a technológiailag módosult világ a modernitás transzfigurációján keresztül a futurizmus kvázimisztikájába csap át.

A klasszikus modernizmusok és a romantikus művészeti hagyomány eszképizmusával szemben a futurista művészek többé nem menekülnek a modernitás elől, és nem állítják az antropogenikusan módosított valósággal szembe saját mesterséges poétikai imaginációjukat. Éppen ellenkezőleg: a mozgás dinamizmusán és a gyorsuláson keresztül radikálisan új élmények felé nyitnak. A végletekig feszítik a humanizmust, addig a pontig, mígnem az átcsap antihumanizmusba. Milan is kiemeli tanulmányában, hogy az új módosult valóság érzékelésére a futurista érzékenységet hordozó géniusz lesz képes, amely azonban nem összeegyeztethető a klasszikus romantika zsenikultuszával. A futurista technoszenzibilis géniusz egy látszólag ellentétes folyamat eredménye. A racionális, felelősségteljes, észközpontú individuum dezintegrációja tehát a karteziánus szubjektum destrukciója, együtt jár a futurista géniusz individuális szingularitásának fokozódásával.

De nemcsak az emberi lényeget érinti ez a dezintegráció: az emberi közösség mint olyan is végletesen szétszakad, a technológiával együtthaladók elitjére és a barbárnak vélt elmaradottak csoportjaira. A futurista neoarisztokratizmus szemében csupán kevesen válhatnak vadászpilótává vagy autóversenyzővé. Ezt az elitista technofil érzékenységet a futuristák szerint egyetlen klasszikus értelemben zárt szubjektum sem hordozhatja, csupán a vasút és a modern technológiai objektumokra megnyíló érzékenységen keresztül tehet rá szert kevés, több-mint-emberi szubjektum. A mediatizáció és közvetítés nem hagyhatja érintetlenül a futurista művészt, így a technofil elit tagjait sem, akik saját módosult érzékenységének meghosszabodásaként tekintenek a technoszférára, amelynek egyben meghosszabbodásai vagy összesűrűsödései is a technológia új hősfigurái. Így a művész egy technológia és materiális termelésben vagy mitopoétikus kreációban vesz részt, amely a technológia által módosított természeti termelésre való reflexió is egyben. A művészben és az új, futurista transzhumán emberben gépi ösztönök, mechanikai vágyak és szimultáns egymásnak ellentmondó tudatállapotok villódznak, amelyek a határok és a kötött rendszerek feloldódásán keresztül egy új élettapasztalathoz vezetnek. Ebből is látható, hogy miközben az emberi önistenítés projektjét hirdetik, a futuristák ezt elsősorban elitista hangszerelésben teszik. Ennyiben eltérnek a baloldali emancipatorikus mozgalmaktól. De a lényeget tekintve valóban annyira más ez a kétfajta utópikus eszkatológia?

A futurizmus művészetfelfogása a fokozásban, a valóság bőségének technológiai burjánzásában rejlik. Lényegtelen, hogy a tömegek vagy az elitek számára történik ez. A művészeti eszköztárat és a költői poézist elsodorja, sőt megfordítja vagy kifordítja a felfokozott technológiai haladás, amely egy új művészeti lelkesültséghez vezet. A technológia által módosult ember a futurista vízióban „túl jón és rosszon” képes újra a saját ösztöneire hallgatni, gátlástalanul cselekedni, ezen keresztül a kortárs transzhumanista víziókhoz hasonlóan kiborgszerű entitásokká, gépemberekké válhatnak, akik a maguk kifordított módján organikusabban képesek alkalmazkodni a modernitás megváltozott mechano- vagy technoszférájához. Fontos kiemelnünk, hogy mindebből a futuristák szerint nem csupán egy új avantgarde művészeti irányzat, hanem egy új valóságfelfogás is következik. És éppen ez az a pont, ahol a futurizmus kapcsolódik leginkább a kortárs posztantropocentrikus spekulatív filozófiai irányzatokhoz. A különböző technológiai újítások, a gépek és tárgyak burjánzása új ontológiai megközelítést kíván meg, amely nem az embert helyezi a középpontba. A futurizmus talán legfontosabb hozadéka az irodalmi és művészeti fókusz dezantropomorfizációja, mégpedig azzal, hogy vasutakról, repülőkrők, gépekről és fegyverekről írtak, olyan objektumokról, amelyek radikálisan átalakítják az emberi szenzibilitást és a társadalmi valóságot is.
 

Archeofuturizmus

A technológia epifánikus élményéből építkező spekulatív posztantropocentrikus ontológiát Griffin egy új szekuláris, modernista miszticizmusként írja le, amely így meghaladja a művészeti szférába való beszorulást. A futurizmus ennyiben „az új művészi axiómákat sikeresen hozzá kapcsolja a fizikai univerzum forradalmához”, és izgalmas eszközkészletet mutat fel ezen megváltozott valóság észlelésére és tapasztalására. De mi lehet a kulcsa a megváltozott modern valóság adekvát észlelésének?

Milan nézetében a futuristák egy sajátos technológiai érzékenység-megközelítést dolgoztak ki, amely túljut a felvilágosodásra és a modern tudományosságra jellemző ráció- és észközpontúságon. A futurista művész – aki egyben egy transzhumán létező is – egy sajátos közvetítőszféra, a technológia által megkonstruált új valóság és az új művészet között. A futurizmus sajátos szinkretista technopoézise mintaként szolgál számos kortárs filozófiai és művészeti irányzat számára. A futurizmus így mindig több kívánt lenni, mint a modernitás mechanizált dinanimzusának művészi kultusza. A technológia felé fordulva nem a múltban keresik a futuristák ezen epifánia alapját, azt a mitikus energiát, amelyen keresztül meghaladhatják a modernitás elidegenítő tendenciáit. Azonban az olyan teoretikusokkal szemben, mint Bataille vagy Artaud, nem a múltban vagy a tradícióban, hanem a technológiai fejlődésben találják meg ezen átlelkesítő mitikus energia alapjait. Valóságos gépvallást, gépi mitológiát hirdetnek! Mindezért nevezhetjük több értelmező mellett mi is a futurizmust a modern technológiát szakralizáló irányzatnak. Ez a technopoétikus szakralizáció teljes mértékben megfér az irányzat antiklerikalitásával és keresztényellenességével, sőt utóbbi mozzanatok mintegy előfeltételeit képezi a technológia bálványozásának. Griffin szerint a futuristák „egy dekadens és lelketlen világot akartak újraértelmezni eksztatikus kiáltványaikon keresztül”, amelyek segítségével minden érték radikális átértékelését tűzték ki célul. A gyorsaság és a sebesség kultusza így a valóság egészet módosító technológiai transzcendenciát jelentett, amely egy technofil nyelvezeten keresztül képes volt megragadni a modernitást.

Ez a felfokozott technicizált művészeti érzékenység nem a nihilizmus sötétjébe vezetne, hanem egy állítólagosan „emberen túli” felemelkedéshez. Valójában azonban kevés választja el egymástól a kortárs marxisták által preferált prométeizmustól[20] a futurizmust, valamint az utóbbi által befolyásolt transzhumanizmust. Mindegyik az emberi önfelhatalmazás programját hirdeti, az értelmetlen, értéktelen, varázstalanodott és isten nélküli kozmosszal szembeni heroikus öntételezést. Ez az önaffirmáció viszont a létezőnek az akaraterő mozgósításán keresztüli megsemmisítésének gondolatához vezet. Önmagában ami van, nélkülöz minden értéket, ezért el kell pusztítanunk. Legkönnyebben a romokból lehet újraépíteni. A technológiát alkalmazó heroikus, sőt egyenesen titáni futurista szubjektumnak újra fel kell ruháznia értelemmel és esztétikai értékkel a romlott világunkat. Isten nem hozta létre a világot, de mi tökéletes teremtőkké válhatunk. Valóságos háborút hirdettek a futuristák minden természeti forma ellen, akárcsak titkos rokonaik, a dekadensek, mondván: a természeti létezők csúfabbak a mesterséges formavilágoknál. Marinetti például a város elsőbbségét hirdette a természettel szemben. Pán ugyan még éppenhogy nem halott, de mindenképpen meg kell ölni.[21] Ami létezik, az egészen egyszerűen sohasem lehet elég szép az utópista neognosztikus világlátás számára.

Nem véletlen, hogy az úgynevezett Új Jobboldal (Nouvelle Droite) olyan eugenista és transzhumanista beállítottságú képviselői számára, mint Guillaume Faye, elemi jelentőségű kiindulópontot jelentett a futurizmus. Faye saját utópista koncepcióját egyenesen archeofuturizmusnak nevezi.[22] Az európai emberiség formavilágának vélelmezett és kifogásolt minőségi leromlása ellen Faye az átfogó eugenikai és kulturális beavatkozás programját hirdeti. Számára képtelenség a társadalmi (el)változás elfogadása. Az általa vizionált Európai Birodalom gondoskodna mesterséges eszközökkel az autentikusan európaiként kategorizált népesség szaporításáról. Mi egyéb volna ez, mint a politika esztétizálása? Látszólag konzervatívként ugyan, de a valóság folyamatai ellen lázad, egy elképzelt jövőbeni ideál jegyében, amely egyben Európa korábbi, kívánatosabbnak és természetesebbnek ítélt antropológiai állapotának a helyreállításaként tematizálódik. Pierro Gayozzo nyomán a Faye-féle archeofuturizmust lényegét tekintve a transzhumanizmus konzervatív forradalmi verziójának tekinthetjük.[23] Ezen összefüggések aligha a véletlen művei. Faye technokrata archeofuturizmusa mintegy rámutat a futurizmus reakciósan utópista voltának belső ellentmondásosságára. Még az archeofuturizmus is a jelen tagadása egy elképzelt jövő reményében. Hiszen visszatérést hirdet, miközben a jövő nemlétének fekete vizeibe veti hálóját. Az utópizmus minden formájában benne foglaltatik a valóság kontingenciájával szembeni maszkulin lázadás igénye, a valamennyi forradalmár által favorizált dac, továbbá a Gondviselés bármilyen gondolatának az elvetése, mégpedig a vélt történelmi küldetéstudat által átitatott, virulens ideológiai voluntarizmus jegyében.
 

Transzhumán kísértés

Transzcendens értékek és morális alapok hiányában, a valóság elfogadása és alázat nélkül, az önistenítő titáni ember önmagát pusztítja el, a ténylegesen transzhumán létezővé váló fejlesztés vagy – s ez a valószínűbb – a természet ellen viselt harcból eredő önpusztítás folytán. Az ember önaffirmációja szükségszerűen átcsap az ember adott állapotának tagadásába; azaz ha következetesen humanisták vagyunk, akkor az ember fejlesztése a természet rendjének tagadásába torkollik. A transzhumanizmus nem más, mint a humanizmus kiteljesedése, de ez egyben az ember megsemmisítője is. A transzhumanizmus, mint hiperhumanizmus, vagy elpusztítja az emberiséget, akár heroikus háborúban, akár technológiai balesetek révén, vagy átalakítja az embert valami transzhumán entitássá. Az ember önmagában vallási értékek nélkül fenntarthatatlan. A humanizmus legkövetkezetesebb formája az antihumanizmus, vagyis nem más, mint az ember világban elfoglalt, reálisan felfogott, azaz a kozmosz erőinek alárendelt helyének a tagadása.