Megjelent a Kommentár 2023/3. számában  
Ifjú konzervatívok

Ifjú konzervatívok*

A MAGYAR IFJÚKONZERVATivizmus száz éve (1839–1945)

 

A magyar konzervativizmus sokkal tiszteletre méltóbb, gazdagabb és felemelőbb történelmet tudhat magáénak, mint gondolnánk. A 21. századból visszatekintve jól látszik, hogy egy olyan egységes, százéves gondolati örökség húzódik az 1830-as évek utolsó harmadától egészen a Bethlen-korszakig, amely szerves fejlődés – áthagyományozódás és továbbfejlesztés – révén egyre többrétegűbb, ugyanakkor koherensebb lett. Gróf Dessewffy Aurél konzervativizmusa úgy pattant ki a magyar földből, mint Pallas Athéné teljes fegyverzetben Zeusz fejéből, s az általa megteremtett gránitalapokra hordta báró Kemény Zsigmond, Asbóth János, Réz Mihály, Pethő Sándor és Halász Gábor azokat az értelmezéseket, amelyek más-más oldalról tettek hozzá a közös konzervatív érzéshez. A hagyományápolás s ami nálánál is izgalmasabb: a hagyományteremtés méltatása közben nemigen szoktuk kiemelni, hogy a fiatal Dessewffy és a még nála is ifjabb társai voltak azok, akik a „fontolva haladás” programjával fellépve, a magyar konzervativizmust mintegy megalapították. A Dessewffy-örökség jogáért későbbi is sokszor azok jelentkeztek be, akik hozzá hasonlóan fiatal konzervatívok voltak. A fiatalok konzervativizmusa két irányban is gyanút ébreszthet: az ifjú konzervatívok fellépte megrémíti a baloldalt, főleg, ha az politikai-kulturális értelemben uralkodó pozícióban van (ez volt a helyzet a kétezres évek Magyarországán), ám gyakran a jobboldalt is, feltéve, hogy ez utóbbi csökönyösen elzárkózik a változtatástól (ez jellemezte a Dessewffy-frakció felléptének idejét). Az ifjú konzervatív ugyanis többnyire ifjúkonzervatív, azaz új, aktív, ha tetszik, ha nem: forradalmian konzervatív.

 


FONTOLVA HALADÓ NEMZEDÉK

 

Az „ifjúkonzervatív” szót a magyar közéletben minden bizonnyal Falk Miksa, gróf Széchenyi István barátja, Columbo felügyelő felmenője írta le először (eredetileg német nyelven). Széchenyi utolsó döblingi éveit feldolgozó 1866-os munkájában úgy írt az 1830-as évek végének átrendeződő politikai csoportjairól, hogy megjelent benne egy Széchenyivel később kapcsolatot találó kör, amely a korábbi rendies – a Habsburg-udvar oktrojált modernizációjával szemben két okból (ti. mint modernizációs és mint habsburgi gyakorlat) is ellenséges – reakcióhoz képest elméleti és gyakorlati értelemben is tisztább, alaposabb konzervativizmust képviselt, s életkorban is fiatalabb volt a régebbi főrendiházi-vármegyei maradiság hangadóinál. Falk így fogalmazott róluk, miközben Széchenyit méltatta:

 

„Ő szorította le a feudális pártot mindinkább összezsugorodó minoritássá, s választotta el tőle a szabadelvű konzervatív elemeket, melyeknek egy része átment az ellenzék táborába, mialatt azok, kik külön ifjúkonzervatív párttá alakultak, csekély számuk s nem sokkal jelentékenyebb tekintélyük miatt, éppen oly kevéssé akaszthatták meg a szabadelvűek előrenyomulását, mint az e század elején még oly hatalmas, de Széchenyi fellépte óta teljesen jelentéktelenné vált ókonzervatív párt.”[1]

 

Falk Miksa szerint tehát az ifjúkonzervatívokat életkoruk és gondolataik újszerűsége, a megelőző konzervatív áramlat(ok)hoz képesti frissessége teszi.

Falk bővebben szólva arra utalt, hogy a magyar politikai közéletet 1825-ig domináló vármegyei, a rendiség viszonyait megőrizni kívánó és a politikai válságjelenségeket múlandónak tartó „konzervativizmus”, pontosabban puszta reflektálatlan reakció mellett megjelent Széchenyi, aki az 1830-as Hitellel megteremtette a szabadelvű gondolkodás fogalmi, politikai és cselekvési kereteit. Ezt követően egy évtizedig egységben fejlődött a mérsékelt liberalizmus, de az évtized végén az ellenzék radikalizálódásával – amelyet Kossuth Pesti Naplója erősít majd tovább – párhuzamosan megjelentek olyan hangok (például magáé Széchenyié is), amelyek a mérséklést, a realitások tiszteletét és a megfontoltságot hirdették; ezt dokumentálta az 1841-es A kelet népe. Ekkortól kezdve a konzervativizmus háromágú lett: 1) a szabadelvűekhez leginkább közel álló, a reformkort mintegy elindító Széchenyi, aki önmagában „párt” volt (ennek kitűnő dokumentációja az 1847-es Politikai programm-töredékek); 2) a fiatal, filozófiailag művelt, nyugati eszméket ismerő, a változást nem, csak a radikalizmust ellenző „fontolva haladók” ifjúkonzervatív pártja; és 3) az eljelentéktelenedő rendies-vármegyei status quo-konzervativizmus, valamint az alkotmányos-parlamentáris, polgári társadalom felé mutató, de lassú-szerves reformokat akceptáló fiatal konzervatívok között álló idősebb aulikus politikusok, akik utóbbiakhoz képest eszmei és életkori szempontból is ókonzervatívok voltak. Úgy festett tehát a helyzet, hogy Asbóth János szavaival élve „a csöndbe vonult aulikusok helyébe egy új konzervatív párt lépett, mely vezetve Dessewffy Aurél által, maga is az átalakulási rendszer eszméinek volt higgadt, de őszinte híve”.[2]

A korai Széchenyivel szemben fenntartásait megfogalmazó rendi-konzervatív Dessewffy Józsefnek három fia volt, akik apjuk 1831-es Taglalatának védelmében korán megszólaltak, sőt azt le is fordították. Ekkor még senki sem gondolta, hogy egyikük, az imént megnevezett Aurél, később Széchenyi szövetségese lesz. Pethő Sándor így írt a kezdetekről: „A konzervatív politikát, mint a haladás szükségképpeni korlátozásának elvét, mint világnézetet és mint egy társadalmi osztály közéleti szereplésének ildomos és természetes megnyilatkozási formáját, nálunk Dessewffy Aurél gróf vezette be. Korai halála meggátolta abban, hogy e politika bölcseletének megállapítása után megjelölje azokat az utakat, amelyek a konzervatív politikai tudomány alapigazságaiból gyakorlati megoldásokra vezetnek.”[3] S valóban: Dessewffy Aurél, aki 1808-ban született, s szellemi értelemben igényesen megalapozta a magyar konzervativizmust, 1842. február 9-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Mielőtt Dessewffy fontolva haladó generációjának többi tagját is megismernénk, érdemes közös gondolatikat szemügyre venni, amelyeket Dessewffy vetett először papírra!

Dessewffy Aurél 24 évesen lett a budai Helytartótanács titkára, s rögtön jelöltette magát az 1832-es országgyűlés zempléni követének, de Kossuth Lajossal szemben alulmaradt. Így 1833-ban a Felsőtáblán mutatkozott be. A következő, 1839–40-es pozsonyi diétára Sáros vármegyében akart indulni, de a követválasztáson ismét alulmaradt, ezért újra a Felsőtáblán jutott szóhoz, elsőként 1839. december 30-án, mégpedig a felekezeti türelmetlenség ellenében. A diétát követően Metternich herceg a büntető törvénykönyv kidolgozására alakított bizottság tagjává nevezte ki, melynek révén a börtönrendszerek tanulmányozása céljából hosszabb külföldi utazást tett, hol is leginkább az angol alkotmányos viszonyok érdekelték. Halála a kancellár számára is veszteség volt, mint Aurél apjának írott levelében fogalmazott, elhunyta „valódi veszteség az egész Monarchia részére, mert neki azon észt adta az Isten, mely teremti, csinálja és igazgatja a korszellemet”.[4]

Régi ellenfele, Kossuth 1841 első napján indította meg Pesti Hírlap című napilapját, amellyel szemben Dessewffy egy mérsékelt hangvételű, de határozottan vitatkozó, reformszándékú, ugyanakkor konzervatív szemléletű újságot alapított, Világ címmel. 1841 közepétől az év végéig írta ide X. Y. Z. betűkkel szignált cikkeit. Ezek gyűjteményeként jelent meg még az év során, 33 éves korában, az X. Y. Z. könyv, amely nemcsak eszmei és nyelvi megformáltság szempontjából emelkedik ki a nem csak reformkori magyar politikai irodalomból, hanem bátran hasonlítható Burke és John Adams írásbeli teljesítményéhez. Olyannyira, hogy jobb is volna ezt forgatni emezek helyett. Dessewffy cikkgyűjteményének mondanivalója a szakpolitikai kérdések mellett a politikai folyamatok és eszmék mibenlétére is kiterjedt, tehát úgy is olvasható, mint összefoglaló jellegű konzervatív alapmű. Kora konzervativizmusát úgy fogta fel, mint védelmi feladatot, azaz az egyre radikálisabb liberális ellenzék ellenzékét, amely a kormányt támogatja, de attól független szellemi és politikai csoportot alkot. A konzervatívok nézete szerint a „mérséklés pártja”, a „fontolva haladás” emberei.

A korszak politikai áramlatainak végleges elválását eredményező Pesti Hírlap és A kelet Népe közti vitában Dessewffy is véleményt nyilvánított. Úgy vélte, hogy noha Széchenyi a kelleténél borúsabban látja a helyzetet, amelynek felidézésében ő maga sem ártatlan, azért mégiscsak két külön politikai módszer jött létre. Ezek közül baloldalon Kossuth sajtó- és vármegyeközpontú, a függetlenséget és az egyenlőséget célzó izgatása áll, a jobboldalon pedig a birodalom összefüggéseire és a társadalmi rendet meghatározva biztosító birtokosok érdekeire figyelő mérséklő politika (benne Széchenyivel, a kormánnyal és saját, többnyire fiatalabbakból álló konzervatív csoportosulásával). Széchenyi Kossuth elleni óvása tehát nem rémkép, még ha megfogalmazója így is festi fel, hiszen „a fő dologban igazságos, s a kártékony hatás, mely bépanaszoltatott, nem hiú félelem, de szomorú valóság”.[5] Dessewffy Kossuth-kritikájában kiemeli, hogy a sajtójával politizáló ellenzéki vezető gyakran demagóg, a népszerűséget keresi, mert a tömegnek hízeleg, s kettős beszédet alkalmaz, hiszen lapjának cikkei olyan radikális irányban is továbbgondolhatók, amelyek útját Kossuth szándékosan nem kívánja lezárni. Ez utóbbiak között említi az alattomos kormányellenességet, a jobbágyfelszabadítás lassú ütemének kidolgozása helyett az izgatással vegyített gyanúkeltést a birtokosok ellen, a birodalmi realitások figyelembevétele nélkül a magyarosítás és a függetlenség követelését. „Naponként tovább kívántok menni a jogok terjesztésében: ámde ellensúlyt ezen lépéseknek szorosabb rend és fenyíték által adni nem akartok”, így viszont ez „nem haladás, hanem csak a dezorganizáció szomorú munkája, szomorú előfutója egy siralmas tabula rasának” – írta.[6]

Dessewffy programja az 1840-es évek legelejére teljesen egyértelmű volt: a jó kormányzás megvalósítása; a nagyon is szükséges, de fokozatos reformok lassú véghez vitele; az alkotmány kiterjesztése által növelendő társadalmi szabadság korlátokkal jelölése; a Habsburg Birodalom keretei között a hatékony együttműködés megtalálása; a társadalmi problémák (nemzetiségi-, felekezeti- és birtokkérdés) mindegyikében a felelősség és a méltányosság együttes alkalmazása. Azaz a „fontolva haladás” és az élet minden területén a „súlyegyen”. A Kossuth–Széchenyi-vitát a maga részéről azzal zárta 1841-ben, hogy kijelentette, „minden lehető haladásink közt legsürgetőbb a jó rendnek haladása, mint szövetségese, nem ellentéte a szabadságnak”. Zárszavában azt óhajtotta, legjobb lenne, ha „haladásunk ösvényén a históriai bázison s a törvényes formák mellett élénken mozogva, de veszély és bukás nélkül fognánk haladhatni”.[7] A Nagy Konzervatív Tankönyvben sem fogalmazhatnának pontosabban.

Dessewffy Aurél már 1839-ben memorandumot írt Metternichnek egy kormánypárt létrehozásáról,[8] amely az 1840-ben záruló rendi gyűlésen formálisan nem alakult meg, aztán már az ő életében sem. Halála után a konzervatívok között zavar támadt. Az elhunyt ugyanis nemcsak kiváló publicistája, hanem Pest vármegyei vezérszónoka, illetve vezetője is volt a Főrendiházban gyülekező fiatal konzervatívoknak. 1842-től személyi állományát tekintve úgy nézett ki a konzervatív oldal, hogy a valamivel idősebbeket reprezentálta a hazai birodalmi adminisztráció csúcsán gróf Mailáth Antal (szül. 1801), aki 1838–44 között főkancellár volt, és id. Szögyénÿ-Marich László (szül. 1806), az ország utolsó udvari kancellárja. Hozzájuk és a náluknál is idősebb aulikus politikusokhoz képest, újfent politikai és életkori tekintetben, egyaránt ifjabb csoportot alkottak Dessewffy Aurél irányának követői.

Az első közülük öccse volt. Az ifjúkonzervatívok körében bátyja hírlapírói szerepét testvére, Emil gróf (szül. 1814) vette át, aki 1844 és 1847 között a Budapesti Híradót szerkesztette, melynek két neves szerzője Császár Ferenc és Toldy Ferenc volt. Aurélnál hat évvel volt fiatalabb, a reformkor második felében lépte át a harmincat. A hőskorban két cikkgyűjteménye jelent meg, az egyik saját nevén (Alföldi levelek. 1842), a másik „Egy conservativ” álnéven (Parlagi eszmék. 1843). Az 1843–44-es országgyűlés Felsőtábláján tartott néhány – bátyjánál visszhangtalanabb – beszédet, mint publicista azonban „az ország legszellemesebb és legnagyobb tudományú politikai írói egyikének” (Augsburger Allgemeine Zeitung) tartották. Lapjában 1844-ben úgy határozta meg magukat, hogy „mi konzervatív reformerek vagyunk; konzervatívek, amennyiben monarchikus-konstitucionális állásunkat s a békés polgári nyugalmat fönntartani óhajtjuk; reformerek, amennyiben szerkezeteink módosításához, változtatásához, sőt újabbaknak alapításához […] szívesen járulunk”, 1846-ban pedig szerkesztői megjegyzésében akképpen fogalmazott, hogy megőrző változtatást kell eszközölni, ami „progressive conservativ egyszersmind”.[9] Az 1840-es évek derekára beérő konzervatív pártkezdeményezés főszervezőjének számított.

Az ifjúkonzervatívok másik fajsúlyos alakja gróf Apponyi György (szül. 1808) lett, aki fél évvel volt idősebb Dessewffy Aurélnál, és hattal fiatalabb Kossuthnál, 1848-ban töltötte be negyvenedik életévét. 1844 és a forradalom kitörése között Mailáth Antal helyett vezette az udvari kancelláriát, amely nagy felháborodást váltott ki liberális körökben. Az ok kettős volt: Apponyi túl fiatal és túl konzervatív. Egy „taknyos”, aki ráadásul még konzervatív is! Az ifjú alkancellár, majd másodkancellár s végül főkancellár, már az 1843–44-es országgyűlésen az ifjúkonzervatívok főrendiházi szónoka volt, közigazgatási működésére esett az alkotmányossági tekintetben nem éppen felhőtlen adminisztrátori rendszer bevezetése, de Széchenyi üdvözlendő közlekedésügyi minisztersége is. Asbóth János mesteréhez, Kemény Zsigmondhoz hasonlóan úgy értékelte a fiatal Apponyi kancellári posztját, mint „Dessewffy iskolájának” kormányra kerülését s ezzel az ifjúkonzervatív fontolva haladás koncepciójának – a szellemi térnyerés után – politikai befolyásszerzését. Kemény úgy fogalmazott róluk, hogy ez a „fiatal konzervatív iskola […] haladni akart és a reformerek jelszavait többnyire magáévá tette”.[10] A harmadik fontos alak: Somssich Pál (szül. 1811), Somogy vármegye képviselője, a csoportosulás vezérszónoka az Alsótáblán, aki mind az 1843–44-es, mind az 1847–48-as rendi gyűlésen a fontolva haladókat képviselte.

Az újkonzervatívok három legfiatalabb tagja gróf Mailáth György (szül. 1818 [az imént említett Majláth Antal főkancellárral az apai ükapjuk volt közös]), gróf Széchen Antal (szül. 1819) és báró Sennyey Pál (szül. 1822) voltak. Mailáth az utolsó előtti rendi gyűlésen Baranyát képviselte, majd ugyanott adminisztrátor, végül főispán lett; Sennyey pedig már inkább a jövő embere volt, lévén csak 1847-ben lesz Zemplén képviselője, amikor mindössze 25 éves. Kiemelkedő szerepet e legfiatalabbak közül a reformkor végén a negyedik legfontosabbnak felsorolt alakjuk, Széchen Antal játszott, aki a forradalom alatt lépte át harmincadik életévét. Széchen tevékenyen részt vett a Konzervatív Párt 1846-os megalapításában. A 27 éves ifjú volt ugyanis az, aki a pártválasztmány színe előtt 1846. november 12-én felolvasta a párt – közreműködésével készült – programját.[11] A nyilatkozatban visszatértek Dessewffy fél évtizeddel azelőtt megfogalmazott pontjai: ellenzékellenesség, szkepticizmus a liberalizmus célkitűzéseivel szemben (egyenlőség, függetlenség, sietős reformok, érzéketlenség a birodalom és a birtokos nemesség érdekei iránt, ideologikus hajlam), kormány- és alkotmánypártiság, a magántulajdon és a szólásszabadság megóvása; valamint a Helytartótanács intézményének megőrzése, vámunió, magas cenzusú, de népképviseleti országgyűlés, központosított közigazgatás, közteherviselés a virilizmus fenntartásával, önkéntes örökváltság és toleráns nemzetiségpolitika. A pártszervezés politikai célja kettős volt: nyíltan kilépni a politikai térre, valamint támogatni a kormány „kezdeményező javításait” és az így előmozdított „okszerű haladás” mögé többséget toborozni. Ezért aztán ki is nyilvánították, hogy pártjuk a kormány „természetes frigyese”, így támogatnak „mindent, mit törvény és alkotmány engednek, a mostani, elvünkkel, véleményünkkel azonosult kormányért; semmit a mostani kormány ellen, míg azt a nézeteinkkel s elveinkkel megegyező utakon menni látjuk”.[12] Széchen egy ma is megfontolandó passzusa így szólt: „Éreztük mi is, hogy a »konzervatív« név a párt minden teendőit, minden irányzatát ki nem fejezi. De […] európai értelme van, mely főirányzatunknak megfelel, melyet megváltoztatni vagy melyről lemondani annyit tenne, mint a párt múltjáról elfelejtkezni, vagy azt eltagadni.”[13]

Szögezzük le: a Konzervatív Párt volt az első, hivatalosan megalakult párt Magyarországon, hiszen az Ellenzéki Párt éppen négy hónappal később, 1847. március idusán jött létre, igaz, tízszer több meghívott jelenlétében. A konzervatívok abban is elsők voltak, hogy 1845 októberében életre hívták a Közhasznú Gyűldét, amit másfél éves késéssel követett az Ellenzéki Kör megalakítása. A konzervatív holdudvar fiatal tagságáról Petőfi A Gyüldei ifjakhoz című versében is megemlékezett, igen rosszallóan („a féreg eddig a / Vén fákat rágta csak; / Ti ifjak vagytok, ifjú csemeték / És a férgek máris belétek hulltanak”). A párt vezető tagjai között is ott találjuk az ifjúkonzervatívokat: Dessewffy Emilt, Mailáth Györgyöt, Somossich Pált és Széchen Antalt. A párt kinyomtatott programját is Dessewffy Emil szignálta,[14] amint a második, 1847. március 15-i találkozó körlevelét is ő foglalta össze s küldte ki a párt tagjainak, megerősítve, hogy üdvös változásokat „a kormány honunk irányában különben is csak úgy hozhat józanon indítványba, ha azon többségre fog biztosan számíthatni, melynek megalakítását e párt tűzte ki feladatául”.[15]

Egy évvel később mindezt elsodorta az idő, a hajdani ifjúkonzervatívok az abszolutizmus idején eleinte memorandumokat írtak, mint Somssich (Ungarns gutes Recht. 1850), majd az 1860-as években segítettek kikövezni a kiegyezéshez vezető kompromisszum útját, minden korabeli vagy későbbi köszönet nélkül. 1862-ben, Ferenc József császár megbízására, Deák Ferenc tudtával, Apponyi György országbíró, Mailáth György tárnokmester és Sennyey Pál dolgozták ki a kiegyezés előzetes tervét, benne a külön magyar országgyűlés hozzájárulásával működő „ministeriummal”. Fél évtizedet kellett várni, hogy a dokumentumot elővegyék az asztalfiókból, Apponyi tehát helyesen értékelt, amikor azt mondta: „Az én javaslataimnak mindig az a szerencsétlenségük, hogy vagy idő előtt utasíttatnak el, vagy idő után fogadtatnak el.” Dessewffy Emil egy évtizeden keresztül, egészen haláláig a Magyar Tudományos Akadémia második elnöke volt (1855–66), Mailáth György a Magyar Udvari Kancelláriát vezette 1865–67-ben, aztán a kiegyezéstől egészen haláláig országbíró s egyben a Főrendiház elnöke volt. 1883. március 29-én brutális rablógyilkosság áldozata lett a várnegyedben, ami megrázta az országot, gyászbeszédét Széchen Antal tartotta. Utóbbi az Októberi Diploma kiadása után rövid ideig (1860–61) tárca nélküli miniszteri posztot vállalt, 1885-ben cs. és kir. főudvarnaggyá nevezték ki, 1889-től fél évtizeden keresztül a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt, melyről a Kossuth-gyász elleni tiltakozásul lemondott, és ekkor az Akadémiából is kilépett.

 

JOBBOLDALI MÁSODGENERÁCIÓ

 

A fentiek alapján elmondható, hogy az ifjúkonzervatív, újkonzervatív vagy fontolva haladó csoport volt az, amely a reformkor második felében megjelenő magyar konzervatív politizálást szervezeti és gondolati értelemben meghatározta. Ebből az akolból került ki a legfiatalabbként már megnevezett Sennyey Pál. Ő volt az, aki megalapította Jobboldali Ellenzék néven azt az újabb konzervatív pártot, amely néhány évig a ’67-es alapon álló s erősen szétesőben lévő Deák-párt és a mérsékelt ’48-asságból engedő Tisza Kálmán-féle volt balközép egyesüléséből megalakult Szabadelvű Párt ’67-es ellenzékét alkotta.[16]

1875. január 29-én tartott képviselőházi beszédében Sennyey úgy jellemezte az új jobboldali frakció felfogását, mintha harminc évvel korábbi elveiket olvasnánk: „a választási jog kiterjedt volta […] veszélyes a birtokos osztályokra nézve”, „a képviselőház tagjainak száma kevesebbítendő, mert a túlzók beszédei miatt nem haladhat elég gyorsan a munka”, „a képviselőház rendelkezési joga szűkebb határok közé szorítandó, mert […] a kormányzásba is beleavatkozhatik”, „a közoktatási szabadság fenntartandó ugyan, de az erkölcsi nevelés, a vallás széles alapján”, „az állam jelenlegi »modus vivendi«-je a különféle hitvallásúak egyházával ne bolygattassék”, végül „minden állami beruházás […] amíg a költségvetési előirányzatban hiány szerepel, rögtön megszüntetendő”.[17] A párt tehát a kiegyezés közjogi alapját elfogadva a kormányzás működőképessége, a központi takarékosság, a mérséklés, a kiegyenlítés és a status quo megőrzése mellett állt. A párt tagja volt ifj. Szögyénÿ-Marich László, Károlyi Gyula és Zichy Nándor grófok, Beőthy Ákos és Halász Imre írók-publicisták s a diplomata Kállai Béni. A párt arculatának meghatározásában két fiatalember vett részt: gróf Apponyi Albert és Asbóth János.

A fiatal Apponyi (szül. 1846) – nem mellesleg Apponyi György fia – azonnal csatlakozott a párthoz, de a zászlóbontást követő választásokon folyton kiesett, s végül csak 1877-ben jutott be a Képviselőházba, amikor a párt életéből mindössze egy-másfél év volt hátra. Mégis ekkor, Sennyey visszavonulása után dominálta leginkább ő a képviselőcsoport politikai viszonyait. Emlékirataiban úgy fogalmaz éles szemmel, hogy Sennyeyék nem merték népszerűtlensége okán konzervatívnak nevezni a pártot, hanem jobboldalinak keresztelték, ezzel viszont „nem jelöltek meg elvet és irányt, hanem csak helyzetet”.[18] Apponyi úgy látta, „a program konzervatív volt, de neo-konzervatív” – utalva arra, hogy a reform- és abszolutizmus kori, 1847-es alapú régi konzervativizmushoz képest tekinthető újnak.

Asbóth János (szül. 1845), aki a kiegyezéskor 22 éves volt, a Jobboldali Ellenzék életre hívásakor töltötte be a harmincat. Neve már 1866-tól közismertté vált, amikortól konzervatív tendenciájú újságcikkeivel, aztán egy könyvvel hívta fel magára a figyelmet (A szabadság. 1872).  Asbóthra kezdettől fogva Kemény Zsigmond gyakorolt maradandó hatást, majd az 1867–75 közötti hét évben berendezkedő Andrássy-rendszer kíméletlen kritikusává válva visszanyúlt a mestere által is igen tisztelt Széchenyi és Dessewffy hagyományához. A ’70-es évek első felében egyre inkább megerősödve konzervatív nézeteiben (a középnemesi/földbirtokos osztály befolyásának konzerválása, méltányos nemzetiségi politika, a Monarchia orosz és német expanzió elleni megerősítése, ideologikus-progresszív reformok helyett szerves fejlesztés) a Sennyey-párt támogatójává vált, sőt a Kállai szerkesztette Kelet Népe pártújság munkatársa lett.

Mire 1875-ben megjelent Asbóth aligha túlbecsülhető jelentőségű Magyar conservativ politika című úttörő könyve, gondolatai megszilárdultak abban a mezőben, amelyet a következő elvek jelöltek ki: a szabadelvűek liberalizmusának kárhoztatása ideologikusságuk miatt; organikus, történelmi eredményeket tiszteletben tartó, átgondolt változtatások a generális-racionális reformok helyett; a birodalom keretében megerősödő és így a germán–szláv ütközőponton is életképes Magyarország koncepciója; felekezeti és nemzetiségi türelem, a magyar állam befogadó jellegének hangsúlyozásával (ami miatt Asbóth kifejezetten nem volt antiszemita); végül a kapitalista fejlődés korrekciója a birtokosok és a társadalom 75 százalékának megélhetését biztosító mezőgazdaság érdekében.

Asbóth Széchenyi politikai hozzáállását, Kemény elemzői felfogását és stiláris megoldásait, valamint Dessewffy politikai eszméit képviselte. A konzervatív és liberális elv szigorú szétválasztásában odáig ment, hogy általánosságban eképpen fogalmazott: „A liberalizmus bizonyos elvekből indul ki, és bizonyos elvek megvalósítása képezi célját. A konzervatív politika az adott viszonyokból indul ki, és […] az állam, a honpolgárok reális szükségeiben keresi célját. A liberalizmus mindenekelőtt elveit és teóriáit, a konzervatív politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni.”[19] Asbóth a dualizmus korának első és talán egyetlen olyan szerzője volt, aki minden prefixum nélkül „conservativnek” vallotta magát. Tartotta ezt akkor is, amikor az 1880-as évek végén, ’90-es évek elején szabadelvűpárti képviselő volt, majd utolsó parlamenti ciklusában (1896–1901) immár függetlenként politizált, de a Katolikus Néppárttal szimpatizált, amelyet éppenséggel a már szóba hozott Zichy Nándor vezetett. Gondolkodásának frissességét 1911-es haláláig megőrizte, amit bizonyít érdeklődése a szocializmus, a szeparatizmus és a földkérdés problémái iránt.  

Harminc évesen megjelentetett kötete nyitószövegének (A konzervatív áramlat) alapmegállapítása úgy hangzott, hogy az európai politikai áramlatok között a konzervativizmus és a liberalizmus két külön iskolát jelent, s míg előbbi a szerves, történelmi hagyományokat tisztelő, a nemzeti érdeket mindenek elé helyező gondolat, addig utóbbi doktriner ideológia. Úgy vélte, hogy míg az 1830-as éveket követő évtizedek a progresszió jegyében teltek, addig a ’70-es évek eleje óta fordulat látszik kibontakozni, s most a konzervativizmusé a jövő. Magyar vonatkozásban arról írt, hogy az 1825-ben Széchenyi által elindított reformmozgalom fokozatosan liberális irányba csúszott, mígnem a Széchenyinél még egységben álló konzerváló-szabadelvű attitűd kettészakadt, és az 1830-as évek végétől az a liberális radikalizmus nyert teret, amely Kossuth nevével fémjelezhető. Ez vezetett Világosig, míg a haladást fékezni, helyesebben kiegyenlíteni óhajtó konzervatív politikusokat mellőzte a kor. A szabadelvűség uralmában az 1870-es évek első harmadában bekövetkezett csőd okául azt nevezte meg, hogy a doktriner reformisták külföldi ideológiákat igyekeztek a konkrét magyar érdekeket mellőzve meghonosítani. Asbóth a reformkor végének másfél évtizedes liberális kurzusát és a ’67 óta érvényesülő Andrássy-rendszer hét évét egységben kezelte, de úgy látta, hogy kidolgozható ennek konzervatív elméleti alternatívája. Ez a hagyományos magyar érdekeket szem előtt tartva hatékony szövetséget köthet egy olyan politikai formációval, amelynek képviselőit még Dessewffy nevelte ki. Ez volna a Sennyey körül gyülekező párt, melynek szellemi-politikai alapokat éppen ő kívánt adni. Ezt támasztja alá álnéven, mégpedig Dessewffy Emil egykori szerzői nevének variánsán (Egy magyar conservativ) írott kettős portréja is (Báró Sennyey Pál és gróf Apponyi Albert. 1884).

A konzervatív fordulat Asbóth vélekedése szerint kora világjelensége volt, hiszen Európa-szerte és Amerikában is tapasztalható e gondolat és képviselőinek előtérbe kerülése. Magyarországon a szellemi változás jelei és a szükséges elitcsere érlelődése mellett három társadalmi tényezőt nevezett meg, mint amely hozzájárul a konzervatív fordulathoz. Első a reformok liberális keresztül vitelével elégedetlen birtokosok rétege, hiszen „ma már tetőfokát érte a visszahatás […] és mind erőteljesebben terjed ellenében a konzervatív áramlat, nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken, a vitális érdekeiben sértett földbirtokosság és az egészséges érzékű magyar köznép közt”. Másodikként a zsidó intellektus örvendetes átállását említette a konzervatív táborba, márpedig ha „még a zsidók is kezdenek konzervatívok lenni, akkor a konzervatív irány szükségén és biztos győzelmén kétkedni alig lehet, mert egy zsidónak több praktikus esze van, mint tíz kereszténynek”. A valóságos fordulat és a szándékos fricskázás keverése nyilvánult meg akkor, amikor harmadikként a fiatalok beállítódásában állapított meg változást, mondván:

 

„meglepő tény, melyet oly bámész ámulattal fogadnak a sablon-liberalizmus előítéleteinek cafataiból kibontakozni még mindig nem tudók, azok, akik még ma is ötven évvel hátra vannak: hogy az új nemzedék […] az intelligens, a tanult, művelt és gondolkodó, az európai eszmék áramlatában élő fiatal emberek zöme – akiknek száma, hála az égnek, végre valahára szemmel láthatólag szaporodik nálunk is – szembetűnőleg a konzervatív eszmékhez szít. És ez ígér a konzervatív iránynak biztos jövőt.”[20]

 

Asbóth eszmei és politikai iránymutatása a Jobboldali Ellenzék számára jelentős volt, de országosan aligha tett szert szélesebb ismertségre, noha könyvét háromszor is kiadták. Az anglománsága miatt Sir Johnnak hívott publicista-politikus mindig is csodabogárnak számított, amihez jelentősen hozzájárult a szabadelvű szellemi dominancia maradandósága. Asbóth azonban, főképp, mivel Széchenyi, Dessewffy és Kemény gondolatait integrálta, egy máig felfedezhető és újraértelmezhető hagyományt teremtett.[21]

 

HARMADIK NEMZEDÉK

 

A dualizmus utolsó évtizede, és ami utána következett, bizonyos szempontból kedvezett annak a tradicionalista ellenhatásnak, amit fiatalemberek fogalmaztak meg. A Nyugat irodalmi modernitása, a közízlés liberalizációja és főleg a belpolitika balratolódása, aztán a „forradalmak kora” (Gratz Gusztáv) és a rákövetkező ellenforradalom olyan gondolatokat hívott életre, amelyek a hagyomány, a megőrzés és a folytonosság aktivizálását szolgálták. E gondolat igen korai, első képviselője a későbbi neves irodalomtörténész, Horváth János volt, aki 33 évesen, 1911-ben hívta életre az Irodalomtörténet című lapot, amelyben bevallása szerint kétfrontos küzdelmet vívott az „öntudat nélküli konzervativizmus” és az „elvtelen modernizmus” ellen, kommentátora szerint egyenesen „olykor konzervatívabb szellemben, mint öregebb kollégái”.[22] Önkéntesen vonult be, a háború után az Eötvös Collegiumban tanított (többek között Eckhardt Sándort, Kodály Zoltánt és Szekfű Gyulát), majd 1923 és 1926 között Tormay Cécile Napkeletjének kritikai rovatát szerkesztette.

            Éppen ebben a lapban, jegyezzük meg: az „ellenforradalom kora”, a „keresztény kurzus”, a Bethlen-konszolidáció hivatalos irodalmi és tudományos folyóiratában ütötte föl a fejét az az újabb generáció, amelyet az eddigi, politikailag számon tartott ifjúkonzervatív csoportokhoz képest – éppen a Nagy Háború és 1918/19-es tapasztalataik miatt – helyesebb szkeptikus nemzedéknek nevezni. Érdeklődésük irodalmi, tájékozottságuk lenyűgöző, kritikájuk éles, de igazságos, fegyverük az esszé. Egyikük, a harmincegyedik életévét éppen betöltő Fábián István úgy fogalmazta meg kulturális közérzetüket a ’30-as évek elején, hogy „a mi évjáratunknak a háború alatt kezdett nyiladozni az esze, a forradalmak alatt kezdett el a saját fejével gondolkozni […] előbb értünk férfivá, előbb józanodtunk ki, mint az előttünk járó nemzedékek és – esetleg – mint az utánunk járók. Így lettünk fiatalon konzervatívok”.[23] Posztmonarchikus újkonzervativizmus – higgadtság, józanság, nyugalom.

            Ez a hangulat tökéletesen ráillett az ifjúkonzervatívok újabb nemzedékének legjelesebbje, Halász Gábor esszéista, kritikus személyiségére és írásművészetére. Halász 1901-ben született, akárcsak Németh László, Joó Tibor és Szerb Antal. Az említett generáció, avagy „esszénemzedék” tagjaihoz szokás számítani rajtuk kívül Cs. Szabó Lászlót, Gulyás Pált, Hamvas Bélát, Prohászka Lajost, Puskás Lajost és Sárközi Györgyöt, akik mind a tágabban értelmezett századfordulón (1897–1905 között) születtek. Halász, amint Németh és Hamvas is, a konzervatív – népi-nemzeti és úri-polgári szerzőket egyaránt alkalmazó – Napkelet rendszeres szerzője volt a ’20-as évek utolsó harmadában, majd a Magyar Szemle és a szegedi Széphalom közölte írásait. A ’30-as években fő fóruma a Babits szerkesztette Nyugat lett, de a mesterrel hamar összetűzésbe keveredett.

A dolog úgy kezdődött, hogy 1935-ben Halász megbírálta Babits Az európai irodalom története című munkáját, s ennek ürügyén elhatárolta – voltaképpen önmaga nevében – az új nemzedéket az Ady-kortárs idősebb nyugatosoktól, akiknek fejedelme éppenséggel Babits volt. A fő vitakérdés akörül alakult ki, hogy a romantika, az impresszionizmus és a szimbolizmus nyomait viselő versírást le kell-e cserélni a klasszikus próza, főleg az esszé és a tanulmány közlésformáira. A látszólag műfaji dilemma azzal mutatott túl az évtizedenként meg-megújuló szokásos irodalmi belharcokon, hogy az írás formáján kívül ezzel egységben álló stiláris és tartalmi vonatkozások is felvetődtek. Halász például az angolszász konzervativizmus, a reformkori mérsékeltek, valamint – saját kifejezését használva – a 19. század végének „magyar viktoriánusai” iránt érdeklődött. A hagyományok, a klasszikus európai értékek, az emberi egzisztencia megváltoztathatatlansága, a formatisztelet és a (Szent Ágostonon, Pascalon, Ortegán, Huizingán okult) konzervatív szkepszis jellemző jele volt, hogy éppen Halász adta ki két kötetben Madách összes műveit 1942-ben. Babits a problémát megértve a következőkkel felelt Halász felvetéseire: „Halász Gáborban tökéletesen tudatos nemzedékének ez a konzervativizmusa. A hajlamból ő csinált legvilágosabban programot. Írásaiból ultra-tradicionális világnézet, s valami neo-klasszicista irodalmi felfogás árad.”[24] Micsoda lázadó!

Halász valóban úgy gondolta, hogy az 1918–19-es időszak irodalmi, politikai és társadalmi forrongásai után a klasszikus formák visszatérése, a hagyományok újrafelfedezése és a konzervatív érzés reaktiválása szükséges. Konzervativizmusa (élet)stílus, habitus, ízlés és ösztön volt, amelynek politikai megjelenését egyrészt tartózkodó magatartása, másrészt a ’30-as évek derekától kezdődő időszak karaktere is akadályozta. Gondolatainak alaprétegét a szkepszis, a teremtett rend olyan-amilyenségének elfogadása, a szabadság és az erkölcs összeegyeztetése adta. 1928-ban, huszonhét évesen írta a Julien Benda körül kialakult vita magyar vonatkozásának kapcsán:

 

„Nincsen szabadság megkötöttség nélkül, az erkölcs világában éppoly kevéssé, mint az ismerésében. Normákhoz, konvenciókhoz igazodunk, függünk tőlünk független eszméktől, kész keretekbe illeszkedünk bele. Az igazi erkölcsösség az elfogadás, szolgálás, én-korlátozás morálja. Fizikailag szabadok vagyunk, de lelkiismeretünket verje acéllal erős béklyóba a meggyőződés. Legyenek előítéleteink, és ne féljünk bevallani őket. Nem vagyunk egyedül, és nem vagyunk magunkért; a múlt él tovább bennünk, család, osztály, nemzet nyugszik a vállainkon. […] Az örök romantikusok mégis a korláttalan szabadság illúziójától gőgösek, csak a lázadás szépségében hisznek […] Nem látják, hogy a rend, a fegyelem, a tekintély a barrèsi »föld és halottak«, a dogmák szorító öleléséből már mennyi remekmű született. Könnyű a konvenciókat gúnyolni, de nehéz művészivé tenni; csak az igazán nagyoknak sikerül.”[25]

 

Halász Gábor fiatalon lett konzervatív, klasszicizmusát, tradicionalizmusát, a nagy tervekkel szembeni kételkedését mindvégig megőrizte. Jellemző, hogy posztumusz összegyűjtött írásainak első válogatása Az értelem keresése (1948), az utolsó Tiltakozó nemzedék (1981) címmel jelent meg. Utolsó kötete, amely a Nyugatban közölt tanulmányain alapult, 1944 legvégén jelent meg, és a Magyar századvég címet kapta; ebben bemutatja a 19. század második felének saját korában is némileg ismeretlen alakjait. Jellemző rá, hogy szimpátiája az 1849 utáni excentralisták (Csengery, Eötvös, Kemény, Szalay) felé fordul, míg Sennyeyben a megkésett ókonzervatívot, Asbóthban a kérlelhetetlen antiliberálist látta. Bekezdésnyi miniportréja így szól utóbbiról: „Liberalizmusellenes, anélkül, hogy beleesne az uszítók és nívótlan bírálók hangnemébe; a diadalmasan és fölényesen felvonuló világnézetet próbálja alapjaiban újjáértékelni, visszanyúlva rég meghalt eszmékre, és előlegezve néhány jelenben feltámadtat. Konzervatív a szó nálunk népszerűtlen értelmében, valaki, aki bizalmatlanul áll szemben az uralkodó frázisokkal, és csak becsületesen végiggondolt eszméknek hajlandó hitelt adni, nem a ragyogó látszatigazságoknak. A Dessewffy Aurélok fajtájából való, akik önmagukból építik ki világnézetüket, és nem hajlandóak befolyásoltatni magukat a tömegtől; persze a tömeg nem hajlandó tudomást venni róluk. Valójában moralisták, gondolatviláguk szigorú belső rendjét és fegyelmét szeretnék mindenütt viszontlátni, saját becsületességüket emelnék általános normává. Az elmélet emberei, de semmi sem áll tőlük távolabb, mint az üres teoretizálás; buzgalmuk az életnek szól, bár látszólag kerülik a zűrzavarát, javítani, segíteni szeretnének, bár megvetik a népapostolokat. Rangrejtett humanisták, szemérmes küzdők; természetes, hogy sorsuk a meg-nem-értés és csalódás.”[26] – Így zárult a nagy szöveghagyomány, amelyet Dessewffy Aurél indított el a reformkor végén, Asbóth adott tovább a dualizmus derekán, s tartott egészen a 20. század közepéig.

Halász Gábor nemzedékének egyedülálló szerzője volt, hiszen a konzervatív attitűdöt – minden politikai cél és ilyen típusú vágyott eredmény nélkül – a stílus és a forma hagyománytiszteletével képviselte, ami a korban szokatlan volt s épp ő kovácsolt belőle újra erényt. 1944-ben félig zsidó származása miatt az Országos Széchényi Könyvtárban betöltött állásából bocsátották, 1945 tavaszán egy Balf felé tartó halálmenet során ölték meg, Sárközi Györggyel és Szerb Antallal együtt.

 

KÉSZÜLŐDŐ IFJÚKONZERVATÍVOK

 

Tértől-időtől függetlenül ismétlődik egy feszülten izgalmas mintázat! A mindenkori progresszív hegemónia, a bevett baloldali establishment és az uralkodó liberális kurzus, végéhez közeledve, számos ponton kénytelen engedni a belülről új barbároknak tűnő fiatal konzervatívok támadásának. A szellemi innováció, az új eszmék megjelenítése, a versengő gondolati pluralizmus, a kezdeményezés és a friss politikai alkotás bátorsága nem az ósdinak ható baloldal terepe többé, a liberalizmus kiüresedése pedig önként adja át a helyét ellenfogalmának, a konzervativizmusnak. A történelmileg mindig különleges, politikai szempontból mindig érdekfeszítő ifjúkonzervativizmus a baloldali dogmákkal való szakítás közepette gyakran jelentkezik a megelőző jobboldali eszmékhez képest is frissebb, aktívabb, reflektáltabb gondolatokkal, hiszen az aktuális forradalom utáni helyzet meghaladásakor sok esetben azt is felül kell bírálni, ami annak idején nem volt eléggé hatékony ellene. Az ifjúkonzervatív szellemiség mélyebben, átgondoltabban konzervatív, és aktívabban, nyíltabban fogalmazza meg jobboldali pozícióját, mint a baloldal ellenében vereséget szenvedett idősebb társa.

A vilmosi Németország összeomlásakor az I. világháború poklában összeérő Generation 1914 például egyaránt megtagadta a vereségért hibáztatott liberális-demokratikus politikát és a császári idők nyugalmas katedrakonzervativizmusát, amely elégtelennek bizonyult a baloldali forradalom feltartóztatásához. A fiatalok újkonzervativizmusa (Jungkonservatismus) forradalmibb volt, hiszen egy fundamentális változást hozó politikai eseményre adott nem kevésbé fundamentális választ, de irányát tekintve éppen ugyanezért ellenforradalmibb is volt, mint az ókonzervativizmus (Altkonservatismus). Száz évvel ezelőtt céljukat így fogalmazták meg: „Össze akarjuk gyűjteni az ifjúságot, amely ma a sír szélén áll, de Európa ezeréves földjét nem hagyja el, hanem utolsó erői bevetésével megvédeni és megőrizni akarja: tradicionalista ifjúság, konzervatív forradalom ez.”[27] Hasonló beállítódás vezette az 1950-es évek második és a ’60-as évek első felének fiatal amerikai konzervatívjait, akik az Eisenhower-éránál keményebb republikanizmust és az érlelődő baloldali hullámmal szemben aktívabb fellépést sürgettek. Vezető alakjuk, William F. Buckley Jr. 26 évesen, 1951-ben adta közzé botránykönyvét (God and Man at Yale), majd egy évvel később a katolikus Commonweal magazinban politikai hitvallását (A Young Republican View). Előbbiben tradicionalista teológiai-kulturális vonzalmát fejezte ki, utóbbival pedig valósággal mellbevágta a Régi Jobboldalt, amely izolacionalista-libertárius volt. Buckely még csak harmincéves múltott, amikor 1955-ben megalapította a National Review-t, öt évvel később, 1960-ban pedig a Young Americans for Freedom nevű ifjúkonzervatív szervezet létrejötténél bábáskodott. A szervezet, mely tanácsadó testületének tiszteletbeli tagja volt Ronald Reagan, aktívan részt vett az 1964-es Goldwater-kampányban.[28] 1961-ben kézikönyvük is megjelent, amely minden efféle csoportosulás axiómájával így emlékezik meg a kezdetekről: „A liberalizmus volt a vénséges, a hatalom megszokott viszonyaiba beleöregedett erő, és a konzervatívok képviselték a haragos ifjúságot.”[29]

A korábbi hagyományok újrafelfedezésének varázslatos izgalma, a konzervatív reneszánsz eljövetele és a jobboldali fordulat gondolati előkészítése mind arra mutat, hogy a fiatal konzervatívok közössége mindig újat hoz a régihez képest, és elementáris-vitális szellemi tettet jelent azzal szemben, amit a baloldali–liberális hegemónia által meghatározott „régi rend” képvisel. Az ifjúkonzervativizmus mindig új konzervativizmus, neokonzervatív fordulat, konzervatív forradalom, bármilyen értelemben is értsük ezt. Tartalmi és formai szempontból egyaránt újat képvisel: forradalmian mást, mint ami a baloldali korszak status quója volt, de a konzervatív gondolatok közül is kitűnik újszerűségével, (re)aktívabb hozzáállásával, korszerűbb eszközeivel, időszerűbb stiláris-esztétikai megoldásaival. A régi, klasszikus konzervatív tartalom tér benne vissza, de új formában, új stílussal, új módszerrel, mégpedig egy új generáció által.

 

* A szöveg rövidített és jelentősen átdolgozott változata annak a kétrészes írásnak, amely a Konzervatórium.hu oldalán azonos címmel jelent meg, 2009. december 30-án és 31-én. Az írás utolsó, Készülődő ifjúkonzervatívok címet viselő fejezetének itt nem közölt része a következőket állapította meg, ami segít történeti-politikai kontextusba helyezni a szöveg tizennégy évvel ezelőtti és mostani megjelenését: „A rendszerváltás után történelmi lehetőséget kapó jobboldal politikai szempontból nem tudta teljesen áttörni a gátakat, erre legközelebb – egy évekig tartó folyamat után – 2010-ben lesz lehetősége. […] A mai húsz- és harmincévesek által megformált, politikailag érzékeny on-line felületek világából indult ki az a folyamat, amelyet az ifjúkonzervativizmus legújabb variációjának látunk. […] A közvélemény formálásának domináns iránya néhány éve változóban van, a szellemi kezdeményezést a konzervatívok elvették a liberálisoktól, a sokáig uralkodó baloldali szél elcsendesült, az irány megfordult. A jobbközép kegyelmi helyzetbe került, hiszen gondolati megújítását igazodások, kényszerek, kívülről diktált feltételek nélkül teheti meg, és soha nem látott lehetőséget kapott arra, hogy egy stabil kormányzás segítségével az egész centrumot lefedje, és évekig magánál tartsa a társadalom szimpátiáját. Az új kihívások, köztük a kormányzati szerepre való felkészülés és az elkövetkezendőkre érvényes jövőkép megfogalmazása, a régi eszmék és bevált gyakorlatok aktualizálása mellett, újakat is kíván. A hiteles kormányzás legtermészetesebb szövetségese és egyedüli barátja a mögötte álló helyes gondolat. Ennek megalkotása azon csoportok feladata lehet, amelyek a mérsékelt, realista jobboldali politizálást napjaink konzervatív eszméivel illesztik össze.” Az írás mostani megjelenése egyben tisztelgés az akkori, mondjuk 2006 és 2010 közötti ifjúkonzervatív csoportosulásokban résztvevők előtt, akik a Fidelitas, a Jobbklikk, a Kommentár, a Konzervatórium, a Mandiner, a Reakció és a Tranzit körül sereglettek. (A szerző.)

[1] Falk Miksa: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála. (Emlékezések) [1866] Európa, Bp. 1984. 18–19. Kiemelés tőlem. (Itt és a következőkben a korabeli szövegközléseket – a lehető legkevesebb változtatás elvét szem előtt tartva – mai helyesírással adjuk meg a könnyebb olvashatóság és az egységesítés érdekében – a Szerk.)

[2] Asbóth János: Magyar conservativ politika [1875] Attraktor, Máriabesnyő, 2011. 30.

[3] Pethő Sándor: Sennyey Pál = Uő: Sorsok. Szent István Társulat, Bp. 1914. 125. 

[4] Idézi: Gróf Dessewffy József levele feleségének, 1843. április 5. = Gróf Dessewffy József levelei, 1812–1843. sajtó alá rend. Ferenczy József, Mehner Vilmos kiad., Bp. 1888. 312.

[5] gróf Dessewffy Aurél: X. Y. Z. könyv [1841] (reprint) NKE Molnár Tamás Kutató Intézet, Bp. 2014. 51.

[6] Uo. 76.

[7] Uo. 79. és 84.

[8] gróf Dessewffy Aurél: Elmélkedés a megnyíló országgyűlés felől [1839] = Gróf Dessewffy Aurél összes művei. sajtó alá rend. Ferenczy József, Mehner Vilmos kiad. Bp. 1887.

[9] Idézi: Völgyesi Orsolya: Gróf Dessewffy Emil az 1843–44. évi országgyűlésen. Századok, 2017/3. 510–511. és Vaderna Gábor: Dessewffyek. A konzervativizmus három útja. Századok, 2017/3. 494. (Kiemelés a szerkesztőtől.)

[10] Idézi: Asbóth: I.m. 40.

[11] Közli: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből, 1823-tól 1848-ig. III. köt. (2. jav. és bőv. kiad.) Ráth Mór, Pest, 1868. 184–198.

[12] Közli: Uo. 194–195.

[13] Közli: Uo. 188–189.

[14] Budapest Történeti Múzeum – Kiscelli Múzeum, 13.308, A Konzervatív Párt programja [1846] 8.

[15] Közli: Keresztes Csaba: A Konzervatív Párt 1847. március 15-i értekezlete. Levéltári Közlemények, 2003/1–2. 260–268.

[16] Lásd bővebben: Egedy Gergely: A konzervatív pártpolitizálás kísérlete a kiegyezés után. Kommentár, 2023/2.

[17] báró Sennyey Pál beszéde, 1875. január 19. = Képviselőházi Napló. XIV. köt. Bp. 1875. 221–228. 

[18] gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom – Huszonöt év az ellenzéken. Pantheon, Bp. 1926. 71.

[19] Asbóth: I.m. 70.

[20] Uo. 20.

[21] Lásd bővebben Egedy Gergely vonatkozó írásait: Asbóth János programja. Kommentár, 2022/1. és A Magyar conservativ politika kísérlete a konzervativizmus legitimálására. Kommentár, 2021/1; valamint: Vasas Géza: A konzervatív hagyomány élete = Asbóth János: Három nemzedék. vál. és szerk. Vasas Géza, Kortárs, Bp. 2008. 

[22] Idézi: Lackó Miklós: Az ifjúkonzervatívok és az ellenkultúra. Világosság, 1999/3. 45. és 44.

[23] Fábián István: Konzervatív fiatalság. Napkelet, 1934/1. 6.

[24] Babits Mihály: A nemzedéki kérdés vitája. I. rész [1935] = Uő: Írók két háború közt. Nyugat, Bp. 1941. 171–172.

[25] Halász Gábor: Áruló írástudók [1928] = Halász Gábor válogatott írásai. Magvető. Bp. 1977. 675–676.

[26] Halász Gábor: Magyar századvég [1937] = Halász Gábor válogatott írásai. I.m. 358–359.

[27] Karl Anton Rohan herceg: Das junge Europa. Europäische Revue, 1926/május, 51.

[28] Lásd bővebben: Békés Márton: Amerikai janicsárok. Amerikai ifjúkonzervatívok 1950-től napjainkig. Századvég, 2013/3.

[29] M. Stanton Evans: Revolt on the Campus. Henry Regnery Co., Chicago, 1961. 30.