Martin Lichtmesz

EURÁZSIANIZMUS*   

 

Az eurázsianizmus eszméje az emigráns fehéroroszok köréből indult ki az 1920-as években. A kifejezés egy olyan világnézetre utal, amely az orosz civilizációt önálló fenoménnak tekinti, amely nem tartozik sem a Nyugathoz (Európa), sem a Kelethez (Ázsia), hanem a kettő szintéziséből származik. Földrajzilag Oroszország „se nem Európa, se nem Ázsia része, hanem az eurázsiai földterület gerince” (Jordis von Lohausen), de egyben az európai–ázsiai–afrikai „világsziget kulcsövezete” (Halford J. Mackinder) is. Ennek a földterületnek nincsenek világosan megvonható határai, amelyekkel az expanziós törekvések legitimizálhatóak lennének, és nem csupán oroszok lakják, hanem különböző kultúrájú és eredetű népek sokasága. Az eurázsianisták mindig is a birodalom ideológusai, vagyis az 1917-es forradalom utáni, orosz uralom alatt álló etnokulturális közösségformálás teoretikusai voltak, mégpedig azáltal, hogy az orosz kultúrának primus inter paresként államalkotó szerepet tulajdonítottak ezen a nagytéren [Großraum] belül. Az eurázsianizmus Oroszországot multinacionális nemzetként határozza meg, amelynek állami ernyője alatt népek sokasága osztozik egy élettéren és egy közös sorson. Ezen kívül szakít az Oroszországról mint európai nagyhatalomról alkotott hagyományos felfogással.

 

KLASSZIKUS EURÁZSIANISTÁK

 

Annak idején Vaszilij Tatyiscsev (1686–1750), a Nagy Péter-féle reformok egyik legjelentősebb szellemi alakja, Oroszországot földrajzilag egy európai és egy ázsiai részre osztotta az Urál-hegység mint (látszólag) természetes határ mentén. Az eurázsianisták elutasították ezt a megtévesztő vertikális szemléletet, mégpedig a tundrára, tajgára és sztyeppére való horizontális felosztással szemben. Így a szláv, a török és a közép-ázsiai népek tájainak összhatását egy közös eurázsiai identitás alapjaként lehetett felfogni. Ez a páneurázsiai nacionalizmus különbözteti meg az eurázsianistákat a 19. századi szlavofiloktól, akik annyiban tartoztak mégis elődeik közé, hogy elutasították Oroszország európaizálását, részben olyan német romantikus filozófusok hatására, mint Schelling és Herder.

Bár antikommunisták voltak, az eurázsianisták üdvözölték az 1917-es forradalmat mint az Európával és a nyugati orientációjú Romanov-dinasztiával való radikális szakítás aktusát. Ezt a nézetet vallotta Oswald Spengler is, aki Szovjet-Oroszországot a bolsevizmus nyugat-európai eredete ellenére legmélyebb lényegét illetően „ázsiai” kategóriába sorolta. Rütger Essén svéd író ugyanekkor úgy értelmezte a forradalmat, mint a „minden Európából származó dolog elleni orosz-ázsiai reakció, minden olyasmivel szemben, amiért Szentpétervár, ez a gyűlölt város volt felelős”. Az eurázsiainisták nemcsak földrajzi, etnikai és kulturális értelemben határolták el Oroszországot és annak befolyási övezetét a Nyugattól, hanem elutasították annak univerzalista igényeit is, különösen, ami a liberális demokráciát, a haladást és az angol-amerikai kapitalizmust illeti. Tehát egy állami, kulturális, társadalompolitikai és gazdasági szempontból eltérő, önmeghatározó belső rendhez való jogról is beszélhetünk esetükben.

Az eurázsianizmus annak a jelenségnek a válfaja, amelyet Ian Buruma és Avishai Margalit „okcidentalizmusnak” nevezett, összhangban az Edward Said által megalkotott orientalizmus kifejezéssel. Ez utóbbihoz hasonlóan az okcidentalizmus is karikatúra. Hiszen egy egész civilizációt „lelketlen, dekadens, pénzsóvár, gyökértelen, istentelen, érzéketlen paraziták tömegévé” degradál, és kozmopolita, felszínes, materialista, individualista, arrogáns és más ehhez hasonló jelzőkkel járat le. Az okcidentalizmus ellenségképe ebben az értelemben tehát a felvilágosodás és az ipari forradalom nyomán kialakult gépies, anyagias fogyasztói társadalom, amely teljes életközösségeket ás alá, megszentségteleníti a szent helyeket, semlegesíti a kultúrák sokszínűségét, akár azok teljes megsemmisüléséig. A célkeresztben tehát a Nyugat-Európában született szekuláris, liberális modernitás áll, amely a jelenkor folyamán az egész világot meghódította, s amelynek legfontosabb zászlóvivője ma az Amerikai Egyesült Államok. Ennek a kizárólag a technológiához, a rideg racionalitáshoz és a tőkefelhalmozáshoz értő, ugyanakkor a spiritualitáshoz, a hősiességhez és a tragikus emberi nagysághoz szükséges érzékektől mentes „nyílt társadalomnak” az ellenségei a 20. és 21. század gazembereinek gyülekezetét gyarapítják – amint az imént idézett apologéták, Buruma és Margalit írják, „a Nyugat elleni háborúkat az orosz lélek, a germán faj, a Shintō állam, a kommunizmus és az iszlám nevében vívták”. Fontos megérteni, hogy mi mozgatja mindazokat, akik „gyűlölik a Nyugatot”, különben nem lehet megakadályozni, hogy „elpusztítsák az emberiséget”. Az ellenkező oldal persze ezt pont fordítva látja.

Az Európa és az emberiség az eurázsianista mozgalom egyik alapító iratának a címe, amely német fordításban 1922-ben jelent meg. Szerzője Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj (1890–1938), aki később a fonológia megalapítójaként forradalmasította a nyelvészetet. Műve a nyugat-európaiak sovinizmusa és kozmopolitizmusa elleni polémia, akiket etnikai értelemben romanogermánokként határozott meg. Lényegében csak látszólagos az ellentét, valójában egy és ugyanazon dolog két rétegéről beszélhetünk. Mint írta: „A kozmopolita elutasítja a nemzetiségek közötti különbségeket; ha vannak is efféle különbségek, azokat meg kell semmisíteni. A civilizált emberiségnek egységesnek kell lennie, és egységes kultúrával kell rendelkeznie” – gondolja. „A civilizálatlan népeknek el kell fogadniuk ezt a kultúrát, csatlakozniuk kell hozzá, és miután csatlakoztak a civilizált népek családjához, együtt kell járniuk velük a világ fejlődésének útján.” A félrevezető azonban az, hogy a kozmopolita a civilizáció mércéjét a saját képére formálja, és a többi népet ehhez méri. Univerzalizmusa álcázott sovinizmus, kozmopolitizmusa egocentrizmus, amely a saját életmódját tartja az egyetlen igaz, észszerű, erkölcsös életformának, és azt igyekszik ráerőltetni a világ többi részére, ha kell, akkor nyers erővel. Amikor azt mondják, hogy „emberiség”, a romanogermánok megpróbálnak félrevezetni, ugyanis az emberiség csúcsának önmagukat tartják, civilizációs szempontból minden más népnél és fajnál sokkal magasabb rendűnek. Trubeckoj mintegy megelőlegezte Samuel Huntington szlogenjét: „Ami a Nyugatnak az univerzalizmus, az a többieknek imperializmus.” A világ „európaizálódása”, amelyet a legvégső bajnak tekintett, megfelel a későbbi amerikanizálódás és a (kulturális) globalizáció jelenségének. Igényeikkel szemben radikális kulturális relativizmussal lép fel, amely tagadja, hogy léteznének objektív mércék egy nép haladásának vagy a civilizáltság fokára. Így hát vélekedése szerint „a romanogermán népek szemben állnak a földkerekség minden más népével”, más szóval: Európa az egész emberiséggel szemben.[1]

Hasonlóképpen vélekedett már Konstantyin Leontyev (1831–1891) is, aki az „átlag európait” azzal vádolta, hogy „az egyetemes pusztítás eszménye és eszköze”. Trubeckoj univerzalizmuskritikájában a mai olvasó felismerheti azokat az érveket, amelyeket fél évszázaddal később nagyon hasonlóan fogalmazott meg például Alain de Benoist és Henning Eichberg. Valójában az ő etnopluralizmus kifejezésük is egy antieurocentrikus, antikolonialista és nyugatellenes kontextusban alakult ki. A népek és kultúrák sokféleségét védi a homogenizáló egységesvilág-politikával (One World) szemben, az eurázsianizmussal analóg módon, amely ideológiai fegyvernek tekinti magát a többpólusú világrendért folytatott küzdelemben.

 

NEOEURÁZSIANIZMUS

 

A neoeurázsianizmus legfontosabb úttörője, Lev Gumiljov történész és etnológus (1912–1992) szintén etnopluralista volt, akárcsak Trubeckoj. Ő azonban orosz beállítottságú etnopluralista volt, aki a népek sokszínűségét nem az önrendelkezési jogukban, hanem a körülhatárolt nagy területekbe vagy birodalmakba való beágyazottságukban látta biztosítottnak.

Alekszandr Duginnal ellentétben, aki az eurázsianista elméletet eszkatológiai, nemzeti bolsevik, neotradicionalista, strukturalista, forradalmi konzervatív és posztmodern elemekkel gazdagította, és az atlantizmust az emberiség apokaliptikus ellenségének tekintette, Gumiljovot alig-alig ismerik. Ha egyáltalán említést tesznek róla, akkor általában úgy, mint egy gonosz népbutítóról, akinek „zavaros eszméi” is felelősek Oroszország Európától való „növekvő elszakadásáért” – amint azt például Neues Zürcher Zeitungban Andreas Umland megfogalmazta. Németre eddig mindössze egyetlen könyvét fordítottak le, a 2005-ben megjelent A Rusztól Oroszországig című, 18. században végződő „oroszok etnikai történetét”. Putyin Oroszországában azonban Gumiljov rendkívüli hírnévnek örvend. Mark Bassin, a Gumiljov gondolatvilágáról és annak eszmetörténelmi kontextusáról szóló kimerítő mű szerzőjeként arról számol be, hogy műveiből több millió példányt adtak el, egy lapon emlegetik Hérodotosszal és Marxszal, Spenglerrel és Einsteinnel. Emlékét számos intézmény ápolja, köztük a moszkvai Lev Gumiljov Központ, amelynek többek között szentpétervári és bakui részlegei is vannak. A kazah fővárosban, Asztanában egyetemet neveztek el róla, Tatárföld fővárosában, Kazanyban pedig hatalmas emlékművét csodálhatunk meg. Olyan filmrendezők, mint Nyikita Mihalkov és Szergej Bodrov, továbbá olyan képzőművészek, mint Alekszej Beljajev-Gintovt és Andrej Molodkin műveik ihletőjeként hivatkoznak munkásságára. Vezető politikusok rendszeresen elköteleződésüket fejezik ki Gumiljov iránt, mindenekelőtt maga Putyin, aki méltatta „rendkívüli tehetségét” és elképzeléseinek „egyedülálló hatékonyságát”.

Jó, ha tudjuk, Gumiljov élete nagy részében a szovjet rezsim üldözöttje és kívülállója volt. Rendkívül illusztris szülők, Nyikolaj Gumiljov és Anna Akhmatova híres költők fiaként látta meg a napvilágot. Apját, aki a cári hadsereg tisztje volt, ellenforradalmárként kivégezték, anyját a sztálini korszakban reakciósnak bélyegezték, és jelentős megtorlásokat kellett elszenvednie. Egyetlen fia, Lev, aki központi szerepet játszik Requiem című versében, 1938 és 1956 között összesen tizenhárom évet töltött büntető- és munkatáborokban, megszakítva egy rövid „szabad” időszakkal, amely magában foglalta a Vörös Hadseregben való szolgálatot is. Ez utóbbi minőségében részt vett a Seelow-hegyi csatában és Berlin elfoglalásában.

Tekintélyes politikai terheltsége ellenére végül sikerült bejutnia a Leningrádi Egyetemre, és az eurázsiai sztyeppei népek történetének szakértőjeként nevet szerzett magának. E kutatásai során szokatlan elméleteket dolgozott ki az etnikum természetéről és annak jelentőségéről Oroszország történelmében, amelyeket hivatalosan elutasítottak, de a felszín alatt jelentős befolyást gyakoroltak. A peresztrojka időszakában Gumiljovot fokozatosan rehabilitálták, sőt végül élő legendaként ünnepelték. 1989-ben jelent meg fő műve, az Etnogenezis és a Föld bioszférája, amely korábban csak szamizdat kiadványok formájában keringett. Gumiljov ugyanakkor ellenezte Gorbacsov reformjait, mivel azok Oroszország újbóli nyugatosodását-nyugatiasodását és liberalizálását célozták. Immár csatlakozott a „birodalom megmentőihez”, akik mindhiába próbálták megmenteni a Szovjetuniót a felbomlástól. Munkássága fontos hivatkozási pont volt az ellenzéki aktivisták számára a Jelcin-korszakban, mielőtt Putyin alatt mainstreammé vált volna, és az is maradt mind a mai napig.

Tézisei több szempontból is eltértek a klasszikus eurázsianista gondolkodástól. Ez utóbbi egyrészt száműzött képviselőivel együtt kihalt, másrészt pedig Sztálin előmozdította Oroszország Európától való elszakadását, és a „népek közötti barátság” jelszava alatt a Szovjetunióban a nemzeti kultúrák megerősítésének politikáját indította el, ami a népek végső megszüntetését és a népek szocialista égisz alatti, egyetlen egyetemes emberiséggé való összeolvadását előirányzó lenini doktrína módosítását feltételezte. Sztálin halála után ismét az egységes „szovjet ember” mint a nemzetek feletti ideáltípus propagálása került előtérbe. Ezzel éles ellentétben Gumiljov eurázsiai víziójában a soknemzetiségű birodalom népeinek ápolniuk kell nemzeti egyediségüket, amelyet következetes endogámia és elhatárolódás révén kell megőrizniük: „Éljetek békében, de egymástól elkülönülve.” Ez az elv vezette őt az orosz történelem revizionista újraértelmezéséhez, különösen a „tatár iga” és a mongol invázió korszakának pozitív átértékeléséhez, amelynek jelentős etnogenetikai funkciót tulajdonít. Kiváltképp az Aranyhorda kánságát tekintette kulcsfontosságúnak az orosz államiság koncepciója és fejlődése szempontjából. Ezzel szemben cáfolta, hogy az oroszok valaha is elnyomtak, gyarmatosítottak volna, vagy megakadályozták volna más népek kibontakozását. Elkülönítette a Kijevi Ruszt a moszkovita Oroszországtól, és mindkettőt különálló etnikai egységnek minősítette, eltérő történelmi pályával. A német–francia orientációjú elitek Nagy Péter óta tartó uralmát voltaképpen olyan tényleges igaként értelmezte, amely idegen elemet vitt be az orosz etnikumba. Gumiljov eurázsiai forgatókönyvében a belsőleg rokon és baráti népek összhangja érvényesül, ezért következetesen elutasította az orosz nép Eurázsián belüli felsőbbrendűségének gondolatát.

 Történeti revíziójával együtt az etnogenezis általános elméletének kidolgozása is megjelent, amelynek középpontjában a népek eredetének, felemelkedésének és hanyatlásának kérdése áll. Spenglerhez hasonlóan a népeket és kultúrákat élő kollektív organizmusoknak tekintette, amelyek a növekedés, az öregedés és végül a hanyatlás természetes folyamatán mennek keresztül. Ennek az etnogenetikai ciklusnak a kezdetén egy kozmikus energia kirobbanása áll, amelyet Gumiljov a latinból kölcsönzött passionarnost műszóval jelölt meg. Ez a passzionaritás egyszerre tartalmazza a szenvedélyt és a szenvedés képességét. Azt a létfontosságú impulzust írja le, amely egy biológiai etnikai csoportot olyan néppé változtat, amely sajátos sorsú és komplex civilizációs struktúrák létrehozására képes. A népek mindenekelőtt a passzionaritás mértékében különböznek egymástól. A passzionáris erő az, ami létrehozza azt, amit Spengler, aki a kulturális jelenségek eredetének kérdését irrelevánsnak és megválaszolhatatlannak tartotta, „kultúrléleknek” nevezett. Spenglerhez hasonlóan a passzionaritás hordozói mindig csak kis, kreatív elitek, akik nem elégednek meg a status quóval, s dinamikus zavart idéznek elő az egyszerű, eredeti etnikai lét biológiai stabilitásában, amelynek egyetlen célja a hagyomány folytatása és átörökítése. A világtörténelem nagy alakjai rendre példaértékű passzionárius figurák: Nagy Sándor, Mohamed, Jeanne d’Arc, Alekszandr Nyevszkij, Dzsingisz kán, Napóleon vagy Michelangelo, James Cook és Isaac Newton is. A primer passzionárius lendületet egy inkubációs fázis követi, amelyet majd a manifesztálódott passzionárius felemelkedés fázisa kíséri, míg végül elérkezik az akmetikus csúcsfázis, amelyben a passzionárius ihletésű népcsoport „tájegységének keretein belül szuperetnosszá”, azaz olyan civilizációvá fejlődik, amely az eredeti etnikumán messze túlmutató kulturális befolyást és hatékonyságot fejt ki (erre persze ugyanúgy példák lehetnek Trubeckoj romanogermán népei is).

A Szovjetunión belül Gumiljov hét szuperetnikumot jelölt meg, zárójelben egy-egy hozzá tartozó néppel: nagyoroszok (beloruszok, oroszok, ukránok), sztyeppei népek (kalmükök, kazahok, tatárok), iszlám népek (türkmének, üzbégek), baltiak (észtek, lettek, litvánok), sarkvidékiek (evenkik, hantik, tunguzok), bizánciak (grúzok és örmények) és zsidók, mely utóbbi etnikai csoportot nem éppen hízelgő kifejezésekkel illetett, illetve speciális esetnek tekintette, amely nem kötődik szervesen egy adott tájhoz, ami őszerinte kedvez a kozmopolitizmus és a merkantilizmus hajlamainak. Az etnikai csoportok életciklusában, amely körülbelül 1200 évig tart, az akmetikus fázist a felbomlás szakasza követi, amelyet a szuperetnikum passzionaritásának erőteljes hanyatlása jellemez. Ezt a szakaszt mindazonáltal heves zavargások és erőszakos konfliktusok jellemezhetik. Ezt követi a tétlenség fázisa, a kultúra „arany ősze”, amelyben a múlt vívmányainak gyümölcseit elfogyasztják, miközben a szenvtelen szubpasszionáriusok, egyfajta „utolsó nép” csoportja veszi át a hatalmat. Ezt a fázist az elsorvadás, a stagnálás és végül az etnokulturális hagyományok kihalása követi. Spenglerrel ellentétben, aki egy új civilizáció kialakulását jósolta Oroszországban, Gumiljov úgy látta, hogy népe az etnikai ősz szakaszába érkezett, amelytől a béke és a rend korszakát remélte.

 

NYUGAT ALKONYA, KELET KELETJE

 

Gumiljov saját szemszögéből nézve a nemzetek felemelkedésére és bukására vonatkozó képlete szigorúan tudományos érvényű volt. Materialista világképében nem volt helye a metafizikának, amely alapvetően megkülönbözteti őt Alekszandr Dugintól. Számára a népek ugyanúgy a bioszféra természeti jelenségei, mint például az állatok, növények és ásványok, amelyek biokémiai és fizikai törvényektől függnek. Sorsuk nagyrészt biológiailag és a viselkedéselv szerint determináltak. Az etnikai antipátiák és szimpátiák szintén természeti jelenségek, amelyek túlmutatnak az emberi akaraton és szándékon – gondolta.

Az etnikai csoportok biológiai-genetikai jellegének Gumljov általi kihangsúlyozása azonban ellentmondásokat mutat. Bár nem tagadta a nagy fajok létezését, mégis elutasította a „faji tudományt” mint az etnikai csoportok jellemzésének eszközét. Ehelyett a táj és az éghajlat jelentőségét emelte ki egy-egy etnikai csoport kialakulása és fejlődése tekintetében, amelyet alapvetően „viselkedési sztereotípiák” jellemeznek, amelyek azonban kulturálisan öröklődnek, s nem genetikailag programozottak. Ennek megfelelően a gyermek az anyaméhben még nem rendelkezik etnikai identitással. A passzionáris impulzus ehhez képest szerzett vagy kapott tulajdonságként öröklődik, jóllehet az entrópia törvénye szerint, ahogyan azt a termodinamika második törvénye kifejezi. Transzcendens villámként csap be a tisztán biológiai létezésbe, spontán genetikai mutációkat okozva, fizikai és kémiai energiákat gerjesztve, amelyek a népeket dicsőségre és hódításra késztetik. Ennek az irracionális energiának a felszínre törése etnikai keveredésekhez is vezet, amelyek új népeket és kollektív típusokat hoznak létre. De honnan származik ez az energia? A sztratoszférából, mint mérhető kozmikus sugárzás?  Gumiljov passzionaritástételében nem nehéz tetten érni egy alapvetően tudományos köntösbe bújtatott mitopoétikai konstrukciót. Valószínűleg éppen ez a misztikus, szuggesztív mivolta s nem a tudományos pontosság vagy komolyság az, ami a mai orosz és posztszovjet világban még mindig táplálja Gumiljov vonzerejét.

 

(Fordította: Hárshegyi Zsuzsanna)