Bajusz Orsolya

Napjainkban a Narcisszusz-mítosz a hálózatok önmagukra vonatkozó, befelé forduló jellegének allegóriájaként jelenik meg. A közösségi média, mint egymással összekapcsolódó tükrök rendszere, Narcisszusz víztükréhez hasonlatos: az egyén a saját maga által visszatükrözött képbe szeret bele, miközben elveszíti kapcsolatát a valósággal, és önmaga pusztulásába sodródik.

 

A kultúra eltörlői

 

A közösségi média a kétezres évek közepétől terjedt el tömegesen, de igazán a 2010-es évek közepén váltak általánossá a virtuális hajtóvadászatok és a nyilvános megszégyenítések. Valószínűleg a felhasználók kezdetben nem ismerték fel, vagy legalábbis nem aknázták ki teljes mértékben a platformokban rejlő kollektív lehetőségeket. Főként egyéni tartalmakat osztottak meg: képeket designertáskákról, egzotikus nyaralásokról, látszólag függetlenül egymástól. Az a mintázat azonban, hogy a felhasználók egymásra hangolódva, közösen vegyenek fel és erősítsenek fel bizonyos szerepeket, radikálisan eltért az addigi társas valóságtól. Időbe telt, mire az addig többnyire egyéni szinten elfojtott vágyak és indulatok egymást erősítve felszínre törtek és futótűzként terjedtek. Ahogy egy, a kétezres években népszerű mémoldal hirdette: „Egy zsák krumplinak is lehet egymillió like-olója.” Ennek megfelelően a közösségi tér lehetőséget teremtett arra, hogy aki például a felmagasztosult áldozat, a mártír, az inkvizítor vagy bármilyen más, akár még perverzebb szerepre vágyik, az ne csupán passzív like-olókat találjon magának, hanem aktív támogatókat, sőt olyan cinkosokat is, akik készek együtt játszani és fenntartani a választott narratívát.

Mindazonáltal a „hálózatosodott kollektivitás” jelensége pozitív konnotációkkal, leginkább a „közösség” fogalmával társul. Ez a képzettársítás azonban félrevezető, mert a valódi közösség individuumokból épül fel, míg a patologikusan működő hálózatokban az egyén gyakran feloldódik, identitása elmosódik, és a kollektív cselekvő részesévé válik. Ahol az emberi természet sötét oldala (pszichopátia, szadizmus) kerülhet előtérbe, ott már nem közösségről, hanem inkább csődületről, a kollektív pszichózis egyik formájáról beszélhetünk. Ennek a folyamatnak a legszélsőségesebb kimenetele a cancel culture, magyarul az eltörlés kultúrája, amely egyszerre nyelvi paradoxon és programhirdetés: a kultúra eltörlése, az önmaga ellen forduló, egy saját magát felszámolni akaró kultúra.

Az eltörlés eszköztára a bojkottól az erőszakig terjed, célja pedig a célpont kirekesztése, ellehetetlenítése, gyakran nyomásgyakorlás révén. A jelenség a digitális térben zajlik, a közösségi média koordináló szerepet tölt be benne. Az amerikai író, Africa Brooke találóan „közösségbe kiszervezett abúzusnak” (crowd-sourced abuse) nevezi ezt a folyamatot. Az eltörlés kultúrájának elemzésekor a legfontosabb dimenzió talán nem is a kulturális jelenségeké, hanem az a csoportpszichózis előállása, amely során a résztvevők elveszítik a kapcsolatukat a valósággal. A kulturális eleme, úgymint a mémek, szimbólumok, tabuk, nyelvi formulák, kettős beszéd, a művészethez való viszonyulás vagy az online rituálék, egyszerre következményei és fenntartói, sőt erősítői is ennek a csoportpszichózisnak.

Pippa Norris 2020–21-ben megfogalmazott állításával szemben – miszerint a politikai hovatartozás nem játszik szerepet, tehát az eltörlés nem jobb- vagy baloldali jelenség – amellett érvelek, hogy a kollektivista ethosznak, a részvételiség kiterjesztésének, a politika és kultúra közötti határ elmosásának igenis van szerepe az eltörlésekben. Ez a dinamika jól megfigyelhető abban a folyamatban, ahogyan a művészet közösségi jellegét instrumentalizálják. Az eltörlés a legszélsőségesebb megnyilvánulása annak a kihasználásnak, amire „a művészet közösségben születik” mondat talán a legjobb példa. A kísérleti művészettel foglalkozó, alternatív közösségeknek valójában mindig is nagyon magas belépési küszöbje volt: folyamatos kreativitásra, a tagok közötti kölcsönös bizalomra és támogatásra volt szükség. A rendszerváltás előtti Magyarországon – és még sok helyen – ezek a körök néha kifejezetten misztikus gyakorlatokat folytattak, mint például a szívcsakranyitás vagy az automatikus írás. Céljuk a hétköznapi tapasztalatokon túli tudás és élmények keresése volt. Ez a közeg azonban megváltozott a művészet politikai bekebelezésével. Az ilyen társadalmi környezetben eltöltött évek után az embereknek hirtelen párbeszédet és együttműködést szorgalmazó lobbistákkal és ügynökökkel kellett volna együttműködniük.

A művészet lényegét tekintve nem demokratikus, és nem közösségi, mivel a kreativitás képessége nem egyenlően oszlik meg az emberek között, ráadásul nem mindenki képes autonóm alkotásra. A művészeti formátumok politikai aktivizmusra való kihasználása olyan akciókban kínálnak részvételt, mégpedig politikai mobilizációs eszközként, amelyek eredetileg a miszticizmusról és az igazságkeresésről szóltak. Az avantgárd például szó szerint élcsapatot jelent, és soha nem létezett olyan, hogy az utcáról beesve valaki csak pár órára váljon avantgárd művésszé. Ennek az alapvető különbségnek a tagadása a valóság tagadását jelenti, amelynek fenntartása egyre nagyobb áldozatokat követel. Ebből is következik, hogy a képességek és a (túl sok) lehetőség közötti szakadék betöltésének vágya, a saját tehetségtelenség és kisszerűség kompenzálása lehet a cancel culture egyik gyökere.

A girard-i közösségi áldozat koncepciójával is vitatkoznék, mert a nyilvános eltörlés során jellemzően nem egy teljes közösség vesz részt, hanem egy aktivizálódó, vissza-visszatérő csoport. Kutatások támasztják alá a baloldali autoritarianizmus, az internetes trollok szadista, nárcisztikus és szociopata jellemvonása, valamint az „extrém baloldaliság” és a nárcizmus, illetve szociopátia közötti kapcsolat létezését.^[1] Ezek az eredmények alátámasztják azt a képet, hogy az eltörléseket gyakran egy sajátos pszichológiai profillal rendelkező, aktivizálódó csoport csinálja, akik a közösségi média nélkül sokszor nem tudnának arról sem, amit el akarnak törölni, és valószínűleg nem is találnák meg egymást. A közösségi média az ő anomalisztikus viselkedésüket teszi reprezentatívvá.

Az eltörlés elsősorban a progresszív hálózatokban jelenik meg, amelyek lényegileg önreferenciálisak, mint a progresszió kijelölője és élcsapata, és sokszor önmagukat emésztik fel az eltörlésekkel. Tehát saját maguk a referencia, és ezért az igaz, amit ők igaznak fogadnak el. Ez a működésmód, ahol tehát a csoport által elfogadott igazság válik mércévé, lényegileg ellentétes a tudomány és a művészet alapelveivel, melyek külső referenciákhoz kötődnek (mint például az eredmények replikálhatósága vagy az esztétikai minőség). Önmagában is abszurd, hogy attól lesz igaz valami, hogy másokat meggyőznek, hogy igaznak fogadják el. Azért igaz valami, mert igaz. Ez tautológia, és pont ez a lényege. Valami önmagában igaz vagy nem igaz. Ennél egy tekintélyelvűbb verzió van, hogy attól igaz valami, hogy valaki azt mondja. Még csak nem is attól, hogy ki mondja (egy tekintélyszemély), hanem attól, hogy ki mondja komolyabban véve saját magát. Max Weber „karizmatikus tekintély” fogalma segíthet megérteni ezt a jelenséget. A karizmatikus tekintélyek, akik gyakran ezeknek a hálózatoknak a középpontjában állnak, saját magukra hivatkoznak igazságként, és követőik elfogadják ezt a fajta tekintélyt. Viszont a karizma az adott egyén sajátja, ha pedig a hálózattól kontingens az igazság, a tekintély szituatív, tehát nem az adott egyén sajátja, hanem adott helyzetekben, adott rituálék során ruházza rá közege egy adott egyénre. 

 

Ideológia helyett modus operandi

 

Meggyőzően lehetne érvelni amellett, hogy a jobboldal és a baloldal ma már csak kiüresedett, önreferenciális identitáskategóriák, koherens vízió nélkül. A „baloldal” fogalma napjainkban valóban sokszor üres közhelyeket, esetleg kádárista nosztalgiát takar, de valójában egy olyan modus operandit jelöl, amely a progresszív hálózatokban ölt testet, és az eltörlés önreferenciális és önromboló aktusaiban mutatkozik meg legtisztábban. A hálózatok más szimbólumokat, más diskurzusokat (amelyek hagyományosan nem baloldaliként értelmeződnek) is magukévá tehetnek, de meggyőzően lehet érvelni, hogy a baloldal kifejezés manapság gyakorlatilag ezeket hálózatokat jelenti. Persze a „jobboldal” jelentése is kérdéses, hacsak nem egyenlő azzal, aki/ami utálja a baloldalt.

A korábbi, egyértelmű munkásosztály-alapú baloldal, például amelyet a Lumière testvérek filmje, a Munkások elhagyják a gyárat (más néven: A munkaidő vége, 1895) reprezentál, mára elvesztette szubjektumát. A Lumière-filmben, amelyben egyébként a munkások a Lumière-gyárat hagyják el, tökéletes összhangban van a médium és a tartalom: a film immanens, lineáris idősíkú, tehát a forgó filmszalag A-ból vezet B-be, mint ahogyan egy futószalagnak is van teleológiája, és Marx is Hegel teleologikus történelemkoncepcióját vette át. Tehát úgy, mint ahogy a filmszalag és a futószalag forog, a munkások viszik előre a történelmet, már ha marxistaként gondolkozunk. (Szerintem egyébként valójában a Lumière testvérek, a film készítői vitték előre a történelmet.) Az biztos, hogy a Lumière-filmben a munkások nem azok a munkások, akiket a reprezentációt gyártani próbáló kortárs mozgalmárok mobiltelefonok kameráival keresnek autópálya melletti kétcsillagos hotelekben, azaz munkásszállásokon. A legtöbb iparosodott országban többen dolgoznak a szolgáltató szektorban, mint a termelésben, jellemzően a termelésben dolgozók jól megfizetett szakemberek, és a termelés nagy része automatizálva van. Marx axiómái, például a termelőeszközök munkásokhoz való juttatásáról egyszerűen értelmetlenek ezek között a feltételek között. A hajléktalanok iránti fokozott érdeklődés is részben abból fakad, hogy az átlag magyar többet keres, mint akik politikai mozgalmak égisze alatt az ő felszabadításukra, érdekképviseletükre jelentkeznek, emellett értelmesebb dolgokkal foglalkozik, ugyanannyi információhoz juthat hozzá az internet segítségével, tehát semmi fölénye nincs vele szemben az „élcsapatnak”.  A hajléktanokkal való foglalkozás a szakadékot termeli újra a vezetésre vágyók és a vezetett csoport között; miközben Marx megvetéssel beszélt a lumpenproletariátusról. Az ilyen politikai mozgalom valójában a mozgalmárok mozgalmárkodási vágyából táplálkozik, keresve a szubjektumát, agresszívan kiterjesztve a politika színterét, és sokszor kulturális, művészeti gyakorlatokba csomagolva a részvételt.

Ezeket a hálózatokat sokan szektaként emlegetik, de meglátásom szerint azért nem szekták, mert nem hisznek a saját dogmáiban. A szekták vérre menő hitvitákat folytatnak, míg a cancelelő hálózatokban a megfelelési kényszer az inkompetenciából eredő kiszolgáltatottságból és a felnagyított én féltéséből fakad, nem pedig egy adott hithez való ragaszkodásból. Ezt mutatja meg az a videó, amelyben az MTA bezárása kapcsán egy riporter megkérdez valakit, hogy mihez fog kezdeni, ha nem lesz hol kutatnia. Az illető visszakérdez: „Kutatóként vagy mosogatóként?” – egy kutató, aki nyilvánosan demonstrálja egyszerre a szervilizmusát és inkompetenciáját. Meritokratikus megközelítésben az lenne a kérdés, hogy miért tartson el az állam kutatóként valakit, aki piaci viszonyok között csak mosogatónak alkalmas, de ez a szempont fel sem merül az interjúalanyban. Fel sem merül benne, hogy az inkompetenciát legalább titkolnia kéne. A mechanizmus pontosan az, mint amit Daniel Miller érzékletesen leír:

 

„Ahogyan egy drogfüggő, vagy méginkább maga a függőséget okozó struktúra, másokat is a függőség hálójába próbál csábítani és ellenségesen reagál mindenkire, aki megpróbálja a függőséget felszámolni, a baloldal – amely szintén egy parazita erkölcsi-libidinális struktúra – igyekszik megakadályozni saját hívőinek kiszabadulását a karmai közül azzal, gyakran azzal, hogy látványos erőszakot alkalmaz a renegátjaival szemben. Ezért támadják könyörtelenül Nina Powert és más, volt baloldali hitehagyottakat, közülük Mark Fishert például egyenesen öngyilkosságba kergették. A baloldal megakadályozza, hogy szolgái olyan tevékenységekben vegyenek részt, amelyek erősítenék tudatukat és akaratukat, sőt éppen ellenkezőleg jár el: bátorítja az önutálatot és a bűntudatot, beleértve a drogfogyasztást, a prostitúciót és a csőcselékben való részvételt.”^[2]

 

Ez a belső bizonytalanság és megfelelési kényszer kapcsolódhat ahhoz a jelenséghez, amit Mattias Desmet 2021-ben a Covid-lezárások kapcsán free-floating anxietynek nevezett. Ez az a „meghatározhatatlan szorongás”, amit a hálózatok önfelnagyítással enyhítenek. Ez a kulcs a hálózatosodás több olyan jelenségéhez, mint például a szubjektivitást fegyverként használó aktivizmus és a cancelelés. Az adott „jó üggyel” összefonódva vesznek fel nekik kedvező szerepeket emberek, és a saját felnagyított énképüket védve gyakorlatilag élő pajzsok lesznek e „jó ügy” érdekében. A hálózatba szerveződött kollektivizmus alapvető hazugsága, hogy a kreativitás és a tudástermelés közösségi, imposztorokat szül, akik örökös alakoskodásra, idomulásra és frusztrációra kényszerülve, kétségbeesetten próbálják eltüntetni a bizonyítékokat, és bosszút állni saját alkalmatlanságukért.

 

Globális hálózatok hálózata

 

A lengyel pszichiáter, Andrew M. Łobaczewski alkotta meg a political ponerology kifejezést, mégpedig az antik görög poneros szóból, ami rosszat, gonoszat jelent. Łobaczewski azokban az években volt egyetemista, amikor a szovjet ideológia leuralta az addig szakmai alapokon működő oktatást. Łobaczewski tanúja volt annak, ahogyan középszer alatti, de gátlástalan és politikailag elköteleződni hajlandó diákok jutottak lehetőségekhez, és utána elkezdtek áskálódni a náluk tehetségesebbek ellen. Łobaczewski szerint a kontraszelekció nem következménye, hanem a lényege és fenntartója a totalitárius rendszereknek. Idézve a Political Ponerology című, először 1984-ben megjelent könyvét:

 

„Az átlagnál tehetségtelenebbek, különösen a pszichológiai tudományok terén. Ennek ellenére szolgálataikért jutalmul tudományos fokozatot és pozíciókat kapnak, és megengedik nekik, hogy külföldön képviseljék országuk tudományos közösségét […] Mivel az így érvényesülők nagyon középszerű tudósok, megpróbálják letaszítani a tehetségesebbeket. Nemcsak felsőbb utasítások, hanem önös érdekek és a tipikus féltékenység által is vezérelve, amely a patokraták normális emberekkel szembeni magatartását jellemzi. Ők lesznek azok, akik a »megfelelő ideológia« betartását ellenőrzik a tudományos publikációkban, és megpróbálják elérni, hogy egy jó szakember ne jusson a megfelelő tudományos szakirodalomhoz.”^[3]

 

Łobaczewski elemzése éles fényt vet a kortárs hálózatok némely perverz megnyilvánulására, ahol a hatalomgyakorlás és a kontraszelekció szélsőséges formákat ölt. Ez a szellemi tulajdon ellopásától (plágium) kezdve a legsúlyosabb fizikai erőszakig és a végső kizsákmányolásnak számító gyilkosságig terjedhet, amint azt Bóné Ferenc, a volt barátnőjét meggyilkoló kolozsvári tanársegéd esete is példázza. Bónénak hiába volt felfüggesztett börtönbüntetése párkapcsolati erőszakért (ráadásul egy volt diák ellen), a folyamatosan moralitásdrámákat játszó, gyakorlatilag mindenen felháborodó akadémiai–média–NGO-hálózatokhoz tartozók nyugodt szívvel jártak vele házibulikba. A valódi teljesítményt jobb esetben figyelmen kívül hagyó, rosszabb esetben büntető frusztrált egyének által dominált körökben a hatalmi játszmák átléphetnek minden határt.

Bár a finanszírozók sokszor nemzetközi nemkormányzati szervezetek (INGO), vagy más politikai donorok, a hálózatok sokkal zsigeribb szinten, a vágyak mentén kapcsolódnak össze, top-down csak felhasználják őket. Azt csak a legjobban pszichotizálódottak képzelik, hogy ők irányítják a hálózatokat, amiket a donorok is csak felhasználnak, jellemzően politikai eszközök terjesztésére és importjára. A globalista INGO-agendáknak megfelelően ezek a hálózatok megpróbálják leplezni a progresszív-liberális premisszák átfogó válságát azzal, hogy ezeket politikai válságként állítják be (miközben ezt a válságot kulturális szkriptek és fogalmi-politikai eszközök, például a gender importálásával örökítik tovább). Jellemző, hogy a helyi politikusokat okolják a világszerte előforduló jelenségekért.

Ugyanakkor az INGO-k befolyása is korlátozott lett volna, ha nincsenek megfelelő társadalmi feltételek az ilyen hálózatok kialakulásához, mint mondjuk a minőségérzék elvesztése. A „minden relatív” elve eltüntette a minőséget és a szépséget, teret adva annak, hogy a középszert alulmúló szélhámosokat, sőt társadalomra veszélyes figurákat is komolyan vegyenek alkotóként vagy tudósként, legtöbbször valamilyen rosszul felfogott érdekből. Például az a fajta relativizálás, amely szerint „mindenki művész” és „minden poszt performansz”, vagy „minden önkifejezés művészet”, valójában a művészet lényegét öli meg. Ez a hozzáállás nemcsak a középszernek kedvez, de ellehetetleníti azokat, akik valódi tehetséggel, áldozatvállalásra való hajlandósággal és önálló gondolatokkal rendelkeznek – mert az igazi művészethez ezek kellenek, nem pedig „közösség”.

Be kell látnunk: a hálózatok világában azok, akik korábban csak szánalmasak voltak, potenciálisan veszélyessé váltak. A hálózatok működése ellen a bennünk rejlő erő, az egyéni integritás és a kritikus gondolkodás véd meg. Az igazi kreativitás, a minőség és a szépség keresése, valamint az egyéni autonómia megőrzése a kulcs a hálózatok destruktív hatásainak kivédéséhez. A legnagyobb szerep az államoké a törvényi szabályozásokkal, de egyéni szinten sem szabad hagyni, hogy a hálózatok bekebelezzenek, elvegyék az öntudatunkat és elhitessék velünk, hogy nem cselekedhetünk szabadon.