A szakirodalom kimeríthetetlen tárházával szembesülő történészt nehéz feladat elé állítja egy régmúlt korszak merőben új szempont szerinti, a tudományos igényesség és az ismeretterjesztő műfaj közérthetősége, valamint a választott megközelítés és terminológia kikerülhetetlen aktuálpolitikai vonatkozásai, illetőleg a nemzeti nézőpont és a távolságtartást megkövetelő történeti hitelesség közötti egyensúlyozás. Erre a kihívásra vállalkozik Máthé Áron történész-szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese A magyar szuverenitás eredete I. A kezdetektől 1437-ig című könyve, amely a Szuverenitásvédelmi Hivatal kiadásában, a magyar szuverenitáshagyomány történeti vetületeit tárgyaló könyvsorozat első elemeként kerül az olvasó elé.
A könyv alapfelvetése szerint a napjaink politikai csatározásaiban viszonyítási pontként szolgáló szuverenitás nem modern kori, pusztán jogelméleti fogalomként értelmezhető, hanem a magyar történelem egészén végigvonuló vezérelv, aranyszál. A szerző történelmi példák sorával illusztrálja, hogy a magyar politikai közösség már a honfoglalás és az államszervezés korától kezdve tudatosan törekedett az önrendelkezésre, mégpedig úgy, hogy egyszerre kellett helytállnia a környező nagyhatalmak, mindenekelőtt a Német-római Császárság, Bizánc, később az Oszmán Birodalom, illetve időnként a pápaság hatalmi igényei között. A jelenkorkutatóként, a 20. századi totalitárius diktatúrák történetének és ideológiájának szakértőjeként ismert Máthé Áron imponáló magabiztossággal igazodik el a középkori magyar történelem forrásai között (diplomáciai levelek, közokiratok, kiváltságlevelek, szerződések); az összesen hatvanhat, hosszabb-rövidebb forrásszemelvényt követő, az adott dokumentum keletkezésének hátterét bemutató, elemző igényű szerzői magyarázatok a 20. századi magyar középkorkutatás színe-javára támaszkodnak. Az értően összeválogatott és nagyrészt kortárs fordításban közölt, a laikus olvasó számára olykor mégis nehezen befogadható forrásanyag értelmezésében ezek a szócikkszerű, tömör, mégis olvasmányos stílusban megírt ismertetések segédkeznek.
A mű témaválasztása azért is figyelemre méltó, mert a kronologikus rendezőelv dacára a magyar középkor történetét nem egyszerűen uralkodói vagy eseménytörténetként, hanem egy központi politikai fogalom, a szuverenitás felől beszéli el. Ennek során olyan kérdések kerülnek előtérbe, mint a magyar országgyűlések kezdetei, a magyar tengeri haderő, az első török portyák, a magyar királyok itáliai befolyása, vagy éppen a német–bizánci összefogás Magyarország rovására, miközben a forgácsokból – valójában önmagukban is megálló történetekből – kaleidoszkópszerűen rajzolódik ki a magyar államiság története a kezdetektől 1437-ig, az Anjou-kor lezárultáig. A középkori magyar történelem iránt érdeklődő olvasó szempontjából különösen értékessé teszi a könyvet, hogy a középkori történelem olyan közismert csomópontjai, mint II. András király Aranybullája, a Thuróczy-krónikában ismertetett visegrádi királytalálkozó vagy Luxemburgi Zsigmond király városi törvényei mellett számos kevéssé ismert történetet emel be a magyar középkor világából, több eseményt pedig új nézőpontból világít meg. A Közép- és Kelet-Európát is bejáró 12. századi arab utazó, Abu Hamíd al-Garnáti beszámolójából például megismerkedünk a II. Géza idején négyfrontos háborúra kényszerülő Magyarországon élő muszlimok jelentőségével; míg az uralkodó látszólag engedékeny volt a böszörményeknek vagy kálizoknak is nevezett, muszlim vallású izmaelitákkal, valójában muszlim harcosai elkötelezettségét akarhatta növelni a Bizánccal vívott harcokban, miközben ügyelt arra, hogy a muszlimok ne hozhassanak létre erődített helyeket, azaz ne csorbulhasson országa szuverenitása a jelentősen eltérő vallású és kultúrájú népcsoportokkal való szövetkezés eredményeként.
A szerző a szuverenitást nem pusztán s nem elsősorban elméleti szemszögből vizsgálja; már az előszóból megtudhatjuk, hogy a szuverenitás fogalma is közel másfélszáz évvel a tárgyalt korszak vége után, Jean Bodin francia politikai gondolkodó Hat könyv az államról című értekezésében jelenik meg először, jószerével az egyetlen, a koncepciót elméleti jelleggel tárgyaló munkának Szent István intelmeit tarthatjuk a korszakban. A magyar államtudomány fogalomtárába leginkább csak a millennium idején, Ferdinandy Géza jogtudós munkássága által bekerülő szuverenitás így nem absztrakt politikatudományi terminusként szerepel, hanem „működés közben”, történeti tapasztalatként vonul végig a könyvön. Máthé Áron külön hangsúlyt helyez arra, hogy a magyar államiság vallási és kulturális gyökerei is összefonódtak az önrendelkezés eszméjével, így például Emese álmának hagyományát nem pusztán eredetmondaként, hanem politikai-hitbeli örökségként értelmezi, a keresztény világrend kapcsán pedig kiemeli, hogy a legfőbb szuverén Isten, vagyis a földi uralom legitimitása is transzcendens keretbe illeszkedett. Dacára annak, hogy a szerző nem szűken vett középkortörténeti monográfiát írt, hanem egyértelmű jelenkori visszhanggal is bíró tágabb politikai-történeti narratívát állít fel, a kötet erénye, hogy középkori politikai gondolkodást a maga saját fogalmi világában próbálja értelmezni, nem pedig utólagos, modern kategóriákkal leegyszerűsíteni.
A kötet előszavában maga a szerző tesz említést arról is, hogy az elénk táruló kép a történelem viharai folytán szükségszerűen hiányos, a középkori magyar iratanyag a mongol invázió, a belháborúk, az interregnum zűrzavara és a törökdúlás miatt hatalmas veszteségeket szenvedett, ami a nemzeti emlékezetben is tátongó lyukakat eredményezett. A középkori kirakós egyes elemei így nagy valószínűséggel örökre elvesztek, a „működésben lévő” szuverenitás egyes epizódjai közötti ok-okozati összefüggések esetenként nehezen felfejthetők, az egymásba érő történetek fonadékára ráborul a régmúlt idők köde, sőt talán a múlttól elszakadva s azzal szembehelyezkedve élő modern ember idegenkedése is. A kötet lapjain ezek mégis a maguk egészében, logikai láncolatot alkotva tárulnak az olvasó elé, miközben egyes főszereplők pontos leszármazására, szándékaira, motivációjára csak következtethetünk.
A könyvben fontos szerepet kapnak az Árpád-kor meghatározó alakjai: Álmos, Árpád, Taksony, Géza és Szent István, majd az Árpád-ház és az Anjou-dinasztia uralkodói. A szerző fő tézise szerint e történelmi szereplők közös célja a központi hatalom megszilárdítása és az ország függetlenségének megőrzése volt. Máthé konkrét történeti epizódokon keresztül vizsgálja, miként jelent meg a függetlenség, az önálló döntéshozatal és a hatalmi mozgástér a magyar állam gyakorlatában. Ez az értelmezés nyilvánvaló folytonossági ívet rajzol a magyar történelembe: azt sugallja, hogy a szuverenitásért folytatott küzdelem nem elszigetelt korszakok sajátja, hanem a magyar politikai gondolkodás tartós szervezőelve. Szent István uralkodása óta élő felismerés, hogy – Máthé Áron szavajárásával – a szuverenitás lényegét jelentő saját jogon létezés, a saját sors irányítása és a saját minőség meghatározásának lehetősége és képessége tudja csak megteremteni a magyarság fennmaradásának és kibontakozásának kulturális, politikai és gazdasági, sőt fizikai (demográfiai) alapjait is. A nemzeti szuverenitás feladása, a formálódó és a nemzeti kereteket eleve elutasító, azok ellenében létrehozni szándékozott, német dominanciájú szuperállamba való önkéntes vagy kikényszerített betagozódás a magyar államiság végzetes meggyengülését, körvonalainak bizonytalanná válását, ezen keresztül pedig a magyar nyelvet és kultúrát a globalizáció homogenizáló hatásának ellentartani képes fundamentum szertefoszlását jelentené. Ez az üzenet adja a napjaink valóságával rezonáló, a hétköznapi politikai csatározásokból mégis kiemelkedő, a túlzott áthallásoktól azonban tartózkodó kötet esszenciáját.
Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy a totalitárius diktatúrák kutatója miért érdeklődik élénken a nemzeti szuverenitás, az illetéktelen külföldi befolyásolástól, idegen ideológiáktól és szuronyoktól mentes nemzeti közösség középkori előképei iránt. Az elmúlt évek, évtizedek talán legfőbb tanulsága, hogy a szupranacionális eszmék híveinek csalódására a nemzet ma is a legtágabb szolidaritásközösség, a nemzeteszmény által egyesített állampolgárok közössége ma is a demokratikus legitimitás forrása. Nem véletlen tehát, hogy térségünkben – ahogyan arra a szerző is utal – a nemzeti szuverenitás megalapozóit deheroizálni akaró, a birodalmi gondolat szolgálatában álló mai dekonstruktivisták is ezer szállal, rokoni, szocializációs, akár üzleti kapcsolatokon keresztül kötődnek a (poszt)kommunista uralmi hálózatokhoz. Ez adja meg a szakirodalom mellett a politikai vitákban, a publicisztikai nyelvben és a közbeszédben is egyre gyakrabban előforduló, mégis kissé nehézkesen, szinte sejtelmesen csengő francia eredetű fogalom, azaz a szuverenitás végső jelentését és értelmét. A nemzet kulturális erőforrásaira támaszkodó önrendelkezés a régi-új birodalmi totalitarizmusok ellentéte, ekként pedig szuverenitás nélkül nem létezhet demokrácia sem.