Fabó Edit

A történelem a személyes identitás megalkotásához szükséges olyan kiterjesztett értelmezési keret, amely megteremti a nagyobb közösséghez, nemzethez, országhoz való tartozás, vagyis az identitás tudatát. A 21. század káprázatos vívmányai azonban képesek elvonni a figyelmet a személyes és a közösségi jövőt fenntartó önazonosság jelentőségéről. Magyarországon az 1867-es kiegyezés után épült ki a jelenkor modern társadalma, amelyben még a polgárosodás folyamatát a múltból levezetendő változásként értelmezték. Az egykori polgár jelenbéli önértékelése, öntudata és célképzete a történelmi korokban érvényesülő hőstettek, események és fordulatok erkölcsi mintáin alapult, méghozzá azért, hogy azok szellemében – a modernizáció lehetőségeit kihasználva – saját életében boldoguljon, megtalálja a helyét és célját. A korabeli véleményformálók előszeretettel hivatkoztak – többek között – Szent Istvánra, Szent Lászlóra, Mátyás királyra vagy gróf Zrínyi Ilonára. A követendő jellemvonásokból kibontakozik az a polgári értékrend, amelyet a személyes életben is irányadónak tekintettek.

 

Módszertani bevezetés

 

A tanulmány egy 2019-ben megkezdett emlékezettörténeti kutatás eddigi eredményeiről ad rövid összefoglalást. A kutatás eleinte szigorúan a dualizmus kori nagy nemzeti ünnepek történetére, lebonyolítására szorítkozott, az egykorú sajtótudósításokra támaszkodva. A vizsgálat fókuszpontjában az 1848–49-es forradalom és szabadságharc március 15-i évfordulója, valamint Szent István és az államiság ünnepének augusztus 20-i emléknapja állt. A téma összehasonlító kultusztörténeti elemzése felszínre hozta, hogy Magyarországon a kiegyezés felélénkülő modern társadalmában a történelmi évfordulók ünneplésének módja, rítusai összefüggésben álltak egymással. A legfontosabb megállapítás szerint – a kulturális meghatározottságot is hordozó – régebbi ünnep a megemlékezés módjában mintául szolgált a későbbi esemény évfordulóinak megtartásában. A sajtóvélemények tükrében a korábbi ünnep képviselte az örök és állandó múltat, a fiatalabb sorsforduló pedig a beteljesítendő jövőt. Továbbá mindkét alkalom az eszményített normákat jelenítette meg, igazodva az aktuális időszak kihívásaihoz. A magyar történelem egy olyan államalkotó kultúrát reprezentál, melynek központjában az önös emberi érdekek felett álló erkölcsiség és szellemiség áll transzcendens minőségében, amit mindenki elfogad.[1] Tehát a dualizmus idején egy kultúrközösséget alkotó népesség számára saját koruk megéléséhez és a jövőt illető várakozásukhoz egyaránt fontosak voltak a távoli és közelmúlt eseményei, példái, mintái.

            A minták működésének legszemléletesebb sémáit Jürgen Habermas publikálta a kommunikatív cselekvés elméletét tárgyaló művében.[2] Mivel a történelemtudomány általában az eredményt magyarázza, így a tanulmány a habermasi értelmezésekből – az identitás kialakításához vezető – a kölcsönös megértésen alapuló kommunikációt bemutató folyamatfelosztásra támaszkodik.

A kulturális áthagyományozást, a kritikát és a kulturális tudás elsajátítását a korabeli média nemcsak közvetítette, hanem hatóköre kiterjedt az igények személyközi összehangolására és az identitás kialakítására is. A polgárosodás útján haladó magyar társadalom közgondolkodását és közízlését formáló nyilvánosságot nemcsak a nyomtatott médiumok jelenítették meg, hanem a szórakoztatva nevelő kulturális intézmények (képtárak, múzeumok, színházak) is, amikor az ideálképzések vagy ideálvesztések sűrített reprezentációjával befolyásolták a befogadó közönség értékorientációját.[3]

 

A történelem mint társadalomformáló tényező

 

Az 1867-es kiegyezést követően indult be Magyarországon az a társadalmi-gazdasági változás, amelynek egyik jellegzetessége a városiasodás, illetve a főváros nagyvárossá válása volt.[4] Az átalakulás egyik legfontosabb hajtóműve a sajtó volt, ezért a Monarchia magyar kormányerői is támogatták azt a sajtószabadságot, amellyel a mintának tekintett angol, német és francia polgársághoz hasonló társadalmi közeget kívántak létrehozni, hogy kialakuljon az ipari társadalomhoz szükséges életritmus és gondolkodás. A szándék egybeesett a korabeli közfelfogással, mely szerint a boldogulás alapja a művelődés, a tanulás, a törekvés és a szorgalom.[5]

Tehát a városba költöző vagy a várossal valamilyen kapcsolatot kereső tömegek jelentős mértékben igényelték azt a felületet, név szerint a sajtót, ahonnan tájékozódhattak az ismeretlen terepen, elsajátíthatták az újszerű szabályokat. Angliát megszégyenítő, pezsgő sajtóélet teremtődött idehaza, a szerkesztőségek versengtek a munkatársakért, akik jobbára az akkori hangadó értelmiséget képviselték. Az újságírók jelentős részének jogászi, bölcsészi, tanítói, netán gazdasági irányú végzettsége volt, s nemritkán egyúttal a minisztériumok, hivatalok tisztviselői is voltak, de szép számmal volt köztük író, tudós és – főleg a levelezőhálózathoz – tartozó vidéki tanító vagy pap és lelkész. Összességében, a sajtó informáló küldetését beteljesítve terelte vagy befolyásolta a közvéleményt.[6]

A felvilágosodás óta a nagyközönségnek létesített kulturális és művelődési intézmények egyre nagyobb szerephez jutottak, ugyanis – az iskola és templom mellett – a hasznos polgárrá nevelés egyik legfontosabb színterévé váltak, hiszen a szórakoztatva oktatást tartották a leghatékonyabb módszernek.[7] Magyarországon ez azonban együtt járt a függetlenedés és a fejlődés igényével, amelyhez az út az erőteljesebb patrióta nézeten át vezetett, vagyis előtérbe került a magyar nyelv és kultúra művelése és terjesztése. A haladást pedig olyan eszmék és magatartásminták képviselték, amelyekben az ideális polgári mentalitás megmutatkozhatott. Az eszményi honpolgár és hazafi összhangot tud teremteni a jogok és kötelességek között, ismeri a demokratikus elveket, saját képességei szerint jut előre, büszke a múltjára, szilárd erkölcsiségével pártolja a jót, ám elveti a rosszat, és végül, de nem utolsósorban a közösség javán fáradozik.

Az ünnepekhez kötődő – korabeli sajtótudósításokon alapuló – vázlatos társadalomtörténeti áttekintés alapján kibontakozott az, hogy a dualizmus idejének véleményformálói egy olyan középosztály, vagyis polgárság mellett tették le a voksukat, amely kezdeményezőkészsége révén képes az ország gyarapodását serkenteni.[8] A remélt fejlődés előmozdításában kiemelt szerepet kapott a kultúra és a művelődés. A közvélemény elfogadta, hogy az állam működésének feltételeit a király, I. Ferenc József az alkotmányos rend őreként biztosította. A magyar politikai vezetés (kormányzat) és a király közös célja az állam és a gazdaság működtetése, azonban a függetlenség eszményének fenntartásához hangsúlyosabban fordultak a magyar történelmi gyökerekhez és mintákhoz. Az átnézett újságok beszámolóinak és véleményeinek tükrében az ország modern kori kiépítését, társadalmi, gazdasági változását – polgárosodását csakis a Szent István-i állam keretei között képzelték el.

A 19. század második felében virágzó romantikus historizmus áthatotta a kor életérzését, vagyis előszeretettel nyúltak történelmi előképekhez.[9] Az irányzat hazai nagymestere, koronázatlan királya az író, újságszerkesztő és közéleti szereplő Jókai Mór (1825–1904) közreadott egy történelemkönyvet a népiskolák számára. Az írófejedelem az előszóban értelmezve hirdette a régi mondást: „A történetírás az élet tanítója. S Magyarország története a magyar ember legjobb oktatója. Szükséges mindenkinek megismerni nemzete történetét, mert ebből tanulja meg hazáját okosan szeretni. S ahogy mi tartjuk meg a hazát, a haza úgy tart meg minket. […] Egyszerű a nyelve, hogy a gyermeki ész gyorsan felfoghassa s el ne felejtse soha, a mit belőle megtanult: a hazaszeretetet.”[10]

 

Történelmi személyiségek

 

Az alábbiakban néhány jelentős történelmi személy 19. századi sajtóbeli, elsősorban a Vasárnapi Újságban megjelent recepciójának összefoglalása következik. Az első Szent István király, aki megszervezte a keresztény magyar államot;[11] a második Szent László király, aki megerősítette a Szent István-i alapokat;[12] a harmadik Mátyás király, az utolsó olyan uralkodó, aki az országot történelméhez méltó rangjára tudta emelni;[13] a negyedik gróf Zrínyi Ilona, aki harcosan védte a családját és a hazáját;[14] végül az ötödik Petőfi Sándor, aki a nép zseniális tehetségű fiaként mindenét feláldozta nemzete szabadságáért.[15]

 

Szent István

 

Az Európa közepén elterülő egykori magyar királyság a gyarmatosítás koráig meghatározó hatalom volt Közép-Európában. Azt követően ereje, nagysága erősen megtépázódott a történelem viharaiban. A fennmaradásban a megpróbáltatások során fontos szerepe volt az államalapító Szent István-i (975 körül–1038) életmű példájának. I. István király életművének lényege, hogy a Kárpát-medencei törzsi fejedelemségből megszervezte a keresztény magyar államot. Alakja egybefonódott az önálló magyar államiság eszméjével. Az írott törvények ezeréves sora az ő rendelkezéseivel kezdődik, uralkodói megfontolásai örök érvényű etikai alapvetéssé váltak. Tézisként előkerültek nemcsak a jelentősebb országos döntéseknél, korszakos elhatározásoknál, hanem a nagy király szentségének példáján keresztül a hétköznapi, egyéni életutak fordulópontjainál is. Kultuszát Mária Terézia emelte nemzeti ünneppé 1771-ben, az 1867-es kiegyezés után emlékezete a – soknemzetiségű – magyar állam kialakulásának idején is fontos volt.

A dualizmus idején Szent István emléke – különösen augusztus 20-án – főként az évszázadok során rögzült panelekben jelent meg, egészen 1880-ig. De 1881-ben emlékezetpolitikai fordulat következett be! Elérkezett egy megkerülhetetlen évforduló, mert a magyar király, Ferenc József augusztus 18-án töltötte be 50. életévét. Az uralkodói jubileumon a szokásosnál fényesebb keretek között zajlottak a megemlékezések. Az uralkodói évforduló kapcsán Ferenc József mint az alkotmányosság, az állam fundamentumának őrzője jelent meg a sajtóban. Egy évvel később, 1881-ben a királyi születésnap ünneplése a nagy nyilvánosságnak szánt külsőségek nélkül, a megszokott zártabb protokolláris körben ment végbe. A Szent István-napot megelőző és az azt kísérő híradásokban azonban változás állt be, amelynek hangadója a kiegyezést részben elfogadó és a mindenkori hatalommal szemben higgadt magatartásra törekvő Pesti Napló hírlapírói köre volt. A lap a korábbi évek gyakorlatától eltérően bővebb híranyagot szolgáltatott az olvasóinak, ráadásul Szent István emlékezetének fenntartása érdekében kezdeményezőként lépett fel. 1881-ben a Pesti Napló szerkesztősége – a címoldalon – augusztus 20-a alkalmából gyűjtési felhívást tett közzé a szent király szobrára.[16] A szerkesztőség megszólította a nemzetet, mivel Szent István a keresztény kultúra terjesztője, „az állam szervezője és az alkotmány megteremtője”, a nemesség és lovagiasság megalapozója is volt. A Pesti Napló a felhívás megjelenésétől kezdve naponta közölte az adakozók névsorát és a felajánlott összegeket. A felhívásra először kevesen jelentkeztek, az első három adományozó a középréteget képviselte, ezért a lap újabb, közösségkovácsoló gondolatokkal ösztönözte olvasóit.[17] A napilap tehát emlékeztette az általában függetlenségpárti nagyközönséget, hogy bár egy Habsburg uralkodó ül a trónon, az országnak van egy szent és államalkotó királya, akinek eszmei hatalma megkérdőjelezhetetlen s időtlen.

 

Szent László

 

A keresztény magyar államot megerősítő Szent László (1045 körül–1095) király legnagyobb érdeme szerint megszilárdította a Szent István-i életművet. A 19. században is hasonló szerepkörben támaszkodott rá a szellemi elit és a katolikus egyház vezetése. Még a kiegyezés előtt a felerősödő néprajzi hagyományok összegyűjtésére, feljegyzésére irányuló mozgalom nyomán egyre több figyelem fordult Erdélyre, az ott feltárásra váró szokásokra, mondákra és természeti kincsekre. Az így megtalált emlékek többségének főszereplője a lovagkirály volt, aki látható volt a régi templomok falfestményein is az alakját őrző történetekben.[18] Továbbá, mivel az 1847-ben megalakult Szent István Társulatban már nem mutatkozott annyi erő, hogy egy új keresztény szellemi áramlat élére álljon, 1861-ben Scitovszky János hercegprímás jóváhagyta a Szent László Társulat megalapítását, amely segítséget kívánt nyújtani a keleti részen élő magyar részek misszióinak, az anyagilag is meggyengült pápaságnak és a hazai katolicizmus megújulásának. Az 1880-as évektől a Társulat támogatta a nemzettudat és a katolikus hit fenntartását az országból kivándorolt magyarság helyi közéletében.

Azonban a régmúlt homályába vesző személye mégsem csak ezért foglalkoztatta a 19. századi utókort, hanem azért is, mert az alakját övező mondák és legendák hőse kiváló szerepépítést kínált a romantikus historizmus számára. Így ő lett talán az egyik legkiemelkedőbb történelmi szereplő, aki a modern kori identitásalkotásokban vagy szerepértelmezésekben jelentős modellképző erővel bírt. A hozzá fűződő emlékezetben megtestesítette a nemzeti erényeket (a dicső történelmet, a bátorságot, a honvédelmet, az erkölcsöt, a céltudatosságot, az alázatot, a hősiességet). Az új kor az egyéni élet megformálását helyezte előtérbe, amelynek hazai mintájául tökéletesen megfelelt a lovagkirály. Az évszázadok során megőrzött Szent László-képben az erkölcsi szilárdság volt a leghangsúlyosabb vezérmotívum, amely teljesen illeszkedett a kor társadalmi eszméjéhez, vagyis a saját morális nemessége okán és jogán fejlődő és boldoguló ember képéhez – az önmagából építkező polgár ideáltípusa szerint.

A Vasárnapi Újság lelkiismeretesen közvetítette a nagy király emlékezetének alakulását, megjelenítésének módját. Több szálon idézte fel Szent Lászlót olvasói számára: ízelítőt adott a róla kialakult hagyományból; népszerűsítette a történeti műveken alapuló irodalmi feldolgozásokat, amelyek átélhetőbbé tették az egykori király életét, cselekedeteit és küzdelmeit; bemutatta a művészeti alkotásokat, amelyek még inkább az idealizált eszmény felé terelték a képzeletet; a tudomány eredményeinek ismertetésével pedig a történeti emlékezet valóságalapját erősítette; és felhívta a figyelmet külhoni emlékekre. A lap közleményeinek tükrében szembetűnő, hogy valamennyi területen a legközkeletűbb Szent László-ábrázolás a kun vitéztől való leánymentés epizódja.[19] A történet a lovagkirály több erényét sűrítette magába: a gyengébbet gyámolító elszántságot, a nőt óvó férfias kiállást, az erényességet – mindazt, ami a romantikus férfieszmény lényegét is képviselte, és amely különösen kedves volt a hölgyek szemében. Hiszen miért is ragad fegyvert egy férfi? A (szeretett) nőért, hogy megvédje őt, gyermekeit, családját, rokonait, nemzetségét – nemzetét, hazáját.

 

Mátyás király

 

A magyar történelemben a reneszánsz volt az az utolsó virágzó korszak, amelynek nagyságát és szépségét mindenki egyhangúan elismerte, s amelynek folytatásával – az időközben eltelt századok viszontagságai ellenére – legalább olyan színvonalú teljesítmény ígéretét hordozta magában. Mátyás király (1458–1490) volt az a nagy formátumú uralkodó, akinek műveltsége, tájékozottsága és igényessége híres volt saját korában is, valamint az ő idejéből már hozzáférhetően maradtak fenn tárgyi emlékek, amelyek révén kézzelfoghatóvá vált a régmúlt világa.[20] Mátyás király a mércét képviselte Magyarországon, hiszen az egykor volt fénykor a király személyes adottságainak és képességeinek köszönhető, aki egyúttal az uralkodó mintaképévé vált a későbbi nemzedékek számára. A hivatkozások gyakorisága arról árulkodik, hogy élénk Mátyás-emlékezet jellemezte a dualizmus idejét.

A megerősödő magyar polgári társadalom számára Mátyás király és udvara olyan követendő példát jelentett, amelyet a 19. század technikai vívmányainak köszönhetően könnyebben el tud érni, sőt azt meghaladó minőségben képes megteremteni. 1874-ben fogtak hozzá a Mátyás-templom újjáépítéséhez, a munkálatokról a Vasárnapi Újság időről időre beszámolt, így legalább a tudósítások alkalmával az olvasók rendre találkoztak Mátyás király nevével. A következő nagy vállalkozás, amikor ismét előkerült a nagy király neve, az a budai királyi palota 1885-ben kezdett bővítésének tervezésekor történt. Ferenc József megbízást adott a budai királyi palota korszerűsítésére és bővítésére, a hetilap pedig ismertette az uralkodói szándékot.[21] A tervekre vonatkozó követelményeket a legendás nagykirályhoz mérték, így a cél az volt, hogy „az mind a kényelem, mind a műízlés magasabb igényeinek megfeleljen, s amennyire lehetséges, megközelítse Mátyás király palotájának fényét”. A hivatkozott epizód arra utal, hogy az 1880-as évek közepére a reneszánsz uralkodó emléke egyre meghatározóbb lett. A dualizmus korának vezetői kifejezetten ügyeltek arra, hogy olyan tárgyi és épített környezetet alakítsanak ki, amely a múlt örökségére épül, mert az értékesnek tartott és követhető mintát ad a különböző művészi és szellemi törekvéseknek. A művészi megjelenítések bátrabban és előszeretettel törekedtek Mátyás király személyének ábrázolására, míg a tudományos kutatások és az azokat ismertető írások inkább a hozzá kötődő eseményekre, körülményekre és személyekre koncentráltak.

A Mátyás-emlékezetet és a reneszánsz kultúrát követő eszmei áramlat nyert visszaigazolást és meg-megújuló lendületet, amikor az iparosodást, illetve a modernizációs változást is serkentő tudományosság (a maga nyomozó, a pártatlanság igénye miatt kétkedő aprólékossága) mellett sorra születtek a nagy királyhoz fűződő hagyományok, legendák, történetek valós alapját alátámasztó kutatási eredmények. A műkincseken, relikviákon keresztül az eszményített régi világ s vele a királyi, valamint az emberi nagyság nemcsak megjeleníthető, hanem általuk és hozzájuk hasonló vagy méltó alkotások révén meg is eleveníthető.

 

Zrínyi Ilona

 

Történelmi léptékben a dualizmus korához közelebb álló gróf Zrínyi Ilona (1649–1703) alakja olyan női karakter, akit a 19. századi meghatározó gondolkodói tudatosan emeltek piedesztálra követendő példaként.[22] A nemesasszony sorsán keresztül kezdték megteremteni, növelni a nők számára biztosított társadalmi teret úgy, hogy a grófnőt mint a hagyományos női szerepkörök beteljesítőjét dicsérték.

Ennek megértéséhez szükséges kitérni arra, hogy az ezt megelőző 17. században a női feladatkörök a házasság intézménye köré szerveződtek. Ez azt jelentette, hogy a nő elsődleges hivatása a család mint szociális és gazdasági egység megőrzésének és gyarapodásának elősegítése volt. Ezen kötelezettségeinek pedig a következőképpen tehetett eleget: feleségként a házasságban betöltött szerepében, anyaként a gyermekek gondozásában és nevelésében, valamint háziasszonyként a háztartás vezetésével, a gazdasági tevékenységek végzésével és irányításával, továbbá a társadalmi nyilvánosságban való megjelenéssel kapcsolatos teendők ellátásával. A felsorolt követelményekhez elengedhetetlen volt az írásbeliség és olvasás képességén túl a műveltség is. A felvilágosodás eszméi hirdették ugyan a férfiak és a nők egyenlőségét, de az nem terjedt ki a magánszférára, vagyis a két nem szerepkörét meghagyta a hagyományos keretek között. A 19. század beköszöntével, a modern társadalmi változások kezdeti szakaszában a magyar reformkor a nőket bízta meg a társadalmi nyilvánosság kulturális tereinek kialakításával. A kiegyezéssel elindított polgárosodási folyamat során a jogok bővítése leginkább a független, munkát vállaló nők számára nyújtott mozgási lehetőséget. Az átalakulás felforgatta az otthon környezetében fennálló, addig elfogadott, hagyományos férfi–nő szerepekhez társuló felfogásokat. A korabeli általános nézet szerint normaszegést magában rejtő helyzetet teremtett a társadalmi nyilvánosság erőszakos közege, mivel az túlzottan durva és nyers ahhoz, hogy abban a finomabb női tulajdonságok ne károsodnának, vagyis a nők „elveszítik a bájukat”, érintetlenségüket, erkölcsi tisztaságukat. Emellett úgy gondolták, hogy a hölgyek nem rendelkeznek olyan felkészültséggel és állhatatossággal, amellyel képesek lennének a kihívásokkal megküzdeni.

Munkács várának védelme az, amiért leginkább nagyra tartják Zrínyi Ilonát. Életének rendkívüliségét mutatja, hogy folyamatosan ragaszkodott erkölcsi alapeszméihez, amellyel meg tudta tartani a méltóságát. A fejedelemasszony a legalapvetőbb, az emberi léthez szükséges női szerepeket, az anyai és hitvesi kötelességeket is teljesítette, miközben ezzel együtt az országát is védelmezte. Tettének fényét csak emelte, hogy ötvöződött benne az okosság és a szépség, még teljesebbé téve a hatalmi nyomás elleni fellépésének nagyságát. Olyan elemi kategóriákat oltalmazott, mint a gyermek, az apa vagy férj, a család, az otthon, valamint a tágabb értelemben vett lakóhelyet – a hazát. A hatalom fensőbbsége és jogossága emiatt fokozatosan csorbult, mivel az alapvető erkölcsi normák figyelmen kívül hagyásával kényszerítette ki akaratát. A grófnő kitartásának hősiessége az erőviszonyok kiegyensúlyozatlanságából, továbbá a hivatkozott értékek állhatatos és elvhű képviseletéből eredt. Vagyis épp az erkölcs védelmezőjének szerepében volt képes asszonyi lényének hátrányát előnyére fordítani. A fejedelemasszony megkérdőjelezhetetlen bátorságának és rendíthetetlenségének híre eljutott az akkori egész Európába.

A Habsburg-uralom szükségszerűen tolerálta a magyar függetlenségi törekvéseket a 19. század második felében azért, hogy biztosítsa a kettős monarchia működését, amelyben Ausztria és Magyarország két különálló, de egy uralkodó alatt álló államként létezett. Ezen a korlátozott autonómiával rendelkező Magyarországon a túlnyomórészt szabadelvű véleményformálók gróf Zrínyi Ilona életében a legfontosabb elvárt magatartásformákat, nevezetesen a női, az anyai és a hazafias erényeket állították fókuszba. A klasszikus értékeket azért hangsúlyozták, hogy a történelem és a történelmi példák révén a történelemtudomány népszerűvé váljon a közösség női tagjai között. A fő cél az volt, hogy a nőket bevonhassák a múltból fakadó értékek mentén zajló modernizációs folyamatba, vagyis a polgárosodás társadalmi változásába, így a munka világába és a közéletbe.

Az egykori teoretikusok felismerték, hogy a nagy jogkiterjesztéseket eredményező társadalmi átalakulás esetenként előre nem látható akadályokkal járhat, amelyeknek legyőzéséhez szilárd értékrendre van szükség. A modern kori tudósok és az újságírók (mint a Vasárnapi Újság, a Fővárosi Lapok és a Századok munkatársai) Zrínyi Ilona személyét a női minőség és a női erkölcsi norma ideális mintájaként tüntették fel a nagyközönség számára. A függetlenség helyreállításában bízó liberális korszak polgárosító törekvései megidézték a grófnő alakját, akit a polgári erények, vagyis a jótékonykodás, a műveltség, az erkölcsi feddhetetlenség és a céltudatosság polgári erénye ideáljának tekintettek. Az adakozás elsősorban az elit és a vagyonosabb asszonyok társadalmi szerepvállalásaként jelent meg, de a tudás és a tehetség révén függetlenné váló és sikeres nők a középosztály érvényesülési útját mutatták. Zrínyi Ilona közismert félalakos portréja, mely egy gyönyörű nőt ábrázolt dekoratív és igényes öltözetben, mintát szolgáltatott a fogyasztói társadalom igényességére.

 

Petőfi Sándor

 

A modern magyar társadalom talán legnagyobb hatású egyénisége Petőfi Sándor (1823–1849) volt. Életműve nem csupán a magyar, hanem a világirodalom részévé is vált. A magyar közéletben a népi hiedelemvilágból ismert csodás képességű garabonciás diákhoz hasonlóan tűnt fel, majd üstökösként ragyogott, majd a szabadságharc utolsó csatájában nyoma veszett. A halála körüli rejtélyek és viták legendákat szültek, és csak növelték az iránta való érdeklődést.

A kiegyezés után a március 15-i megemlékezéseken rendre elszavalták az erre a napra írott mozgósító versét, a Nemzeti dalt, a műveit összegyűjtötték, a kiadók többször is közreadták a biztos bevétel reményében. Népszerűsége valóban töretlen maradt. Tiszta és közérthető stílusa miatt nem egy verse mint népdal terjedt el, és csak később derült fény a szerző kilétére. A német köznyelvet irodalmi szintre emelő Heinrich Heine rokon lélekre talált a magyar lírikusban: „Bizony magam is csak kevés oly igaz természeti hangra találtam, aminőkkel a népnek e fia oly pazaron van megáldva, akár egy fülemüle. Mi, a reflexió emberei, ily frissen fakadt eredetiség mellett valósággal szánandóknak látszunk.”[23] Petőfi alkotásai hamarosan átlépték az országhatárt, hiszen viszonylag könnyebben lehetett idegen nyelvre lefordítani.[24]

1882-ben távozott az élők sorából Petőfi költőbarátja, Arany János, aki elsőként állította Petőfiről, hogy világirodalmi tényező.[25] Ez idő tájt, 1882 októberében avatták fel a régóta óhajtott, a költő külsejét, szellemét és temperamentumát kifejező budapesti Petőfi-szobrot, Huszár Adolf alkotását. Az esemény alkalmával Szász Károly foglalta össze Petőfi jelentőségét:

 

„A magyar népjellem egyik megtestesülése Petőfi Sándor. Kelet népe, ez a szenvedélyes, mindenben túlságos, félelmet nem ismerő, lehetetleneket merő, lelkesedésében lobogó láng, kétségbeesésében bömbölő zivatar, most gyöngéden suttogó szellő, majd tölgyeket tördelő szélvész, most dacos, majd szilaj jó kedvében egeket hasogató: íme a Petőfi lelke. Költészete szinte olyan. Soha még az érzés és a szenvedély oly közvetlen igazsággal nem szólott dalnok alakairól, mint a Petőfiéről. S hatásának titka, hogy dalaiban mindenki saját érzelmeinek a kifejezésére ismert.”[26]

 

Jókai Mór az egykori barát elvesztésének fél évszázados évfordulóján a következőképp fogalmazta meg azt, miként kerüli el Petőfi a feledést: „Más embert eltemet az idő, Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot”.[27] Babits Mihály Petőfit elemezve vezette le, hogy a költő az „időtlen”, az „örök jelen”, az ő „szava mutatja a nagy célt, a szabadságot és emberséget, mely végre is mindannyiunk célja”.[28] Petőfi alakjában egyszerre összpontosult az egyéni helytállás következetessége, vagyis a függetlenségért és egyenlőségért kiálló polgár, a szerelméért aggódó férfi; másrészt a közösségi cél, azaz az ország fennmaradása és polgárosodása.

 

Összegzés

 

A felvonultatott történelmi szereplők a modernizálódó magyar társadalomban fontos értékrendet jelenítették meg. Szent István képviselte az államiságot, a kereszténységet, a jogelvek, a törvényességet és a befogadói türelmességet. Szent Lászlótól kezdve már egyre összetettebb, az egyéni életben értelmezhető értékek merülnek fel. A lovagkirály testesítette meg a dicső történelmet, a bátorságot, a honvédelmet, az erkölcsöt, a keresztényi erényességet, a céltudatosságot, az alázatot, a hősiességet, a hazaszeretet, vagyis mindazt, amellyel az önmaga erejéből boldoguló polgár szívesen azonosulhatott. Az időben őt követő Mátyás király már kifejezetten a maga erejéből érvényesülő ember, markáns vezéregyénisége és államférfija korának, aki kitűnő hadvezér és katona, védi és emeli országa rangját, nagyon művelt és tájékozott volt, értette és kedvelte a szépet, az igényességet, pártolta a kultúrát, s nem utolsósorban „az igazságosként” vonult be az emlékezetbe. Zrínyi Ilona életével tanúságot tett a család és a hon védelméről, a kitartásról és a hűségről, aki nemcsak szép és gazdag, hanem művelt és okos volt. Petőfi Sándor személyes áldozata és a hozzá kötődő forradalom, szabadság (függetlenség) ügye, valamint a modernizációs folyamat képviselte a beteljesítendő jövőt mind az egyén, mind a közösség életében.

A habermasi újratermelési folyamatot követve megállapítható, hogy kulturális tekintetben a magyar történelem és a jellemzően keresztény kultúra korszerűsített, a modern társadalom igényei szerinti értékei jelentek meg a múltértelmezésekben, amelyeket több oldalról megvilágítva közvetítettek az irodalmi, művészeti alkotások, a tudományos munkák, a tankönyvek és a sajtóvélemények. A társadalmi integráció menetében a történelmi személyiségek életútmintája, a feladattal járó döntése, stratégiája, célválasztása, céltudatossága megfeleltethető volt az új társadalmi intézményrendszer szintjén érvényes egyéni követelményeinek.

A vizsgált korszakban a keresztény felfogást őrző keretek között zajló polgárosodásban a legfontosabb jellemvonásnak a hazaszeretet, a műveltség, az erkölcsösség, az öntudatosság számított. A történelmi személyek többsége (Szent István, Szent László, Mátyás király, Zrínyi Ilona) a múltból érvényesített értéket és mércét képviselte, és volt egy (Petőfi Sándor), aki megszakadt élete miatt a jövendőért hozott áldozatvállalás és jellem egyik ideáltípusát jelenítette meg. A történelem a személyes identitás megalkotásához szükséges olyan kiterjesztett értelmezési keret, amely megteremti a nagyobb közösséghez, nemzethez, országhoz való tartozás, vagyis az identitás tudatát és értékrendjét.