Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Rózsás János: Keserű ifjúság

1917 őszén a bolsevik puccs előtt Lenin tervezetet vázolt fel arról, hogy az osztályellenség számára „munkakötelezettséget” kell előírni a kommunista államban. A puccs után rövidesen ez meg is valósult. Ha az osztályellenséget nem lőtték egyszerűen agyon, akkor koncentrációs táborokba zárták. Ezekből a kezdeti táborokból fejlődött a „Gulag-szigetvilág”, amely egyre sűrűbb légypiszokként jelent meg a Szovjetunió térképén. A lágerekbe küldéshez a jogi alapot főként a szovjet büntető törvénykönyv hírhedt 58. paragrafusa szolgáltatta. Ez a paragrafus sorolta fel a szovjetellenes tevékenységeket, de a lista nem volt zárt - gyakorlatilag bármi beletartozhatott. A szovjet lágerekbe hurcolt magyarok százezrei közül is számosan voltak, akiket különleges bíróságok ítéltek el az 58-as paragrafus alapján. A hadifoglyokhoz és a civil internáltakhoz képest a politikai foglyok élete sokkal nehezebb volt, és a halálozási arány is köztük volt a legmagasabb. Az „58-asok” csoportjának egyik túlélője volt Rózsás János. Ő lett a magyar gulágosok legismertebb hírmondója. Rózsás már hazatérése után néhány évvel nekilátott emlékei rendezésének és a foglyok számbavételének. Amíg az ő műve meg nem jelent, addig Magyarországon mély hallgatás övezte nemcsak az elítéltek, de a több százezer szovjet fogságba hurcolt ember sorsát is. Örkény István Lágerek népe című műve ugyan folytatásokban 1947-ben megjelent, de még ezt a sztálinista propagandaalkotást is csak 1981-ben adták ki újra, egészben. Rózsás azonban nem az új, szocialista ember kikovácsolásának műhelyeiként mutatta be a lágereket. Megdöbbentő precizitással, legtöbbször szinte riasztó szenvtelenséggel írta meg lágerélményeit. Furcsa jóindulat, megbocsátás van ebben az írásban, hasonló ahhoz, ami a legtöbb gulágos visszaemlékezést jellemzi: szó sincs az „oroszok” bűneiről, csak a szovjet rendszer embertelen, primitív ostobaságáról és kegyetlenségéről. Ez a rendszer volt, amely magyar fiatalok tömegét változtatta a fogság első hetei után „a felismerhetetlenségig elgyötört, csontsovány, halálsápadt roncsokká”. A Keserű ifjúságban kézzelfoghatóan jelenik meg a fogságba esés, az ide-oda terelgetés, az állandó életveszély. A szovjet őrök szadizmusa vagy bávatag jóindulata. A reménykedés, a hitetlenkedés. A farkastörvények vagy a bajtársiasság. A köztörvényesek uralma a táboron belül. A lelketlen munka. És a leginkább jelenlevő rém: az éhség. „Az 55 fekete kenyérdarab tartotta bennem a lelket, amit reggelenként pillanatok alatt eltüntettem - és jött utána a nagy semmi, az észbontó éhség napnyugtáig.” A könyv központi kérdése: „Mennyit bír ki az ember?” Hogyan bírhatja ki? A kibírást lehetővé tevő isteni kegyelem mellett a hit fontosságáról szól a Keserű ifjúság. Nem csoda, hogy először nem itthon, hanem Münchenben jelent meg. 1986-ban a hatóságok által már évtizede ismert kéziratot kalandos úton csempészték ki az emigráns kiadóhoz. A KGB és a magyar elvtársak Szolzsenyicin Gulag-szigetvilágának cáfolatát akarták Rózsás Jánossal, Szolzsenyicin egyik jó barátjával megíratni - a cáfolat helyett azonban a Keserű ifjúságot kapták. A 20. század egyik emberellenes rendszerének pontos rajza ez az írás - a kommunista világ mai ember számára elképzelhetetlen, aberrált világát írta meg Rózsás János.

A könyv folytatása egy évvel később, 1987-ben jelent meg - ismét Borbándi Gyula kiadásában, szintén Münchenben. 1991-ben a Püski Kiadó itthon egy kötetben is kiadta a kétrészes művet.
 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.