Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Vörös és fehér

Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919–1921

A nagy horderejű változások mellett a kortársak számára új jelenség volt az a leszámolási
hullám is, amely az időnként polgárháborús viszonyok közepette megnyilvánult.
A vö rösterror és a fehérterror máig súlyos és feldolgozatlan tehertétele a köztudatnak.1
A világháborús vereség és a trianoni békediktátum közötti néhány hónap alatt három
rendszerváltás is lezajlott Magyarországon. Az első az 1918 őszén kirobbant őszirózsás
forradalom nyomán létrejött polgári demokratikus köztársaság (nevében népköztársaság),
a második az 1919. március 21-én megalakult Magyarországi Tanácsköztársaság, a
harmadik pedig az ezt felváltó ellenforradalmi berendezkedés volt. Ezek a rendszerváltások
„tagadták” az általuk felváltott „világot”: a népköztársaság a korábbi liberális-konzervatív
parlamentáris rendszert, a tanácsköztársaság a polgári demokratikus kísérletet,
az új ellenforradalmi rendszer pedig mind a demokrata kísérletet, mind pedig a kommün
orosz bolsevik gyakorlatát. Mindhárom politikai fordulat magában hordott egyfajta
számonkérést, ezek jellege, intenzitása és célja ugyanakkor radikálisan eltért. Az őszirózsás forradalom alatt és ennek nyomán került sor – főleg vidéken – különféle népítéletekre
és inzultusokra. Ezeket többnyire a frontokról hazatérő – fegyvereiket megtartó
– katonaság vagy a nélkülözésbe és bizonytalanságba belefáradt vidéki lakosság kezdeményezte.
Kárvallottjai pedig többnyire a helyi jegyzők, terménybiztosok, szatócsbolt-
tulajdonosok és esetlegesen a kúria vagy a kastély épp ott(hon) tartózkodó lakói
voltak. A fővároshoz kötődik ugyanakkor a forradalom legismertebb áldozata, Tisza
István, akit – a háborús szenvedésekért és nélkülözésekért okolva – budapesti, Hermina
úti villájában ért utol fegyveres katonák bosszúja. A gyilkosságot végrehajtó katonák
kiléte és indítékai mindmáig vita tárgyát képezik, nem sikerült bizonyítani a miniszterelnök
Károlyi Mihály, illetve a Nemzeti Tanács érintettségét.2 Összességében a megtorlások
sporadikusak voltak, szervezett jellegük és bosszúálló céljuk nem volt.
A vörösterror
Az 1919. március 21-én kikiáltott (az orosz szovjetrepublik kifejezésből magyarosított)
Magyarországi Tanácsköztársaság orosz bolsevik típusú berendezkedést, államvezetést
és hatalomtechnikai gyakorlatot valósított meg Magyarországon. Létrejötte a legradikálisabb
politikai fordulat volt az újkori magyar történelemben, és a polgári demokrata
kísérlettel szemben nélkülözte mind a vidék, mind pedig a főváros támogatását.3
Az új ideológiára épülő hatalom az állami berendezkedés, a társadalmi és a gazdasági
lét, valamint a kultúra területén egyaránt radikális változásokat indított el. A kormányt
a Garbai Sándor vezette Forradalmi Kormányzótanács váltotta fel, az új mi -
niszterek pedig magukat népbiztosoknak nevezték. Az irányítás kezdettől fogva az egykori
kolozsvári újságíró és pénztári tisztviselő, Kun Béla kezében volt, aki a kommün
bukásáig mint a külügyekért felelős népbiztos tevékenykedett. A szociáldemokrata és
a kommunista párt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült, s a hatalom megszerzését
követően közvetlenül is kinyilvánította programját. Eszerint az új rendszerben
a „törvényhozói, végrehajtói és bíráskodó hatalmat a munkás-, paraszt- és katonatanácsok
diktatúrája gyakorolja”. A régi típusú büntetőbíróságokat megszüntették,
helyettük pedig a többnyire laikusokból álló és politikai alapon ítélkező forradalmi
törvényszékek végezték a munkát.4 A kezdettől fogva proletárdiktatúráról értekező
Forradalmi Kormányzótanács egyúttal kíméletlen harcot hirdetett a szembeszegülőkkel,
kijelentve, hogy „halállal sújt le az ellenforradalom banditáira csakúgy, mint a
fosztogatás brigantijaira”.5

A minden tekintetben új, kommunista rendszer – céljai biztosítására és a létrehozott
intézmények megtartására – március 26-án felállította új karhatalmi szervét, a csendőrséget
és a rendőrséget felváltó Vörös Őrséget.6 A szervezetet közvetlenül a Landler Jenő
vezette Belügyi Népbiztosság alá rendelték, tagjai pedig igény szerint áthelyezhetők voltak
a Vörös Hadseregbe. Ez a – a Magyar Tudományos Akadémia épületében székelő – fegyveres
szervezet többnyire frontot megjárt, a Monarchiában szocializálódott tisztekből,
csendőrökből és rendőrökből állt, így a kommün iránti lojalitásuk és megbízhatóságuk
erősen kétséges volt. Ezért a fegyveres szervezetek sora még ugyanebben a hónapban újabb
alakulattal bővült: a különféle – meglehetősen heterogén összetételű – terrorcsapatokéval.
A szocializálási, majd hadügyi népbiztos, Böhm Vilmos visszaemlékezése szerint még a
kormányzótanács tagjait is meglepte a „kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez,
sem a vörösőrséghez nem tartozó szabadcsapatok” feltűnése Budapesten. A kisebb
erőddé változtatott Batthyány-palota kapuja fölött egy tábla adta hírül „a forradalmi kormányzótanács
terrorcsapatának” a létrejöttét.7 Az, hogy ki adott utasítást az efféle csoportok
létrehozására, nem derült ki. A legközelebbi kormányzótanácsi ülésen az „ötletgazda”
szerepét senki nem vállalta – bár a kommunista hátterű belügyi népbiztoshelyettes, Vágó
Béla elismerte, hogy „akart egy csapatot szervezni”. Valószínűsíthető, hogy mivel Kun
Bélának vezető pozíciója és központi befolyása volt, az ő hozzájárulása nélkül egy ilyen
szervezet nem jöhetett volna létre. A felállított terrorcsapatok közül leghírhedtebbé a
Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette csoportok váltak.8 Az általuk végrehajtott
gyilkosságokat és retorziókat szokták vörösterrorként emlegetni.9 Ezek a terrorkülönítmények külsőségeikben is eltértek a többi csoporttól: jellegzetes bőrkabátjuk, bőrnadrágjuk,
tányérsapkájuk és katonai felszereléseik (például kézigránátok, gyalogsági
ágyúk, aknavetők) könnyen megkülönböztethetővé tették őket más szerveződésektől.
Érdekes kérdés és további kutatásra váró feladat, hogy kimutatható-e a létrejött fegyveres
csoportok tagjai és vezetői között valamiféle közös vonás. Annyi nagy valószínűséggel
kijelenthető, hogy döntő többségük a 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben
született, jelentős részük pedig a századfordulón erőre kapó szakszervezeti mozgalomban
és más munkásmozgalmi tevékenységben is aktív szerepet vállalt. Sokuk őszintén
hitt a magántulajdont meghaladó, a termelőeszközök köztulajdonba vételét és az egyre
szélesebb választójogot hirdető vízió világjobbító eredményeiben. Nagy részük megtalálható
valamelyik üldözött illegális munkásmozgalomban, illetve Galilei-körös vagy
egyéb antimilitarista mozgalomban is. Legnagyobb közösségi élményük azonban az I.
világháború és az azt követő szovjet hadifogság volt. A világháborús célokból hamar
kiábrándultak, az elhúzódó nehézségekért és szenvedésekért sokuk a hazai viszonyokat
kárhoztatta, és radikális változásokat sürgetett. A fogságba esést számos esetben egyéni
túlélési stratégiáik is motiválták. A közel kétmilliónyi oroszországi hadifogolyból számottevő
– mintegy 300 ezernyi – tekinthető magyarnak.10 A körükben tevékenykedő
szovjet agitátorok rendkívüli mértékben hatottak, sokuk lelkesedni kezdett a forradalomért.
Hamarosan a Vörös Hadseregben – arányát tekintve – a magyar kontingens lett a
legnagyobb. Az éhség és a biztonság iránti vágy is sokakat késztetett a belépésre.11
A közös tapasztalatok és élmények mellett a fegyveres terrorfiúkhoz nyilvánvalóan sokan
csatlakoztak puszta kalandvágyból is. Számosan pedig a megbomlott állami rendben
rendszerint megjelenő garázda, szélhámos, felelőtlen, szadista és egyéb agresszív csoportokból
verbuválódtak. Ideológiai elköteleződésükre kétségkívül hatott az anarchizmus,
anarchoszindikalizmus és a kommunizmus; ez azonban mégsem vált egy többékevésbé
koherens világképpé. Tagjaikat ezenkívül a pártfegyelem hiánya is jellemezte,
ezért a terrorfiúk (különösen a Cserny-csoport) „a kommunista ideológiát többékevésbé
elismerő, öntörvényű forradalmárok” csapatainak tekinthetők.12
A főhadiszállásul a Batthyány-palotát kijelölő csoport létszáma rövid idő alatt mintegy
kétszáz főre duzzadt. Szamuely, Cserny, Korvin és mások szerepe a „burzsoázia”
elleni harc mellett az volt, hogy helytálljanak az országszerte szárba szökő ellenforradalmi
megmozdulásokkal szemben, és biztosítsák – ha nem is a hátország lojalitását, de
legalább – a lakosság passzív magatartását. Szamuely egy – a Vörös Újságban megjelent
– februári cikkében a forradalmi terror célját a megelőző csapások végrehajtásában
jelölte meg. Felhívása szerint „mindenütt szaladgálnak, ágálnak az ellenforradalmárok,
üssétek le őket! Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Ha csak egy órára is sikerül felülkerekedni az ellenforradalomnak, nem lesz kíméletes egyetlen proletárral sem. Mielőtt
vérébe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!”13 A számtalan terrorcsapat
közül a Cserny-féle csoport volt az egyik, amelyik meglehetősen rugalmasan értelmezte
„feladatát”: önkényes kivégzések tucatjai, megtorlások és fosztogatások szegélyezték
útjukat. Az időnként önfejű és makacs Cserny által vezette alakulat „akciói” nem váltottak
ki osztatlan lelkesedést a kormányzótanács köreiben sem, hamarosan Kun Béla és
Vágó Béla is a feloszlatásukat szorgalmazta. A csoport tagjai – ahogy Böhm Vilmos hadügyi
népbiztos megvonta mérlegét – „lábbal tiporták a tanácsköztársaság törvényeit és
rendelkezéseit. Egyetlen jogalapjuk volt: állig föl voltak fegyverkezve.” Ennek eredményeképpen
pedig tevékenységük tulajdonképpen „kohója volt az ellenforradalmi elégedetlenségnek;
ha öntudatlanul is: szövetségesei voltak az ellenforradalmároknak”.14
A szabadon garázdálkodó csoportokkal szemben Böhm mint a hadsereg új főparancsnoka
(Korvin Ottóval és Jancsik Ferenccel egyetértésben) már április 30-án elrendelte,
hogy a Vörös Hadsereg vagy a Vörös Őrség hivatalos állományába nem tartozó valamennyi
„politikai terrorcsapat vagy más elnevezés alatt működő külön csapat haladéktalanul
föloszlatandó és az ott lévő katonák a vörös hadsereg kötelékébe besorozandók”.
A parancsnak ellenszegülőkre „rögtönítélő törvényszék” elé állítás várt.15 Az ily módon
feloszlatott Cserny-csoport május 19-én, Gödöllőn leadta fegyvereit, számos tagját
pedig a frontra vezényelték.16 De Cserny nem szűnt meg hatalmi tényező lenni, hanem
hamarosan új csapatot kapott, amellyel a Politikai Nyomozó Osztály kötelékeibe tartozott.
Ez a mintegy negyvenfős második Cserny-csoport a korábbi tevékenységét „űzte”,
nyomozó minőségében újra a hátországban folytatta önkényeskedéseit, számos esetben
a Szamuely Tibor vezette „Lenin-fiúkkal” közösen végrehajtva akcióit.17 A földosztás
elmaradását, az erőszakos rekvirálásokat és a kényszersorozásokat megelégelő lakosság
számos helyen ellenforradalmi megmozdulásokat szervezett a tanácsköztársasággal
szemben. Június 18-án vidéken (elsősorban a Duna–Tisza közében),18 június 24-én
pedig a fővárosban is felkelések robbantak ki. A Forradalmi Kor mányzótanács ezeken a
megmozdulásokon csak nagy nehézségek árán tudott úrrá lenni, az ellenszegülők leverésében
a Cserny és a Szamuely vezette csoportok is aktívan részt vettek. Ez a szerepvállalás
újabb legitimációt biztosított a terrorcsapatoknak, bizonyítva működésük létjogosultságát. Az újra megerősödő Cserny magának vindikálva a győzelmet, a terror további
fokozására és a leszámolások folytatására kért felhatalmazást Kun Bélához és a hadsereg
főparancsnoksághoz írott levelében. Álláspontja szerint: „Veszélyben a proletárdiktatúra!
Budapesten dühöng az ellenforradalom, s hogy nem diadalmaskodott, az kizáróan
az én embereim érdeme […] Ezen utolsó három nap megmutatta, hogy véres kézzel
kell átgázolni és vérbe kell fojtani minden ellenforradalmat […] Lenni vagy nem
lenni, ez most a kérdés! Ne tétovázzunk, fogják keményen kezükbe a gyeplőt.”19 A rövid
ideig hezitáló kormányzótanács végül – a csoport túlságos megerősödésétől tartó szociáldemokratáknak
engedve – az osztag lefegyverzését határozta el. A fegyvereket elvették,
a tagokat pedig Cserny-zászlóalj néven a frontra küldték. A rövid frontszolgálat után,
július közepén azonban a különítmény már újra Budapesten volt. Hazahozatalát maga
Kun Béla kezdeményezte, aki az egységet a hátország fokozottabb biztosítására és az
engedékenyebb jobboldali szociáldemokrata politikusokkal szembeni erőfelmutatásra
akarta használni. Cserny embereinek segítségével sikerült megakadályozni egy Kun
Bélával szembeni puccsot is, igazi bevetésre azonban már nem maradt idő.
A „Lenin-fiúk” akciói döntő többségükben célzottak voltak. A forgatókönyv többnyire
a következő volt: ahol a tanácsköztársaságot és a proletárdiktatúrát veszély fenyegette,
oda leutazott Szamuely Tibor a páncélvonatán, a helyszín „pacifikálásához” szükséges
mennyiségű Lenin-fiúval, vörösőrrel. A „vétkeseket” – többnyire statáriális úton,
jogszerű bíróság és a legelemibb legális háttér látszata nélkül – kivégezték. A vörösterror
áldozatává váltak ily módon a rendszerrel alapvetően (ab ovo) szemben álló régi
rend hívei: a polgárság, a közép- és kisbirtokosok, de még a rekvirálások, az erőszakos
sorozások miatt elégedetlen kis- és szegényparasztok is.
Alig fél évvel a kommunista rendszer bukása után, már 1920 elején megkísérelték a
vörösterror áldozatainak a lehető legaprólékosabb összegyűjtését és dokumentálását.
A feladatot Váry Albert budapesti királyi főügyész vállalta, munkája eredményeképpen
pedig 587 főre taksálta a halálos áldozatok számát.20 Az áldozatok „bűne” döntő többségben
azok „ellenforradalmi magatartása” volt – az új rendszerrel szemben. Néhány
esetben azonban találunk köztörvényes cselekedetek – lopások, betörések vagy fosztogatások,
illetve kémkedés miatt – végrehajtott halálos ítéleteket is. Az áldozatok száma
azonban mindenképpen túlzó, Váry adatgyűjtését számos helyen pontosítani szükséges.
A vörösterror elszenvedőinek mintegy fele valóban a vöröskatonák, illetve különféle
terrorcsapatok szadista akcióinak esett áldozatul: ez így volt Szolnokon, Csornán, Solt -
vadkerten, Püspökladányban, Solton és a tanácsköztársaság befolyási övezetéhez tartozó
más helyeken is. Fontos distinkció azonban, hogy az áldozatok közel másik fele fegyveresen
is szembeszegült az új renddel, ezek jelentős része pedig klasszikus lövöldözésben
vesztette életét. Ilyen összecsapásokra került sor Sopronban, Dunapatajon, Kecelen és Muraszombatban is. A levert ellenforradalmi mozgalmak után rendszerint a
helyszínen még többeket is megkínoztak, börtönbe csuktak vagy kivégeztek. Az ilyen
utólagos statáriális eljárások célja a megtorlás és a további szervezkedésektől való elrettentés
volt. A vöröskatonák, a Lenin-fiúk és egyéb osztagok megjelenése szinte sehol
sem váltott ki osztatlan lelkesedést, a lakosság idegenkedett az új fegyveres csoportoktól.
Az áldozatok között találunk olyanokat is, akiket korábbi sérelmek kiváltotta bosszúból
gyilkoltak meg, vagy mert „viselkedésükkel” provokálták valamelyik karhatalmi alakulat
tagjait. Továbbá előfordult, hogy valakit tévedésből lőttek agyon, vagy a lövöldözést
részeg katonák kezdeményezték. Az előbbire került sor Páhiban, utóbbira pedig
Rácalmáson és Sajóvelezden. Váry ugyanakkor olyan sajnálatos eseteket is a vörösterror
„számlájára” írt, ahol az áldozatokat a tömeg lincselte meg (például Herincsén), vagy a
vöröskatonák és a benyomuló román hadsereg (Szabolcsban), esetleg az ellenforradalmi
felkelők és a vöröskatonaság közötti tűzharcnak váltak áldozataivá. Az áldozatokat
összesítő regiszterben még olyan megdöbbentően abszurd leírásokkal is találkozunk,
amikor a meggyilkolt téves helyzetfelismeréséből fakadóan vált áldozattá. Erre példa az,
amikor Csepelen és Solton is az áldozat az őt igazoltató vöröskatonákat „fehéreknek”
nézte, és eszerint viselkedett.
Új, addig ismeretlen jelenség volt, hogy a hatalom – a további konszolidáció biztosítása,
valamint a várható ellenállási gócok lecsendesítése érdekében – a lakosság köréből
sokakat preventív célból lefogatott, és pincékbe zárt. Ezek a túszszedő akciók a fővárosban,
majd ennek nyomán vidéken is főként egyes helyi elitcsoportokat, vezéregyéniségeket és
főbb véleményformálókat céloztak meg. A szembeszegülést ezek a megelőző csapások számos
esetben már csírájukban elfojtották, ugyanakkor nyilvánvalóan csak fokozták a kommünnel
szembeni ellenérzéseket. Böhm ezeket a túszszedő akciókat „erkölcstelen”, barbár
cselekedeteknek minősítette visszaemlékezésében, amelyek nélkülözték az „erkölcsi
jogosultságot”, és igazi hasznot nem hajtottak a tanácsköztársaságnak.21 Ilyen lefogásoknak
vált áldozatává a korábban háromszor is miniszterelnökként tevékenykedő Wekerle
Sándor, a korábbi miniszterek közül pedig báró Szurmay Sándor, báró Szterényi József,
valamint a később miniszterelnök Huszár Károly és Simonyi-Semadam Sándor is. A túszszedő
akciók további áldozatai egyéb miniszterek mellett a felsőházi tagok, a felsőpapság,
valamint a bankszektor prominensei, esetlegesen egyes mérvadó folyóiratok főszerkesztői
vagy más véleményformálók közül kerültek ki.22 A túszul ejtettek száma körülbelül 500
főre taksálható, döntő többségük pedig már május végén kiszabadult. Ezek a korábban
elképzelhetetlen cselekedetek mély nyomokat hagytak az áldozatokban, akik számos esetben
el is túlozták szenvedéseik mértékét. Böhm nek abban valószínűleg igaza van, hogy a
letartóztatott főbb prominensek közül néhányan csupán személyes szabadságukban voltak
korlátozva, Wekerle és mások is a rövid gyűjtőfogházi tartózkodás után továbbra is megkülönböztetett
bánásmódban részesültek (Wekerle immár a Park szállóban elszállásolva), és
számos kiváltságot élvezhettek.23
Minden elnyomás ellenére 1919 nyarától a hátország egyre erőteljesebben fordult
szembe a rezsimmel. A Vörös Hadsereg románokkal szembeni támadása pár nap alatt
összeomlott, a román csapatok átkeltek a Tiszán, és akadálytalanul özönlöttek a főváros
felé. Ezzel nemcsak a Forradalmi Kormányzótanács, de a kommunista kísérlet sorsa is
megpecsételődött.
A román királyi csapatok garázdálkodásai
A kommün bukásakor Magyarországon több hatalmi-politikai központ jött létre,
azonban ezek egyike sem uralkodott az ország egésze fölött. Az ország tekintélyes
részén a román hadsereg irányította a közigazgatást, Budapesten pedig rövid életű
„szakszervezeti” kormány alakult. A Nyugat-Dunántúlon és Bécsben ellenforradalmi
csoportok tevékenykedtek, Szegeden pedig ellenforradalmi kormány állt fel. A már
addig is kaotikus viszonyokat a Szeged–Baja–Pécs vonaltól délre francia és szerb megszállás
tetézte.
A korszakról szóló feldolgozásokban általában kevés szó esik a román királyi hadsereg
Magyarországon állomásozó csapataihoz köthető atrocitásokról, deportálásokról és
gyilkosságokról. Ez azért is furcsa, mert a román katonaság nemcsak a fővárost, hanem
1919 augusztusában a Dél-Dunántúlt leszámítva az egész országot megszállta. Ezeken a
területeken a román katonaság nemcsak a postát és a sajtót ellenőrizte, de lényegében
az egész politikai és katonai közigazgatást is gyakorolta.24 Az elfoglalt területek „megtisztítása”
mellett a megszállók szinte rögtön elkezdték a fellelhető javaknak, mindenekelőtt
a gabonatermésnek, az állatállománynak, a közlekedési eszközöknek, a vasúti
járműveknek, de még egyes gyárak komplett gyártósorainak és gépparkjának a szisztematikus
összegyűjtését és Romániába szállítását. Ezeket háborús jóvátétel címén kobozták
el, vagy csapataik ellátására hivatkoztak.25 A kijárási tilalom bevezetése, a cenzúra és
a román hadsereg erőszakos megnyilvánulásai számos esetben a lakosság ellenállásába
ütköztek, így több helyen is összetűzésekre került sor a megszálló alakulatok és a civilek
között. A levert szembenállások után rendszerint botozások, bebörtönzések vagy gyilkosságok
is történtek. Kisvárdán és Jászszentandráson a helyi direktórium tagjait a
román katonaság egységei végezték ki, másutt – így például Nyégerfalván vagy a szomszédos
Köröstárkányban – reguláris és félkatonai román alakulatok rendeztek vérfürdőt
a lakosság körében. Csak ez utóbbi helyen mintegy 80-90 főre teszik a halálos áldozatok
számát. Politikai okokból Hódmezővásárhelyen körülbelül 50-en, Vácon pedig
majdnem 60 fő veszítette életét. A Vörös Hadsereg katonái közül is többen meghaltak.
Monoron például – ahol a román hadsereg megtámadott egy katonákkal teli vonatot –
53 vöröskatonát végeztek ki. Az áldozatok pontos számát nem tudjuk, azok szisztematikus
összegyűjtésére mindmáig senki sem vállalkozott. Az antant utasításainak engedelmeskedve
a román hadsereg csak 1919. november 14-én ürítette ki a fővárost, míg a
Tiszántúlról csak 1920 áprilisában vonultak ki.
A fehérterror
A rövid életű aradi ellenforradalmi kormány után az ország „visszafoglalásának” kiindulópontjává
a franciák által megszállt Szeged vált. A város központi helyet foglalt el az ellenforradalomban:
az ide sereglő emigráns politikusok, katonatisztek és menekültek számára
szinte kultikus központtá lett. Szeged – bár működtek benne a tanácsköztársaság helyi szervei
– kívül esett a kormányzótanács hatókörén, ezért a hatalomátvételt, illetve a visszatérést
sürgető és tervezgető politikusok számára ideális helynek számított.26 Az itt kiötlött ún.
„szegedi gondolat” a különböző konzervatív, antikommunista, nacionalista és részben antiszemita
– érzelmileg erősen túlfűtött – ideológiáknak volt az elegye.
A nyár folyamán Szegedre sereglő tisztekből és a verbuvált környékbeliekből az el -
len forradalmi kormány többé-kevésbé ütőképes hadsereget (Nemzeti Hadsereg) állított
fel, ennek a vezetését pedig a világháborúban kitűnt, nagy tekintélynek örvendő Horthy
Miklósra bízta. Júliusban már mintegy ötezer fős alakulat állt rendelkezésre, melynek
több mint felét tisztek alkották.27 A rendelkezésre álló tartalékos – és tényleges – tiszteket
június elején 100-150 fős, ún. tiszti századokba szervezték.28 A felállított hadsereg
tagjainak nézeteit szélsőséges radikalizmus, nacionalizmus, antikommunizmus, irredentizmus
jellemezte.29

A berendezkedő ellenforradalom szinte valamennyi résztvevője szükségesnek tartotta
a politikai ellenfelek, főként pedig a tanácsköztársaság szereplőinek vagy kiszolgálóinak
felelősségre vonását. Egyes megtorló akciók már Szegeden lezajlottak, az augusztus
elején a Dunántúlra vonuló csapat ténykedését pedig ugyancsak számos kivégzés kísérte.
Az áldozatok között vöröskatonákat, egykori direktóriumi tagokat, legtöbb esetben
pedig a kommünben semmilyen szerepet nem játszó (sokszor zsidó származású) személyeket
találunk. A gyilkosságok elkövetőinek magyarázatában a fehérterror közvetlen
válasz volt a vörösterror diktatúrájára, ezért a vörösterror nélkül nem is érthető meg
egészen. E két jelenség sorsa összefonódik. A gyilkosságok végrehajtásában és az arra
való buzdításban főleg volt katonatisztek jeleskedtek. A fehérterror nem volt elképzelhető
a jellegadó katonaság, a különítményesek, a Nemzeti Hadsereg tagjai nélkül. Kö -
zülük is a leghírhedtebbek talán Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván
voltak.30 Közülük Prónay az, akinek egészen rendkívüli szerepe volt a lezajlott atrocitásokban,
személyes habitusának és nézeteinek köszönhetően ugyanis – Gömbös Gyula
mellett – neki alakult ki kivételesen jó kapcsolata Horthyval. Keserűen írja Prónayról
az első hadseregparancsnokság vezérkari főnöke, Shvoy Kálmán, hogy „teljesen hatalmába
kerítette Horthyt, nem engedelmeskedett senkinek, állam volt az államban, és
rengeteg bajt csinált, sok szégyent hozott a honvédség nevére. Századában sok rovott
múltú, tiszti mivoltát igazolni nem tudó alak volt, akik minden aljasságra képesek voltak.
Ennek a századnak […]volt a műve, hogy Szegeden emberek tűntek el, akiket megölve,
megdrótozva dobtak a Tiszába. Ezt mindenki tudta, de ellene nem tett senki semmit
[…] Mi, a hadseregparancsnokság […] lépéseket tettünk ezen kihágások megtorlása
és megszüntetése érdekében, de le lettünk intve, s Prónay és különítménye közvetlen
a »fővezér«-nek rendeltetett alá.”31 De nemcsak Prónay alakulatával voltak problémák,
az Ostenburg-Moravek Gyula vezette különítmény és a Héjjas-csoport is hamarosan
elhíresült szadista módszereiről. A gyilkosságokról Horthy is értesült, és rendelkezett a
különféle retorziók és „kilengések” megszüntetéséről – ugyanakkor azok elkövetőivel
szemben nem lépett fel. 1919 novemberében a zsidósághoz kötődő Múlt és Jövő című
folyóiratban közölt interjúban a „felelőtlen elemek”, „bűnösök”, „tettesek” és „uszítók”
kézre kerítését és haditörvényszék elé állítását ígérte. Ezek csak szavak maradtak. Abban,
hogy Horthy ténylegesen nem vonta felelősségre a gyilkosságok elkövetőit, a katonáival
való szolidaritása és az ellenforradalmárok közötti nagyfokú egymásrautaltság játszhatott
szerepet. Ezt – minden bizonnyal – a bolsevizmusról kialakított egyaránt lesújtó véleményük
is csak erősítette.32 Éppen ezért Horthynak a „túlkapások”megbüntetésében
tanúsított passzív magatartása ellenére sem csökkent a népszerűsége. Ellenkezőleg:
nimbusza még nőtt is.33
Kétségtelen, hogy a fehérterrorral kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés Horthy
Miklós személyes felelőssége. Prónay visszaemlékezéseiben leírta, hogy a későbbi kormányzó
személyesen engedélyezte neki radikális akciók lebonyolítását, írásos parancsba
adni ugyanezt viszont már nem volt hajlandó.34 Prónay legitimista meggyőződése és
egyre inkább önálló – a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen –, kínos
szerepvállalásai miatt viszonya később megromlott Horthyval. Így ide vonatkozó – a
fővezérre rossz fényt vető – megjegyzései szándékosak is lehetnek. 1919-ben Horthytól
nem állt távol egy erőskezű rendteremtés levezénylése vagy egy diktatórikus berendezkedés
kialakítása. Ugyanakkor tény, hogy a későbbi kormányzó felelősségét alátámasztó
írásos dokumentum mindmáig nem került elő. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy Horthy
sosem tagadta a gyilkosságok megtörténtét. De véleménye szerint ezeket a lakosság egyes
csoportjainak, valamint a hadsereg tagjainak visszavágási vágya indukálta, az ország
jövőjének biztosítása és a majdani konszolidáció ezt előfeltételezte és indokolta.
Horthyt október elején politikusokból és magas rangú közhivatalnokokból álló delegáció
kereste fel Siófokon, hogy rávegyék a vésztörvényszékek felszámolására és a további
erőszakos cselekmények beszüntetésére. A fővezér a tervezett budapesti bevonulást illetően
ígéretet tett, hogy „Pogrom nem lesz! De néhányan fürödni fognak!”35 Egy leendő
koalíciós kormány elfogadására és az erőszakkal való felhagyásra kérte a párizsi békekonferencia
legfelsőbb tanácsának budapesti brit diplomatája, Sir George Clerk és a
magyarországi pártok képviselőiből felállított delegáció is. A kormányzó későbbi, estorili
magányában született visszaemlékezésében sem hallgatott a lezajlott gyilkosságokról

és erőszakos akciókról. Ahogy fogalmazott: „semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem
azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek
abban az időben, amikor csak acélseprű tisztíthatta meg az országot”. Fontosnak tartotta
ugyanakkor azt is leszögezni, hogy „egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott
parancsot a fővezérség”. Egy róla szóló munkából pedig kiemelte, hogy ha „a vezető a
maga nagy célját el akarja érni, nem szabad holmi csekélység miatt leintenie előrerohamozó
csapatát, melynek lendületét és áldozatkészségét minden helyzetben fenn kell tartania,
vagy hatáskörüket túllépő tisztjeit mindjárt szigorúan megrendszabályoznia, sőt
esetleg agyon is lövetnie. Ezzel ugyanis csak a lázadás veszélyét vagy még annál is roszszabb
következményeket idézne elő. Nagyon is puhaszívű ember semmiképpen sem
alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen… A földre rászabadult poklot
még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.”36
A Dunántúlra vonult Prónay már az első helyszínen, Szatymazon „rendcsinálásba”
kezdett. Ártatlanul megkínzott áldozatok, felakasztott direktóriumi tagok, kivégzett zsidók
szegélyezték az útját. Hasonló atrocitások zajlottak le Tamásiban, Dunaföldváron,
Balatonfőkajáron, Celldömölkön és Ráckeresztúron is. Siófokról Prónay azt írta: már
annyira megszaporodtak a letartóztatott foglyok, hogy „éjjelenként sokat kellett közülük
a Balaton fenekére küldeni, hogy az utánuk következőknek helye legyen”.37 Véleménye
szerint csak az ilyen akciók eredményezhették a „régi jó viszony helyreállítását uraság és
cselédség között”.38 Ugyanez a megtorló tevékenység folytatódott Dunapatajon, Tabon
és Csurgón is. Eközben más alakulatok is hozzákezdtek az egykori munkástanács-vezetők,
vöröskatonák, zsidók – többnyire teljesen ártatlan személyek – felelősségre vonásához.
Lepsényben, Tolnában, Pakson, Simontornyán és Ozorán a különítményesek
többeket felakasztottak. Pápán és Siófokon internálótáborokat állítottak fel a foglyok
számára. Az első országos hírű gyilkosságnak a szekszárdi direktórium kivégzése számított.
Az egyes helyszíneken – a forradalmi törvényszékek mintájára – ún. vésztörvényszékeket
állítottak fel, katonai és polgári vezetők bevonásával. Az ítéletek célja a példamutatás
és a leszámolás volt, a koncepciós aktusok során az áldozatoknak a legelemibb
jogi lehetőségeket sem biztosították. Egyes útjukba eső helységekbe – ahogy Prónay is
írja – számos esetben már előre küldtek civileknek álcázott katonákat. Ők váltak azután
a tanácsköztársaság helyi képviselőinek bűnhődését szorgalmazó csoportok fő hangadóivá.
Az így megrendezett „népítéletek” során ugyancsak sokan váltak áldozatokká.
A vörösterrorral ellentétben a fehérterror során többé-kevésbé szervezett számonkérésekre
került sor, ugyanakkor sokan váltak ártatlanul és véletlenül is áldozattá.
Prónay naplójában nemegyszer leírta, hogy egy adott helyszínen járva, pusztán „meghívásra”,
a szomszédos birtokos „átüzenésére” mentek „rendet tenni” az izgága cselédség,
a zsidóság, volt kommunisták között. Volt, hogy a gyilkosságokat feljelentés vagy egy régi

Az antikommunizmus mellett új jelenség volt, hogy a fehérterror antiszemita indulatokból
is táplálkozott, mivel a népbiztosok többsége (mintegy 60 százaléka) zsidó származású
volt.41 Ez a vidéki direktóriumi tagokat kevésbé jellemezte. A népbiztosok és
más vezetők a tevékenységüket ugyanakkor nem vallási, hanem személyes meggyőződésből
végezték. Sokakat a háború idején meggazdagodott, zsidó származású hadseregszállítók
arroganciája irritált. A zsidóság egészét – a világháború borzalmaiért és a forradalmakért
– kárhoztató kollektív vád mindvégig a terror egyik erős jellemzője volt.
Antiszemitizmus a világháború előtt is létezett Magyarországon, de igazán jelentős
tényezővé, mozgósító erővé alatta és közvetlenül utána vált.
Akárcsak a vörösterror esetében, a fehérterror áldozatainak számáról is radikálisan
eltérő számokkal találkozhatunk. Az emigrációba kényszerült egykori forradalmi vezetők
főleg Bécsben megjelenő visszaemlékezéseikben, röpirataikban és cikkeikben élesen
támadták a berendezkedő ellenforradalmi rendszert. Álláspontjuk igazolásaként pedig
jelentősen eltúlozták az áldozatok számát. Pogány József és Böhm Vilmos nyomán terjedt
el a köztudatban az a kétségkívül roppant túlzó megállapítás, hogy a fehérterror
több mint ötezer halálos áldozattal járt, ezenkívül mintegy hetvenezer embert zártak
börtönbe, és a politikai okokból emigráltak száma pedig meghaladta a százezret.42 Ezzel
szemben a Horthy-rendszerrel szimpatizáló hazai szerzők ellenpropagandájukban vagy
tagadták a fehérterrort, vagy pedig a történtekért a felelősséget a tanácsköztársaságra
hárították.43 1945 után a marxista történetírás a magyar emigráció „leleplező” munkáit,
publicisztikáit tette meg a Horthy-kép alapdokumentumaivá. A fehérterror így újra
megjelent a köztudatban, és az ellenforradalmi rendszer egyik általános jellemzőjévé
vált. Egy 1951-ben, a Magyar Dolgozó Pártja által kiadott füzetben már hatezerre taksálták
az áldozatok számát, egy 1952-ben megjelentetett politikai brosúrában pedig
tízezerre.44 A történtek csak a nyolcvanas évektől váltak többé-kevésbé kutathatóvá.
Manapság a történészek többsége többnyire ezer és kétezer fő közé teszi az áldozatok
számát.

A fehérterror egyik legfontosabb forrása a Magyar Szociáldemokrata Párt által 1919
őszén felállított, a politikai foglyok védelmére létrehozott jogvédő iroda anyaggyűjtése.
Az anyag később kiegészült Fényes László újságíró és volt kormánybiztos újabb adatgyűjtésével.
Fényes 626 főt tudott összegyűjteni, de valószínűsítette, hogy körülbelül
még egyszer ennyi, azaz nagyjából 1200 és 1300 közötti lehet az áldozatok száma. Név
szerint 365 emberről lehet bizonyítani, hogy kétséget kizáróan a Nemzeti Hadsereghez
köthető tiszti különítmények okozták a halálukat; a pontosabb szám további kutatásokat
igényel. A fehérterror kutatásának másik fontos forráscsoportját a pesti izraelita hitközség
által végzett anyaggyűjtés alkotja.45 Ezt az üldözött zsidóság támogatására felállított
jogsegítő iroda munkatársai végezték el, az ügyvéd Dombóváry Géza vezetésével.46
Ebben további 38 áldozat azonosítható név szerint.47 A két forráscsoport adatait összesítve
azt látjuk, hogy körülbelül 400 fő esetében dokumentálható, hogy az elkövetők a
Nemzeti Hadsereg kötelékébe tartoztak.
1919 augusztusában a Friedrich-kormány miniszterelnöki rendeletben vezette be az
ún. gyorsított bűnvádi eljárás gyakorlatát. Ennek alapján a tanácsköztársaság alatt
működő bíróságok halálos ítéletei gyilkosságra való felbujtásnak minősültek, ráadásul
pusztán gyanú alapján bárkit le lehetett tartóztatni. A „kommunistaperek” számítottak
a leggyakoribb ügyeknek. Ezek révén is 1919 augusztusa és 1920 júliusa között közel 54
ezer ember ellen indult eljárás. A viszonyokat jól jellemzi, hogy a budapesti Gyűj -
tőfogház 1000 fogoly befogadására képes celláiban 1919 szeptemberében 2500 fő, októberben
pedig már 7500 fő raboskodott.48 Váry Albert maga is körülbelül nyolc-tízezerre
tette a letartóztatottak számát.49 A bíróságok több mint 100 halálos ítéletet hoztak,
de közülük utóbb „csak” 74-et hajtottak végre. A kivégzettek többnyire valamelyik
terrorcsapat tagjai vagy a vörösőrök közül kerültek ki.50 A tanácsköztársaság legtöbb
népbiztosa és népbiztoshelyettese ugyanakkor még idejében elhagyta az országot, így
megúszták a felelősségre vonást. Az itthon maradt tíz népbiztost bíróság elé állították,
és el is ítélték (rendszerint életfogytiglani börtönbüntetésre vagy halálra). Ugyanakkor
a szovjet vezetéssel folytatott hosszú tárgyalások eredményeképpen, 1922-ben egy nagyszabású
fogolycsere keretében a Szovjetunióba távozhattak.51

1919. november 16-án vonult be Budapestre Horthy Miklós. Sajátos fényt vet a be -
vonulás körülményeire, hogy a fővezért két oldalról a Prónay-zászlóalj tisztjei kísérték.
„De mennyivel szebb lett volna, ha Horthy nem gyilkosok, fosztogatók és rablóktól
körülvéve vonul be Pestre […] Horthy szereplésének, Budapestre történt bevonulásának
kétségtelenül ez volt a legzavaróbb szépséghibája. De a mögötte menetelő katonaság
soraiban is hány olyan ember menetelt, akinek vér tapadt a kezéhez!” – írta naplójában
Shvoy Kálmán.52 Még ugyanezen a napon mintegy 300 személyt – főként újságírót,
szociáldemokrata szimpatizánsokat – tartóztattak le a különleges alakulatok. A következő
hónapokban az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjai és Horthy különítményesei
számos magánakciót hajtottak végre a fővárosban, ezzel jelentős mértékben rontották a
választásokra való nyugodt felkészülést.53 Sok esetben előfordult, hogy fegyveres csoportok
a nyílt utcán békés járókelőket inzultáltak vagy vertek meg, rosszabb esetben
pedig le is tartóztattak.54
A választások lebonyolítása után az összeülő nemzetgyűlés legfontosabb célja az
államforma megállapítása és új államfő választása volt. A nemzetgyűlés végül 1920. március
1-jén Horthy Miklóst választotta Magyarország kormányzójává. A kormányzóválasztás
eufóriáját két körülmény is beárnyékolta. 1920. február 17-én az Ostenburg-
Moravek-különítményesek néhány tagja elhurcolta és brutálisan meggyilkolta a
Népszava két ismert szociáldemokrata újságíróját, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. A két
zsurnaliszta számított a Horthyval és a fehérterrorral szembeni harcos kritika leghíresebb
képviselőinek, így meggyilkolásuk óriási visszhangot keltett. A Beniczky Ödön belügyminiszter
által koordinált nyomozást Horthy leállíttatta, ő maga pedig védelmébe
vette az elkövetőket. A különítményesek razziáival szembeni tiltakozásként mintegy százezres
tömeg vett részt a két áldozat temetésén. A másik szépséghiba közvetlenül a kormányzóválasztás
aktusához kapcsolódott. A választás napján Horthy megbízható különítményesei
katonai kordont vontak a Parlament köré, néhányan pedig az épületben is
sorfalat álltak, és több képviselő számára megakadályozták az Országházba jutást.55
Mindezen újabb akciók kellemetlen helyzetbe hozták a Párizsban tevékenykedő magyar
békedelegáció képviselőit is. Apponyi Albert a hazai „kilengéseknek” a beszüntetésére
szólított fel, és figyelmeztetett, hogy a Magyarországról terjedő hírek a békedelegáció
munkáját és a magyar békefeltételekben követelt népszavazás eredményességét is veszélyeztethetik.
56


1920. január elején is tudottak voltak.
A budapesti bevonulás után rendelték el az állam biztonságára vagy a közrendre,
közbiztonságra potenciálisan veszélyt jelentő gyanús elemek őrizetbe vételét és lehetséges
internálását. Ez újabb jelentős változás volt a jogrendben. A Hajmáskéren, Zala -
egerszegen, Kistarcsán, Nagykanizsán, Dél-Budán felállított táborok rövid idő alatt
megteltek több ezernyi „kollaboránssal”.57 Az ezekben sínylődők száma több tízezerre
tehető. Az internáltak akár hosszú hetekig vagy hónapokig is raboskodtak az ellenük felhozott
vádak ismerete nélkül. (Az utolsó tábort csak 1924-ben számolták fel.58)
Visszaállították a lapok előzetes cenzúráját is, a felállított fegyelmi bizottságok pedig
tanárok, hivatalnokok és más alkalmazottak százait bocsátották el állásukból. A várható
megtorlásoktól sokan menekültek emigrációba, így súlyos veszteséget szenvedett a ma -
gyar szürkeállomány, a szellemi elit is. Távozott az országból Illyés Gyula, Kassák Lajos,
Korda Sándor, Mannheim Károly, Kármán Tódor, Teller Ede, Jászi Oszkár és még
sokan mások.59
A kormányzóválasztás – minden árnyoldala ellenére – a konszolidáció irányába tett
fontos lépésnek számított. Még ez évben sor került az Ébredő Magyarok Egyesületének
felfüggesztésére, más randalírozó különítményeket feloszlattak, vagy betagoltak a reguláris
hadseregbe. Horthy hozzájárulásával decemberben felszámolták az Ehrmann-telepen
és a Britannia szállóban állomásozó különítményes központokat. A tiszti csoportok
egykori vezetőinek zöme ugyanakkor a közélet további „zsidótlanítását” és a leszámolások
folytatását szorgalmazták. Csoportjaik marginalizálását nehezen viselték, így körükben
egyre inkább teret nyert egykori sorstársukban, a kormányzóban való csalódottság
is. Jelentős részük érezhetően képtelen volt beilleszkedni egy konszolidált rendszerbe.
Sokan emellett legitimista álláspontjuk miatt is szembekerültek a kormányzóval, így
húszas évek közepétől fokozatosan háttérbe szorultak.60
* * *
1919 januárjában összeült Párizsban a békekonferencia. Ugyanezen év a magyar történelemnek
az egyik legsötétebb fejezete: az ország rövid idő alatt súlyos csapásokon, nyomasztó,
represszív időszakokon ment keresztült. Honnan eredt ennyi brutalitás Ma -
gyarországon? A válasz valószínűleg rendkívül összetett. A jelenségsorozatban minden
bizonnyal leginkább az I. világháború játszott szerepet. A frontokon átélt borzalmak és az
ezek nyomán fellángoló erőszak legitim problémamegoldó aktusnak tűnt. A világháború
óriási cezúrát jelentett a 19. századi világképhez és a világról való felfogásához képest.


Arthur Marwick brit történész megfogalmazása szerint „a háború kolosszális pszichológiai
tapasztalat”, amelynek alapvető lenyomatai maradnak az emberi pszichében.61
A „nagy” háború után a nyers erő alkalmazása és az emberi élet súlyának semmibe
vevése működőképes problémamegoldásnak tűnt. Plasztikusan fogalmaz a Népszava
1919. január 1-jei vezércikkében. Eszerint: „öt évig dühöngött szabadon a vadállat az
emberben – Évek hosszú során át hozzászokott az emberi szem az öldökléshez, a vérnek
a látásához, az orr a vér szagához, a fül a sebesültek és haldoklók hörgéséhez. Nem gondolják
azok az urak, akik tapsoltak »hős« fiaink »vitéz tetteihez«, akik ujjongtak akkor,
ha valahol az ellenség hullahegyei meredtek az égnek, nem gondolják ezek az urak, hogy
a katona, aki megszokta az emberi élet semmibe vevését […] hogy az a katona az erkölcsi
nihilizmusnak ezeket az elveit magával viszi a polgári életbe?”62 Ugyanakkor a világháború
nyomasztó emlékei mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk a hátországban
lévő katasztrofális viszonyokat sem: a jegyrendszert, az elértéktelenedő pénzt, a
sorbanállásokat, az egzisztenciális bizonytalanságot vagy a szegénységet. A keserűséget
csak fokozhatta a megszállt (majd elcsatolt) területekről érkező menekültek tíz- és százezreinek
feltűnése. Mindeközben megbillent államhatalom, egymást váltó rezsimek,
gazdasági összeomlás, külső és belső válságok és időnként polgárháborús viszonyok jellemezték
a közéletet. Ezek a mozzanatok egymást felerősítve és kiegészítve – a nyilvánvaló
egyéni tényezőkkel együtt – vezethettek a vizsgált erőszakos cselekményekhez.
* A Kodolányi János Főiskolán, 2010. november 12-én rendezett, Fiatal történészek és társadalomtudósok konferenciája
című tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata. A szöveg várhatóan egy tanulmánykötetben
is megjelenik, a Modern Minerva Alapítvány és a Heraldika Kiadó gondozásában.
1 Az elmúlt években volt az 1918–20 közötti események kilencvenéves évfordulója. A teljesség igénye nélkül
szűkebb témánkat tekintve is születtek különféle összegzések és megemlékezések. A fehérterror két
leginkább ismert áldozatának (a Népszava két munkatársának), Somogyi Béla és Bacsó Béla halálának az
emlékére konferenciát szenteltek a Politikatörténeti Intézetben (http://gondolkodjunkegyutt.hu/
spip.php?article733). Ugyanitt zajlott le egy másik konferencia is az 1919–1920 közötti időszak vitás
kérdéseiről (www.polhist.hu/index.php?option=com_jevents&task=icalrepeat.detail&evid=55&Itemid=
4&year=2010&month=06&day=02&uid=7cf4521eb03ba8652cab254904cc846f). Az előadások egy része
utóbb tanulmányokban is megjelent a Múltunk 2010/3. számában. Romsics Ignác nagyon jól összefoglalta
a XX. Század Intézet és a Habsburg Történeti Intézet közös, 2009. június 15-én rendezett, Átvágva –
Rendszerváltoztatások és számonkérések címet viselő konferenciáján az időszak politikai fordulatait, ezek tartalmát és
a számonkérések különböző szintjeit (www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/a_konferencian_
elhangzott.html). A tanácsköztársaságról tanulmánykötet is megjelent: 1919. A Magyarországi Tanácsköztársaság és
az európai forradalmak, szerk. Krausz Tamás – Vértes Judit, L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa
Története Tanszék, Budapest, 2010.
2 Vö. SCHÖNWALD Pál: A Károlyi-per, Kossuth, Budapest, 1985.
3 Lásd ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, Budapest, 20013, 124.
4 Erről némileg elfogultan, de részletesen ír Dr. SARLÓS Béla: A Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékei,
Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1961.
5 A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai, VI/A, szerk. Gábor Sándorné – Hajdu Tibor –
Szabó Gizella, Kossuth, Budapest, 1959, 3–4.
6 A Vörös Őrséget Jancsik Ferenc (1882–1944) vezette. Eredeti foglalkozása vasesztergályos volt. A vi -
lágháborúban orosz hadifogságba esett, majd tagja lett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt ma -
gyar csoportjának. A tanácsköztársaság bukása után elítélték, de a későbbi fogolycsere keretein belül a
Szovjetunióba távozhatott.
7 BÖHM Vilmos: Két forradalom tüzében, Népszava, Budapest, 19462, 292–293.
8 Cserny József (1892–1919) eredetileg cipészsegéd volt, a világháborúban pedig már a haditengerészetnél
szolgált, majd 5 évnyi katonáskodás után Szovjet-Oroszországba szökött. Egy agitátorképző iskola elvégzése
után hazatért és a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) fegyveres őrségéhez szegődött. A proletárdiktatúra
alatt az általa vezetett csoport kitűnt különös kegyetlenkedéseivel és gyakori gyilkosságaival.
A kommün bukása után elfogták és 1919 decemberében kivégezték. Róla bővebben BÖHM: I. m., 292–296;
http://hu.wikipedia.org/wiki/Cserny_J%C3%B3zsef. – Szamuely Tibor (1890–1919) eredetileg újság -
íróként tevékenykedett, majd a fronton fogságba került és Szibériában volt hadifogoly. Itt ismerkedett meg
Kun Bélával, hazatérte után pedig a KMP KB és a Vörös Újság szerkesztőbizottságának tagja lett. A tanács -
köztársaság alatt hadügyi népbiztoshelyettesként és közoktatásügyi népbiztosként dolgozott. Terror -
különítménye, a „Lenin-fiúk” a diktatúra legrettegettebb alakulatának számított. A kommün bukása után
menekülni kényszerült, és az osztrák határ közelében öngyilkosságot követett el (tartja magát egy olyan
nézet is, hogy a magyar csendőrség lelőtte). Roppant elfogult bemutatása SIMOR András: Így élt Szamuely Tibor,
Móra, Budapest, 1978. – Korvin Ottó (1894–1919) banktisztviselőként dolgozott, a Galilei-kör tagja és
különböző háborúellenes illegális csoportok szervezője volt. A KMP egyik alapítója és a Központi
Bizottság tagja. A tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának volt a
vezetője. A kommün bukása után elfogták és nyolc társával együtt kivégezték. Elfogult, politikailag motivált
bemutatása SIMOR András: Így élt Korvin Ottó, Móra, Budapest, 1977.
9 Ez a tanácsköztársaságnak az orosz-szovjet orientációja miatt a szimbolikájában preferált vörösnek a
használatából eredt. A „vörös” egészében véve magát a szocialista munkásmozgalmat és forradalmiságot
jelképezte.

10 HAJDU Tibor: Katonák, hivatásos tisztek szerepe a magyar és az orosz forradalmakban (1917–1921), Történelmi Szemle
2009/4., 532.
11 Lásd Uo., 533.
12 KONOK Péter: Az erőszak kérdései 1919–1920-ban. Vörösterror – fehérterror, Múltunk 2010/3., 76–77.

13 Vörös Újság 1919. február 11.
14 BÖHM: I. m., 293.
15 Uo., 294.
16 A csoport fegyveres erejét jól tükrözi a lefegyverzésükkor leadott fegyvereik és lőszereik mennyisége,
amelyek négy vagont is megtöltöttek. A csoporttól többek között 6 aknavetőt, 7 gépfegyvert, 130 láda kézigránátot,
807 láda aknavető- és ágyúlőszert, illetve 8 személyautót és 6 teherautót is elkoboztak.
17 A „Lenin-fiúk” elnevezés a két világháború között a karhatalom általános megnevezésévé vált, de eredetileg
csak a Szamuely vezette csoport tagjaira vonatkozott. Az elnevezés Szamuelynek egy májusi – Leninnél
történt – látogatásából eredt, aki jelvényeket küldve fejezte ki elismerését a hazai karhatalmi csoportok
tevékenységét illetően. Lásd KONOK: I. m., 78.
18 A Duna–Tisza közi ellenforradalmi megmozdulásokról lásd ROMSICS Ignác: A Duna–Tisza köze hatalmi-politikai
viszonyai 1918–19-ben, Akadémiai, Budapest, 1982, 122–164.
19 Idézi BÖHM: I. m., 295.
20 Dr. VÁRY Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1920–1923 között több kiadásban, az 1923. évi
kiadás reprintje: Hogyf Editio, Budapest, 1993.
21 BÖHM: I. m., 299.
22 A túszszedő akciók áldozatainak „élményeiről” informál Somogyi Zoltánnak a Horthy-kor szellemében
fogant – éppen ezért elfogultságoktól sem mentes – összefoglalása: SOMOGYI Zoltán: A rémuralom napjaiból –
Túszok és egyéb történetek, Pátria, Budapest. 1922.
23 BÖHM: I. m., 300–301. A foglyok sanyarú mindennapjairól lásd FÉNYES László: A tuszok napjaiból. Föl -
jegyzések, Fényes László Hetilapja 1919. október 23., 17–20; 1919. október 23., 18–23.
24 ROMSICS: Magyarország története…, 134.
25 A román hadsereg jelenlétét és szerepvállalásait jól dokumentálja naplójában a szövetséges katonai misszió
amerikai vezetője, Harry Hill Bandholtz tábornok: Harry Hill BANDHOLTZ: Napló nem diplomata módra –
román megszállás Magyarországon, Magyar Világ, h. n., 1993. A románok által megszállt fővárost mutatja be L.
NAGY Zsuzsa: A főváros román megszállás alatt, Budapesti Negyed 1994/2., 105–124.
26 BOKOR Pál: Szegedországtól Magyarországig. Visszaemlékezés a szegedi ellenforradalmi napokra 1919 [1939], reprint, Bel -
vedere Meridionale, Szeged, 2005; UJLAKI Antal: Szeged a forradalomban és a nemzeti föltámadásban, Szeged Városi
Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1921. A szegedi ellenforradalomról részletes dokumentációkat szolgáltat
KELEMEN Béla dr.: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez, szerzői kiadás, Szeged,
1923; PAÁL Jób: A száz napos szegedi kormány. Az ellenforradalom története, Budapest, 1919.
27 Ennek oka az volt, hogy a város környéki toborzások a parasztság körében nem jártak sikerrel, egykori
reguláris katonák, tábornokok és törzstisztek viszont folyamatosan érkeztek Szegedre, növelve a tisztikar
addig is relatív túlsúlyát.
28 Az ellenforradalmi hadsereggel foglalkozó, meglehetősen elfogult munka PATAKI István: Az ellenforradalom
hadserege. 1919–1921, Zrínyi, Budapest, 1973.
29 Jelezni szeretném, hogy az irredenta és antikommunista hangulatot teljesen legitim „életérzésnek” te -
kintem.

30 Prónay Pál (1874–1946?) középbirtokos család sarja volt. A Ludovika Akadémián végzett, a
világháborúban századosi rangig jutott. A tanácsköztársaság kikiáltása után került Szegedre, s tisztekből és
tartalékosokból ütőképes különítményt szervezett. Horthy közvetlen bizalmasa volt. Tiszti századának tagjai
számos gyilkosságot és önkényeskedést követtek el Szegeden, a Dunántúlon és a fővárosban. A nyugatmagyarországi
felkelés egyik szervezője és vezetője volt, ő kiáltotta ki az ún. Lajtabánságot. Nyílt legitimista
álláspontja miatt fokozatosan megromlott a viszonya a kormányzóval. A II. világháború idején, Budapest
ostromakor újra feltűnt, szabadcsapatot is szervezett, majd a budapesti kitöréskor szovjet fogságba esett, és
a Szovjetunióban hunyt el. – Héjjas Iván (1880–1950) a világháborúban tartalékos főhadnagyként szerelt
le. A fehérterrorista atrocitások egyik hírhedt alakja volt, nagy szerepet játszott a nyugat-magyarországi
felkelés kirobbantásában. 1926-tól fajvédő országgyűlési képviselőként tevékenykedett. 1938–39-ben az
ún. Rongyosgárda egyik vezetője volt, majd a II. világháború végén emigrált. Távollétében halálra ítélték,
így sosem tért haza. Spanyolországban halt meg. – Ostenburg-Moravek Gyula (1884–1944) a világ -
háborúból őrnagyként szerelt le, a tanácsköztársaság bukása után pedig Sopron csendőrparancsnokaként
tevékenykedett. Különítményének tagjai hajtották végre a fehérterror egyik legnagyobb visszhangot kiváltott
akcióját, a Népszava két munkatársának, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilkolását. Nyílt
legitimista álláspontja miatt IV. Károly második visszatérési kísérletekor az uralkodó mellé állt, ezért rövid
ideig börtönbe került. A nyugat-magyarországi felkelés egyik aktív szervezője volt, nagy szerepe volt
Sopron „megtartásában”. Amnesztiában való részesítését követően nyugdíjazták, különítményét pedig
feloszlatták.
31 SHVOY Kálmán Titkos naplója és emlékirata 1918–1945, s. a. r. Perneki Mihály, Kossuth, Budapest, 1983, 52.
32 Vö. Thomas SAKMYSTER: Admirális fehér lovon, Helikon, Budapest, 2001, 32.
33 A Horthy-kultuszról bővebben TURBUCZ Dávid: A Horthy-kultusz = A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948,
szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2009, 138–166.
34 Prónay Pál „ellenforradalmi naplójegyzeteiből” 1963-ban jelent meg egy válogatás. Visszaemlékezése
sajnos csonka, a három kötetből álló munka első kötete mindmáig nem került elő. A teljes anyag a
Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban található (PIL. VI. 973. f.). A kiadott részletek: A határban a
halál kaszál, szerk. Szabó Ágnes – Pamlényi Ervin, Kossuth, [Budapest,] 1963.
35 SAKMYSTER: I. m., 43. Ugyanezt támasztja alá Beniczky Ödön, a Friedrich- és a Huszár-kormány belügyminisztere
vallomásában, Az Újság hasábjain, 1925. október 4-én, lásd Iratok az ellenforradalom történetéhez,
I., szerk. Nemes Dezső, Szikra, Budapest, 1956, 195–197.

36 HORTHY Miklós: Emlékirataim, Európa–História, Budapest, 1990, 131–132.
37 A határban a halál kaszál, 132–133.
38 Uo., 113.
sérelem miatt hajtották végre. Az atrocitások Horthy Budapestre történő bevonulása
után is folytatódtak. A forrásokból kiderül, hogy szélsőséges esetben egy bíbor színű
nyakkendő, egy Ady-vers, valamelyik inzultált személyért való kiállás, „nem megfelelő”
újság megvásárlása39 – mind alapul szolgálhatott egy letartóztatáshoz, veréshez, adott
esetben gyilkossághoz.40

39 A liberális Est például ilyennek számított.
40 Lásd Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Fond 658. 10. 3. ő. e.
41 Erről bővebben GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001, 102–109.
42 POGÁNY József: A fehér terror Magyarországon, Arbeiter-Buchandlung, Bécs, 1920; BÖHM: I. m., 368.
43 Például GRATZ Gusztáv: A forradalmak kora, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935, 262–263.
44 „Hogyan éltek a dolgozók a Horthy-rendszerben”. Útmutató az alapfokú politikai iskolák vezetői és a propagandista
szeminárium vezetői részére, MDP KV, 1951/52. A tízezres számot közlő brosúráról csak közvetett
információink vannak Kajetán Endre munkájából, aki egyoldalú véleménye mellett a forráshivatkozásokat
rendre mellőzte: KAJETÁN Endre: Fehér terror? Vörös terror… azóta is!!, Szenci Molnár Társaság, Budapest,
2000, 30–31.


45 Az anyagot a Magyar Zsidó Levéltár őrzi.
46 SZABOLCSI Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931), MTA Judaisztikai Kutatócsoport,
Budapest, 1993, 287. A hitközség irodájába beérkezett dokumentumok egy részét az Egyenlőség című lap
is közölte. Például A dunántúli zsidóüldözések aktáiból – A pesti zsidó hitközség panaszirodájának jegyzőkönyvei, Egyenlőség
1919. szeptember 18., 1.
47 1919 októberében Dombóváry összefoglaló jelentést küldött a Friedrich-kormánynak, amelyben a be -
szüntetését követelte a zajló „embervadászatoknak”, és „igazságos és törvényes eljárást” kért mindenkivel
szemben. Lásd A pesti izraelita hitközség által a Friedrich-kormányhoz 1919. július 2-án fölterjesztett Jelentés, szerk. Dom -
bóváry Géza, h. n., 1919. 5. Magyar Zsidó Levéltár, „Fehérterror 1919”-es doboz.
48 GERGELY Ernő: Az Országos Munkásjogvédő Iroda története, Országos Ügyvédi Tanács – Budapesti Ügyvédi
Kamara, Budapest, 1985, 24.
49 VÁRY: I. m. (az önéletrajzi részben).
50 ROMSICS: Magyarország története…, 134.
51 Róluk és a perről RÉV Erika: A népbiztosok pere, Kossuth, [Budapest,] 1969.

52 SHVOY: I. m., 59.
53 A Magyar Szociáldemokrata Párt éppen ezért utóbb bojkottálta is a választásokat.
54 A fővárosban a Britannia szálló, a Mária Terézia kaszárnya, a Gyűjtőfogház, az Ehrmann-telep, a Rádayőrszoba
számítottak a leghírhedtebb központoknak. Akik ide kerültek, a legkülönfélébb kínzásoknak és
vallatásoknak voltak kitéve, sokan ezért nem is kerültek ki élve.
55 SAKMYSTER: I. m., 61.
56 Apponyi levele akkora felháborodást váltott ki, hogy az éppen bemutatkozó Simonyi-Semadam Sándor
miniszterelnök majdnem megbukott, és kénytelen volt Apponyi álláspontjától elhatárolódni, lásd PETHŐ
Sándor: Világostól Trianonig, Enciklopédia, Budapest, 1925, 222. Ugyanakkor a várható békefeltételek már

57 PINTÉR Jenő: A Horthy-korszak büntetőjogáról. Tanulmányok a Horthy-korszak államáról és jogáról, Közgazdasági és Jogi,
Budapest, 1958, 190.
58 Egy ilyen internálótábor viszonyait mutatja be Hajmáskér, írta egy internált, Bécsi Magyar Kiadó, Bécs,
1920.
59 ROMSICS: Magyarország története…, 134. Az emigrációról legújabban ORMOS Mária: Agyműtét, 1919. Magyar
kérdőjelek a 20. század elején, Múltunk 2010/3., 46–72.
60 Kivételnek számít Héjjas Iván, aki 1927–1931 között országgyűlési képviselő volt.

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.