Megjelent a Kommentár 2021/3. lapszámában
Hegedűs Zoltán

2020-ban véget ért a 20. század. A koronavírus-járvány rég nem látott kataklizmaként tört rá az egész világra. Tavaly nyáron még mindenki abban reménykedett, hogy a vírus, ahogy jött, úgy megy is: egy gyors roham, és vége. Aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Mindenki visszakapja a régi, megszokott életét. A nyugati ember ismét ugyanolyan vehemenciával vetheti bele magát a csúcsra járatott élményszerzésbe: egyszerre lehet a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosa úgy, hogy a fogyasztási javainak a nagy részét több ezer kilométerről hozatja magának, és amúgy évente többször megkerüli a földet repülővel – avokádókrém és tengerparti nyaralás.

 

Megjelent a Kommentár 2021/2. lapszámában

Valamikor, mondjuk 1945 után, a demokráciának sok legitim változata létezett. Manapság viszont csak a liberális demokráciát fogadja el a fősodor. Mi történt? A nem kifejezetten liberális áramlatok visszaszorultak, elsősorban, pontosabban elsőként a szociáldemokrácia, mégpedig a ’70-es évek kormányozhatatlansági válsága következtében, valamint a kommunizmus összeomlása miatt. A kereszténydemokrácia erre a helyzetre csak lassan talált választ. A fő kérdés továbbra is az: hol húzható meg a határvonal jobb és bal felé?

 

Megjelent a Kommentár 2021/1. lapszámában

Az egykori Jugoszlávia nyolcadikos földrajztankönyvének az elején az állt, hogy Jugoszlávia balkáni, mediterrán és közép-európai ország. Jugoszlávia azóta már politikai értelemben nincs, de a Vajdaság, ha másként nem is, földrajzi értelemben közép-európai, míg Szerbia más régiói közül a legtöbb „nyugat-balkáni”. A Balkánon senkinek, de Szerbia egészének, sőt a többi országnak se mindegy, hogy mi történik a térségben. A kérdések pedig sorjáznak: milyen befolyása lesz az USA-nak a térségben, ugyanez vonatkozik Oroszországra és Kínára is. Európán belül Németország szerepe a legérdekesebb. Végül az sem érdektelen, hogy a szomszédos kis és közepes országok miképpen szövetkeznek, és miképpen versenyeznek a tőkepiacion. Egy bonyolult politikai játszma ez, amelyben a magyarságnak, Magyarországnak és az egész nemzetnek, benne a kisebbségi magyarságnak is, az az érdeke, hogy valamilyen win-win szituáció bontakozzon ki.

 

Megjelent a Kommentár 2020/4. lapszámában

Március 16-án délelőtt még volt egy megbeszélésem. Fekete kardigánt és fehér inget vettem fel, és szokásosan a bordó nyakkendőmet. Aztán összepakoltam, és másnap előbb egy hétre, majd végül a pandémia okozta leállás (a "karantén") idejére hazaköltöztem a szülővárosomba, Hajdúnánásra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy többé-kevésbé egyébként is kétlaki életet élek Nánás és Debrecen között. Azon utolsó generációk egyikéhez tartozom, akik még ebben a hajdúvárosban, a Magyar úti szülőotthonban születtek, amely utcában egyébként anyai nagyszüleim is éltek. Egy ideje azonban már senki sem születik Hajdúnánáson; az intézmény "funkcióváltáson" esett át, s az ezredforduló óta ápolási intézetként működik. A régi épület falai állnak, csak az élettel kapcsolatos feladatok iránya változott meg. Ha az elmúlt három évtizedre gondolunk, akkor ez a váltás mise en abymeként mutatja a magyar vidék sorsát.    

 

Megjelent a Kommentár 2020/3. lapszámában
Hegedűs Zoltán

Az új évtized rég nem látott kataklizmával indult. Újév napján senki sem gondolta, hogy néhány héten belül elnéptelenednek az utcák, kiürülnek a boltok, és az emberek a négy fal közé húzódnak vissza. Persze egy járvány a történelemben egyáltalán nem számít rendkívülinek, de a nyugati civilizáció elhitte, hogy a jólét megingathatatlan, a történelemnek meg már amúgy is vége. A nyugat gondolkodásában általánossá vált, hogy egymaga irányítja a sorsát. A gondviselés maximum egy jelentéktelen mellékszereplővé vált a fogyasztással csúcsra járatott élményéletben. A sztárjövőbelátók már azt vízionálták, hogy miután az emberiség legyőzött minden éhínséget, háborút és járványt, hogyan válhat istenné. Mint Bábel tornya építése óta annyiszor a világtörténelemben, az ember elhitte, hogy homo deusszá válhat. Aztán jött egy apró, szabad szemmel nem látható ellenség, egy mikroorganizmus, és átalakította a gondolkodást szinte egyik napról a másikra. A történelem újra kilépett a tankönyvekből. Néhány hét leforgása alatt több millió embert fertőzött meg a rejtélyes kór, és több százezer ember halt bele a betegségbe. Egy csapásra minden megváltozott a világban. Ami volt, az nincs. A megszokott válaszok már nem működnek. A régi világ szertefoszlani látszik – az új kihívásokra új válaszok kellenek.  

Megjelent a Kommentár 2020/2. lapszámában

Trianon egymagában áll a magyar történelemben: gyászos 20. századunk, a száz év magyar magány bevezetője. Akármerre fordulunk, akárhová nyúlunk, nem kerülhetjük meg, hogy foglalkozzunk vele. A századik évfordulón érdemes számvetést készítenünk.

1. Ez volt a magyar történelem legnagyobb vereségének megpecsételése

Muhi a magyar etnikai terjeszkedésnek vetett végett; Mohács az állami függetlenségnek; Trianon viszont a magyar életteret szabta olyan szűkre, ami államként való nemlétre kárhoztatna minket. Sőt: Trianon a magyarság egészének létezését is kétségbe vonta, a békekonferencián a magyar ügyek tárgyalásakor előkerült az az érv is, hogy „magyar mint olyan, nem is létezik”. Trianon elfogadása azt is jelenti, hogy a „magyar” mint minőség megkérdőjelezését is elfogadjuk. Trianon a magyar létbizonytalanság forrása. Nem is csoda, hiszen ne felejtsük el, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. Eminescu verse szerint a Dnyesztertől a Tiszáig „sír a román”, a csehek lenyelték volna az Északi-középhegységet, a délszlávok egész Baranyát Péccsel együtt, amelyet egy időre el is foglaltak. Ezek a vágyak továbbra is ott szunnyadnak, és ha ne adj’ Isten, a határon túli magyar közösségek végzetesen meggyengülnek, nyomás fog helyeződni a megmaradt területekre.

Megjelent a Kommentár 2020/1. lapszámában
Békés Márton
A század ötöde már eltelt. Ha valóban „minden évtized jelent valamit” (Oswald Spengler), akkor a mögöttünk hagyott harminc évre visszatekintve jól látszik, hogy az új évezred első évtizedében megrendült az a még a múlt század utolsó évtizedéből származó utópikus hit, amely a globalizáció korlátlan, folyamatos és békés kiterjedésétől az emberiség történeti konfliktusainak lezárulását várta. Miután a konfliktusok csak átalakultak, de nem szűntek meg (2001. szeptember 11.) és a globalizáció hegemón, neoliberális kurzusán is repedés keletkezett (2008), világossá vált, hogy a világ addigi – ráadásul nem is véglegesnek szánt – rendje fenyegető katonai, politikai, gazdasági és kulturális kihívásokkal néz szembe.
Megjelent a Kommentár 2019/3. lapszámában
Grób László
Kezdetben vala a baloldali hegemónia (csak érteném magam, minek ez az eufémizmus a múlt idővel: sajna a társadalomtudományi közbeszédben még mindig baloldali hegemónia van, de ebbe most ne menjünk bele, elég baj ez így is, hát még ha erre pazaroljuk a drága oldalakat). Szóval, régebben jótét balliberális szerzők rendszeresen okítottak minket, hogy milyen az „igazi jobboldali” – kb. ugyanabban a stílusban, mint a nagyon türelmes tanító bácsi a teljesen hüjje Pistikét. A lényeg: az „igazi” jobboldali onnan ismerszik meg, hogy ötpercenként elhatárolódik az összes jobboldali szélsőségtől, tehát nagyjából mindentől, ami a boldogult SZDSZ programjában nem szerepelt. Azonfelül vita nélkül elismeri saját kisebbrendűségét és a balliberális eszme felsőbbrendű voltát. Hát, mi tagadás, elég kevés „igazi konzervatívot” sikerült összegyűjteni 2010-ig. Aztán valahogy mégis szaporodni kezdtek… s szaporodnak máig is.
Megjelent a Kommentár 2018/5-6. lapszámában
Hegedűs Zoltán
„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – írta 1789-ben Batsányi János. Új világrend volt kialakulóban. A felvilágosodás és a francia forradalom révén hatalomra jutott, az ész és a racionalizmus által uralt világrend indult hódító útjára. Alapvető változások kezdődtek a gazdaságban és a társadalomban. Új korszellem született és új politikai rend alakult ki. A francia nemzetgyűlés oldalairól elnevezve létrejött a „progresszió” erői által fémjelzett baloldal, és a „fontolva haladást” képviselő jobboldal.
Egy adott civilizáció erkölcsét, társadalmát, gazdaságát, politikáját, kultúráját, korszellemét az a történet határozza meg, amelyet a civilizáció egyes tagjai egy adott pillanatban az őket körülvevő világról gondolnak.
Megjelent a Kommentár 2018/3-4. lapszámában
Migránsok és szélsőbaloldaliak foglalták el a Saint-Denis-székesegyházat, Franciaország patrónusának templomát és királyainak egykori nyughelyét, hogy a kormány bevándorlási törvénytervezete ellen tiltakozzanak – olvashattuk a hírt 2018. március végén. Az esti mise elmaradt, a katedrálist bezárták. Nem incidens ez, hanem jel.
Életünket jelentős helyek és időpontok bűvkörében éljük. Amit az idő testetlen áramlása elsodorna, azt kövekkel rögzítjük a tér egy kitüntetett pontjához. Sírköveink, diadalíveink, templomaink olyan helyek, amelyekhez újra és újra visszatérünk, hogy felelevenítsünk valamit. Egy félreeső pad sem csupán egy pad többé, ha ott kérték meg valakinek a kezét. Még egy régi tölgyfa is válhat az emlékezet helyévé, ha – mint Ábrahám tette Móre terebintjénél – az árnyékában a tér birtokbavételének igényét kövekkel rögzítik. De sosem a hely az érdekes, hanem a hely szelleme, nem a síron vagy az oltáron égő gyertya az érdekes, hanem az igény, amellyel visszatérnek hozzá, hogy újra és újra meggyújtsák. Az élet folytonossága akkor szakad meg, ha a szellem végleg elveszíti kapcsolatát térrel és idővel, és többé nem tér vissza a jelentős helyekre, nem jár többé a város utcáin.
Megjelent a Kommentár 2018/3-4. lapszámában
Türelmünknek oka van, elszántságunk erő. Hosszútávú munkára készülünk, amelyhez kitartás és stratégia kell.
A kultúra az első és legfontosabb tényező az emberi együttélésben. Az evőeszközök sorrendjétől a sietős reggeli üdvözlés kiválasztásán át a katedrálisok architektúrájáig minden beletartozik, ami az emberek közötti viszonyokat emberivé teszi. A kultúra minden, amelyhez a kulcs a nyelv. Minden változás - jó és rossz egyaránt - itt kezdődik.
Jogszabályokat máról holnapra meg lehet változtatni, a közösségi élet szabályainak átalakulása azonban olykor olyan lassú folyamat, hogy menet közben észre sem venni: éppen most is zajlik.