Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Hortobágyi társadalomkísérlet

A koncepció és következményei

 1950. június 23-án éjjel az Államvédelmi Hatóság – a rendőrség és a helyi hatóságok bevonásával – családok százait deportálta a jugoszláv határsáv falvaiból az Alföldre. A tehervagon-szerelvények – hatósági iratokban „telepeseknek” nevezett – emberrakományait a hortobágyi és nagykunsági puszták állami gazdaságainak kiürített és rendőri őrizet alá vont majorjaiba, jobbára istállókba, juhhodályokba szállásolták be, és a gazdaságokban kényszermunkára fogták. A júniusi akciót 1953 áprilisáig 45 kisebb-nagyobb kitelepítési hullám követte; részint a déli és nyugati határ mellékéről, részint városokból, határsávon kívüli falvakból. 1952 végére kialakult a 12 tábort átfogó rabgazdaságok rendszere. A deportálás célja és lebonyolítása, a táborok működtetése a Gulág-rendszer Szovjetunióban kiérlelt mintáit követte.1

Mi volt, mi lehetett a hortobágyi deportálások2 értelme? Választ keresve erre a kérdésre megkísérelem értelmezhetővé tenni a több mint 8000 személyt rab „telepesként” befogadó, „magyar Gulágként” emlegetett Hortobágyot – a hortobágyi társadalomkísérletet – a magyar társadalom 1945 utáni szerkezeti átalakításának összefüggéseiben és a 20. századi nagy társadalomkísérletek sorában.3 Igazolható-e a deportálás – esetünkben a hortobágyi deportálás – valamilyen elv, civilizációt formáló értékrend, egyéni akaratokon kívül álló (történelmi) szükségszerűség jegyében? Van-e/volt-e, lehet-e/lehetett-e modernizációs hozamuk-hasznuk a pusztai kényszermunkatáboroknak? Ezekhez a kérdésekhez kapcsolhatóan a következőkben vázolt gondolatmenet néhány – a témakörben végzett kutatásaink közben felvetődött – fogalmi közelítést, megállapítást tartalmaz.4

Hortobágy a társadalomkísérletek világában

A hortobágyi táborvilág helye és jelentősége a nagy társadalomkísérletek, -átszabások (social engineeringek) sorába illesztve értelmezhető. A társadalomkísérleteket a radikálisan új alapokra helyeződés célképzete, a mindent-mindenkit ennek a célképzetnek alárendelő elhatározás és a – többnyire forradalmi – kíméletlenség vezérli. A hortobágyi deportálás a társadalom- és emberkísérletek – a 20. század folyamán különösen sok változatot produkáló – hosszú sorának egyik eleme. Az ötvenes évek elejének magyarországi politikai kontextusába helyezve „Hortobágy” nem mellékes, de nem is kardinális jelentőségű a kísérletek sorában: a sztálini totalitarizmus hazai kiteljesedésének egyik következménye. Tágabb – 20. századi és a magyar határokon túltekintő – összehasonlításban nézve, minden brutalitása ellenére, a „puhább” változatok közé tartozik.

A gyökeresen új társadalmi berendezkedés kiépítése: legyen az a „régi rend” felváltása, civilizatorikus célzatú földfoglalás, gyarmatosítás (például az amerikai kontinensek vagy Ausztrália esetében) a fennálló civilizáció leváltására és új alapokra helyezésére törő (faji vagy osztályalapzatú) birodalomépítés (nemzetiszocializmus, bolsevizmus) – mindez egyszerre építés és pusztítás.

„ROMBOLJATOK, HOGY ÉPÍTHESSETEK, ÉS ÉPÍTSETEK, HOGY GYŐZHESSETEK!” – a nietzsche-i ihletésű anarchoszocialista jelszó Kassák Lajos aktivista- konstruktivista fórumának, a Ma című folyóiratnak a címlapján5 élesen rávilágít a 20. századi radikális újvilág-teremtések kétarcúságára. Az újvilág-vízió kultúrák pusztítása, tulajdonviszonyok eltörlése, társadalmi csoportok alávetése, leigázása, kifosztása, feszélyezése, ritkítása-kiirtása árán valósul meg. De a vizionált világ épül is: átalakított (termővé tett-kényszerített) természet, fúrótornyok, hegyeket megmozgató földmunkák, folyók elterelése, monumentális létesítmények, benépesülő területek, új városok, új értékrendek, új tulajdonformák s azoknak megfelelő intézmények jelzik létrejöttét. A létesítésnek és az irtásnak ez a kettőssége egybemosódik, egymást feltételezi. Végsősoron azzal kapcsolatos, hogy a munka (építés) – mint emberlétünk alapjaihoz tartozó tevékenység6 – itt elsősorban a hatalom dimenziójában értelmeződik. A munka: harci kérdés, helytállás a fronton (Arbeitsfront, széncsata stb.), kényszermunka. A munkát végzők pedig vezényelhető tömeg: munkahadsereg.

Ebben a rombolva építő, építve romboló folyamatban különös élességgel rajzolódik ki a társadalom dichotóm struktúrája. A vesztesek–nyertesek, a kizsákmányolók–kizsákmányoltak, a fehérek–feketék (vagy más színűek), a fajtiszták–fajidegenek, a mobilizáltak– demobilizáltak, az uralkodó (politikai) társadalom – alárendelt társadalom,7 a vezető osztályba tartozók – az onnan kirekesztett osztályidegenek (deklasszáltak), a (magasabb rendű) hódítók – a („primitív”, „bennszülött”) meghódítottak. Az angolszász közbeszéd szemléletes megközelítésével élve: az upper dogok és az under dogok csoportjai. Akik az utóbbi kategóriába sorolódnak, azok – egyénenként vagy családostól – nagy valószínűséggel nem kerülik ki a területi elszigetelés és/vagy elmozdítás (deportálás) valamelyik formáját. S ezek a formák igencsak változatosak: az elzárástól (fogság, börtön) és a bekerítéstől (gettó, rezervátum) a hatósági felügyelet alá kényszerítés, kitiltás, száműzés, áttelepítés sokféle módozatán át az ugyancsak sokféle (internáló, átnevelő, kényszermunka- szűrő-, gyűjtő- stb.) táborig.

Furcsa módon a demobilizálás, alávetés, leigázás s annak következményei: a területi elszigetelés és elmozdítás szokásosan kiesik az elméleti és empirikus társadalomkutatói érdeklődésből. Mintha a marhavagon, a kényszerlakhely, a tábor, a gettó és a cella valósága elhanyagolható tényező lenne a mögöttünk hagyott – szakmai és nem szakmai körökben egyaránt „borzalmasnak” minősített – század társadalmi folyamatainak alakításában. A hagyományosan progresszivista irányultságú szociológia, jóllehet a diszciplínát valóságtudománynak is nevezik, erről a valóságról többnyire egyszerűen nem vesz tudomást. Pedig a jellemzően 20. századi népességmozgatások – Lányi András kifejezésével élve „a marhavagonkori népvándorlás egymást követő hullámai” – meghatározó jelentőségűek a társadalmi változás, szerkezet és mobilitás alakulásában.8 A mobilitás fogalmát a forradalmi Szovjetunióból kivándorolt Pitirim Sorokin vezette be a múlt század harmincas éveinek amerikai szociológiájába. A pályakezdet elemi élménye: az akasztófa árnya és az „American dream” együtthatása9 valószínűleg közrejátszott abban, hogy az ő felfogásában egyének és csoportok szerkezetformáló mozgása hangsúlyozottan két esélyes volt: felfelé és lefelé is irányulhatott. A mobilitásvizsgálatok II. világháborút követő dömpingjében a fogalom eredeti kétarcúsága háttérbe szorult, és a kutatás – Lányi magyar szociológiára vonatkoztatott találó megjegyzését idézve – „sokáig hajlamos volt összetéveszteni a mozgósítást a mobilitással, sőt a »felfelé mobilitással«”.10

A hortobágyi családok és egyének életútjait több generáción át követő elemzésünkben arra tettünk kísérletet, hogy a nyertes–vesztes dichotómiát és ehhez hozzákapcsolva a hozam/haszon–veszteség/kár gondolatkört az empirikus kutatás számára értelmezhetővé tegyük. Mintegy behozzuk (vagy inkább visszahozzuk) a közbeszédnek ezt a ma is használatos, sőt ma kifejezetten felkapott kifejezését (lásd: lúzer) a társadalomtudományi kutatásba – még ha egy ilyen értelmezési kísérlet a tudományos igényű fogalomképzést és az adatfeldolgozást egyaránt komoly kihívások elé állítja is.

A hortobágyi deportálások helye és jellege a területi elszigetelés változatos rendszerében azonosítható. A táborrendszert (a tizenkét táborból hetet) megalapozó 1950. június 23-i kitelepítést különleges közigazgatási területen, az ellenséges Jugoszláviával érintkező határsávban hajtották végre. Az akció a koreai háború kirobbanását megelőző napra esett. Beilleszthető a katonai bázisok, felvonulási területek kiépítési folyamatába. Ez a folyamat 1947 óta a nyugati és különösen a déli határok mentén egyre intenzívebbé vált, hasonlóan a háborús pszichózis (megfélemlítés, preventív megtorlás, mozgósíthatóság, rémkép-propaganda) felizzításának kampányaihoz. A június 23-i kitelepítést 1953 tavaszáig negyvenöt – vidéki városokra, határsávon kívül eső községekre is kiterjedő – kisebb-nagyobb akció követte. Átfogóbb és az ország egészére kitekintő megközelítésben: a hortobágyi kitelepítés (hatósági szempontból nézve: tisztogatás) a háborús állapotra berendezkedés felgyorsításaként, mint ennek a gyorsítási folyamatnak egyik tényezője értelmezhető.

A háborús állapot Carl Schmitt politikaelméletének kulcsfogalma: a háború és háborús készültség modern – totális – változatával összefüggő fogalom.11 Hatékony bevezetésének feltétele a hadigazdaság kiépítése. A hadigazdaság viszont a totális diktatúra – a kommunista tömb birodalmának és csatlósainak esetében a proletárdiktatúra – államának bevezetésével működtethető a legeredményesebben. A nyers parancsuralom a társadalomszerkezet gyökeres – forradalmi – átrendezését feltételezi. Az átrendezés célja vezényelhető munkahadseregek, az újvilág-teremtés kísérleteire használható – építésre-pusztításra fogható – tömegek előállítása. A proletarizálás, amelynek értelmezésére a későbbiekben még visszatérek.

A múlt század negyvenes éveinek végén még milliós tömeg: vállalkozók, kis- és középbirtokosok, az ipari és kereskedelmi szektor kisegzisztenciái, a régi rendből itt maradtak, az alternatív értékrendekhez húzók milliói akadályozták ennek a célnak a megvalósítását. Legalábbis tartani lehetett attól, hogy hátráltatni fogják azt. A proletárdiktatúra rendszere 1947–1953 között, a szovjet birodalmi központból irányítva alapvetően az ő gyorsított ütemű kiiktatásukra, alávetésükre, elszigetelésükre rendezkedett be. A hortobágyiak (a magyar „gulágosok”) esetét ezek között a milliók között, az 1945 utáni proletarizálás első hullámának részeseiként, s az ezzel együtt járó kiiktatás-likvidálás-elszigetelés sokféle változatának egyik eseteként kell látnunk.

A pusztákra deportálás forradalmi akciósorozatának a nagy szerkezeti átalakítás megvalósíthatósága s egyúttal a háborús állapot fenntarthatósága szempontjából többféle hozama volt.

1. Az új rend gyorsan és ráfordítás nélkül jutott olyan javakhoz, készen kapott ingatlanokhoz, gépi felszereléshez, jószágállományhoz, egyéb használati eszközökhöz, amelyek szükségesek voltak berendezkedéséhez és működéséhez.

2. A deportáltak nemcsak javaikat hagyták maguk mögött, hanem a rettegést is az otthon maradottakban. A háborús állapot nem nélkülözhető eleme a félelem és a hiszterizálás. A meg-megújuló akciók, a terrorizáltság a „karbantartását” is szolgálták a lakóhelyükön hagyottak körében.

3. A deportálás máról holnapra véghezvitt státusváltoztatásként a társadalomszerkezet forradalmi átalakításának egyik fontos eszköze. A tegnap még tulajdonosként, önálló kisegzisztenciaként nyugovóra tért családfőből másnapra – kivagonírozása után – agrárproletár lett, akit az éppen esedékes kampánymunkára lehetett vezényelni. Olyan proletár, akinek tartási költségei végletesen leszoríthatók, munkaerejében ugyanakkor – elvárhatóan – hasznosulnak „hozott” készségei és képességei: a „kulák” erkölcs és szakértelem. Proletár munkahadseregek eredményes foglalkoztatása tudományos üzemvitelre (scientifi c management) képes, képzett és gyakorlott vezetést feltételez. A deportálás célterületei, a tervgazdaságok szektorhierarchiájában a „legszocialistábbnak” tételezett állami gazdaságok ennek ugyancsak híján voltak. Ahhoz, hogy egyáltalán működni tudjanak, kellett a proletárrá deklasszáltak hozzáértése és munkakultúrája.

4. A deportáltak – a hivatalos nyilvántartások „telepesei” – erősen munkaerő-hiányos alföldi pusztákra kerültek. Agrárproletárnak az iparba, a városokba űzött-menekült – ipari proletárrá mobilizált – lakosság helyébe. Kitelepítésük az országos népességcserék áramában kiürülő félbe került területek benépesítését is szolgálta.

Hortobágy (a magyar Gulág) „értelméről” – I.

Az előzőekben pontokba foglalt megállapítások összegezéseképpen elmondható tehát, hogy a hortobágyi deportálás a szerkezetátalakítást előmozdította, a háborús állapot létrehozásához és fenntartásához is eredményesen járult hozzá. Ezekből a szempontokból nézve, betöltötte szerepét. Volt értelme. Ám más megközelítésben, hatásait és következményeit a kísérlettel együtt járó építés–pusztítás erőterébe s egyúttal átfogóbb történeti összefüggésekbe helyezve már lehetnek kétségeink.

Mi volt/lehetett a hortobágyi társadalomkísérlet értelme a történelem – ezúttal haladást feltételező – menetébe helyezve? Minden szenvedés, áldozat és pusztítás dacára hozzá tett-e valamit civilizációnk előbbre jutásához? Átfogóbb, bombasztikus megfogalmazásban, az ismert költői kérdést parafrazeálva: „ment-e a Gulág által a világ elébb?” Témánkra s hazánkra konkretizálva a kérdést: a társadalmi változás menetébe illeszkedő, szükségszerű fejlemény volt-e a Gulág-rendszert utánzó pusztai táborvilág? A kádári konszolidáció világában – mint láttuk – igen volt a válasz erre, ugyanakkor még a kérdés felvetése sem kerülhetett szóba. A szovjet rendszerű államszocializmusok összeomlása viszont részint maga alá temette, részint fenntartotta ezt a hallgatólagos egyezséget. (A rendszerváltást megélt táborlakók a bőrükön érezhették és érzik ennek hallgatólagosságnak hatásait: a jóvátétel rendezése esetükben negyedszázada húzódik. Úgy tűnik, a kormányzati szándék mintha ciklusról ciklusra arra játszana, hogy kihalásukkal majd kártérítési ügyeik is eltemetődnek végre.) Mindenesetre a Gulág az egykori szovjet-blokk országaiban is (többé-kevésbé) megismerhető és vitatható lett. Hasonlóan a Gulág-jellegű akciókhoz s ezek sorában a hortobágyi deportálásokhoz.

Az alábbiakban a Gulág-világ egészében parányi ügynek számító hortobágyi társadalomkísérlet „értelmére” térve, felvázolom folyó kutatásunk elemzési szempontjai közül azokat, amelyek talán alkalmasak arra, hogy a hozam és veszteség, a siker és kudarc, a haszon és kár összevetésével a kísérlet tisztán modernizációs mérlege megvonható legyen. Ebben az építés-gyarapítás – pusztítás-felélés egyenlegére összpontosító megközelítésben – ha bizarrnak tűnik is – az individuális szintet, a társadalomkísérlet „árának” személyes sorsokban követhető következményeit tudatosan fi gyelmen kívül hagyom. Fejtegetéseimet első megközelítésben tényfeltáró kutatásunk két jól elkülöníthető térségére: a deportálás merítőbázisára (I.) és célterületére (II.) összpontosítom.

(I.) A kitelepítés merítőbázisain: a déli és nyugati határsáv községeiben, a deportálásra kijelölt településekben az építés-gyarapítás–pusztítás-herdálás-felélés kettősségében az utóbbi volt a meghatározó. Az akciók merítőbázisa az elvonás területe volt. Innen, a termőföldről, a falvakból és a városokból a proletarizálás forradalmi programjának jegyében vittek és kidobtak. Vitték az értékteremtésben járatos munkaerőt, eszközöket, jószágot és szakértelmet. A képzettség és hozzáértés bizonyítványait kidobhatóvá tették. A kulákporták parasztjait egy-két jószágukkal, munkaeszközükkel együtt vagonírozták be. A záruló vagonajtó a bezsuppolt értelmiségiek, alkalmazottak alkalmatlanná nyilvánítását jelezte.

A deportálás brutális rendbontás, az elvonás végső mozzanata volt a termelés és együttélés erőszakos megbontásának évek óta tartó folyamatában.12 A lakást, házat, portát, kertet, földet – a szocialista eredeti tőkefelalmozás folyamatában – elfoglalták. Hasonlóan ahhoz a kisajátítási-bekerítési-rablási gyakorlathoz, amit Karl Marx a tőkés eredeti tőkefelhalmozás századokkal korábbi menetét bemutatva olyan szemléletesen leír.13 A magánbirtokok sorsa az évek során a pusztulás és értékcsökkenés lett.14 A családi gazdaságok köztulajdonba, közös gazdálkodásba kerültek. A tulajdonforma-váltás a gazdálkodás hanyatlásához, a korábban érvényes életkeretek lebontódásához vezetett. A termelési eszközök (föld, gazdasági épületek és felszerelés) gazdát és funkciót cseréltek. Az új gazda inkább felélte, mintsem gyarapította könnyen kapott javait, s korántsem hozott ki belőlük annyit, mint eredeti tulajdonosuk. Pusztán a termények elvonhatóságát tekintve az addigi sarcolás (a beadási kötelezettségek behajtása) a népgazdaság számára többet sajtolt ki a magánvagyonból, mint amennyit a közös gazdálkodás termelt ki a népvagyonból. A hátrahagyott javakat széthordták, leltárba vételt követően kiárusították, vagy szétosztották az arra érdemes személyek és intézmények között. Az osztás és kiárusítás alig különbözött a széthordástól. A szabad rablást intézményesítette. Az ötvenes évek eleji deportálás a szerkezetformálást alapozó proletarizálási akciók sorába illeszkedik, s azokkal együtt a proletarizálódás további hullámai előtt nyitott teret. A több évtizedes folyamat egymásra torlódó történeti rétegei a mindennapi életvitel fi zikai környezetében, a társadalom mai strukturális és lelki-szellemi képződményeiben egyaránt nyomot hagytak. Rekonstrukciójukat – amennyire ez lehetséges – kutatási projektünk keretei között szeretnénk elvégezni.15

(II.) A deportálás célterületei – a defi cites merítőbázisokkal ellentétben – az értékek átcsoportosításának, az akciók hozamának fogadóhelyei voltak. A puszták, az újonnan szervezett hortobágyi és nagykunsági állami gazdaságok kaptak. A három éven át érkező tehervagon-szerelvények és ponyvás teherautók – olykor az állami gazdaságok fogadóképességét komoly kihívás elé állítva – folyamatosan ontották hozzájuk az értékes rakományokat: munkaerőt, hozzáértést, jószágot, felszerelést. Ingyen, illetve minimális ellentételezés fejében jutottak a gazdálkodáshoz szükséges induló tőkéhez. A munkaerő elhelyezésének és tartásának ráfordításai az – egyébként is felszámolódóban levő – hagyományos állattenyésztés kiürített majorjaiban létesített rabtelepeken, istállókban és juhhodályokban végletesen leszoríthatók voltak. A rabokkal egy sokévtizedes – jóval a háború előtti időkben gyökerező – modernizációs program, az alföldi puszták falvasítása is megvalósíthatónak tűnt. A hatósági iratokban a táborlakók következetesen „telepesekként” vannak feltüntetve. A megjelölés a falvasítás perspektivikus lehetőségére utal. Arra a lehetőségre, hogy a telepesekkel – „átnevelésük” után, továbbra is szoros rendvédelmi kontroll alatt – kiépíthető lesz a pusztai faluhálózat. A kényszermunkára fogott „kulákok” munkaerejéből, amellett hogy az állami gazdaságokat működésbe hozzák, még a pionírok civilizátori teljesítménye is kinyerhető. A program megvalósítása 1952–1953 folyamán minden táborban megkezdődött. Kiépülőben voltak a „kulákfalvak”. Rövid ideig úgy látszott, hogy a falvasítás többévtizedes múltú területfejlesztési programja – ugyancsak a hozam kategóriájában elkönyvelhetően – a szovjet rendszerű belső gyarmatosítás bevált gyakorlatait követve, a kulákproletarizálás révén fog megvalósulni.16

Végül is nem valósult meg. Már a kezdet kezdetén beárnyékolta a kudarc, mivel az építés a rabmunkán kívül semmiféle ráfordításban nem részesült. S nem sokkal beindulását követően meghalt Sztálin, megkezdődött a táborrendszer felszámolása. A falukezdeményeket időközben a szó szoros értelmében elnyelte a föld. A természet visszavette, amit elvettek tőle. A kis vályogházak belemosódtak környezetükbe, mára nyomuk is alig maradt. Utólag el lehet tűnődni azon, hogy vajon inkább nyertek vagy inkább vesztettek volna a puszták azzal, ha a társadalomkísérlet eredményeképpen a telepes kulákok falvaival népesülnek be, s a kulák munkakultúra nem a juhhodályok tömegszállásain, hanem saját tulajdonú kis házakban és kertekben hasznosul.

Érdemes mérlegelni a későbbi fejleményeket is, beletekintve a proletarizálás első, kulákokat sújtó, hullámának nyomain formálódó történeti rétegek világába. A „kulákfalvak” helyett és azok helyén a proletarizálás második hullámában – az állami gazdaságok felfuttatásának időszakában, az ötvenes–hatvanas évek fordulóján – néhány telepszerű község révén valamelyest falvasodott a puszta. Munkát, megélhetést, alapfokú ellátást, a biztosított foglalkoztatottság feltételeit nyújtó telepek jöttek létre a gazdaságokban. Ezeket a típusházas telepeket érte el (sodorja el?) a proletarizálás harmadik – a rendszerváltást követő évtizedre eső – hulláma, az ott élőknek egzisztenciális hátteret adó állami gazdaságok megroggyanásának és felszámolódásának időszakában.

A kulákproletarizálási kísérlet nyomaira rárakodó történeti rétegek részletekbe menő feltárása, a deportálás merítőbázisának és célterületeinek térségeiben egyaránt, jórészt még előttünk van. A célterületeken, terepfelmérő pusztajárásaink során ma a proletarizálás harmadik hullámának helyszínein tájékozódunk, nézelődünk, s bonyolódunk beszélgetésbe az ott élőkkel, az ötvenes évek eleji kulákproletárok utódaival. Tapasztalataink eléggé lehangolóak. Az egykori táborhelyek és környékük lépten-nyomon a pusztítás-felélés-leépülés jeleivel, helyzetük kilátástalanságaiba belesüppedt emberekkel szembesít bennünket. Visszatérve a kulákproletarizálás korszakába: hatalmas erők mozdultak meg akkortájt a pusztákon az építés-gyarapítás jegyében. Termővé tett szikes legelők, fásítás, csatornák, öntözőművek, rizstelepek, a szakosított állattartás és növénytermelés új ágazatai jelzik azokat a gigantikus erőfeszítéseket, amelyek döntően a deportáltak munkájára alapozódtak. Kérdéses ugyanakkor, hogy szükség volt-e minderre – erre volt-e szükség a Hortobágy és a Nagykunság pusztáin? A válasz ma s két-három évtizede már – Hortobágy esetében legalábbis – ugyanolyan egyértelműen a nem, mint amilyen egyértelműen az igen volt hatvan évvel ezelőtt. A puszták átalakítása következtében keletkezett kár az időközben nemzeti parkká nyilvánított területen részint pénzben is kifejezhető. Elég, ha csak azokat az (utóbbi időkben jórészt EU-s és egyéb nemzetközi pályázatokon nyert) öszszegeket vesszük alapul, amelyeket a világörökség részévé vált Hortobágyi Nemzeti Park a tájidegen gazdálkodás (például rizs- és gyapottermesztés, nagyüzemi baromfi telepek) maradványainak, a természetlegyőzés nyomainak, műtárgyainak (gátak, zsilipek) felszámolására, és a terület természetes vízrendszerének, honos élőhelyeinek helyreállítására fordított és fordít. Ma már az, hogy a hortobágyi puszták forradalmi átépítésének kísérlete káros volt és súlyos veszteségekkel járt, kézenfekvő igazságnak tűnik. Talán a mai Hortobágy-imázs árnyékában – túlzottan is annak. Ezt a megítélést alapvetően a természetvédelem értékrendje motiválja. Ember és táj – Hortobágy világörökségi titulusába is belefoglalt – harmonikus együttélésének értékei. A természetvédelmi értékrend érvényesítése ugyancsak az építés: a rehabilitációs visszaépítés hatalmas energiáit mozgatta és mozgatja meg. Erőfeszítéseket, amelyek az előző korszak újvilág-teremtő ambíciói ellenében hatnak, és a természet legyőzési kísérletének még a nyomait is felejthetővé kívánják tenni.

A rend – ezúttal a természet rendjének – megbontása és helyreállítása egymást végletesen kizáró cselekvési programok. Nyilvánvaló, hogy még a tisztán hozam–veszteség egyenlegének megvonására irányuló mérlegelésünkben is, a veszteséget (kártételt, pusztítást) alapvetően a rendbontásban kell megjelölnünk. A rabmunka megítélése ugyanakkor árnyaltabb megközelítést érdemel. Hozama is volt annak. A Nagykunság esetében különösen nem egyértelmű a kép, az ottani tájat, pusztákat kevéssé érintette és érinti a rehabilitációs visszaépítés. De a Hortobágyon sem „írható le” maradéktalanul az erőszakos tájformálás. Nem hagyható fi gyelmen kívül, hogy itt a puszták arculatának formálódásában, a természet magukra hagyott játékterei és a tájhasználat természetbe simuló mozzanatai (szilaj pásztorkodás, halászat-pákászat) mellett a modernizációs hasznosítás (vízrendezés, talajjavítás, üzemszerű állattenyésztés, halgazdaság) évszázadokra visszamenően jelentős, s az utóbbi másfél évszázadban egyre jelentősebb tényező volt. Hortobágyot ez a hol összehangolható, hol egymással konfl iktusba kerülő kettősség: a természetnek alárendelődő használat és a természet formálására törekvő hasznosítás tette és teszi izgalmas, talányos és vonzó küzdőtérré.

Az előbbi a világörökség-imázs s egyben a szokványos idegenforgalmi vonzerő alapja, az utóbbi a gazdálkodás haszonra orientált követelménye. A hasznosításra irányuló modernizációs folyamatban a közmunkának és nem utolsósorban a kényszermunkának hagyományosan fontos szerep jutott ezen a tájon. Elég, ha itt a jórészt I. világháborús hadifoglyokkal kiépített halastavakra – a pusztahasznosításnak ezekre az igazán mesterséges képződményeire – utalok. A tavak nem a természet spontán rendjében, hanem annak átalakítása jegyében formálódtak. Ma ez a tórendszer a hortobágyi természetvédelem kitüntetett területe: Közép-Európa egyik jelentős természetes élőhelye, ahol évről évre ritka és ritkuló madárfajok milliói találnak menedékre. Az ötvenes évek „telepeseinek” rabmunkája a modernizációs folyamat részeként beleilleszthető ebbe a tradícióba. Kártételeivel, pusztító és nehezen kiiktatható hatásaival együtt Hortobágy tájtörténetéhez tartozik. Nyomai ma is ott vannak a Hortobágyon. A tájban is és – főként – az ott élők és oda látogatók emlékezetében. A kollektív emlékezetnek és a történelmi tapasztalatnak is lehet tájformáló jelentősége. Az eltérő kultúrák: a sokfelől érkezett „telepesek” és a „pusztaiak” szembesülése, óhatatlan egymásra hatása kölcsönös tanulási folyamatokat indíthatott el. Féloldalas, szegényes és félrevezető az a Hortobágy-imázs, amely kizárja magából vagy kényszerű és felületes sémákba szorítja ennek a történeti örökségnek a valóságát. Ennek a valóságnak tudatos felvállalása minden bizonnyal gazdagítaná Hortobágy mai, világörökség-titulus követelményei szerint stilizált-formálgatott képét s főként erre a képzetre hagyatkozó idegenforgalmi kínálatát.17

Mindent egybevetve: a hortobágyi deportálás, ha a kísérletet izoláltan – a társadalom egészét formáló szerkezeti átalakításból kiemelve – nézzük, alapvetően a pusztítás erőit hozta mozgásba. Tisztán materiális hasznát tekintve defi cites kísérlet, modernizációs zsákutca volt. Leginkább a deportálás merítőbázisain nyilvánvaló ez. A kutató dolga itt egyszerű: a kártétel családról családra, portáról portára tételesen adatolt összesítésekkel megállapítható. Az emlékezések, a dokumentumok és a kérdőíves adatbázis feldolgozása itt arra kell, hogy – amennyire lehet – megvonjuk a szocialista eredeti tőkefelhalmozás menetébe illeszkedő tulajdonváltás anyagiakban mérhető egyenlegét, és objektív képet kapjunk a veszteség mértékéről. A deportálás célterületén ugyan nem ennyire egyértelmű a veszteség, de végül is – mai távlatból mérlegelve a ráfordítás-megtérülés egyenlegét – a kísérlet ott is modernizációs kudarcnak tekinthető.

Hortobágy (a magyar Gulág) „értelméről” – II.

Változatlanul a deportálás merítőbázisán és célterületén szerzett ismereteinkből kiindulva, a továbbiakban perspektívát váltok, és kísérletet teszek arra, hogy mérlegeléseinket a társadalomszerkezet átrendezésének, státusok és pozíciók cserélődésének, csoportok mobilizálódásának demobilizálódásának és a gazdasági szektorátrendeződés folyamatának egészébe helyezzem. Ez azt feltételezi, hogy az eddigiekben használt fogalmakat: a kulákproletarizálás, a proletarizálási hullámok és az ezek nyomán azonosítható történeti rétegek fogalmait, a proletarizálás átfogóbb kategóriája alá rendelve, a szerkezeti változások elméleti összefüggéseiben értelmezzem.

A hortobágyi deportálás két – a múlt század negyvenes éveinek végén még jellegadó – társadalmi csoport, a tulajdonos kisegzisztenciák és a háború előtti tisztségviselők kiiktatásának részét képező akció volt. Az előbbi – jórészt „föld- és kupeckuláknak” minősített – csoportokba a kis- és középbirtokos parasztok, kiskereskedők, kisiparosok tartoztak. Ők a proletárdiktatúra államában elvetett parasztpolgárosulás nemkívánatos fejlődési alternatíváját képviselték. Az utóbbi csoportba a háború előtti elit: a katonai, rendvédelmi, államigazgatási szervezetek egykori tisztségviselői, a nagytulajdonosok, főtisztviselők és a Horthy-rendszerbe begyökerezettnek vélt tisztviselők és értelmiségi foglalkozásúak képviselői sorolódtak. Őket együtt a régi rend (az ancien régime) kategóriájába sorolhatjuk. Korabeli minősítésük szerint ők a „politikai kulákok”, akik az 1945 utáni években már deklasszáltak lettek. A proletárdiktatúrára berendezkedő elit ennek ellenére jobbnak látta őket még radikálisabban leválasztani a környezetüktől.18

Ez a forradalmi szerkezetátalakítás a mi megközelítésünkben a proletarizálás, amely szovjet minták alapján az összes, hidegháborúra berendezkedő közép-európai vazallusállam társadalmát átformálta. A proletár fogalmát itt Max Weber szociológiai kategóriatanára hagyatkozva értelmezem. Weber a proletárokat proletáriusoknak nevezte, és a deklasszáltakkal lényegileg azonos értelemben, mint a „negatív privilégiumokkal, azaz terhekkel sújtott birtok szerinti osztályok” (a németben rövidebben: „negativ priviligierte Besitzklassen”) egyik tipikus csoportját határozta meg. Ehhez (Karl Marx felfogásától nem függetlenül) hozzáfűzött egy fontos megjegyzést: „ahogyan az ókorban használtáka szót”.19 A római ókorban a „proletáriusok” közé a vagyonosztályokon kívül rekedtek sorolódtak, akiknek így szavazati joguk sem volt.20 A proletárok: altársadalom, amelynek politikai jogképességből kihullott tagjai csak a testükkel, illetve annak sarjadékaival (a proles jelentése: ’ivadék, sarjadék, utód’) rendelkeztek. Ennek a degradálódott népességnek – tömegessége folytán – a birodalom hanyatlásának korszakában nőtt meg a jelentősége. Lekötése, féken tartása és használatba vétele – a birodalmi látványkultusz részeseként és statisztériájaként, hadseregek zsoldosként – fontos birodalmi feladattá vált, mivel bármikor fenyegető tömeggé mobilizálódhatott. Helyzeténél fogva ugyanis nem volt vesztenivalója. Sok évszázaddal később, Marx forradalmi víziójában ez a – „csak láncait veszthető” – altársadalom mint világformálásra kész, mozgósítható erő jelent meg, immár a „modern munkásság”, az újkori proletárok tömegeiben.21 Erre, a totálisan depriválható, munkára és harcra egyaránt mozgósítható tömegre volt szüksége 1947 után a világháború szélére sodródott népi demokráciáknak. Később, a hidegháború enyhültebb szakaszaiban is ennek a proletár-státusnak sokféle változata szolgált a szovjet birodalmi tömb pártállami rendszereinek társadalmi bázisául.

A proletarizálás a hidegháború több mint négyévtizedes korszakában két nagy hullámban ment végbe Magyarországon s kisebb eltolódásokkal a szovjet tömb többi középeurópai csatlósállamában is: a negyvenes–ötvenes és az ötvenes–hatvanas évek fordulóján.

Az első hullám – 1948–1953 között – a hidegháború legkritikusabb időszakával esett egybe. Csúcspontjaira ért a bipoláris nagyhatalmi tömbök közötti feszültség, és a háború kitörése időről időre elkerülhetetlennek látszott. Ennek megfelelően a proletarizálást a belső ellenségnek minősített csoportok, összefoglaló néven a kulákság elleni hadviselés jegyében bonyolították le. A végletes depriválásra ítélt ellenség körei a háborús állapot totalizálódási kényszere – „az osztályharc éleződése” – jegyében folyamatosan bővültek. Bárki kuláknak minősülhetett. Internáltak, munkaszolgálatosok, tartalékosok, kitelepítettek, börtön- és táborlakók tömeges rabmunkájára volt szükség, illetve – jobb esetben – olyan bérmunkások, alkalmazottak tömegeire, akiknek semmi beleszólása nem lehetett használatba vételük feltételeibe. A proletarizálás nyers, brutálisan célratörő szakasza volt ez, amely ugyanakkor diszfunkcionális jellegzetességek tömkelegével terhelődött meg. A leigázás és kifosztás hozama nem állt arányban az anyagi és humánerőforrások kimerítésének intenzitásával. 1953-ra – nem csak Sztálin halála miatt – már mutatkoztak a kifulladás és csőd jelei.

A második hullám éveiben – 1958–1962 között – a pártállami vezetés gyakorlatilag a népesség egészét proletár-státusba: képességeinek és erejének kényszerű eladási helyzetébe hozta. Ezt a kollektivizált tulajdonformák kiteljesítésével és a teljes foglalkoztatottság biztosításával (egyben kényszerével) érte el. A pártvezetés szlogenjével szólva: lerakta a szocializmus alapjait. Ennek következtében a munkaképes társadalmat az állami és szövetkezeti munkaadó szervezetekkel bérre (fi zetésre), ellátmányra és „borítékon kívüli” juttatásokra utalt alkalmazotti munkaviszonyba hozta. Olyan viszonyba, amelyben a munkaerejét eladó fél alkupozíciója gyakorlatilag nem, legfeljebb névleg létezett. A program végrehajtása – éveken át tartó polgárháborús körülmények között – a belső hadviselés kíméletlenségével ment végbe. Ebben hasonlított a proletarizálás előző szakaszára. Abban viszont különbözött tőle, hogy a kulákkampány ezúttal elmaradt. Beindítása többnyire csak szórványosan, mint a „lehet ez rosszabb is” fenyegető lehetősége vetődött fel. A Rákosi-időszak erőltetett iparosítása, a szerkezetformáló erőfeszítések, a vidéki népesség gyáriparba űzése (a népi demokrácia Landfl uchtja) ellenére – részben a visszarendeződések miatt – a társadalom jellegadó alapzata a tradicionális gyökerezettségű agrárnépesség maradt. A proletarizálás második hulláma ezt az alapzatot vette célba: a parasztságot, a vidéki kisegzisztenciák társadalmát, a falusi-kisvárosi közösségeket morzsolta fel. Szakszerűen, következetesen és a teljesség igényével. Sikeréhez jelentősen hozzájárultak az előzmények: a tradicionalitás – előző hullám idején véghezvitt – felpuhítása. S még valami: az, hogy a kampány nem a háború közvetlen veszélyének árnyékában folyt. Propagandaháttere (ellentétben az előző kampánnyal) amennyire lehetett, óvakodott a hiszterizálástól. Nem törekedett a humánerőforrások teljes kilátástalanságba hajszoló kimerítésére. A kimerítéssel párhuzamosan az erőforrások átcsoportosítására, sőt újak telepítésére is sor került. A kampány végrehajtását, az előzővel egyezően, a birodalmi központhoz igazodás kényszere uralta. De az előzőtől eltérően ezt a kényszert nem csak ad hoc döntések uralták. Stratégiája is volt, amelyben a kifosztás mellett a visszaosztás is helyet kapott.

A strukturális alapokat létrehozó proletarizálás két hulláma a pártállami rendszer (népi demokrácia) négyévtizedes fennállásából nem egészen tíz évet vett igénybe. A fennmaradó több mint harminc év a rendszer (mint „létező szocializmus”) fenntarthatósága és működtethetősége, a többé-kevésbé folyamatos revízió és reformálgatás jegyében telt el.

A proletarizálás első hullámának brutális társadalom-átrendezési kísérletét az 1953–1958 közötti eseménydús évek követték: az enyhülés és óvatos jóvátétel – viszszarendezési próbálkozásokkal meg-megszakított – évei, majd az ellenforradalom,22 a megtorlás és a rendszeralapok restaurálása. A napi történések tanulmányozásának szintjén feltűnő, hogy a Rákosi-időszak szerkezetátalakító radikalizmusa mennyire a felszínen mozgott. Minden felforgatás dacára mennyire épen maradtak a szocietális szegmensek évtizedes-évszázados beidegződései, lelki-szellemi konstitúciói: a társadalom mélyszerkezete. A Sztálin halálát követő fellélegzés hónapjaiban azonnal megmutatkoztak a regenerálódási képesség jelei. Ez a folyamat teljesedett ki 1956-ban, s atársadalom roncsolt közösségi rendje, a tradicionalitás ereje még az 1957-es megtorlás évében is helyrepótlódóban volt.

A proletarizálás második hullámát követően a pártvezetés a kialakult struktúra megszilárdítására, s ezen túlmenően rendszerének – legalább beletörődés szintű – elfogadtatására is törekedett. A konszolidálás kibontakozásától (1963) az összeomlásig (1989) tartó korszakban, a „kétfrontos harc” állásának függvényében, együtt és időnként egyszerre érvényesült a rendszer alapjainak fenntartását szorgalmazó merevség és az annak reformjára kész hajlékonyság. Az utólag inkább buherálásra, mint formálásra emlékeztető reformálás olykor (főleg az 1960–1970-es évek fordulóján) még a proletarizált struktúra óvatos módosítására is hajlott. A politikai vezetés végig revíziós hátrálásban volt arról az alapzatról, amelyet ugyanennek a politikának szerkezetformáló (forradalmi) radikalizmusa hozott létre az ötvenes–hatvanas évek fordulóján. Folyamatos feszélyezettség közepette ugyan, párhuzamos alrendszerek: második gazdaság (sőt társadalom), rejtett polgárosodás, bizonyos mérvű ökonomizálódás, korlátozott autonómiák alakulhattak ki, s az eredetileg totális elvonásra létesült redisztribúció az „osztogatás– fosztogatás” politikájává szelídült.23 Összefoglalva a korszak jellegadó vonásait: puha elnyomás volt, amelyben az állami gondoskodás tömegek számára nyitotta meg a mindennapok kalkulálható megélését és az egyről kettőre jutás nem túlzottan tág, de biztonságos perspektíváját. Tartós rend volt, amelyben a tradicionalitás felszámolódott, erőtartalékai kimerültek. A változások a társadalom mélyszerkezetét érintették. Egyértelműen az evilágra, a fogyasztásra orientált, transzcendencia- és közösséghiányos rend volt. Az önként és örömmel – Nietzsche „utolsó emberének” örömigényével – vállalt vallástalanság rendje volt, amelyhez persze az egyházak évtizedeken át tartó, erőszakos visszaszorítása is hozzájárult. Az állam többé-kevésbé (a vége felé egyre nehezebben) teljesített „ellátási felelőssége” tömegeket süppesztett bele az ellátottság felelőtlenségébe. Ebben a helyzetben formálódni és tömegesedni kezdett az alávetettek – proletárok – új típusa, a dologtalanságra késztetett-szoktatott „dolgozó”,24 akiben státusának veszélyeztetettsége nem tudatosulhatott. Veszélyérzetét egyfelől a (legalább munkásszállás, üzemi konyha, ingyen jegy, olcsó kenyér, virsli és sör szintjén) biztosított állami ellátottság és foglalkoztatás kapcsolta ki, másfelől az is, hogy – visszautalva a weberi-marxi defi nícióhoz – nem látszottak a fő proletár-erősség: az ivadékbázis (proles) és a családi kötelékháló roncsolódásának következményei.

A proletarizálás – inkább proletarizálódás – harmadik hulláma a rendszerváltozás időszakában ment/megy végbe. A tulajdon-visszaosztás és az ország globális tranzakciók előtti kinyílása nyomán beindult szerkezetátalakulás az államszocializmusnak ezt a latens veszélyeztetettségű tömegét kapta derékba. A tömeg jellegének felvázolásakor célszerű továbbra is a nyertesek és vesztesek dichotómiát alapul vennünk, azzal a megszorítással, hogy ez természetesen nem zárja ki a kategóriák közötti átmenetek és a kategórián belüli árnyalatok (elemzésekre tartozó) valóságát. A veszélyeztettek egyik része, a fi atalabb generációk főleg – a klasszikus proletárok altársadalmát idéző módon – vette a kihívást, megállta/ megállja helyét a változás folyamatában. Akiknek végképp nincs vesztenivalójuk, a tulajdonvisszaosztás morzsáira vetették-vetik rá magukat, ott és úgy, ahol és ahogy lehet. Erre „gyúrnak”. Vagy ennek az ellenkezőjére: a tulajdon és a személyi biztonság őrzésére és védésére; arra, hogy a biztonságukban fenyegetett magáncégek és közületek felszívják őket. Mások a kiterjedt látvány- és szórakoztató iparban hasznosítják folyamatosan karbantartandó adottságaikat. A veszélyeztetettek nagyobbik fele a saját eltartásukra képtelenek, kilátástalan helyzetükbe többé-kevésbe belefásultak tömege. Máról holnapra tengődő, reménytelen szegénységbe süllyedt, családi hátterében megroppant emberek tömege. Többségük a mezőgazdaság újabb átalakításainak vesztese. A deportálás nyomait kutatva, a merítőbázis depressziós térségeiben (például az Ormánság, Őrség, Göcsej községeiben) éppúgy szembesülünk velük, mint a célterület pusztáin. A kulákproletárok kései örökösei ők, akik benn rekedtek a határ menti aprófalvakban, ott felejtődtek a kiürült és kifosztott állami gazdaságok telepein. S ha esetleg maradék ambíciójuktól hajtva nekivágnak a városoknak, ennek a Landfl uchtnak a célállomása már nagy valószínűséggel nem a munkahely, hanem az utca vagy a költségvetést terhelő, esetleg „önerős” hajléktalanszállás lesz.

A fentiekben vázolt több mint hat évtized történetében a történelem „menetét” a proletarizálás (proletarizálódás) meg-megújuló hullámai alakították. A történet elmondható más – a kutatási projektek nemzetközi világában jobban azonosítható (s egyúttal pályázatképesebb) – paradigmában és fogalomkörben is: például mint az agrárium visszaszorulásához és a vidék átalakulásához vezető modernizáció, mint a paraszttalanodás (esetleg parasztiatlanodás) folyamata, a fogyasztói tömegtársadalom kialakulása. Ha ezekben a paradigmákban mondjuk el a történetet, akkor a magyarországi – és általában a vasfüggönyön inneni – változások párhuzamba állíthatók a vasfüggönyön túli világ átalakulásával. S ebben a keretben végsősoron a tradicionalitásból kibontakozás két – egymással összevethető – útja vázolható fel. A nyugati átalakulás korábban kezdődött, simább, szervesebb, a tulajdon és szabadság értékeire – mint a nyugati civilizáció alapértékeire – kényesebb útja, amely jóléti tömegtársadalomban végződött. S a vasfüggönyön inneni szovjet csatlósállamok útja, amelyre Magyarország (is) rákényszerült. Ez is a tradicionalitás felszámolásának útja volt. Tömegtársadalmat eredményezett, a nyugatihoz képest „rosszabbléti” társadalmat. Volt néhány évtized, a hidegháború enyhültebb időszakának évtizedei, amikor a tömeges biztosítottság és közszolgáltatás jellegű ellátottság néhány területén a keleti tömb országai (csődjeik megalapozásaképpen egyébként) még le is körözték a nyugatiakat.

A kísérlet – szerves változás, a pusztítás–építés, a nyertes–vesztes és a hozam–ráfordítás kettősségére és egyenlegeire összpontosító vázlatunkban minden keleti–nyugati párhuzamosság ellenére azt hiszem, közelebb kerülünk a valóságos folyamatokhoz, ha (Magyarország esetében is) komolyan vesszük a szovjetizált pártállamok társadalomképének s egyben ideológiai önképének fogalmait. Ez amellett szól, hogy a modernizálódás 1947 utáni történetét a proletarizálás hullámainak és módolásainak folyamatába ágyazva kíséreljük meg értelmezni. A kulákproletárok és utódaik eseteinek minél aprólékosabb ismerete valóságos dimenziókba helyezheti ezt az értelmezési kísérletet. A „hortobágyiak” minden különbözőségük dacára, életük egyik meghatározó eseménye folytán, a társadalom jól körül határolható, viszonylag homogén csoportja. Esetük: generációik életútjai, egy hosszú modernizációs folyamat szövevényébe fonódó szál, amelynek felfejtése a szövevény egészének megértését segíti, és használható támpontokat adhat ahhoz, hogy a hozamok–veszteségek egyenlegének megvonása a szerkezeti átrendeződések egészére vonatkoztatva is elvégezhető legyen.

Az egyenleg többoldalú mérlegelés eredménye. A szocialista és a posztkommunista modernizáció egészét tekintve a modernizációs kudarcként felfogható folyamatok indokolt előtérbe állítása sem feledtetheti, hogy bemutathatók azzal ellentétes fejlemények is. Közismert tények sorozatán keresztül követhetők a pártállami rendszer és a posztkommunista időszak nemzeti vagyont bővítő, humánerőforrásokat erősítő hozamai. A proletarizálás korántsem csak alávetést, leigázást, kifosztást jelentett. A társadalomkísérletek legbrutálisabb éveiben is voltak kitüntetett társadalmi csoportok, amelyek felemelkedhettek, státusuk, pozíciójuk javulhatott. S ha most zárójelbe tesszük a revíziós és stabilizációs időszakok gyarapodást szolgáló politikájának kudarcban és összeomlásban végződő kimenetelét, és pusztán a tényeket és nem azok következményeit nézzük: a pártállami vezetés végül is a fogyasztás óvatos bővítésére, a közszolgáltatások kiterjesztésére, a biztosítottság teljessé tételére törekedett. A társadalom egésze iskolázottabb, mozgékonyabb lett, évtizedről évtizedre komfortosabb életkörülmények közé került. Ezeket a tendenciákat, annak ellenére, hogy százezreket szorított ki a még emberhez méltó szegénység keretei közül, végsősoron a posztkommunista átmenet sem tudta tartósan visszavetni. A tábori kényszermunka és a kemény szorongattatás éveinek múltával, a többi degradált társadalmi csoport sorsát osztva, a rendszerváltásig tartóan nem teljes értékű állampolgárként ugyan, de alapjában véve a „hortobágyiak” életvitele is belesimulhatott az államszocializmus konszolidált rendjébe.

Az így is, úgy is láttatható modernizációs szövevény hasznának és/vagy kárának mérlegeléséhez közelebb vihet, ha a szövevény egyetlen szálának, a hortobágyi deportálásnak felfejtése során a tények valóságához – Max Weber „értelmező megértésre” törekvő metodikája szellemében – a lehetőségeket: az elgondolható valóságot is hozzárendeljük. Ezáltal óhatatlanul szembesülünk a „mi lett volna, ha?” kérdésével. Ettől a tárgyilagosságra törő kutatói megközelítések általában idegenkedni szoktak. Pedig a társadalmi mozgások szövevényének összefüggéseiben ennek a hozzárendelési műveletet megelőző kérdésfelvetésnek lehet – tudományos megközelítésekben is – létjogosultsága, amennyiben a kutató minél több és minél pontosabb tényleírásból próbálja felépíteni a lehetséges változatait. Mi lett volna, ha elmaradnak a deportálást megelőző évek szorongattatásai? Mi lett volna, ha a deportálás merítőbázisain maradnak a parasztgazdaságok, és a családok rokoni- szomszédsági és egyéb közösségi kötelékekbe ágyazódva végzik munkájukat, látják el közfeladataikat, élik mindennapjaikat? Ha minden és mindenki marad a helyén, s az állami akarat – ha befolyásolja is – alapvetően békén hagyja, engedi, és nem vezérli a változásokat és mozgásokat? Mi lett volna, ha a deportálás célterületein tovább él a pusztai gazdálkodás rendje? Ha a paraszti munkakényszer nem kényszermunkaként hasznosul?

A legelemibb társas alakulatra, a család szerkezetére, történetére, jellegzetes életvitelére összpontosítva a fi gyelmet: a mi volt és a mi lett tényei szembesíthetők a mi lehetett volna esélyeivel mint a lehetőségek valóságával. Az egykor létezett életvilágok keretei így évtizedek múltán is többé-kevésbé rekonstruálhatóak, s ebből kiindulva megkonstruálhatók a társadalmi változás valóságos esélyeinek alternatívái.25 Ennek a módszernek az alkalmazása, a tényfeltárás részletezettsége mellett a tematizálás szokványos súlypontjainak átrendezését is feltételezi. Ebben a megközelítésben a deportálásra kiszemeltek főcsoportja, a „kulákok” esetében például – Závada Pál Kulákprés című irodalmi szociográfi jának kifejezésével élve – nem a „présre”, hanem arra kerül a hangsúly, ahogyan egy-egy porta, többnyire több szektorban is érdekelt családi gazdaság, normális körülmények között működött. És ahogyan innovatív hajlamainak, alkalmazkodási készségének és versenyképességének, családi életének erősségeit és gyengeségeit számításba véve működhetett volna, ha… Hasonlóan ehhez: a kutatás másik – az előzőnél jóval kisebb – csoportja, a kitelepítési listára vett egykori rendvédelmi, katonai alakulatok képviselői, közhivatalok, magánvállalatok volt vezetői, értelmiségiek esetében is az 1945 után adódott feltételek között még érvényesíthető képességek és képtelenségek, alkalmasságok és alkalmatlanságok tényeire célszerű összpontosítani a leírást. S ehhez a tényfeltáró leíráshoz második lépésben hozzárendelhetők azok a lehetőségek, amelyek megvalósulhattak volna, ha…

Nyilvánvaló, hogy ennek a módszernek az alkalmazása a kutatást kényes határterületekre: a fi kció és a tudomány egymásba mosódásra hajlamos, köztes területeire viszi. Ebben a kritikus térben ugyanakkor egy közel nyolcezres létszámú csoport esete kapcsán is éles megvilágításba kerülhet a társadalomkísérlet útján felszámolt tradicionalitás jellege és értékvilága. Rekonstruálhatók a kulturális tagoltság tájegységenként, községenként követhető (nyelvi, vallási, életvitelbeli) árnyalatai, a normakövetés készségei, a természetes jogérzék megnyilvánulásai, a jellemző anyag- és energiatakarékossági megoldások, a térhasználat sajátosságai, a paraszti munkakényszer hajtóereje, a tulajdonszerzés és -megtartás készsége, a munkakultúra és a találékonyság változatai, a teljesítmények ráfordításigénye, az önerőre, szűkösségre berendezkedés és a környezethez igazodás készsége, a családkötöttség és a lokális közösségekre, szokásrendekre hagyatkozás hajlama. És rekonstruálható mindennek a formálódása is: ahogyan felbomlóban-átalakulóban volt, és ahogyan átalakulhatott volna – társadalomkísérletek, proletarizálási hullámok nélkül is.

A tanulmány a Konrad Adenauer Stiftung és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete által 2010. május 18-án, a Hotel Gellértben rendezett szimpóziumon bemutatott referátum szerkesztett változata. A referátum az OTKA NK 69288 sz. kutatási projekt (2007–2010) teljesítése során feltárt ismeretekre épül.

 

 1 A belső ellenség valamennyi szegmensével azonosított „kulákok” áttelepítése a ritkán lakott alföldi pusztákra Rákosi Mátyást és a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségét már 1948-ban foglalkoztatta. Mintául Sztálin kipróbált szibériai gyakorlata szolgált: „külön kulák falvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban” –jelentette be Rákosi az MDP KV november 27-i ülésén. Lásd Párttörténeti Intézet Levéltára [PIL] 276. f. 52. cs. 4.ö. e. Az MDP KV ülésének jegyzőkönyve 1948. november 27. Idézi FÜZES Miklós: Törvénysértéssel, Pannónia Könyvek, Pécs, 1992, 7.
2 A „hortobágyi deportálás” szándékosan pontatlanul használt fogalom: a tizenkét táborból hat a Hortobágyon, hat a Nagykunság és a Hajdúság területein létesült. A pontatlanságot (az egyszerűsítésen túlmenően) az indokolja, hogy Gulyás János és Gulyás Gyula Törvénysértés nélkül című revelatív erejű fi lmje (1988) óta „Hortobágy” emblematikus fogalomként él a köztudatban.
3 Az emlékezések és a megemlékezések, de esetenként még a szakközlemények is „tízezer” vagy „közel tízezer” deportáltról szólnak. A hatósági kimutatások szerint a 12 kényszermunkatáborból 1953 júliusa és az október 31-i felszámolási határidő között 7281 fő szabadult. A táborokban megfordultak száma ennél több, de nem éri el a 9000-et.
4 „Telepesek” és „szabadok”. Társadalomtörténeti és történeti ökológiai tanulmányok című NK 69288. sz. OTKA-projekt (2007-2010) – röviden: Hortobágy-projekt. Témavezető: Saád József. Munkatársak: Csurgó Bernadett,Horváth Endre, Hajdu Lajos, Nagy Mária, Sági Matild, Tamáska Máté.
5 Aktivista plakátszöveg, Ma 1922/1., címlap.
6 Hegel nyomán az ifjú Marx sem látja ezt másként, lásd a Gazdasági-fi lozófi ai kéziratok 1844-ből című vázlatainak munkára vonatkozó állításait.
7 Az uralkodó–alávetett fogalompár a ma már kevésbé ismert Pulszky Ágost evolúciós társadalom- és államelméletének fogalmai. A felsorolt fogalmak többsége is a 19. század ún. „társadalmi nagyelméleteiből” való. Ezeknek a nagy ívű fejlődéselméleteket felvázoló teóriáknak – például Saint-Simon, Marx, Spencer, Gumplowicz, Ratzenhofer elméleteinek – közös sajátossága a kétosztatú, egymással szemben (harcban, konfliktushelyzetben) álló és egymást váltó társadalmak egymásutánjában gondolkodás. Témánkhoz jól használható ezeknek a – többnyire meghaladottnak vélt és (Marxot leszámítva) keveset hivatkozott – struktúraelméleteknek a fogalomkészlete.
8 LÁNYI András: Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? A környezetbarát gondolkodás és a közösségi vállalkozás esélyei egy aprófalvas régióban, Szociológiai Szemle 2010/2., 100.
9 Sorokin Lenin kegyelmi gesztusának köszönhetően, a kivégzés elől mobilizálódhatott a szabadabb világba. Az Egyesült Államokba kerülve egy évtized alatt az amerikai szociológia legismertebb képviselője lett.
10 LÁNYI: I. m., 100.
11 Ebben az állapotban „háború és béke között megszűnik az ésszerű értelem […] értelmetlen lesz minden megjelölés, amellyel a katonai és nem katonai akciókat »békés« vagy »háborús jellegűkén«’ elhatárolják”. (A sztálinizmus egyik kulcsfogalma, a „békeharc” egyébiránt pontosan leírja az állapottá vált háborúzást.) A nácizmus egyik ideológusaként is ismert Schmitt fő inspirátora Lenin volt, aki szerint „a forradalom a legkönyörtelenebb háború”, amelynek természetszerű következménye az osztályharc éleződése és a „külső” és „belső ellenséggel” szembeni egyidejű harc. Az idézetet és a koncepció bővebb kifejtését lásd Carl SCHMITT: A háború és ellenség fogalmainak viszonyáról [1938] = UŐ.: A politika fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok, Osiris - Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 2002, 73, 77–78. Vö. LENIN Válogatott művei, Kossuth, Budapest, 1967, III., 361; II., 6.
12 „Hortobágy” a legtöbb deportált esetében csupán pontot tett egy évek óta tartó folyamatra. A sarcolás és vagyonelkobzás különösen súlyosan érintette azokat a csoportokat, amelyeknek a „kulákságukon” túlmenően a kollektív megbélyegzettség további címkéjét/címkéit is viselniük kellett. Például a baranyai svábok esetében. Közülük azok, akiket nem telepítettek át Németországba, vagy áttelepítésük elől-közben visszaszöktek otthonukba, 1948-ban – sajátjukénál jóval kisebb értékű – „csereingatlanba” kényszerültek. Helyüket többnyire „felvidékről” száműzött „telepesek”: csehszlovákiai magyar családok foglalták el. Az 1950-ben kezdődött kitelepítés a svábokat a saját falujukban kijelölt kényszerlakhelyeiken érte.
13 Mint arra a korszakot kutató gazdaságtörténészek fi gyelmeztettek: meglehetősen önkényesen válogatott, célzatos példatár felvonultatásával, amely mintha előre igazolná a kisajátítók kisajátításának jogosságát. (Lásd A tőke, I. kötet, 24. fejezet.)
14 Kérdőíves adatfelvételünk és életútinterjúink megkérdezettjei szinte kivétel nélkül kifosztott, lehasznált, szétbontott ingatlanaikról számolnak be. A „Hortobágy-projekt” keretében felvett adataink részletes statisztikai elemzését Nagy Mária Veszteségek, nyertesek és kárpótlás című tanulmányában végezte el. (A tanulmány Táborlakók és családjaik című könyvünkben fog megjelenni.)
15 A proletarizálás több évtizedes folyamatát, meg-megújuló hullámainak következményeit és azokat a fejleményeket is, amelyek ennek a folyamatnak ellenében hatottak, elsősorban a deportálás kitüntetett merítőbázisának tekinthető déli és nyugati határövezetben, s ezzel párhuzamosan a hortobágyi és nagykunsági célterületen, kvalitatív és kvantitatív módszereket együtt alkalmazó tényfeltárás keretében kíséreljük meg rekonstruálni.
16 Hegedűs András miniszter (Állami Gazdaságok és Erdők Minisztériuma) 1952. július 14-én az MDP titkárságához intézett feljegyzésében javasolta, hogy „az állami gazdaságokba telepített kulák és egyéb ellenséges elemek” házhelyeket kapjanak, s részükre a „a városoktól lehetőleg messze, az állami gazdaságok központjai mellett” tíz telephelyet jelöljenek ki”. A titkárság jóváhagyta a javaslatot. A telephelyek kijelölésével lehetőség nyílt arra, hogy a pusztákon idővel tíz falu: szovjet mintára létrehozott „kulákfalvak” jöjjönek létre. Lásd Párttörténeti Intézet Archivuma [PIA] 276. F. 54/202. ö.e.
17 Például a retroturizmusra, tájtörténeti emlékhelyekre orientált programkínálat kidolgozásával, és az ennek megfelelő infrastrukturális háttér kialakításával.
18 A táborokban készült nyilvántartások és 2006-os adatgyűjtésünk szerint a nemkívánatos fejlődési alternatíva és az ancien régime kategóriáiba sorolhatók aránya 76,2:16,3 százalék. (A fennmaradó 7,5 százalék nem sorolható be egyértelműen a fenti kategóriákba.) A két fő csoport aránya táboronként jelentős eltéréseket mutat. Voltak csaknem kizárólag „föld- és kupeckulák” táborok (például Kormópuszta), s olyanok is (például a Borsós), ahol az ancien régime-et képviselő politikai kulákok volt a jellegadó csoport. A parasztpolgári csoportok ezekben a táborokban is jelentős többségben voltak. Ehhez részletesebben lásd Horváth Endre és Nagy Mária módszertani bevezető tanulmányát és Saád József A tizenkét tábor című tanulmányát Táborlakók és családjaik című, kiadás előtt álló könyvünkben.
19 Max WEBER: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai, I. Szociológiai kategóriatan, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1987, 304.
20 Pontosabban: döntési jogkörük közügyekben jelképesre korlátozott. Servius Tullius censusos rendszerének 193 centuriájában egyet biztosítottak nekik.
21 Részletesen kifejtve: MARX-ENGELS: Burzsoák és proletárok = A kommunista kiáltvány. A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára, I. Kossuth, Budapest, 1962, 38–56.
22 Az ellenforradalom kifejezést nem a restaurációs pártállami ideológia szellemében használom. A forradalom–ellenforradalom értékmentes megközelítésére törekszem. Ennek megfelelően az ellenforradalomitt a sztálini diktatúra magyarországi irányítóinak radikális – forradalmi – szerkezetformáló kísérlete ellenében kibontakozott felkelés – társadalmi forradalom – azonosítására szolgáló fogalom.
23 A méltatlanul elfeledett, zseniális közgazdász és társadalomreformer, Liska Tibor kifejezése. A részletezés messzire vinne témámtól, ezért itt csak megemlítem: a Kádár-korszak évtizedeiben folyt társadalomkutatás hatalmas terjedelmű, mai viszonyaink megértéséhez is jól használható irodalmat hozott létre. Problémaérzékenységét és tényanyagát tekintve valószínűleg értékesebbet, mint a rendszerváltás utáni társadalomkutatás, amely szabad nyilvánosság-térben, ugyanakkor erős pályázati projektkötelmek között működik.
24 A jobb híján „dologtalannak” fordított leisure szót a ma már kevéssé idézett észak-amerikai társadalomreformer és amatőr kutató, Thorstein Veblen The Theory of the Leisure Class (A dologtalan osztály elmélete) című tanulmányából vettem át. (Veblen más írásaival együtt megjelent magyarul is: Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1975.) Veblen a leisure class fogalmát az amerikai felső tízezrek életviteli státuskategóriájának azonosítására alkotta meg. Úgy gondolom, hogy a fogalom – megváltoztatva a megváltoztatandókat –a Kádár-korszak „dolgozó népének” arra a szegmensére is alkalmazható, amelynek tagjai a nyolc óra biztosított munka(hely) mellé járó „nyolc óra pihenést” és „nyolc óra szórakozást” a létezés természetes velejárójaként kezdték megélni.
25 Ez a törekvésünk a történeti örökségkutatás átfogóbb keretei közé illeszkedik. Lásd ehhez a Hortobágy-projekt előzményének tekinthető Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány honlapjának kényszermunkatáborok életvilágaihoz kapcsolódó kérdésfelvetéseit: „Rekonstruálhatók-e valamiképpen – mára jórészt szétporladt – fi zikai kereteik? S rekonstruálható-e (valamelyest legalább) a tábori kereteken belüli életvilág? Mire rétegződtek rá a táborok, amikor létrejöttek, és mi minden rétegződött rájuk a felszámolásuk utáni évtizedekben? Milyen nyomot hagyott maga után a táborvilág – mint a természet átalakításának kísérlete – a táj évezredekben-évtízezredekben mérhető történetében? Mit hagyott örökül mint társadalomkísérlet korok-korszakok-generációk történetében, egyéni és családi életutak alakulásában? Mint traumának, mi a lenyomata a kollektív emlékezetben s az egyéni emlékezetekben? Hogyan ment/megy végbe feldolgozása? (www.telepesek.hu, Magunkról főmenűpont.)

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.