Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

JÓLÉTI ÁLLAM A POKOLBAN

Götz Aly: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Atlantisz, 2012, 600 oldal, 4295 Ft

Götz Aly könyve után sem a náci Németországról, sem saját korunkról nem gondolkodhatunktöbbé úgy, mint eddig. Nem tarthatjuk fenn azt a meggyőződésünket, hogya nemzetiszocializmus irracionális téboly volt, a múlt sötét erőinek kitörése, amely ellentétesmindazzal, amit a háború utáni Európa konszenzusosan nagyra értékel. Közelebbjutunk az igazsághoz, ha ehelyett úgy tekintünk a Harmadik Birodalomra, mintami felnagyította és ördögi módon megtestesítette mindazt, ami rossz, visszás a moderndemokratikus jóléti államban.

Nem arról van szó, hogy a hitleri államnak ne lettek volna sajátos, sajátosan gonoszeszméi – a faji alapú felsőbbrendűség, a zsidókkal szembeni megvetés és gyűlölet –, ámezek azért tudtak hatni, mert a korszellemhez nagyon is illeszkedő és a mai Európátólsem idegen eszmékkel és gyakorlatokkal léptek frigyre. John Lukacs valahol azt írja, hogyaz eszméknél fontosabb, mit kezdenek velük az emberek. A nemzetiszocialista eszmékkijelölték ugyan a politikai cselekvés bizonyos irányait, de hogy végül milyen tettekhezvezettek, a német társadalomban jelenlévő más eszmék és a politikai közösség intézményeibefolyásolták.

Aly friss szemmel, a 20. század uralkodó politikai ideáinak tágabb kontextusában rekonstruáljaa nemzetiszocialista párt eszmerendszerét, majd ragyogó intelligenciával ésnémet alapossággal követi nyomon, mit kezdtek ezekkel az eszmékkel „a németek”. Nemvagyok történész, így nem vállalkozhatok a mű szaktudományos megítélésére. A szerzőmegközelítését részben elhelyezte a holokausztkutatás aktuális irányzatai között Gyáni Gábor a Kommentár korábbi számában. Hogy komoly tudományos értékű és nagy hatásúkönyvről van szó, egy percre sem lehet vitás. Ha jól értem, nem kis részben éppen Aly munkássága inspirálta például Ungváry Krisztián figyelemre méltó új könyvét is aHorthy-korszakról.

A szöveg stílusáról és a fordítás színvonaláról sem szeretnék értekezni, mert ehhez túlfontos műről van szó. (Előbbi egy akadémiai történész kritikusa szerint „mediatizált”,amit nyugodtan fordíthatunk sziporkázónak; utóbbi élvezhető.) Laikusként egyedülazért mertem belefogni ebbe a recenzióba, hogy a szerző fő téziseit a szintén laikus olvasónakösszefoglaljam, és nem titkolt módon propagandát csináljak a könyvnek: legyenott minden könyvespolcon, és a jövőben senki ne értekezzen a nácizmusról anélkül,hogy ezt a könyvet olvasta volna.

Nézzük először, mit mond Aly a nemzetiszocialista eszmékről. Röviden azt, hogynemzetiek voltak – és szocialisták. Szocialisták abban az alapvető értelemben, hogy atársadalomra egymással szemben álló, konfliktusban lévő kollektívumok tekintettek. Éppúgy, mint legfőbb németországi riválisaik, a szociáldemokraták, osztályokbangondolkodtak, és az alacsony keresetű rétegek felemelését, a jövedelmi egyenlőtlenségekcsökkentését, sőt a különböző státusú csoportok közötti kulturális különbségekfelszámolását hirdették. Az osztálykülönbségek felszámolását pedig a nácik is ajövedelmeket újraosztó és szolgáltató jóléti államtól várták. Aly nem győzi hangsúlyozni,az NSZK mennyi szociális vívmánya származik a náci időszakból. „Az EU agrárrendszerének,a házastársi adózásnak, a közlekedési szabályoknak, az autók kötelező felelősségbiztosításának,a családi pótléknak, az adózási sávoknak vagy akár a természetvédelemnekaz alapjai mind ezekből az időkből valók” (22). Ami „szociális” a „szociális piacgazdaságból”,nem kis részben innen ered.

A nemzetiszocializmus zseniális húzása volt, hogy csavart egyet a szocialista kollektivizmuson.Ahelyett, hogy a „munkások” oldalára állva a „tőkéseket” tette volna meg főellenségnek, egy nagyobb kollektívumot állított előtérbe: a „német népet”. A legfőbbkollektív konfliktust pedig a „felsőbbrendű németek” és az „alsóbbrendű idegenek” közöttitörésvonalra helyezte át. Miért volt ez vonzó gondolat? Aly szerint azért, mert nema társadalmi munkamegosztásban eltérő helyet elfoglaló csoportok között indítványozottújraelosztást, hanem külső, harmadik fél rovására. Ezzel egyszerre kecsegtetett aszegénység csökkentésével és az osztályellentétek csillapításával. „A német népen belül alegmagasabb fokú népi közösséget és a tanulás lehetőségét mindenkinek, kifelé viszontabszolút uralmi beállítottságot” – tette egyértelművé Hitler (33). Érdemes ezt annyivalkiegészíteni, hogy az osztályharcos politika kiteljesítését mindenkor akadályozta, hogyMarx egy kritikus ponton tévedett a kapitalizmus működését illetően. A munkamegosztáskülönböző szereplői – például a munkaadók és a munkavállalók – közötti kapcsolatnakcsak egyik eleme a megtermelt jövedelem elosztása miatti konfliktus. Legalábbilyen fontos a felek egymásrautaltsága és a kooperáció kölcsönösen előnyös jellege. Azosztályharc fikcióját ezért rendkívül költséges a gyakorlatba átültetni. A felsőbb- és alsóbbrendűnépek harca is fikció, de kevésbé dúlja szét a (felsőbbrendű) társadalom belsőviszonyait. Az antiszemitizmus önálló összetevője volt ugyan a náci eszmekörnek, de pusztító erőre a Volk kollektivista eszméjével összekapcsolódva tett szert.

Hogyan lépett működésbe a harmincas évek német társadalmában a völkisch szocialistaideológia? A bevett politikai narratíva szerint az NSDAP az elrettentő példa arra,miként kerülhet demokratikus úton hatalomra egy antidemokratikus, önkényuralmirendszert kiépítő párt. Bár a hatalom megragadásának fontos eleme volt a népképviseletalkotmányos szabályainak kezdeti elfogadása, majd felülírása, és a politikai ellenfelekkelszembeni jól célzott terror, a létrejövő rendszer jellegét mégsem írják le kielégítőenaz „önkényuralmi”, „autoriter” vagy „antidemokratikus” jelzők. Aly szerint az 1938-ra megszilárdult rezsim természetét legtalálóbban Mussolini democrazia totalitaria fogalma ragadja meg.

Manapság a közbeszédben, sőt a politikai filozófia jelentős részében a „demokratikus”a politikai jó szinonimája. Ha ezt elfogadjuk, a jelzőt megértő elemzésre nem, csakértékelésre használhatjuk. Éppen Aly könyve világít rá, hogy ez a szokás rendkívüli mértékbengátolja a 20. század történelmének megértését. Milyen értelemben volt Hitleruralma demokratikus azután, hogy felszámolta a többpártrendszert és a parlamentarizmust?Abban az értelemben, hogy mindvégig a széles néprétegek támogatásától függött,és a politikai cselekvését a tömegtámogatás fenntartása közvetlen módon motiválta. Alyegyik központi, gazdagon illusztrált tézise, hogy Hitler gazdaság- és szociálpolitikája apopulista osztogató politika szélsőséges verziója volt, amit a rövidtávú támogatottságmaximalizálása motivált. Uralma sokkal kevésbé volt tekintélyi alapú (pace Adorno),mint Churchillé, akivel „ellentétben Hitler soha nem kockáztathatott meg egy »vért ésgyötrelmet, könnyeket és verejtéket« ígérő beszédet” (375). Az önkényuralom hasonlóanpontatlan kifejezés: a német nép legnagyobb része felé egyáltalán nem viselkedhetettönkényesen: a támogatását „újra meg újra meg [kellett vásárolnia] szociális jótéteményekrealapozó, folyamatos megvesztegetéssel” (375).

Vaskezű diktatúra helyett a nép által fölemelt, a nép kedvéért folyamatosan rögtönző,a támogató közhangulat vékony jegén táncoló kalandorbanda képét rajzolja fel Aly.Az pedig, hogy a náci uralom – a szerző szavaival – „szívességi diktatúraként” valósultmeg, messzemenően befolyásolta, hogyan ültették át a gyakorlatba a nemzetiszocialistaeszméket. A megvalósításuk minden képzeletet felülmúlóan brutális jellege ugyanis jelentősrészben abból a politikai szükségszerűségből fakadt, hogy megőrizzék az „átlagfogyasztó”legalább passzív rokonszenvét. A német városok kibombázott családjait franciaországizsidóktól elkobzott bútorokkal vigasztalták. A birodalmi költségvetés lyukait – azalacsony keresetűek adóterhének alacsonyan tartása mellett – a zsidó polgárok tulajdonának„árjásításából”, majd egyre inkább a haláltáborokba hurcoltaktól rablott vagyontárgyakértékesítéséből származó bevételekből fedezték. Az élelmiszer-fejadagokat, sőt anémet lakosság élvezeti cikkekkel való ellátását pedig a megszállt országok kifosztásával,éhínségbe taszításával tartottak fenn olyan szinten, hogy az 1945 tavaszán Németországba érkező szövetségesek a városok romjai között meglepően „rózsás, élénk, ápolt ésigen jól öltözött” embereket találtak. „Aki az egyszerű németek millióinak biztosítottelőnyökről nem akar beszélni, annak a nemzetiszocializmusról és a holokausztról hallgatniakell” – summázza a szerző (408).

Ebben az összefüggésrendszerben nevezi Aly a háborús hódításokat rablóhadjáratoknak,és beszél a „zsidókkal szemben elkövetett rablógyilkosságról”. Hitleréket rövid úton utolérte minden populista rémálma: az elszabaduló költségvetési hiány. A lakosságot amagas jövedelműek kivételével nem terhelhették, a márka vásárlóerejét tartaniuk kellett,különben elvesztették volna támogatásukat a nép körében. Megoldásként a nemzetiszocializmuseszmei keretei között elsősorban a hódítások kínálkoztak. („Egyértelmű, vanegy hiányzó összegünk. Viszont van egy Ausztriánk is” – így Goebbels 1938 tavaszán.) Azadósság azonban egyszerűen túl nagy volt. Ezért nem engedhették volna meg 1940-ben,a „német népi föld” egyesítése után a győztes békét: a birodalmi kormány nem tudottvolna helytállni a felvett hitelekért. Az elhúzódó háborúban azután a „költségvetés konszolidációjánakkérlelhetetlen törvényei” az európai országok kifosztásának egyre elvetemültebbformáira ösztönözték a birodalom kormányzatát.

Ezzel karöltve bontakozott ki a zsidók elleni genocídium, amely kritikus időszakokbanenyhítette a birodalmi költségvetés éhségét. A náci ideológia ledöntötte a gátakat a zsidókkal szembeni fellépés előtt. A zsidó vagyon kisajátítása, majd a holokausztazonban nem egyszerűen egy eszme kérlelhetetlen megvalósítása volt. A folyamatelválaszthatatlanul összefonódott a hitleri kormányzat jóléti populizmusával. Ez tette politikailag kifizetődővé, sőt Aly szerint egyenesen szükségessé a zsidó vagyon megszerzésétés az éhes szájak számának csökkentését. S a populizmus volt az, ami elaltatta soknémet lelkiismeretét.

Ám hiába lett volna belpolitikailag indokolt Európa kifosztása és a zsidók meggyilkolása,ha a német államszervezet nem lett volna képes és hajlandó a célok megvalósítására. Aly történetében a politikai populizmusra épülő hatalomgyakorlás mellett a másikkulcstényező, ami befolyásolta a nemzetiszocialista eszmék megvalósulását, a szakértőállamigazgatás együttműködése volt. A néptömegek támogatása szempontjából kritikusvolt az apparátus „hangtalan” (geräuschlos) működése. A náci állam e téren is koránakgyermeke volt. Aly részletesen elemzi, hogyan alkalmazta a 20. (és 21.) század bevett gazdaságpolitikaieszközeit, és követte el velük a szokásos visszaéléséket – a szokásosnál sokkaldurvább formában. A deficitfinanszírozást már említettem (mértékét jól jelzi, hogyHitler nem engedte a birodalmi költségvetések nyilvánosságra hozatalát). A leghangtalanabb,ezért legnagyobb visszaélésekre lehetőséget adó eszköz azonban a monetárispolitika. A fedezet nélküli pénzkibocsátás kísértésével minden kormányzat szembesül,amely feladja a nemesfémfedezet elvét. A birodalmi jegybank vezetésével a náci Németországóriási pénzügyi svindlibe fogott, amely rövid távon igen sikeresnek bizonyult.Az elfoglalt országok egy részében márkában denominált „birodalmi pénztárjegyekkel”fizettek a rekvirálásokért és a hadsereg beszállítóinak. E bankjegyeket a polgárok azutánsaját országuk valutájára válthatták át, országuk jegybankja pedig a beszedett „pénztárjegyekért”…nem kapott semmit. Ha nem akarta, hogy a saját fizetőeszköze teljesen elértéktelenedjen,kénytelen volt a rekvirálások fedezetét az adók (brutális) megemelésébőlelőteremteni. A kifosztás lehető legelegánsabb módja volt ez: a megszállók „fizettek”a polgároknak az elvett javakért, majd a megszállt államon keresztül adók formájábanrájuk terhelték ennek költségeit.

A könyv hosszú fejezeteken keresztül mutatja be, milyen ötletességgel teremtettékelő a jegybank, az államigazgatás és a hadsereg szakértői a háborúhoz szükséges és a költségvetésiösszeomlás elkerüléséhez mindig éppen csak elégséges forrásokat. Nem Aly azelső, aki rámutat, hogy hamis az a kép, amely szerint a náci államgépezetet a parancsokvak teljesítésének logikája uralta volna. Valójában a „poroszos” hierarchikus struktúrákmegerősítése helyett éppen a modern menedzsmenteszközök: a decentralizáció, a kreatívszakértelem hasznosításának ösztönzése jellemezték. A birodalomépítés és a hódítóháborúk „gigászi” feladatokat adtak, vonzó kihívást jelentettek különösen a fiatalok számára,akik társadalmi háttértől függetlenül gyorsan emelkedhettek a ranglétrán, ha jóloldották meg a rájuk bízott feladatokat.

A nemzetiszocialista párt nem tudta és nem is nagyon akarta szoros uralma alá vonnia tisztviselőket. Ehelyett alkut kötött velük: a belpolitikai és háborús céljai feltétlen támogatásátkérte tőlük, cserébe pedig a keményen betartandó politikai kereteken belül aszakmai önmegvalósítás szabadságát adta, karriert kínált – és persze sokaknak megfelelőrészt is a koncból. A populista politika és a szakértelem viszonya persze így sem lehetettkonfliktusmentes. Paradox módon azonban éppen az segítette a nemzetiszocialisták hatalombanmaradását, hogy a rendszer keretein belül teret hagytak a szakmai vitáknak, atisztviselői függetlenségnek. Ez tette lehetővé, hogy a politikai célok megvalósításábanrendre elmenjenek a még éppen lehetségesig, de ne tovább. Az államigazgatás melletthasonló hallgatólagos paktumot kötött a kormányzat a bankokkal és a nagyvállalatokkalis, amelyeknek az árjásításban és a kényszermunka-programokban jutott fontos szerep.

A népi képzeletben, a közéleti vitákban, de még a tudományos munkák jelentős részébenis a náci Németország a háború utáni demokratikus Európa ellenpontja. A Másik.A Sötét Oldal. Mordor. Aly egy jottányit sem mérsékli az erkölcsi ítéletet, sőt – ha méglehet – súlyosbítja. Mégis azt mondja, hogy a nemzetiszocializmus jelentős részben hasonlóelemekből építkezett, mint a modern demokratikus jóléti állam. Rövid életű, deannál pusztítóbb sikere nem érthető meg ezen elemek nélkül. Miért fontos ezt megértenünk?Úgy vélem, elsősorban éppen azért, mert ma Európában a náci állam és vezetőjea politikai, sőt emberi gonoszság legtöbbet hivatkozott megtestesítői. Ha a politikaierkölcstelenségről, bűnökről gondolkodunk, a háttérben mindig ott van a nácizmus ésott van Hitler. Elemi fontosságú ezért, hogy a lehető legjobban megértsük e gonoszságtermészetét.

Ami 1933 és 1945 között Németországban történt, egyrészt éles történelmi fényt vetíta tömegdemokrácia, a jóléti célú állami újraelosztás és a független bürokratikus szakértelemárnyoldalaira, a köztük és a potenciálisan gyilkos eszmék közötti affinitásra. Egyszersmind arra tanít, hogy Mordor nem úgy működik, mint a mesében. A sötét oldalon nem egyszerűen démoni Obersturmbannführerek menetelnek jeges fegyelemmel, egyvezér tekintetével hátuk mögött egy titánian gonosz cél felé. Bármilyen sok igazság vanaz ilyen képekben, bármilyen hasznosak is lehetnek a lelkiismeret felkeltésére, a valóságfontos elemeitől tekintenek el, és ezért nem helyezik biztos alapokra erkölcsi ítéletünket.Ahhoz, hogy Adolf Hitler démoni karizmája és akarnoksága érvényesülni tudjon,fausti alkukat kellett kötnie a társadalom különböző csoportjaival: az állampolgárokkal-fogyasztókkal, az államigazgatással, a hadsereggel, a gazdasági vállalkozásokkal. Olyatkellett kínálnia, ami összhangban volt az emberek teljesen hétköznapi vágyaival: anyagibiztonságot és a felemelkedés ígéretét, könnyebb családalapítást, karriert, előrejutást atársadalom ranglétráján.

 

A másik tanulság, hogy a nagyszabású „világtörténelmi” célok szólamai mögé bújva anáci elit tényleges cselekvését a saját hatalmának rövidlátó, gerinctelen megőrzése irányította.Abban, hogy Hitler birodalma azzá fajult, amivé, az elvetemültség mellett komolyszerepet játszott a gyávaság is. Ludwig Erhard megsemmisítő ítélete szerint Hitlerbőlés társaiból valójában hiányzott „a felelősségvállaláshoz szükséges bátorság” (374)

 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.