Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

„A néppel a népért”?

A Nemzeti Parasztpárt Győr-Moson megyében

 A történettudomány mindmáig adós a Nemzeti Parasztpárt (NPP) regionális történetének megírásával, ezért hiánypótló Szirtes Gábornak a Parasztpárt 1945–1949 közötti, Baranya megyei történetét feldolgozó monográfiája.1 A regionális szempontok figyelembevétele általában véve is hiányzik a magyar történettudományból, különösen a politikatörténet- írásból.

Az 1930-as évek népi íróinak tevékenysége által inspirált párt, amely a szegényparasztság és a földmunkásság érdekeinek képviseletét tűzte zászlajára, az 1945 utáni években a kapitalizmus és a szovjet típusú államszocializmus között kereste a „harmadik utat”. Ezért marginalizálódása a háború utáni, mindinkább balra tolódó közéletben már önmagában véve is törvényszerű volt. A Parasztpárt korlátozott politikai hatását jelzi, hogy a szegényparasztság és az agrárproletariátus jelentős aránya ellenére sem vált, nem válhatott az 1945–1947 közötti pártrendszer meghatározó szereplőjévé. Pedig az NPP a népi írók, mindenekelőtt Veres Péter, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Darvas József, Illyés Gyula változatos ideológiai áramlatainak becsatornázásával olyan intellektuális felhajtóerőt képviselt, amely túlmutatott a párt keretein.

A Parasztpárt marginalizálódására részben a regionális sajátosságok szolgálnak magyarázatként. A párt markáns regionális karaktere (a dél-alföldi, illetve a Hajdú-Bihar megyei beágyazottság) meghatározta a Parasztpárt arculatát, és az alföldi társadalmi viszonyok egyfajta mérceként szolgáltak politikusai számára. Az NPP-nek az országos politika színpadára kilépve más tájegységek eltérő társadalomtörténeti, szociológiai, gazdasági és nemzetiségi viszonyaihoz kellett igazodnia, amennyiben a pártrendszer befolyásos szereplőjévé kívánt válni. A naggyá válás egyszerre volt célja és eszköze a párt politikájának: az egységes parasztság – azon belül is elsősorban a szegényparasztság – érdekvédelmét csak egy befolyásos, a kisgazdákkal, a kommunistákkal és szociáldemokratákkal egyenlő erőt felmutatni képes formáció biztosíthatta.

A parasztpárti politika azonban képtelennek bizonyult arra, hogy földrajzi hátországából kilépve gyökeret eresszen a Dunántúlon. Ehhez nem az akarat, hanem a szervezési tapasztalatok hiánya, az infrastruktúra szervezetlensége, valamint az eltérő társadalmi, nemzetiségi viszonyok figyelembevétele hiányzott.

Az 1923. évi XXXV. tc. hozta létre Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét, amelyet 1945-től Győr-Moson megyeként ismerünk.2 A Parasztpárt Győr-Moson megyében is küzdött azzal a problémával, hogy profilja nem illeszkedett annak a térségnek a társadalmi viszonyaihoz, amelyben helyt kellett állnia a politikai versenyben. Regionális szempontból eredendően és döntően alföldi gyökerű, és szociológiai tekintetben magyar értelmiségi háttérrel rendelkező pártként kellett boldogulnia egy urbánusabb, részben német nemzetiségű környezetben, ahol ráadásul erős volt a római katolikus egyház befolyása.

Győr-Moson megyében a kedvező földrajzi adottságok, a nyugati piacok közelsége kihasználásának köszönhetően a parasztság már korábban elindult a polgárosodás irányába. A párt nevében szereplő „paraszt” szó ekkor már a polgárosodó agrárrétegek számára dehonesztálónak tűnt, nem beszélve az NPP baloldali nyelvezetéről, amelyik szintén idegenül hatott ebben a közegben. Összességében ez a tér nem egy szegényparaszti formációnak kedvezett, hanem egyrészt a munkásmozgalom pártjainak – hiszen Győr volt az ország egyik ipari központja, a térség gazdasági és kulturális centruma –, valamint falun a keresztényszociális hagyománynak és a Kisgazdapártnak.

Tanulmányomban részletesen bemutatom, hogyan alakult a Parasztpárt sorsa Győr- Moson megyében. Ennek során felvázolom azokat a társadalmi, nemzetiségi és személyi tényezőket, amelyek befolyásolták az NPP megyei támogatottságát. Különös figyelmet szentelek a belső törésvonalaknak. Ezt követően elemzem a párt helyzetét az 1947-es országgyűlési választást megelőző időszakban és a választási kampányban.

A tanulmány elsődleges forrásait a Parasztpárt országos dokumentumai, a Nemzeti Parasztpárt Szervezési Osztályának levelezése, valamint a parasztpárti vármegyei titkárok jelentései szolgáltatták.3 A változatos tematikájú irodalomból kiemelem Tóth István monográfiáját. Mivel az NPP történetéről a rendszerváltás óta nem készült átfogó, tudományos igényű monográfia, ezért munkám során elsősorban Tóth 1972-ben megjelent könyvére támaszkodom.4 A választási adatok összefüggéseinek elemzésekor a parasztpárti vármegyei jelentések, a Faragó-statisztika,5 valamint a Hubai László által készített választási atlasz adatait vettem alapul.

A Parasztpárt és Győr-Moson megye: egy hagyomány nélküli irányzat

A Parasztpárt 1939. június 29-én alakult meg Makón. Időben éppen a legrosszabbkor, hiszen a világháború és a kormányzat retorziói miatt a pártnak nem volt ideje országos szervezeti hálózat kiépítésére. 1944 decemberében került sor az NPP újjáalakítására. A Szegeden kiadott Ideiglenes Szervezeti Szabályzat deklarálta, hogy a „párt célja: az elnyomott és feudális viszonyok alól mindmáig fel nem szabadult parasztság gazdasági felszabadítása, kulturális felemelése és teljes társadalmi és politikai egyenjogúsítása”.6 A szabályzat leszögezte, hogy a párt küzd az „úri Magyarország” ellen, és a közeli célt a „népi demokratikus állam” megteremtésében jelölte meg.

A párt földrajzi súlypontja a Dél-Alföld, a Viharsaroknak nevezett térség (Békés, Csanád és Csongrád megyék) és Hajdú-Bihar megye volt. Azok a területek, ahonnan a vezetőség többsége származott (Veres Péter, a párt elnöke Balmazújvárosban, Szabó Pál, a korábbi pártelnök Biharugrán, Darvas József, a párt alelnöke Orosházán, Erdei Ferenc főtitkár Makón született). A Parasztpárt dunántúli születésű politikusai (például Fülep Lajos, Kovács Imre, Illyés Gyula) sem az Északnyugat-Dunántúl társadalmát képviselték. Az 1930-as évek népi írói nagy hatást gyakoroltak a párt ideológiájára. Tevékenységük helyszíne elsősorban a szegényparasztság tömegei által lakott Alföld (elsősorban Veres Péter, Féja Géza, Erdei Ferenc szociográfiáira gondolhatunk) és – különösen az egyke jelensége, a református magyarság fogyása és a német nemzetiség gazdasági terjeszkedése miatt – a Dél-Dunántúl, elsősorban Baranya megye volt (Kovács Imre, Kodolányi János). Az Északnyugat-Dunántúlon a népi írók mozgalma nem rendelkezett mélyre nyúló gyökerekkel, ezért hiányzott az a bázis, amelyre a Parasztpárt megszervezésében támaszkodni lehetett volna. A pártszervező munka az ország két központjában – Debrecenben, az Ideiglenes Nemzeti Kormány székhelyén és Budapesten – indult meg, előbbi helyen Erdei, utóbbin pedig Somogyi Imre vezetésével.7 A pártban „kettős irányítás” alakult ki, és ebben a Dunántúlnak nem volt, a háborús fejlemények miatt nem is lehetett szerepe. Győr-Moson megyében alakult meg legkésőbb az NPP, hiszen az ország e része szabadult fel legkésőbb a német megszállás és a nyilas uralom alól. Ez a megkésettség, illetve a hagyománynélküliség jelentős hátrányt jelentett.

A társadalmi tényezők

Bejci Németh Andor községi bíró így jellemezte az 1937-es monográfiájában Győr-Moson- Pozsony vármegyét, amelyet a három csonka vármegyéből hoztak létre: „Szemben a Viharsarokkal fekszik Győr környéke. A csonka ország ellentétes földrajzi pólusán, közelebb a Nyugathoz s a föld terményeinek piacaihoz, vízi és országutak szerencsés kezdőpontján. Szemben a sötét Viharsarokkal, a napos oldalon, ahol a nép sokaktól irigyelt, jobb viszonyok közt, nagyobb jólétben él […] E környékről nem írnak könyveket, mert e vidéknek nincsenek speciális bajai, itt nincsenek munkásgócpontok, ezernyi munkanélküli mezőgazdasági munkással, itt nem élnek reszketősök, ördögűzők, pünkösdvárók, itt nincsen tanyaprobléma és nincsen nemzetiségi kérdés.”8

Monográfiájának lapjain Bejci Németh mégis árnyalni kényszerült ezt az idilli képet. Nem cáfolta a terület szerencsés földrajzi fekvését, de érzékeltette, hogy a szociális téren megoldandó feladatok várnak a döntéshozókra. Mindezt úgy kellett megfogalmaznia, hogy ne vetüljön rá a szociális izgatás vádja. Ezért hangsúlyozta elhatárolódását a rendszer ellenzékének tekintett falukutatóktól, mert – mint írta – „egyesek tollát nem a falusi ember iránt érzett szeretet vezette, hanem gyűlölet a magyar társadalom vezető rétegei iránt”.9 A könyv előszava azonban plasztikusan érzékelteti, hogy a kedvező földrajzi fekvésű, a nyugati piacokhoz közeli Győr-Moson térségét nem tekintették olyan szociális konfliktusgócnak, mint a Tiszántúlt.10 Ez a kép beleivódott az értelmiségbe, és talán ez magyarázza, hogy a falukutatók és a népi írók nem tekintették a területet feltérképezendőnek, ellentétben az ország látványos konfliktusokkal terhelt tájaival (a Viharsarok térsége, Baranya).

Erdei Ferenc NPP-főtitkár már 1944-ben kijelentette, hogy a párt az agrárszocialista mozgalmak örökösének tekinti magát.11 A párt Győr-Moson megyében nem számíthatott ilyen mozgósítható érzelmi háttérre, mert a terület érintetlen maradt az 1890-es évek agrárszocialista szervezkedéseitől és aratósztrájkjaitól. Északnyugat-Dunántúlon hiányzott az agrármozgalmi hagyomány, amely megalapozta volna a Parasztpárt által képviselt paraszti, agrárdemokrata radikalizmus támogatottságát.12 A paraszti vagyonosodás és polgárosodás kedvezőtlenül érintette a Parasztpártot. A vezetés a középparasztot még befogadta a táborába, de a nagybirtokos parasztokkal szemben állt, mert az NPP politikusai úgy vélték, hogy az utóbbiak a földhöz való viszonyukban és mentalitásukban már elszakadtak a parasztságtól, és a polgárság felé gravitálnak.13

Az 1947-es programjavaslat, a Mit akar a magyar parasztság baloldali frazeológiával leszögezte, hogy a párt kizárja a nagygazdákat a parasztok közül, mert „számukra a föld már tőke, amivel vállalkoznak, spekulálnak, s aminek a hasznát húzzák”, ők tehát nem „is parasztok, még akkor sem, ha csizmában járnak”, hanem „birtokos tőkés polgárok”.14 Ebben a közegben az úgynevezett parasztegység politikája nagyobb visszhangra találhatott volna, mint a munkáspártokkal való együttműködésé. Azonban a Parasztpárt hivatalos vezetése 1947-ben megtiltotta szervezeteinek a kisgazdapárti vezetésű Parasztszövetséggel való együttműködést, ez pedig elindította az eróziót a pártban.

Az NPP-sek egységes osztályként értelmezték a parasztságot, de kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy a parasztok régió, tájegység, nemzetiség és felekezet szerint sokfélék. Győr megyében amúgy is az életképes középbirtok volt a domináns birtoktípus. A győri középbirtok átlagos mérete az országos összehasonlításban a paraszti nagybirtokénak felelt meg.15 Bejci Németh Andor szerint Győr megyében a 100–1000 hold közötti középbirtok részesedési aránya (25%) meghaladta mind a dunántúli átlagot (19,9%), mind az országos átlagot (19,9%).16 Az egyesített megyében a kisbirtok részesedési aránya elérte a 43%-ot – szemben az országos átlaggal (41%) –, de a helyi kisbirtok mérete átlagosan nagyobb volt, mint a Dunántúlon, vagyis dunántúli összehasonlításban közelebb állt a középbirtokhoz.17

Végül az iparosodás is hozzájárult a szociális feszültségek levezetéséhez, hiszen még a legszegényebb falusiak számára is nyitva volt a „menekülési út”: a közeli iparcentrumok, Győr és Mosonmagyaróvár felszívták a falusi munkanélküliséget. Győr volt az ország egyik iparcentruma, olyan országos hírű üzemekkel, mint a Magyar Vagon- és Gépgyár, a Cardo Bútorgyár, a Richards Richard Finomposztógyár, a Grab-gyár, a Taussig S. és Fiai Szövőgyár stb.18 A térség ipari központjának gyáripara szívóhatást gyakorolt a vonzáskörzetében lévő községekre. Ennek az iparosodásnak a szociológiai hozadékaként több faluban, elsősorban a Győrhöz közeli falvakban – például Abdán, Ménfőcsanakon, Bácsban, Pinnyéden, Öttevényben, Győrszentivánban – és az ugyancsak gyors ütemben iparosodó Mosonmagyaróvár vonzáskörzetéhez tartozó falvakban – például Mosonszolnokon – a foglalkozásszerkezet elmozdulást mutatott a paraszti életmódtól a kétlaki, paraszt-munkás életforma felé.

Ezekben a félig paraszti, félig városba ingázó gyári munkások által lakott körzetekben a Parasztpártnak nemcsak a kommunistákkal és a Kisgazdapárttal, hanem a Szociáldemokrata Párttal is versengenie kellett.19

A nemzetiségi tényezők

A nemzetiségi összetétel látszólag szintén nem kedvezett a Parasztpártnak, hiszen a párt eredendően magyar etnikai arculatú volt, Mosonban viszont valamit kezdenie kellett az egyetlen, kompakt tömbben élő német agrárlakosság jelenlétével. A Parasztpárt a környezet miatt nem térhetett ki a németkérdéssel való szembenézés elől, ez pedig természetes módon előhívta a nemzeti frazeológiát.

A párt a német nemzetiségi és nyelvi tömb fellazítása és a magyar agrárszegények helyzetbe hozása érdekében felkarolta a telepes mozgalmat. Ez elkerülhetetlen volt, ha a párt tartósan gyökeret akart verni Mosonban. Egyrészt a Parasztpárt kulturálisan magyar és protestáns arculata, eredendően alföldi gyökere, ismeretlensége és a helyi vezetők hiánya, illetve a párt baloldali frazeológiája és németellenessége, másrészt a mosoni német agrárlakosságnak az alföldi magyar lakossághoz képest magasabb életszínvonala, hagyománytisztelete és vezetőik helyi kapcsolatrendszere eleve akadályozták, hogy a párt gyökeret eresszen a helyi németség körében.

A Parasztpárt a szegényparasztság és a földmunkásság pártjaként határozta meg magát, és ez a tény ugyan elvben lehetőséget adott volna arra, hogy a németek is nagy számban bekapcsolódjanak a párt szervezésébe, csakhogy ezek a fogalmak régiónként, tájegységenként más jelentettek. A mosoni németek, a heidebauerek körében nem voltak olyan kiáltó vagyoni különbségek a parasztság egyes rétegei között, mint a párt hátországában, a Tiszántúlon: még a zsellér, a söllner is rendelkezett egy kis földdel.20 Ráadásul a párt egyes vezetői, mint Kovács Imre vagy Erdei Ferenc a németség kollektív bűnösségét vallották. Ez pedig már eleve megakadályozta azt, hogy a párt és a mosoni németség között harmonikus viszony alakuljon ki. A Parasztpárt tudatosan vállalta a legmagyarabb párt jellegét, és igyekezett kiaknázni a nemzeti érzelmeket.21 Ennek jegyében élesen elítélte a békeszerződés- tervezet azon pontját, amelynek értelmében Bezenye, Rajka, Dunacsuny, Oroszvár és Horvátjárfalu községeket Csehszlovákiához kívánták csatolni. 1946. augusztus 11-én Rajkán és Oroszváron a lakosság népgyűlésen tiltakozott községük elcsatolása ellen. A kisgazda, a kommunista és a parasztpárti képviselők egymással versengve, „a többezres tömeg szenvedélyes hangú közbeszólásaitól kísérve” méltatták a magyar állameszmét és ostorozták a „cseh imperializmust”.22

Az öt község lakosságának csaknem harmada horvát anyanyelvű volt, akik a magyarokhoz hasonlóan ellenezték az elcsatolást, hűségüket hangoztatták a magyar államhoz, és fogadkoztak, hogy „szükség esetén kaszával, kapával verik ki a betolakodókat”. (Végül az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés értelmében csak Dunacsunyt, Oroszvárt és Horvátjárfalut csatolták Csehszlovákiához.23 ) Az NPP a patrióta hangulat felszításával a magyarokat és a horvátokat egyaránt meg akarta szólítani. A remény, hogy a patrióta érzelem a Parasztpártnak kedvez, nem igazolódott be: az 1947-es választáson az érintett községekben ugyan növekedett a párt listájára leadott voksok száma az 1945-ös eredményekhez képest, de csak csekély mértékben. Az NPP sehol nem volt képes megelőzni a Kommunista Pártot, sőt Bezenyén vagy Dunacsunyban a Szociáldemokrata Párt listájára is többen szavaztak, mint a parasztpártira.24

Még megdöbbentőbb, hogy az érintett településeken a Kisgazdapárt 1947 nyarára széthulló szavazótáborából a Parasztpárt részesült a legkisebb mértékben. Rajkán 74-ről 112-re, Bezenyén háromról 22-re, Dunacsunyban 41-ről 43-ra, Oroszváron pedig 12- ről 13-ra nőtt a párt listájára leadott szavazatoknak a száma. Horvátjárfaluban pedig a párt mindössze kilenc voksot szerzett (míg 1945-ben csak egyet).25 Ennek az egyetlen, elcsatolástól fenyegetett határrégiónak az 1947-es eredménye is jelzi, hogy a párt még a nemzeti retorika alkalmazásával sem volt képes támogatottságának erősítésére. Főleg úgy, hogy egyúttal a németek kitelepítésének követelésével számos helyi érdeket is sértett.

A Parasztpárt nemzetiségekhez való viszonyát nem csak Győr-Mosonban, hanem egész Nyugat-Magyarországon ellentmondásosság jellemezte. A pártnak a nyugat-magyarországi nemzeti kérdéshez való viszonyát plasztikusan érzékelteti Szíj Rezsőnek, az NPP szombathelyi kerületi titkárának 1945. december 1-jei jelentése, amelyik a november 4-i nemzetgyűlési választás tanulságait elemezte. Szíj szerint a nyugat-magyarországi térségben, Sopron, Vas és Zala megyékben a horvát és a szlovén nemzetiségűek csatlakozása csak ártott a pártnak. Bár a nemzetiségi szavazatok nem növelték lényegesen a támogatottságot, ahhoz elegendőek voltak, hogy lejárassák a „legmagyarabb” pártot a magyar nemzetiségű lakosság szemében. A párt nyeresége, amely a horvát és szlovén nemzetiségű szavazókból származott, nem kompenzálta azt a veszteséget, amelyet ugyanakkor a magyar nemzetiségűek között szenvedett el.26 Szíj javasolta a csendőrség tagjait sújtó retorziók megszüntetését, „az igazolóbizottságok és népbíróságok korrupt és magyarellenes” tevékenységének korlátozását. Indoklása szerint ezek az eljárások rendkívül népszerűtlenek a „színmagyar” lakosság körében, és az igazoltatás és internálás eljárásának negatív megítélése kiterjed a Parasztpártra is, hiszen a csendőrség tagjainak meghurcolása kizárólag magyar nemzetiségűeket érint, lévén a csendőrök mind magyarok voltak.27

Mindez – annak fényében, hogy a párt vezetése tartózkodott a csendőrség erkölcsi felmentésétől – jól jelzi, hogy Nyugat-Magyarországon a Parasztpárt dilemma elé került. Vagy megpróbálja meglovagolni a nemzeti érzéseket, és demonstrálja különállását a baloldaltól, a munkáspártoktól, vagy pedig óhatatlanul teret veszít a számára ismeretlen földrajzi és társadalmi térben. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy a párt kezdeményezte a németek kitelepítését, és ezen legalább annyi támogatót, szavazót veszíthetett, mint amennyit – elsősorban a telepesmozgalom révén – nyert.

A telepesmozgalom

Az 1930-as évek végétől megkezdődő telepesmozgalom hozzájárult a párt regionális népszerűségének növekedéséhez. A kezdeményezés bemutatásához vissza kell mennünk az időben. A magyar kormány már az 1930-as évek végén célul tűzte ki az osztrák határhoz közel fekvő kompakt mosoni német nemzetiségi és nyelvi-kulturális tömb fellazítását, a magyar nemzetiségi jelenlét megerősítését. A kormányzati szándék találkozott a népi írók szociális célkitűzéseivel: az utóbbiak fogékonyak voltak a „mesterük”, Szabó Dezső által vizionált „germán veszély” elhárítására. Az országon belüli telepítésekkel kívántak javítani a magyar szegényparasztság sorsán, egyúttal a telepítés révén remélték megerősíteni a vegyes lakosságú területeken a magyar agrárnépességet.

A telepítésről szóló 1936. évi XXVII. tc. alapján került sor a magyar nemzetiségi lakosságú mosoni telepesközségek – Kisudvar, Kisnyilas, Pünkösdvásár, Rohrerföld, Jánosháza, Újrónafő – megalapítására.28 Az 1938-ban alapított Pünkösdvásár és az 1940-ben alapított Újrónafő telepesei az ország más tájairól érkeztek. A pünkösdvásári telepítés keretében Csanád és Sopron megyei családok költöztek Moson megye területére.29 Az újrónafői telepítés szervezésében az akkor már ismert parasztíró, Veres Péter, a Parasztpárt későbbi elnöke is részt vett. A telepesek többségükben Hajdúböszörményből, kisebb részben Csongrád és Békés megyéből érkeztek.30 A lakosok nagy része tehát Hajdú-Bihar megyei volt, a szervezők, Veres és a telepesközség felügyelője, Kovács Péter szűkebb pátriájának szülötte. Veres – vagy ahogyan nevezték: Péter bácsi – és Kovács olyan személyes kapcsolatrendszerre támaszkodhattak, amelynek megszerzésére más alföldi parasztpárti politikus nem volt képes. Nem véletlen, hogy az 1945-ös nemzetgyűlési választáson Veres Péter vezette a párt Győr-Moson és Sopron megyei listáját.31

1945-ben egy újabb telepeshullám indult el, amelynek a kiindulópontja Borsod megye, illetve a Felvidék volt. Az új telepeseket a mosoni német falvakban, a német lakosoktól elkobzott házakban helyezték el. Ebből sok konfliktus fakadt. A telepesek részben a Kommunista Pártot, részben a Parasztpártot támogatták, mert e két párt állt ki határozottan a telepesek anyagi erejének megszilárdításáért. Az NPP választási eredményeiről készült kimutatásokból tudjuk, hogy a parasztpárti titkárok elégedetlenek voltak az újonnan érkezett telepesekkel, főleg a borsodiakkal volt probléma.32

Az 1947-es országgyűlési választási kampány során a riválisok propagandája Győr- Moson megyében elsősorban Veres személyét vette célba. Iszákossággal is megvádolták, így próbálva aláásni a népszerűségét.33 Nem túl nagy sikerrel. Erre utal, hogy a Győr megyei titkárságnak az Országos Központ Szervezési Osztályához küldött levele szerint „a röpcédulák közül a legnagyobb sikere Veres Péter életrajzának volt”.34 A Pannonhalma árnyékában fekvő községek NPP-szervezeteinek az volt a kívánságuk, hogy Veres Péter jöjjön el, és tartson egy gyűlést Győrszentmártonban, „mert Veres Péter személye iránt óriási az érdeklődés”.35

A Hajdú-Bihar megyéből érkezett telepesek által már 1940-ben megalapított Újrónafőn Kovács Péter telepes volt a párt lelke. Kovács 1945-ben a párt képviselőjelöltje, a Parasztszövetség járási titkára volt, és a hajdúsági telepesek körében Veres Péteréhez hasonló tiszteletnek örvendett. Az 1947-es választás után készült kimutatásokban azonban a helyi pártszervezetek vezetői nem győzik panasszal a telepesek egy részének magatartása miatt. A visszatérő kifogások egyik eleme, hogy a borsodi telepesek úgymond „legalja” a kommunistákat támogatja, akik felelőtlenül mindent megígérnek.36 „Természetesen” a parasztpári iratokban minden hasznavehetetlen, iszákos, lusta telepes kommunista szavazóként jelenik meg, míg a szorgalmas telepesek mind a Parasztpárt szavazói (például Hegyeshalomban, Mosonszentpéteren vagy Mosonszolnokon, amelyet a „legrosszabb telepes községek” egyikének neveztek).37 Az éles bírálat nyilvánvalóan elfogultságot tükröz, de egyben azt is jelzi, hogy a Parasztpárt a telepes szavazatokért folytatott versenyben nem túl jó pozícióból indult.

A parasztpárti jelentések több község esetében egy háromosztatú nemzetiségi-pártpolitikai konfliktusmezőről számoltak be: így Halásziban, Hegyeshalomban, Levélen, Mosonszentjánoson, Mosonszolnokon, Rétalapon a parasztpárti telepesek a kommunisták felé tájékozódó „dologkerülő, iszákos” telepesekkel és a szociáldemokraták felé tájékozódó visszamaradt heidebauerekkel egyaránt kénytelenek voltak hadakozni.38 Mosonszentjánoson egy regionális alapú ellentét alakult át politikai viszállyá: a felvidéki telepesek a Parasztpártot preferálták, a borsodiak a Kommunista Pártot, a heidebauerek pedig a Szociáldemokrata Pártot.39

A személyi tényezők

A Parasztpárt igyekezett megnyerni azokat, akik a helyi közösségekben megbecsülésnek örvendtek, és rendelkeztek a szervezéshez szükséges tehetséggel, de az NPP a siker érdekében olykor kénytelen volt engedményeket tenni a személyzeti politikájában. Annak ellenére, hogy a párt vezetése és társadalmi bázisa a csendőrséget az előző rendszer elnyomó apparátusával azonosította – hiszen a harmincas években nem kevés későbbi NPP-s politikus is szenvedett a csendőrök ütlegeitől –, Cikolaszigeten Körmendi Kálmán személyében egy volt csendőrt választottak propagandatitkárrá. A jelentés az egykori csendőr érdemeként tudta be a pártra leadott szavazatokat: „az, hogy egyáltalán szavazatot kaptunk, az ő érdeme”.40 Hegyeshalomban egy német anyanyelvű, a magyart törve beszélő helyi lakos, Könyves Ferenc szervezte a Parasztpártot. A jelentés kiemelte, Könyves szemben állt a Volksbunddal, magát magyar nemzetiségűnek vallotta. A kommunisták érthetően nehezteltek az agilis parasztpárti titkárra, és kezdeményezték a kitelepítését, de a Parasztpárt megvédte Könyvest.41 Rákosi Elek levéli plébánosról feljegyezték, hogy „az egyetlen népi gondolkodású, baloldali római katolikus pap” a megyében. Rákosi gondoskodott a telepesek eszköz- és vetőmagellátásáról.42

A helyi parasztpárti politikusok egy része a „parasztegység” jegyében nyitott volt az együttműködésre a Kisgazdapárt paraszti szárnyával, és az NPP-szervezetek bekapcsolódtak a az együttműködés keretéül szolgáló Parasztszövetség munkájába. Utóbbi szervezésében többek között Kovács Károly Zoltán mosonmagyaróvári járási titkár és Kovács Péter újrónafői telepes (a párt 1945-ös képviselőjelöltje) is részt vett, aki a Parasztszövetség járási elnöki tisztét látta el.43

Sem a Kommunista Párt vezetése, sem a kommunistákkal együttműködő parasztpárti vezetők nem nézték jó szemmel a kisgazdákkal való informális együttműködést, és annak ellehetetlenítésére törekedtek. A kommunista vezetők a Parasztpártot kezdettől úgy kezelték, mint a kommunista politika „trójai falovát” a parasztság soraiban, és igyekeztek elejét venni a helyi szintű parasztpári–kisgazda együttműködésnek. Az NPP vezetése utasította helyi szervezeteit, hogy szakítsák meg kapcsolatukat a Parasztszövetséggel.44

1947 tavaszán a Parasztszövetség működésére súlyos csapást mért a Magyar Közösség pere, amelybe az ÁVH a Parasztszövetség vezetőit is belerángatta, és Nagy Ferenc miniszterelnököt, a szövetség elnökét lemondásra kényszerítették. A Parasztszövetség és prominenseinek kompromittálása azonban alapvetően az NPP-t gyengítette meg. Győr- Mosonban az 1947-es választás előestéjén több szervezet fordult szembe a Parasztpárt hivatalos irányvonalával.

Az 1947-es választás

1947-ben a paletta jóval színesebb volt, mint 1945-ben. Az FKGP maradványai mellett elindult a korszerű kereszténydemokrata eszme első valódi képviselője, a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt (DNP), amelyik a polgári demokrácia, a kereszténység és a népjólét értékeit magában foglaló programjával mindinkább a kormányzásban kompromittálódott FKGP örökébe lépett. A Parasztpárt erősödő baloldali elköteleződése, a kommunistákkal való együttműködés preferálása, valamint az új formációk indulása erjedést eredményezett a győr-mosoni parasztpárti szervezetekben.

A választás idején derült ki, hogy az NPP-t 1945-ben támogatók egy része a „legkisebb rosszként” voksolt a parasztpárti listára: mihelyt a párt országos vezetőségében a Parasztszövetséggel szakító álláspont kerekedett felül, vagy a DNP, vagy pedig az FKGP széthullásából keletkezett maradványpártok felé kezdett tájékozódni. A nevesebb helyi parasztpárti politikusok lassan „kimentek” a párt alól, a helyi szervezetekkel és azok tagságával együtt. A győri városi elnök, Mészáros Ödön és a mosonmagyaróvári járási titkár, Kovács Károly Zoltán a Demokrata Néppártba lépett be. Az NPP-ből kizárt Kovács Péter pedig az FKGP-ből kivált, Balogh István páter vezette Független Magyar Demokrata Párthoz (FMDP) csatlakozott.45

A helyi szinten ismert és népszerű vezetők elvesztése nagy csapást jelentett. Mészáros Ödön helyi kapcsolatait a DNP szervezésére fordította, és úgy interpretálta kilépését, hogy „ha ő a kommunista pártba akar menni, akkor elmegy az MKP-ba, nem pedig a Parasztpártba”.46 Valóban, a kommunistaszimpátia volt a legsúlyosabb vád az NPP ellen az 1947-es kampány során. Újrónafőn nagyon éles volt a verseny: Kovács Péter neve 66 szavazatot (31,73%) eredményezett az FMDP listájának, míg korábbi pártjának listája 56 voksot (26,92%) kapott. Bár a parasztpárti szavazók egy része voksolt az FMDP-listára, ez nem jelentette az elköteleződés megváltozását. A szavazás idején ugyan elpártoltak az NPP-től, de nem lettek hűtlenek: a parasztpárti instruktoroknak azt mondták, hogy „akkor is parasztpártiak, ha kizártuk őket”.47

Az 1947-es választás során egyik fél sem válogatott az eszközökben. A harc gátlástalanságát jelzi, hogy az NPP-t Mecsér községben a politikai ellenfelek azzal rágalmazták, hogy az voltaképpen nyilas párt. Győrzámolyban viszont azt híresztelték, hogy a párt tagjainak egy része zsidó.48

A választás nagyon rossz szervezeti körülmények között érte az NPP-t. Az adminisztráció kezdetlegességét mutatta, hogy sok községről a választás idején sem álltak rendelkezésre adatok, így a vezetés nem tudta, hogy hány tagja is van a pártnak.49 Azokon a településeken nem sikerült áttörést elérnie, amelyekben a parasztság jómódú része lakott, amelyek Pannonhalma egyházi központjához közel, vagy a Rábaköz és a Szigetköz elzártabb, közlekedési utaktól távolabb fekvő részein feküdtek. Bizonyos szociológiai jegyek eleve nem kedveztek az NPP-nek. Számos helységről szerepel a kimutatásban, hogy „papos”, „átlagon felül vallásos”, „egykéző, evangélikus község” vagy „sok a nagygazda”, „elmaradt, egykézésnek induló község” (például Gyarmat, Kisbajcs, Kunsziget, Rábcakapi, Tárnokréti). Ezekben a falvakban a Parasztpárt támogatottsága vagy nem nőtt, vagy vissza is esett az 1945-ös eredményekhez képest.50

Némelyik községben a parasztok már elindultak a munkásságba emelkedés vagy a polgárosodás útján, ezeket a falvakat úgy jellemezték, hogy „se ilyen, se olyan emberek lakják” (például Abda, Öttevény, Pinnyéd).51 Másutt meg éppen az hátráltatta a szerveződést, hogy a párt politikusai számára az adott község túlságosan elmaradottnak tűnt, mert távol esett a közlekedési útvonalaktól. A lakosok elzárkózva éltek, nem érdeklődtek a politika iránt (Rétalap, Sérfenyősziget, Tárnokréti).

Rosszul szerepelt a Parasztpárt azokban a községekben is, ahol a Parasztszövetség felbomlása megosztotta a szavazótábort (Alsóvámos, Újrónafő).52 Az NPP ott kísérelhette meg sikerrel támogatottságának elmélyítését, ahol a földosztás elindítása hozzá kapcsolódott (például Dunaszeg), és ahol a törpebirtokos, szegényparaszti elemek voltak túlsúlyban (Győrújfalu, Győrzámoly, Enese, Mecsér stb.). Jól szerepelt azokban a községekben is, amelyeket jelentős részben telepesek laktak, illetve ahol egy politikus helyben népszerűségnek örvendett (például Hegyeshalom, Cikolasziget, Levél, Mosonszolnok).53 Ott is jó eredményt ért el az NPP, ahol a falusi lakosság politikusabb hajlamú volt (például a sokoróaljai járásban fekvő Koroncón).54 Mindez azonban nem változtatott azon, hogy a Parasztpártnak nem sikerült a helyi földművesség többségét maga mögé állítania.

A következetések

A Parasztpárt sikertelennek bizonyult Győr-Moson megyében, már a neve is rendkívül rossz cégér volt. A régió önérzetes, részben polgárosodó magyar nemzetiségű kisbirtokos parasztsága inkább tartotta magát „kisgazdának”, mintsem parasztnak.55 „Paraszt” és „polgár” szembeállítása ily módon hozzájárult a párt bázisának szűküléséhez. Ahol viszont a „paraszt” szó nem számított megbélyegzőnek, a már nevükben is hagyományos foglalkozásukkal jellemzett heidebauerek („pusztai parasztok”) körében, ott a Parasztpárt németellenessége jelentkezett taszító tényezőként. Mindehhez járult még a párt kulturális baloldalisága, amely lehetetlenné tette, hogy a Pannonhalma árnyékában fekvő, a római katolikus egyház tudatformáló hatásának kitett cselédséget elérje. A telepesmozgalom révén ugyan a párt növelte valamelyest a támogatói körét, de ezzel egyrészt újabb érdekeket sértett (a helyi németségben), másrészt a telepesek körében versenyre kényszerült a radikálisabb retorikát alkalmazó kommunistákkal. A regionális kötődések meghatározták a pártszimpátiát, és ezzel újabb konfliktusforrás alakult ki számos telepes községben.

A Parasztszövetséggel való együttműködés tilalma, illetve a kommunistabarát orientáció 1947 nyarán erjedést indított el a Győr-Moson megyei szervezetekben. A választási kampányban a parasztegység politikáját hangoztatták, és ahogyan a jelentés beszámolt, „a választási harcot kissé jobboldali hangokkal fűszereztük”.56 A parasztegység hangoztatása azonban ellentétben állt azzal a korábbi elvvel, hogy a párt igyekezett lehetetlenné tenni szervezeteinek és a Parasztszövetségnek az együttműködését. Mindez hitelességi deficitet eredményezett, hiszen szemben állt a kampány és a kampány előtti időszak politikája. A Parasztszövetség–Parasztpárt vita oda vezetett, hogy néhány szervezet felbomlott, vezetőik az 1947-es választáson más pártok színeiben indultak.

A Parasztpárt mindegyik párt céltáblája lett, még a hozzá ekkor legközelebb álló kommunistákkal is szembekerült a telepes és szegényparaszti voksokért folytatott versenyben. A kommunisták szervezettségük folytán többet törődtek az újgazdákkal, mint a sokszor csak formálisan működő parasztpárti szervezetek. A sokoróaljai járásban fekvő Győrszemerében például a parasztpárti volt cselédek és újbirtokosok átléptek a Kommunista Pártba, mert azok többet gondot fordítottak az érdekvédelmükre.57

Hiba volt az is, hogy a párt nem tett erőfeszítést a falusi nők beszervezésére és mozgósítására, hiszen a nemzetgyűlési választás tapasztalatai mutatták, hogy a nők az egyház befolyásának hatására hajlamosabbak voltak a baloldal ellen szavazni. A szociáldemokraták erre a politikai munkára nagyobb figyelmet fordítottak, és értek is el eredményeket. 58 Ráadásul az NPP infrastruktúrája meglehetősen gyenge volt. A választás során kiderült, hogy több helységben „fantomszervezet” működött. Győrszentivánon a szervezet széthullott, és „a párttagok túlnyomó része azt sem tudta, hogy mi az NPP”.59 Magyarkimlén, Máriakálnokon, Pusztasomorján a szervezet szintén elsorvadt, Rajkán viszont, ahol jól működött a szervezet, az „elég jobboldali színezetű” volt.60

Összességében megállapítható, hogy az NPP sorsát a regionális tényezők mélyen befolyásolták. Az 1947-es választás volt az utolsó alkalom, hogy a párt szabadon megmérettethette magát. Hamarosan kezdetét vette a parlamentarizmus felszámolása, és ezzel az NPP regionális újjászervezésének esélye is elenyészett.

 1 SZIRTES Gábor: A „gatyás kommunisták”? A Nemzeti Parasztpárt Baranyában 1945–1949, Baranya Megyei Levéltár, Pécs, 1993.

2  1923. évi XXXV. tc. a közszolgálatban álló tisztviselők és egyéb alkalmazottak számának csökkentéséről és egyes kapcsolatos intézkedésekről, www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7575. Az egyesítés hátteréről részletesen lásd HARTAI Róbert: Moson megye felszámolása = Fejezetek Győr, Moson és Sopron vármegyék történetéből, szerk. Horváth József, Győr-Moson-Sopron Megye Önkormányzata, Győr, 2000, 153–175.

3  Politikatörténeti Intézet Levéltára [a továbbiakban PIL] 284/2-4, 284/3-2, 284/3-9.

4  TÓTH István: A Nemzeti Parasztpárt története 1944–1948, Kossuth, Budapest, 1972.

5  Az 1945. évi nemzetgyűlési választás adatai a statisztika tükrében. V. választókerület. Győr-, Moson-, Sopron-vármegyék, szerk. Faragó Gyula, Szociáldemokrata Párt Központi Titkárságának Szervezési Osztálya Politikai Térképészet és Statisztikai Hivatala, Budapest, 1946.

6  A Nemzeti Parasztpárt Ideiglenes Szervezeti Szabályzata (Szeged, 1944) = VASS Henrik – VIDA István: A koalíciós korszak pártjainak szervezeti szabályzatai 1944–1948, MTA Politikatudományi Intézet – ELTE Politológiai Tanszék, Budapest, 1992, 167.

7  TÓTH: I. m., 22–23.

8  BEJCI NÉMETH Andor: A naposabb oldalon (A mezőgazdasági munkások jogviszonya és életkörülményei Győr környékén), Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1937, 5.

9  Uo.

10  Bejci megrázó képet festett az agrárproletariátus életkörülményeiről, amelyek az egész országban hasonlóak voltak. Az egészségtelen táplálkozás például – amelyik nélkülözte a mindennapokban a húst, a tejet, a cukrot, a gyümölcsöt és a zöldséget – az általa vizsgált családok 68%-át érintette. (Uo., 166–167.)

11  TÓTH: I. m., 19.

12  Veres Péter egy későbbi interjúban a dunántúli földosztás nehézségeit fejtegetve úgy vélekedett, hogy „a tiszántúliak forradalmibb múltja és agrárszocialista mozgalmai magyarázzák” a két régió parasztságának mentalitása közötti különbséget a földosztás támogatásával kapcsolatban. (VERES Péter – DONÁTH Ferenc: A földreform = Az első évek [1945–1948]. A Népszabadság interjúsorozata, Kossuth, Budapest, 1970, 50.)

13  A párt 1946. március 10-11-i Szervezeti Szabályzata így fogalmazta meg a párt társadalmi bázisát: „A Nemzeti Parasztpárt a magyar parasztság pártja, magában tömöríti a dolgozó parasztság minden rétegét: a földmunkásokat, summásokat, gazdasági cselédeket, kisbérlőket, törpebirtokosokat, kertészeket és dolgozó kisbirtokosokat: tagjai közé fogadja azonban a parasztsággal együttélő és a parasztsággal közös érdekű másfoglalkozásúakat is.” A szegényparasztság és a földmunkásság különböző csoportjain kívül tehát a párt vezetése a dolgozó kisparasztságot és a falun élő értelmiséget, kispolgárságot is soraiban üdvözölte. Ugyanakkor nem esik szó a szabályzatban a nagybirtokos gazdákról. Lásd A Nemzeti Parasztpárt Szervezeti Szabályzata (1946. március 10–11.) = VASS–VIDA: I. m., 170.

14  A Nemzeti Parasztpárt programjavaslata. Mit akar a magyar parasztság?, PIL 284/2-4

15  BEJCI NÉMETH: I. m., 22.

16  Uo., 23.

17  Uo.

18  DÁVID Lajos: Győr az ellenforradalmi rendszer idején = Győr. Várostörténeti tanulmányok, szerk. Dávid Lajos – Lengyel Alfréd – Z. Szabó László, Győr Megyei Város Tanácsa, Győr, 1971, 449–454.

19  Bejci Németh Andor 1937-es könyvében a szociáldemokrata szakszervezet statisztikájára támaszkodva az alábbi adatokat közli a vidéki munkaerő ingázásával kapcsolatban: a vidéken lakó, de Győrött dolgozó munkások száma 354, a vidékről Győrbe ingázó betanított munkások száma 789, a vidékről Győrbe járó női munkások száma 1793, a vidékről Győrbe járó napszámosok száma 648. Tehát 1937-ben 3584 fő vidéki lakóhellyel rendelkezett, de Győrben volt a munkahelye. A vidékről Győrbe ingázó munkaerőn belül tehát a nőtöbblet érvényesült. (BEJCI NÉMETH: I. m., 78.)

20  THULLNER István – HUSZ János: A mosonmegyei németek kitelepítése 1945–1946 (Az elűzetés), Mosonmagyaróvári Német Kisebbségi Önkormányzat, Mosonmagyaróvár, 1997, 13.

21  PIL 284/3-2.

22  Kisgazda Örökség és Levéltár Alapítvány Kisgazda Levéltára [a továbbiakban: KLA], KLA-285/8-41. 23  KLA-285/8-41.

24  PIL 284/3-4.

25  Uo.

26  Szíj Rezső a Vas megyei szlovének csatlakozását rendkívül károsnak ítélte meg: „előállt az a furcsa helyzet, hogy a legmagyarabb pártba léptek be azok a szlovének, kiknek hazánktól való elszakadó mozgalmai mindenki által köztudomású”. PIL 284/3-2.

27  Uo.

28  A magyaróvári járás telepes községei megalapításának a történetét részletesen ismertetni VARGA Noémi: Hogy ezen a vidéken legyenek őrállói a magyar életnek. Telepítések a magyaróvári járásba 1938-40-ben, különös tekintettel a rónafői telepítésre, Arrabona 2007/1., 173–194.

29  Uo., 176.

30  A Rónafőpusztára érkező telepesek nevét ismerteti VARJASI Imre: Új honfoglalók. Az első hajdúböszörményi telepesek Mosonban = A város, amely elenged és visszafogad. Tanulmányok és almanach (Közszolgálati füzetek 2., szerk. Varjasi Imre), Hajdúböszörmény Város Polgármesteri Hivatala, Hajdúböszörmény, 2006, 49–50.

31  HUBAI László: Magyarország XX. századi választási atlasza, II. Választókerületi adattár, Napvilág, Budapest, 2001, 148. Az NPP egy mandátumot szerzett. Veres Heves és Nógrád-Hont megyék képviselői helyét fogadta el, ezért a listán soron következő Somogyi Imréé lett a győr-mosoni és soproni mandátum; lásd BENKŐ Péter: Somogyi Imre = Az 1945. november 29-re Budapestre összehívott nemzetgyűlés almanachja, szerk. Horváth Zsolt – Hubai László, Jelenkutató Alapítvány, Budapest, 1999, 524.

32  PIL 284/3-9.

33  PIL 284/3-4.

34  Uo.

35  Uo.

36  Rajkáról a parasztpárti instruktorok feljegyezték, hogy a „borsodiak állandó hullámzanak, kitelepülnekeltelepülnek, legnagyobb részük iszákos, dologkerülő, a földműveléshez nem is ért”. Mosonszolnokon úgy látták, a borsodi telepesek a Kommunista Párt tagjai, és „nagyon sok baj van velük, az üresen hagyott házakat, pajtákat szétszedték, a vetőmagot eladják, elisszák, általában mindent csinálnak, csak nem dolgoznak”. (PIL 284/3-9.)

37  Uo.

38  Uo.

39  Uo.

40  Uo.

41  Uo.

42  Uo.

43  SZABÓ Róbert: Kovács Károly Zoltán = Az 1947. szeptember 16-ra Budapestre összehívott országgyűlés almanachja, szerk. Horváth Zsolt – Hubai László, Jelenkutató Alapítvány, Budapest, 2005, 325; PIL-284/3-9.

44  TÓTH: I. m., 158.

45  PIL-284/3-9.; TÓTH: I. m., 242; KIMLEI Péter: Kovács K. Zoltán és a magyar kereszténydemokrata mozgalom, Moson Megyei Műhely 2008/2., 7–11.

46  PIL-284/3-9.

47  Uo.

48  PIL-284/3-4.

49  PIL 284/3-9.

50  Uo.

51  Uo.

52  Uo.

53  Uo.

54  Uo.

55  Az 1945-ös választáson az Független Kisgazdapárt a Győr-Moson megyében elnyerhető mandátumok 60%-át szerezte meg. Lásd HUBAI: I. m., 105.

56  PIL 284/3-9.

57  Uo.

58  PIL 283/16-176.

59  PIL 284/3-9.

60  Uo.


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.